Németh László: Magyarság és Európa /14. rész/

Sok tekintetben hasonló a helyzet az irodalomban a Nyugat körül. Az ellenforradalom kidobta az országból a zsidó elit javát, s az itt maradtakra sáncaikban lassan ráterjedt az ország merevsége, éppen csak hogy a liberalizmusba meredtek bele. Az új Európa nem sok tápláló nedvet szivattyúzott feléjük (az új víznek nem ők a halai); ha az orosz remény időről időre össze is hozott az intellektuális ifjúságból egy-egy összeesküvő kupaktanácsot, a tömeg leföllebb a körúti lapok állóharcában vett részt a maradék liberalizmus kicsinyes védelmében. A Nyugat a baloldalnak ebben a bedermedésében elébb az Osvát Ernő kísérleti telepe lett, ő játszott mint szerkesztő a fiatalságból felvetődő változatokkal, halála után Babits Mihály vette át az egyszer már kipreparált anyagot.

Osvát Ernő nem tartozott azok közé az esztétikusok közé, akiket csak a művésztünemény alakja érdekel, s közömbösek a jelenségben vergődő emberség iránt. Igaz, hogy fiatalon is több gyönyörűséggel nézte a művészet kristályait, mint ami kikristályosodott benne, de ezzel csak esztétikus társai egyoldalúbb emberi érdeklődését ellensúlyozta nagyszerűen, ő maga is benn úszott ekkor még a korban, s ösztönével érezte a mások ösztönét. Az ellenforradalom szellemi emigrációba hajtotta. Idegen lett itt, aszkéta, akit a művészet és művészek szeretete fűz csak Magyarországhoz. A kristálylapok játékosa lett, aki szinte tüntetőn fordult el attól, amit ez a háború utáni ifjúság kristálylapjaiba zárva elé hozott. S a tekintélyétől és egyéniségétől elbűvölt ifjúság gyorsan alkalmazkodott igényeihez. A kristálylapok idő előtt zártak és csillogtak, s a lassan bontakozó emberség közébük fagyott. A művészet, ha nincsen mögötte emberi biztosíték: a formák szofisztikája: szélhámosság. Az Osvát kezén átment ifjúság első, meglep melegház-eredményei mögött ez a szélhámosság rombolt és bágyasztott.

Örökösét, Babits Mihályt jobban elfoglalta a maga műve, semhogy a rászállt ifjúsággal kísérletezni kedve lett volna. Ő inkább a maga attitűdjét tette tekintélyével és példátlan hatalmával kötelezővé. A nyelv konzervatív, megőrzi a régit; a gondolat forradalmár, új helyzet ellen teremt eszközöket. Babits Mihályt az irodalom nyelvefele mindig jobban vonzotta, mint a gondolati. Senki sem beszélte ilyen tökéletesen a rászállt idiómákat, senkinek sem volt több érzéke a kifejezés színe, illata iránt. A gondolkodás hamarabb kifárasztotta. Az eleven gondolat helyébe szívesen tolt oda egy szép formulát; a sorsértő ember alakító eszmékkel rohan neki a világnak, Babits egy-egy vonzó attitűddel vonult ellene. Háború előtt: az előkelő játékos; háború alatt: a hajszolt pacifista; háború után: a társai árulásán kesergő írástudó. Vára: a szép formák fölénye; amiről ösztönösen fél: a gondolat olvasztó munkálkodása. Felháborodva tiltakozott, hogy Adyban nagy gondolkozót lássanak. A költő csak kifejező. Befolyásával és fölényes művészetével ő az ifjúságot épp attól tartotta vissza, ami feladata volt: az új, nyugtalanító helyzet fölmérésétől, az eszmetermeléstől. Az írástudónak szerinte épp az a kötelessége, hogy ne keveredjék el a helyzettel, hanem az örök csillagokat mutassa a zűrzavarban. De vajon hol vannak ezek az örök csillagok, ha nem a zűrzavar megértő, sorslátó lélekben?

Nemcsak a közönyös társadalom kocsonyaleve és a fagyos megélhetésgond, de a legjobbak jó szándéka, befolyása is a restauráció önkéntelen szolgálata felé terelte hát a fiatalt. Nézni, gondolkozni, ösztönből és gondolatból eszmét alkotni, az eszmét kiejteni és követni a magas képzettséggel éppoly összeférhetetlennek látszott, mint a magas művészettel. Ami reális érdeklődés maradt benne, azt is elvonta a magyar helyzettől a nagy európai mozgalmak felé kacsintó szeme. Különösen az orosz marxizmus volt rendkívül alkalmas rá, hogy az illendőségből forradalmárt a magyar problémák végiggondolása és vállalása alól felmentse. Megszokta, hogy a változás kívülről jön. Amit ő változtathat belülről e merev társadalmon, szúmunka a közelgő világforradalom kalapácscsapásához. Nagyobb zavarok, Oroszország előtörései idején váratlan tüneményben gyönyörködhettünk; tiszta művészek mint mintabolsevikok tartották Moszkva felé az ujjukat. A pesti kávéházak szorongva lesték, hogy a kolozsvári Korunk kit enged be az új társadalomba, és kit rekeszt ki belőle. Az író művészetével ebben a társadalomban élt, gondosan titkolt és fel-felmutatott világnézetével a jövőben. Egyik helyen mint művész őrizkedett az eredeti eszmealkotástól, a másikon mint a jövő társadalom tagja. A szellem megtanult szolgálni. Szolgálta az idősebbek elveit, szolgálta Sztálin magyar nagyköveteit, és szolgálta – a másik oldalon – a restaurációt, az egyházat vagy a Habsburgokat. Az ép helyzetértékelés és a szorongó ösztön közvetlen szavát a kendőzött árulók kaján irigysége vette üldözőbe mindenütt.

Nem a tehetségek hiányoztak, sőt feltűnően sok érdemes tehetség jelent meg, csak kibontakozásukhoz hiányzott a tér. A háború után fellépett írók első kötetei jobbak, mint a Nyugat-kor zsengéje; hasonlítsuk a későbbit össze: a lemaradás kétségtelen. Pedig az ösztönzés most volt nagyobb, a világháború lezárt egy kort, s a törmelékei alól kivánszorgó mint az eszmék Robinsona tekinthetett szét a magyar glóbuszon, megedzetten és magára utaltan. Ott a megdöbbentő finálé tehetetlen ragadja a legnagyobbat is, itt kezdés, melyben még minden gondolatunk kicsírázhat. A magyar kultúrának különös szerencsétlensége (a társadalom merevségén túl), hogy a finálé korosztálya a kezdőket elnyomta, visszanyomta. Ha a Nyugat nagy gárdája tíz évvel előbb vagy tíz évvel később lép fel: ez az új kezdet sokkal hősibb, zavartalanabb. Mohács a magyar kultúra humanista felfedezését taposta el; a Szent Szövetség kultúránk alapozóinak feküdt a mellére, a reformkor fellendülését a XIX. század térítette el, s a kapitalizmus nyomta agyon, századunk nagy nemzedékét a háború szelte ketté; az idő varsájába vetve ifjúságát s az újrakezdőkre hajítva súlyos öregkorát. S e szerencsétlenségeknek mintha nem tudna vége szakadni. A háború utáni első nemzedék lefékezetten, igaz lendület nélkül, de mégiscsak elhebegte valahogy a maga mondanivalóját, defloreálta a rászállt sorshelyzetet. Az utána jövőktől vártuk a termékeny rohamot. De az alkalom rá korán, éretlen jött. Gömbös híres reformja után mit várhatnak? A helyzet siváran változatlan, e sivár helyzet sorslátó igéi, szándékai, művei megszülettek, neki az ismétlés, csípősebb szósszal a második felöntés, az elsőbbség vitája, a tudós alaposság és a kifejezésbeli modorosság marad.

„A mérsékelt csodák” ideje ez, bizony, a szellemben is. Különösen ha kultúrán nagy, Berzsenyiben, Csokonaiban felfénylő programjához mérjük a „csodákat”. De ha a restauráció késleltette is az új gondolatok felgyöngyözését, meg is törte a háború utániak természetes lendületét, a magyar szellemiség mégsem volt olyan tehetetlen az új helyzetben, mint a magyar társadalom. Az ifjúságnak nem volt a kutatásra, elmélkedésre szabad helye, de szolgálat közben, a kiosztott vagy megengedett feladat ürügyén mégiscsak átcsent valamit abból, ami szorongatta és érdekelte. A folyóiratok fokról fokra az ő kertjeivé válnak, sötétebb helyeken a szerkesztők tudatlansága, előkelőbbeken a tehetségtisztelet enged át a cenzúrán új hangokat. Egy-egy erősebb egyéniségnek, hogy a versenyző folyóiratok el ne csábítsák, több szabadság dukál; kiszolgálók különös sztárrendszere ez, mely az írójobbágyság csaknem teljes felszabadításával végződik. A fogékonyabb öregek amennyire tudják, bekebelezik az új gondolatokat és művészi fogásokat, akklimatizálódnak neveltjeikhez, s lassan beérik egy bizonyos hatalmi felügyelettel, amilyent a hűbérvilág árnyékkirályai gyakoroltak. Ebben a lassú átszivárgásban az ifjúság mondanivalója persze kihűlt, elbizonytalanodott. Közös áttörésre nem volt képes, de annál jobban megtanult a társadalom hajszálcsöveiben sajtó, kiadó, társaságok felé szétszivárogni. A restauráció zsidóverő, buta diákjait ő neveli át egy évtized alatt reformerré, s harmincnégy-harmincöt telén az ő eltorzított gondolatait hallhatjuk a Vigadó szónokainak a szájából, sőt a miniszterelnök rádiószózatában is.

E háború alatt fölserdült ifjúságra a legnagyobb hatást Szabó Dezső tette. Nemhiába volt másfél évtizeden át tanár, az előadóteremben s cikkeiben is mint hatalmas pedagógus uralkodott a fiatal ösztönön. Minden tétele egy-egy hangulathullám is volt: ha bírált, kérlelhetetlen gúnya a minden fiatalban ugrani kész romboló démont szabadította fel a kacagás hulló lánccsörgése közben. Aztán váratlan vigyázzt vezényelt, s nyírfák és fiatal lányok libegtek álomszerűen, vagy a család kemencemelege terjedt szét vaskos áhítatban. Byronra emlékeztetett sok tekintetben; féktelen gúny a társadalom ellen, lírai áradozás a tisztaság, egyszerűség előtt. A tanító pubertása s a félig még serdülő felserdülté jól megértették egymást. Szabó Dezső az ország vérbajának nevezte az arisztokratákat, kiűzte, legalább elvben, a zsidókat, keresztes háborút hirdetett a svábok és a papok ellen, s megtiporta a buta magyar középosztályt. A kritikazuhatagban ketten maradtak csak lábon: két mitologikus alak: a Zseni és a Paraszt. A magyar életnek kettejük találkozásából kellett megújhodnia. Ezt az ifjúság persze első szempillantásra belátta, s eszébe sem jutott megkérdőjelezni, hogy a nagy mitológiai találkozó hol, milyen körülmények közt zajlik majd le. A paraszt szóba ereszkedik a másik paraszttal, esetleg a jegyzővel, tanítóval, de amióta a világ világ, sosem ereszkedett szóba a zsenivel. Az ő tilsiti találkozójukhoz gondosan előkészített terep kell, s ez nem lehet más, mint a középosztály egy részének hivatástudata s lelkiismerete. Ahhoz, hogy a mi ifjúságunk a zseni és paraszt párbeszédét megrendezhesse, elsősorban kitűnő középosztállyá kellett volna lennie, mely a zsenit valóban megérti, s a parasztság fölemelkedéséért európai eszközökkel küzd. A mi ifjúságunk azonban a világért sem akart középosztály lenni, különösen műveltségben nem. A zseniből ő a gőzt vette át, a gőzben a csodaparasztot, akit csak ébreszteni kell, s ha felébredt, népmesével és őstehetséggel egykettőre felhergeli a finomkodó nyafka polgárokat. Amilyen feltétlen volt a kritika minden polgári életjelenséggel és művésztettel szemben, olyan feltétlen a bámulat a népi lángelmék s a parasztságunkban alvó erő előtt. Hogy ez a parasztság a százados elhagyottságban maga is megmeredhetett, s ez az őserő, ha sor kerül rá: ősközönynek is bizonyulhat, ilyenféle aggály a mi fiataljainkban föl sem merült.

Szabó Dezső tanítása s még inkább a vérmérsékéből kipárolgó gőz nagyon illő atmoszféra volt ehhez a háborútól, ellenforradalomtól megzavart süvölvény világhoz. De a tányérsipkás ifjúságból a jobbakat mégiscsak ő választotta le. Az értelmesebbek követték őt akkor is, amikor a kurzussal szembeállt, s ha beteges primadonnajeleneteitől el is fordultak, hívek maradtak a kettőhöz, akinek a kultuszát elhozta közébük: a zsenihez és a paraszthoz. Móricz Zsigmond, Ady Endre, Kodály Zoltán, Bartók Béla szent nevek a süvölvények közt, s a földkérdésről társaság ankétoz társaság után. Fölhányják a földbirtokreform sikkasztását, falukutatásra izgatnak, s a nép igényeit harangozzák az ellenforradalom babérain alvó középosztályban. A földankétokból érdemes munka nem kerül ki, a falutanulmányozás megáll a pesti vámnál, s a nép, a nagy ködlakó követelései nemigen zavarják Bethlent, aki nehéz járású, süvegelő parasztokat lát, ha autója átmegy a Dunántúlon. De e sok összevissza tanácskozás, lelkesedés mégiscsak egy darab parázs az ország nagy lehűlésében.

A háború után feltűnt első komoly tehetségek: Erdélyi József és Tamási Áron nyilvánvalóan ehhez a népi irányhoz tartoznak, s több jogon, mint az ankétozók. Nemcsak hogy a népből jöttek, de hoznak is onnan valamit, ami irodalmunkból idáig hiányzott: Erdélyi értőbb tanítványa a népdalnak, mint a múlt század népies költői; az ő verse és nyelve nem alluviális, vagy legalább nem egészen az, a népdal szertartását mint utolsó pap végzi; béresharagtól szikrázó, a konkrét táj színeivel csillogó mondataiban a magyar nyelv tiszta íze jár. Tamási az elszakadt Erdély első nagy írója: a legkülönvalóbb, sötét sorsával legvidorabban szembenéző magyar szigetet, Székelyországot mutatja be költészetében, épp amikor a román tengerben alámerülni készül. Találékony, a felülkerülés módját leső, a mások együgyűségén önmagukat átlopó alakjai nemcsak a legszínesebb magyar fajtának adtak írott hősöket, de az elkerülhetetlen magyar diaszpórának is példát mutatnak: ilyen légy, ha fönn akarsz maradni.

A Szabó Dezső után itt maradt termékeny ködnek most már alakteremtő írói is vannak, akikre az irodalomértő középosztály is fölvigyáz. De a népiesség, ha Babitsra, Kosztolányira vagy a fiatal tanulmányírókra néz, még mindig csekélyértékűsége közérzetével küzd, melyet demagóg hangoskodással kell fölülmúlnia. A néphez közelebb került, de a szellem piacán akadozva beszél, akár a városba bekerült falusi. Ezt az esetlenséget győzte le Illyés Gyula hajlékony természete. Párizst járt s a pusztán felnőtt fiú, beszéli a műveltség világnyelvét, és beszéli a népdal feledésbe ment konvenciónyelvét. Költészetében úgy olvasztja össze a kettőt, hogy mondanivalója mind a kétfelé érvényes; a nép felé: egy feltörő osztály művelt szava; a műveltek felé: művelt szó a népből. Az új népiesség az ő mozgalmas, szívós szelleme révén magasabb levegőhöz, nagyobb láthatárhoz, jogosabb népszerűséghez jut. Figyel Párizsra, és figyel Oroszországra, s kétfele járó szemével vissza-visszanéz oda, ahonnan jött: a földre. Rugalmas forradalmár, aki nem köti oda magát egyik irányhoz sem dogmával vagy túlzott erkölcsi aggállyal; a szovjet előretörés idején marxizmusában is magyar, s az ellenforradalmi szélben magyarságában is szocialista; mindig a résen a szeme, s mindig van gőze, mellyel a rést továbbfeszítse. Ő hozza fel Fülep Lajos papházából a dunántúli pusztulás hírét, s egyke, telepítés, német veszély jelszavával ő mozgatja meg először a középosztály mozgásra előkészített részét. A háború utáni ifjúságnak azt az alámosó, alulról hódító, hajszálcsöveken szétszivárgó elemi erejét – s az álútjárás veszélyeit is – benne bámulhatják leginkább.

Születési hibáitól a népies irányt persze az ő kétlakisága sem válthatta meg. A húszas évek ködje ott maradt ennek az alján: sok a megállt, elakadt, zavaros fejű. Kivonulásaikon az ócska puskák komikusan ellensúlyozzák tiszteletre méltó lelkesedésüket. Minden megnyilatkozásuk mögött ott a határoltság, szegényesség, fejleszthetetlenség. A tavalyi reformhangulat termékeny csíráit jórészt ők szórták szét, de egy-egy felvonulásuk akár a Zsiliszky körül a Szabadságban, akár mint új szellemi front Zilahy Magyarországában Nagyida örök időszerűségét hirdeti. Igazán új eszmét ez az irány alig termett. Földbirtokreform, német veszély, egyke, antiszemitizmus ott voltak már Szabó Dezső tizenöt év előtti írásaiban, s e népiességnek inkább csak az újrafelfedezés, meggyőzőbb tálalás, költői szemléltetés dicsősége maradt.

A népiesek csatazaját és előnyomulását a fiatal írók másik, kétségkívül műveltebb része leplezetlen megvetéssel nézte. Ez a megvetés csak részben szólt az irány képviselőinek, legalább annyira magának az országnak, melyet nem éppen nemesen, nem legkiválóbb, hanem legkompromittálóbb harcosaival azonosítottak. Főleg a zsidó származású volt az, mely keresztelten vagy kereszteletlen, ellenséget érzett a népiesekben. Nép és faj: szomszéd szavak, s a népiesben ő a fajvédő írótestvérét szimatolta. S mivel az új irány egyik-másik hanghordozója a népi származást már-már a tehetség feltételévé tette, az új őserő, arisztokrácia méltán volt ellenszenves a kitessékelt zsidó írókon kívül mindenki másnak, aki ezt a nemesi levelet nem mutathatta föl. Ha a népiesek földízt követeltek, ők képzettségével mérték az írót, s a zamatmentesség ellen egy könyvnemességet vonultattak fel. Klebelsberg miniszter intézetei és alapítványai egy csomó fiatal tudóst a külföldön is körülsétáltattak. Ezek hazajövet természetesen nem a népisekhez húztak. Mi is lehetett a véleménye a mi parasztelbeszélésinkről a fiatal Proust-olvasónak, aki számára a cseléd Françoise, ez a népbe süllyedt úri középkor volt a paraszt, s Mme Guermantes hercegnő előkelőségét kereste a magyar társadalom magasában. Szekfű barokkja vagy a Babits nyelvtudásában visszajáró íz, illat, régiség akkor már jobban vonzotta őt, mint a süvölvények zavaros jó szándéka. Ha a népiesség volt a tovább élő negyvennyolc, ő megvetette negyvennyolcat; az ezekben Kossuth lobogott, ő inkább Metternichet fedezte fel. Mint szellemi előkelőséget másolja Szekfű paradox kedvét, és sokszor inkább arisztokratizmusból, mint közvetlen haszon reményében vállalja a népszerűtlen álláspontot, mely többnyire a hivatalos is. Mindaz, amit Európából látnak, csak ösztönzi a paradox kedvet. A haladó liberalizmus bukóban, s ők a hazai parasztillúziókban a kimúló XIX. századot lökdösgetik.

Működésük szükségszerűen egészíti ki a „parasztírókét”. Ők ebben az évtizedben a magyar szellem érzékszervei; rajtuk át szivárog be hozzánk a háború utáni Európa, ők emlékeztetnek rá, hogy kultúránk leánykultúra, mely testvéreitől elszakadtan lesüllyed, elparasztosodik. Csaknem valamennyien tanulmányírók. Ez a vándor műfaj, mely az egész szellemvilágon átvisz, anélkül hogy alkotásra tartósan lekötne, nemcsak széles érdeklődésüknek felel meg, de tartózkodó magatartásuknak is. Az angol és francia irodalom a tanítójuk, s többre becsülik a fölényes és játékos ízlést, mint az alkotás dühödt szenvedélyét. Emelik az átlagirodalom szintjét, de a merész kezdeményezéstől visszatartja őket magyar szkepticizmusuk. Jó viszonyban vannak a kultúra hatalmasságaival, udvariaskodnak velük, s elteszik ajándékaikat, anélkül, hogy különösen kiszolgálnák őket. Alapérzésük a műélvező és világélvező ildomos önzés. Hősök éppoly kevéssé támadnak köztük, mint durva árulók. Budapesten élnek, és Dévényből beszélnek.

Egy ideig félős volt, hogy a kacér önszáműzés egészen elvágja őket, s csak a sznobizmus ragályát hozza ránk példájukkal. Az utolsó évek lassan visszahozzák őket az emigrációból. A magyar sorskérdésekkel szemben, látják, más választás is van, mint parasztnak vagy sznobnak, a föld struccmadarának vagy világvándorának lenni. Szerb Antal magas színvonalú irodalomtörténetet ír, Halász Gábor európai tájékozottsága régi magyarok portréiban remekel, Kerecsényi Dezső egyenrangú író és tudós készültségétől elődjeinél komolyabb tudomány várható, a nagy humanista és közgazdász műveltségű Cs. Szabó László magyar problémáink iránt a legfogékonyabb. Éppúgy, mint a népiesek közt, ezen az oldalon is vannak hajlékonyabb, teljesebb tehetségek, de a restauráció bágyadtsága erre az oldalra is rája fújt. Ha a népiesség a világtól elszakadt „vad” mozgalom maradt, mely kultúránk folytatásába állni s Európát szemmel tartani képtelen, ezekből az esszéistákból a hosszú tartózkodás s hosszú alkalmazkodás ölte ki a hitet, hogy kultúránk merészebb sugallatainak magukat bátran odavessék. Akármilyen értékes volt tolmácsmunkája: a zavarosabb fél meddőségében a műveltebb is osztozik. Ha gondolatokat hozott is, a magyar viszonyokhoz fegyvert készíteni belőlük nem tudott.

E kétféle írónép („sznobok és parasztok”) fogyatkozása nyilvánvaló, a két magatartás úgy áll egymás mellett, mint a kívánatosnak szétesésterméke. Semmi sem könnyebb, mint kettejük közt a „helyes utat” megmutatni, semmi sem nehezebb, mint járni rajt. Az író sugalmaz, de őt is sugalmazzák – a mögötte álló embercsoport tetszése s igényei. Ahol a legjobb közönség se emelkedik túl a maga csoportérdekén, ott a szellemet is titkos nehézkedés húzza a partikularizmus felé. Szakadj el tőle, a dolgok közé szorulsz, vagy nagyon is fölébük kerülsz.

Kísérletek európai és magyar magatartás szerves összefűzésére – a harmadik út ki- vagy inkább továbbtiprására – e súlyos társadalmi gátlás ellenére is vannak. A Tanúban (melynek háromévi szenvedélyes ide-oda csapó útkeresését e kicsiny könyv igyekszik a nagyközönség számára összefoglalni) én magam is e harmadik útnak vágtam neki, több bátorsággal, mint szerencsével, legújabban pedig Kerényi Károlyt, az európai nevű ókortudóst kényszerítette ki szaktanulmányaiból a magyar sorskérdések felé eszméi és környezete közt a gyötrő ellentét. Kerényi nem tartozik azok közé a tudósok közé, akiket szakjuk anyag kielégít; a hivatalos tudomány iskolája mellett a görögség művészszerelmeseit választja vezetőül: Hölderlint, Keatset, Goethét, Nietzschét. A szakkérdések mögött is általános emberi érdek ül nála ébren. Mint a német Ottot, őt is a görög vallás izgatja. A görög vallást a kereszténység nem tekintette vallásnak, inkább csak szép mesekönyvnek. Otto mutatta meg, amit előre tudhattunk volna, hogy egy csenevész vallásos érzés sosem táplálhatott volna ilyen példátlan kultúrát; igenis a megmosolygott görög istenek – a nagy világvalóságot művei az emberben – tartották ünnepi magas lebegésben a görög szellemet. A görög vallásnak ez a fölfedezése, melyben a maga is részt vett, felszabadító emberi élmény volt Kerényi számára; lehetővé tette a vallásos életet. Az istenek nem születtek meg újra, de az egész világból az isteni nézett rá. Ifjúkora óta nem sokat hederített irodalmunkra, most, hogy visszafordul felé, a görög igénnyel méri fel. A görög művész pap volt, a múzsavallás papja, aki az isteni szó közegét tisztelte lelkében. Kerényi a magyar művészen is ezt a papságot követeli. A hazai mozgalomban nem hisz. Az emberek züllöttebbek, semhogy sok ember mozgásából valami becsületes támadhasson. Az embert kell megújítani, nem agitációval, hanem az új élet bűvös példájával. George s Horatius kicsiny példatársadalma: a sziget van a szeme előtt, mely egy-egy birodalom számára alakítja a nemesebb életet. Számára a magyar szellemélet új formája a jobbat alkotó társadalom. A magyar szellem jövője: megújhodás a göröggel való érintkezésben. Ahol ma könyv van, ő teremtő életet követel, ahol egyéniség, a világvalósághoz tapadt hitet.

Nem túl messzi, túl görög, túl szellemi az ő szigete a magyar valóság emberének? Bizonyára az ő fellengzősségnek látszó emelkedettsége jó célpontja lesz az alacsonyságnak. Akik egy új nemzedéket látunk felnőni tejünkön s ellenünk fröccsenő epével, nem is a nyilaktól félünk, a nyilasok inától inkább, mely előbb elveszti csodaszarvasai nyomát, mint igazán új hazába érne. Az utánuk jövők igyekeznek kifosztani bennünket; ha az átvételeket s az adósok haragját nézzük, meg lehetünk elégedve, társadalom és szellem aránytalan magyar küzdelmében azonban aggaszt ez az ifjúság, mely inkább hibáinkat folytatja, mint erényeinket, s maga inkább tünete az ország romlásának, mint orvaosa.