Mihály László: Pompéji őrtálló
Részvétlenül, sanyarú koszton
tengek s őrzöm híven a posztom.
S míg szennyes ár mindent betölt,
strázsálok egy parányi kört.
Már egyre szűkül, egyre fogy.
És holnap hogy leszünk? Sehogy.
Már tudom azt, hogy egyre megy,
s nem segít már se harc, se kegy.
Állok, hogy rendre kinevessék
szerepem: Tart a kötelesség.
Kakasviták és pofonok…
Számumként bőg már a homok,
láva sistereg, s betakar –
fejünk felett lesz egyhamar.
Se védelem, se oltalom
és magam is csak bús dalom
kornyikálom keservesen:
fülekbe még a nyoma sem.
Itt az én szómban nincs haszon,
azzal meg nem oltalmazom,
azt, amit kutyahűen őrzök –
S ha majd kiásnak, mint legyőzött
fekszem, fintorom torzon-torzabb,
aki meglátja összeborzad.
A végső szó reáfagyott,
mikor az élet elhagyott,
S rámhullt a vész, rámhullt a láva –
S kérdezhetik: Hős volt, vagy gyáva?