Németh László: Magyarság és Európa /5. rész/

A kultúrák életében a növekedést válságok szokták megszakítani. Nemcsak a kultúrákéban, az emberében is. A gyermek fejlődését alaposabban figyelő tudja, hogy a test növekedése sem egyenletes és folytonos. Mint a serdülés alatt a nemiség, egy-egy új tendencia tör be a nyugvó szervezetbe, magával rántja, s addig csigázza egy irányba, amíg az egész teljesítőképessége és érdeke határt nem szab; a fejlődés enyhébb-komolyabb válságba kerül. Minden gyermekorvos ismeri a fejlődésnek ezeket a kényes zónáit. Minden laikus tud a hirtelen növés vagy a hirtelen felviharzó érdeklődés válságairól. Az élet nő, s éppen mert nőtt, válságba kerül. Ahogy öregszik, a fejlődéslökések gyengébbek, s a válságok súlyosabbak. A természetes, öregkori halál a fejlődéskészséget végképp felőrlő utolsó válság mögött a pont.
A kultúrák élete épp növekedés- és válságlökéseik ritmusában rendkívül emlékeztet az egyén életére. Róma története egy hosszú növéstörténet, de éppúgy a növésválságoké. A legfeltűnőbb ilyen válság a pun háborúk után következett be. Róma a Földközi-tenger első állama; az elvénhedt régi kultúrák nem állhatnak többé ellen neki; de a kis városállam intézményei nem tudnak Róma nagy kiterjedésével lépést tartani. Scipio Aemilianus és Gracchusok, Sulla és Marius, Pompeius és Caesar, e testvérviszályt jelentő nevek három nemzedék óriási kísérletei a válság felülmúlására. Horatius még Philippi után is egy testvérháborúban alámerülő Rómát lát, mialatt Octavianus a köztársaság romjain a császárságot készíti elő. S Rómának, ennek az óriás testet kapott szívnek az elégtelensége, mint egy állandó lappangó válság, ott van az egész császárkor alatt. Egy-egy nagy konzerválókúra után, amilyen a jó császároké (Traianus, Hadrianus, Marcus Aurelius) vagy a Diocletianusé, egyre veszélyesebb formában tér vissza, s Róma utolsó, végzetes válságát készíti elő. A halál neme ott kísértett már az első zavarokban, s Justinianus az agónia utolsó világos pillanatában Augustus munkájába bukik bele.
A mi negyedik korunk növéslökéseit is válságok állítják meg. Ha a Római Birodalomban a birodalomteremtő város volt elégtelen, s az antik férfi használódott el és merült alá, a kereszténység elégtelensége: az egyház, mely ráépítette forrásházát a vallásos érzésre, de egyre kevésbé tudta nedvvel ellátni az öntözésére bízott szellemet. Ami elég volt Pipin frankjainak, egyre elégtelenebb lett az antik emlékeibe visszanéző, művelt kereszténynek. Az egyház igyekezett az igényekhez nőni, de szervezete megkötötte. A hit gyötrődőbb lett, s a kiterjedő Európa, nedvesség híján, egyre sivatagibb.
A keresztes háborúkat követő válságban az egyháznak ez az elégtelensége még háttérbe szorul más tünetek mellett. Arisztotelésszel s az arab filozófusokkal, igaz, beüt már az elődkultúra magasabb intellektusa, s Szent Tamásnak, hogy legyűrhesse, ki kell hűteni Bernát hitét; az érintkezés Nyugat és Kelet arabjaival, mint a Három gyűrű meséje mutatja, megtanít rá, hogy a keresztény üdvösség is csak egy faja az üdvözülésnek; de a vallásos türelem és vallásos közöny fényes szigetei körül még bővek a népi hit forrásai, s Szent Ferenc kortársa lehet II. Frigyesnek. Ha a polgárság itt-ott már meg is mutatja hajlamát, hogy amilyen független volt várfalai közt, oly szabad legyen Istenével szemben, a valdensek és albigensek fölött Ince pápa s az inkvizíció győztesen állnak meg.
A válság inkább körzeti még, nem érinti a kereszténység hitét. A szent sír körüli hűbéres államok, igaz, elfajulnak, s a parti kikötőkben az olasz kereskedő és török hódító közt olvadóban a lovagvilág. A lovagságból, mely életérzés volt, ideát is egyre inkább forma lesz, a hadi nép szereti a tornát, kalandot, lovagvért, s háborút csinál a háborúért. A százéves háború ilyen öncélú s egyre jobban elfajuló lovagi hercehurca sisakbokrétáit rázza majd. A gazdaság nagy föllendülése is elakad. S mivel a növőben lévő városi világ még tovább nő, amikor az áruk anyagcseréje már nem fokozódhat, a piacszűke nagy vállalkozók kényére-kedvére szolgáltatja ki a termelőt; a céhek elproletarizálódnak, s a városok elvadult bérharcaiból apró osztályforradalmak csapnak ki. A szabad verseny a hűbériség régi földközösségeit is megbontotta; a felszabadult parasztság kis része meggazdagszik, a nagyobb napszámossorban elégedetlenkedik. A fényes eredmény egy ideig eltakarja még a nagy növés válságoldalát. A válság kezdete: a XIII. század még a középkor csúcsának is tekinthető (csúcs, melyen az összefoglaló Dante tragikus keserűsége áll), de aztán rohamos a hanyatlás. A XIV. század, mely Anagniban egy megpofozott pápát látott, a szkizmák, parasztforradalmak, döghalál s százéves háború kora. Boccaccio, a polgárfi az egyházat gúnyolja ki. Petrarca új isteneket keres az antikban.
Az Amerika a felfedezését követő válság teljes kifejlődéséhez már nem volt ilyen nagy időre szükség. A lovas mögött itt szorosabban ült a gond; vágta közben is meg-megrántja a gyeplőt. A válság itt már a kultúra életfontos gócaiban jelentkezett, a katasztrófa magában a növésben is ott feszengett. A humanizmus átütötte a kereszténység boltívét. Az ember benn maradt a templomban: a kereszténységben, de egy idegen világ égboltjára kacsingatott ki belőle. S az eget sehogy sem lehetett többé a boltív alá beszívni, magasabban volt, s nem fért el alatta. Megpróbálják hát a templom falát telefesteni vele. De ez kettős öncsalás volt; profanizálódott a templom, s az égbolt sem volt az igazi. Az egyház hol türelmes volt, hol türelmetlen ezzel a pogány kereszténységgel szemben, de a meghasonlást sem kiegyenlíteni, sem elnyomni nem tudta. Szűk volt az egyház az új reneszánsz életérzésnek. Az emberek szétszéledtek belőle, ki-ki a maga egyéni vallására utaltan, s jellemző, hogy a vallásosság új felbuzgása, a lutheranizmus is szakadárságot teremtett csak; szűk volt az egyház már a kereszténységnek is.
Kevély emberek és kevély királyok, kevély nemzetek álltak készenlétben, hogy Európa vallásos megújhodását, a kultúra nagy újrafoganási kísérletét a maguk javára aknázzák ki. Az újjászületett kereszténység szenvedélyesebb volt, mint a régi; de ez a szenvedély a kételyből és a világ önzésből élt. Amerika Itáliából és Németországból nyugatra húzta át a hatalmát; a bolíviai bányákból Európába özönlő ezüstfolyam fölverte az árakat, növelte a polgárság vagyonát, s szökőárak és lenn maradt bérek kétségbeesésében hagyta a növő proletáriátust. A vallásos szenvedélyben új nemzetek új hatalmi igényei tomboltak, feltörő, nyugtalan és kétségbeesett néposztályok kerestek kielégülést. Az egész növéskor: a vallásháborúk korszakába rohant. A XVI. század második felében Franciaországból lett csatatér, a következő ötvenben Németországból. Amerika kincseivel a spanyol észak fáját, dél emberét szívta magához, s fából, ércből, emberből háborút csinált háborúra, míg csak maga is el nem merült. A hatalmas növést hatalmas frenezis állította meg, melyben az új erő összeszedésére alig maradt néhány ép, tevékeny sziget: Hollandia, Bologna, Oxford.
Mindenki tudja, hogy a nagy háborúval miránk is új válság zúdult, Európa újabb történetében a harmadik, s eredményében beláthatatlanabb talán, mint az előzők. A mi kis életünk együtt nőtt ezzel a válsággal. Akik láttuk a kezdetét, aligha látjuk a végét. Ha a sorsot a mi kultúránkra, a mi korunkra határoljuk: ezt a válságot kell sorson értenünk. Ifjúságunk legjelentősebb gondolataival ebben próbáltunk tájékozódni, s férfikorunk erejét ennek szegjük neki. Ahogy az évek múltak, egyre súlyosabb elméleteket láttunk feltámadni, s egyre radikálisabb gyógyszereket ajánlani. S minden arra mutat, hogy a tetőponttól még mindig messze vagyunk.
Az első magyarázatok a háborúra s a kapitalizmus régi kisebb növészavaraira hivatkoztak. A kapitalizmus javakorában is megtörtént, hogy az ipar egy-egy ága túlnőtte piacát. Az áruk a termelő nyakán maradtak, torlódásuk vállalatokat buktatott, s munkásokat szórt ki a munkanélküliségbe. Az agrárállamok iparosodása és a tökéletesedő ipari termelés mind súlyosabb formában robbantotta kis ezeket a válságokat; de a túlméretezett vállalatok összeomlása s az igények állandó fokozódása, a piacot felosztó kartellszerződések újra és újra elsimították őket. A háború után természetes, hogy sokkal súlyosabb zavarnak kellett beállnia. A háború alatt a világipar igen nagy része „berukkolt” háborús iparnak: termelésével a lövészárkok anyagtékozlását tömte. Épp ezért a világ normális ipari igényei is új iparvállalatokat emeltek, fényes árakkal segítve át őket a kezdeten. Újabb agrárvidékek váltak a maguk iparosává, maguk a gyarmatok is félig-meddig önellátók már. Amikor a háborús üzem leszerelt, a hatalmasan túltengő ipar a vesztes népekkel megszűkült piacot talál. A fenyegető válság csak súlyosbodott azzal, hogy kitolták. Esztelen kölcsönöket adtak az elnyomorodott Európának, hogy piac tudjon lenni. A kölcsönnel táplált piac vásárolt, racionalizálta iparát, versenytársává lett a hitelezőnek, de fizetni természetesen nem tudott. Egy álfellendülés után a valódi helyzetnek ki kellett derülnie.
Fokozta a válság dühét a népek egymás iránti bizalmatlansága. A világgazdaság nagy pánikjában mindenki a maga gazdaságába húzódik, mint a viking kor hűbérurai a várfal mögé, s a világgazdaság nem képes többé előcsalogatni őket. Akármilyen a földje, maga termeli kenyerét, akármilyenek az ipari feltételei, maga gyártja az autóját. Autarkiás őrületében szétszakítaná a világkereskedelmet, s az egymást maró népek szörnyű interregnumával fenyegeti a világot. De a régi XIX. századi ember szerint mindez ijedség, idegesség, ahogy ő mondja: tömegpszichózis. A gazdaság természetes erői ezt a válságot is elsimítják, csak az ember ne akarja őrültségével állandósítani. Az ipar átcsoportosításával és a kartell piacfelosztó megállapodásaival alkalmazkodik a vásárlóigényekhez; a tökéletesedő földművelés pedig igényesebbé, vásárlóképesebbé teszi a piacot. A kapitalizmust naggyá tevő politikai és gazdasági szabadság a kapitalizmus válságát is meggyógyítja.
A szocialista ezt az álláspontot nem fogadja el. A kapitalizmus önmagát nem képes meggyógyítani. A XIII. század piacválságait megoldhatta a céhekben a munka kartellszerű felosztása s a fölössé vált munkaerők lassú szétszivárgása. Ahol a vértódulás tűrhetetlen volt, elpattant az ér; de ezek a forradalmacskák helyi ügyek maradtak; túl kicsi volt az iparvilág, s az ipari munkással aránytalan erők álltak szemben. A mai gazdasági válságon nem segíthet sem kartell, sem a tömegek átcsoportosulása. Nem engedi a gép, és nem engedi a kapitalizmus kiterjedése. A régi szövőmunkást csak munkatársai viszonylagos nagy száma szorongatta. A munkásnak csak a munkás volt a konkurense. Ma a munkás és a gép. Ha a piac állandó marad, a munkásnak fogyni kell. Elűzi munkahelyéről a tökéletesedő gép. S ha egyszer elűzte, nincs, ami befogadja. Mert nemcsak az iparvidékek nőttek meg, hanem a földmívelés is eliparosodott. Egyre kevesebb a búzaföld, és egyre több a búzagyár. A „racionalizált” földbirtokról a gép éppúgy szórja az embert, mint a gyárból: a kitett gyári munkás és a kitett földmunkás egymás nyakába borulhatnak a keresztúton. A kapitalizmus, ha magára hagyják, iszonyú circulus vitiosusba rohan. Hiába osztja fel a piacot, ha munkanélküliséggel öli a fogyasztót. A termelés tökéletesedése az értékesítés lehetőségeit rontja; a lakosságnak úgy kell fogynia, ahogy a gépek javulnak, s ha ez nem megy, a termelésből kinnrekedtek ostromolják meg a termelést.

– folytatjuk –