Jankovics Zoltán: Utak a ködben

Az eső nem is esett, inkább csak úgy volt. Benne a levegőben, benne az októberi estében, mint az ősznek valami sűrű, felszakadni nem akaró váladéka. Megülte az utat, a két oldalt elnyúló erdősávot és a mezőket is. A nyálkás permet az autó utasterébe ugyan nem hatolhatott be, de a hangulatra rátelepedett. A kocsi azzal a nyugodt, egyenletes, de mégis minden távolságot felemésztő sebességgel haladt, amire a közlekedésbiztonsági szakértők azt mondták volna: az útviszonyoknak megfelelő. A feketén csillogó aszfalton bizarr ecset módjára terült szét a ködlámpák fénye, a reflektorok csóvájában titokzatos alakzatokat rajzolt ki az apró szemű permet, ami pont annyira lehetett köd, mint amennyire pára, vagy szemerkélésében pillanatnyi szünetet tartó eső.

Pierre kimerült volt a maga mögött hagyott hosszú műszaktól. A tompán beszűrődő motorzaj és a gumik duruzsolása az aszfalton szinte altatóként hatott rá. A műszerfal halványan vöröslő fényei, melyek máskor a pokol derengését vagy az autó elejében dobogó fémszív artériáinak képét idézték fel benne, most leginkább a biztonságos anyaméh illúziójának burkát vonták köré. Rutinból vezetett. Hat éve járt már napi rendszerességgel ugyanezen az úton, ezen a szürke köldökzsinóron, ami az otthonát a munkahelyével összekötötte. Ismerte minden fáját, minden jelzését, minden kanyarulatát. Tudta, hogy melyik bokornál, háznál vagy egyéb tereptárgynál kell a lábát a gázról levennie, hogy egy-egy sebességkorlátozó táblához a megfelelő tempóban érkezzen meg, anélkül, hogy fékeznie kellene.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang dedik2019 POLGI könyvbemutató 2019 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf