Törőcsik Attila: A felső- és közoktatás a magyar társadalom trójai falova

trojaifalo„A tanárok energikus mozgalma egy lappangó igazságot rikított barát és ellenség szemébe: A tanárnak csak félmunkája az iskolai jövő-képzés. Másik fő feladata: belemenni az életbe, hatni kartársaira, tényező lenni a magyar közélet kialakulásában [1].” – Az idézet nem valamelyik pedagógus szakszervezet közleményéből való, hanem Szabó Dezső írta 1911-ben a Nyugat hasábjain. Felvetődik a kérdés, aktualizáljuk-e a több mint száz évvel ezelőtt leírtakat vagy hagyjuk meg az irodalomtörténet polcán még porosodni. Előbbi mellett szól, hogy a pedagógia nem is annyira egyszerű tudomány, és a pedagógus élete sem olyan gondtalan, mint amilyennek egyesek képzelik, viszont a problémák koronként változhatnak, ami azt mondatja velünk, hogy Szabó Dezső aggodalmai más természetűek voltak az ő korában, mint ami a jelenkor tanárait az utcára viszik. Szögezzük le azonban már a legelején, hogy nem kívánunk e tömegessé vált jelenség mellett sem és ellene sem szót emelni, inkább vizsgáljuk meg magát a jelenség okát.

    „Ha azt mondják, hogy a gyerekek ma le vannak terhelve, az azért történik, mert egyoldalú a nevelés. Az általános iskola negyedik osztályáig még nagyjából rendben van, mert addig kicsiknek tartják őket. De ötödiktől a szövegértés, az elvonatkoztatás, a fogalmi tudás a lényeg. Onnantól kezdve nagy baj van, mert a gyerekek, sőt, szerintem a felnőttek túlnyomó többsége is lélekben-agyban olyan marad [2]” – véli Jankovics Marcell, és valljuk be, van némi igaza. Tény azonban, az alsó tagozatos gyermekek is iszonyúan le vannak terhelve. Már az elsősöknek is napi 5 időnként 6 órájuk van. Az alsó tagozatban olyan ritmusban, olyan mennyiségű memoritert kell megtanulniuk a gyermekeknek, hogy az olvasási, írási, számolási tudásuk nem emelkedhet készség szintre. A kísérleti tankönyvvel tanulók pl. másodikban egyszerre tanulják az összeadást, kivonást, szorzást, osztást egy-egy számmal kapcsoltban. Aki nem kifejezetten matematikai tehetség, annak ez iszonyú megerőltető. Laikus szülőként én feltétlenül megkérdezném, hogy ez megtanulható-e így[?!] „ötödiktől a szövegértés, az elvonatkoztatás, a fogalmi tudás a lényeg”, de ennek előkészítése, készségre-szintre emelése óvodában kezdődik, illetve ha ezt nem gyakoroltatják az alsó tagozatban – úgy hogy helyesen, szöveget értve tanulnak meg olvasni – akkor már késő ezt célként kitűzni a felső tagozatban. Tény az is, a szövegcentrikusság velejárója a tudás megszerzésének, azonban be kell látnunk, hogy óriásit változott a világ, melyben ma már a média a kultúra hordozója, nem az élőszó és sajnos legkevésbé sem az írott szöveg. A „dinoszauruszoknak” nevezett idősebb generáció még természetesnek vette a szövegalapú ismeretszerzést, hiszen nem álltak rendelkezésre azok az eszközök, melyek demonstratív ábrázolták és átadták volna a tudásanyagot, ezért a fantáziához kellett nyúlni, hogy az egykori nebuló kivetíthesse a verbális információkat. A mai X-, Y-, és Z-generációnak nevezett nemzedék viszont teljes mértékben a vizualitásban nőtt fel, ismereteinek túlnyomó többségét is innen szerzi. A kérdés az, ők alkalmazkodjanak egy régi oktatási metodikához vagy az iskolák értékeljék át módszereiket az új, megváltozott körülményekhez? Az ellentét látszólag antagonisztikus és látványos megnyilvánulásokban jelenik meg, melyek érzékelhetők az időnként fellángoló indulatokban egyrészt az oktatás ancient regime-je részéről, másrészt a liberális nevelés felkent papjai oldaláról, ami olyan patthelyzethez vezet, mely generációkra bebetonozza a fejlődő gyermek oktatásának eredménytelenségét. A vizuális oktatás technológiai háttere immár adott, hiszen a kivetítők [projektorok] elvileg kiváló segédeszközei lennének a szöveges tartalmak képi bevésésének, de ezzel csak kevesen élnek megfelelően az oktatás berkeiből. Vagy szöveget vetítenek ki [ami tulajdonképpen a tábla elektronikus megfelelője] vagy filmeket nézetnek a diákokkal, és csak ritka esetben használják arra a célra, melyre készült.

    Minap megdöbbenéssel hallottam, hogy a nyolcadik osztályosok számára a második világháború képi reprezentációjaként kötelezővé tették a Schindler listája, A zongorista és a mostani „büszkeségünk”, a Saul fia filmek megtekintését. Nem kommentálom a liberális politikai korrektség eme szolgai megnyilvánulását, de annyit hozzátennék, hogy a manipuláció gyerekekkel történő ilyen mértékű megnyilvánulása a legkevésbé sem szolgálja az objektív történelmi látásmód elsajátításának céljait.

    Lépjünk azonban feljebb egy szintet, és kotorjunk bele a középiskolák életébe, elsősorban a szakképzés területére. Ma a szakképzés kizárólag a betelepült és a betelepülésre váró multinacionális cégek érdekeit szolgálja, és ezt a jelenlegi politika nem hogy tagadná, hanem - persze más értelmezési keretben - büszkén hangoztatja, mi több, hatalmas előrelépésnek tekinti. Leendő szakmunkásaink kinevelésének célja nem a problémamegoldó szakember kinevelése, hanem humán alkatrészek gyártása egy összeszerelő üzem majdani kellékeként, mely során a tanult ismereteknek csak elhanyagolható részét alkalmazza a fiatal leendő munkahelyén, bármikor lecserélhetők vagyis kirúgásuk nem jelent termeléskiesést, hiszen sorban állnak hasonló képzettségűek a portán, javításuk pedig már a társadalom kontóját terheli, melyhez a multi sem anyagi sem erkölcsi, sem pedig más forrássokkal nem járul hozzá, ahogy a selejt is a társadalom terhére megy. Az alkoholizmus, öngyilkosság, családok szétesése, munkanélküliség, hajléktalanság és egyéb destruktív magatartásokkal szemben csak a kivándorlás jelenti az egyetlen elérhető megoldást, mely a mai fiatalok körében már olyannyira tudatosult, hogy a képzésben résztvevők fele ebben látja élete értelmét, jövőbeni céljai megvalósításának kizárólagos elérését.

    Ezt a folyamatot generálja a felsőoktatásban mára szent tehénként tisztelt idegennyelvű tudás meglétének szükségessége is, mely lassan nagyobb súllyal jelenik meg az oktatásban, mint maga a szakirodalom magyar nyelvű ismerete. Miközben a beadott szakdolgozatok jelentős részét visszadobják [magyar] nyelvi, helyesírási hibák miatt, kötelezővé teszik az idegen nyelvű források beemelését a témába. Jómagam is tapasztaltam, hogy egyre több oktató többre tartja az idegennyelvű – elsősorban angol – szakirodalom fordítását és referálását, mint az önálló gondolatok kifejtését, némely szélsőséges esetben egyenesen büntetik, vagy legalábbis nem fogadják el azokat az esszéket, értekezéseket, melyek írója szembe merészkedik menni a mainstream [micsoda szó!], elsősorban angolszász ideológiákkal, esetleg megcáfolva, de legalábbis önálló gondolatokkal megtermékenyítve azokat. Az értelmiség ilyen módon epigonokká történő betokozása messzemenőkig birodalmi érdekeket szolgál, és a legkevésbé sem egy autonóm, forradalmi újításokra alkalmasa művelt emberfők elitjét, akik alapjai lehetnének egy jövőbeli tudóstársadalomnak.

    Forradalmat említettem, ennek aktualitása pedig történelmi töprengésre adhat okot. A magyar értelmiség 1848. március 15-én döntött arról, hogy megszabadul a Habsburgok nyomasztó terhétől, ugyanakkor véget vet egy közel ezer éves, a szakralitásra épülő társadalmi berendezkedésnek, és az akkor bimbózó modernitás[ámbár kétséges, hogy megértett] útjára lép. Bár mindkét terv kudarcot vallott, a kapitalizmus szelleme már elültette magját a „szép, új világ” reményére áhítozó magyarság tudatában.

    Joggal kérdezhetik Önök, miért is neveztem a felső és közoktatás jelenét trójai falónak? Ha a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évet nézem, egyedül – minden naivsága ellenére – csak Andrásfalvy Bertalan minisztersége képviselte a magyar diákok magyar szellemű tanítását, érdekeit szolgáló oktatási spiritualitást, az általános közműveltséget, a kultúra igényét magában hordozó lelki épülést, [azt az alapszinteken is kötelező TUDÁST, amit például Hóman Bálintnak köszönhetett a második világégés előtt a nemzet]. A többiek mind vazallus lelkületet, valamint posztkommunista, neoliberális attitűdöket hordoztak, akár Fodor Gábor, Magyar Bálint, Görgey Gábor, Hiller István vagy Bozóki András. E „piszkos” ötök legfőbb feladatuknak tekintették a magyar érdekű oktatás szétrombolását, és az ideológiai megszállás mellett, az Egyesült Államok és a filoszemita irányvonal kiszolgálását, miközben a diákok tudásszintje, felkészültsége meredeken esett. Három személyes szent bibliája van minden népnek: történelmének vérrel felszentelt lapjai, irodalmának kincses kötetei és anyanyelve. Az első tanulságai a nemzeti önérzet, a kötelességtudás, a szilárd jellem nevelője, a második a lélek malasztja, majd utolsóként, de nem utoljára az anyanyelv. Ezért feltétlen szükséges, a különböző, a magyar nyelvvel ellentétes „alternatív” módszereket igyekezzenek a magyar nemzet értékei iránt elkötelezett pedagógusaink visszaszorítani, de nem mindegy, hogy hogyan. A liberális oktatás már több nyugati országban megbukott,[nálunk is] kinevelték az újkori analfabétákat, illetve a funkcionális analfabétákat. Ne kövessük az eddigi példákat. Természetszerűleg a XXI. század megköveteli, hogy ne a régi poroszos oktatási rendszert sírjam vissza, de a jó és helyes magyar hagyományokat meg kéne tartani. Összefoglalva a fentieket kijelenhetjük, ismét bebizonyosodott, nagy hiba, de inkább bűn az, ha a politika játékszerének, netán zsarolásra alkalmas ütőkártyájának tekinti a felső és közoktatást.

 


[1] Szabó Dezső: A magyar tanárság pszichéjéhez (Nyugat, 1911. 17. szám)
[2] http://inforadio.hu/hir/kultura/jankovics-marcell-a-gyerekek-ahogy-nonek-elszurkulnek-797813

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf