Barkuti Jenő: Csurka Istvánra és azokra az időkre emlékezve I. rész

Tisztelt Olvasó!

Ez az írás nem mindenben tükrözi a szerkesztőség ez irányú véleményét Csurka Istvánról, viszont hozzájárul a rendszerváltás környéki korszak kaotikus állapotainak megismeréséhez.

 Tudom, kellene még egy kevés idő ahhoz, hogy Csurka István irodalmi portréját megkíséreljük megrajzolni. Túl eleven még a kép sokunkban, ahogy termetes alakját Budapesten a Hősök terén tartott nagygyűléseken láttuk és hallgattuk, amint a magyar sors megrontóit kárhoztatja. Ez a kép még egy jó ideig fog hatni és bizonyára néhányakat tévútra visz. Várni volna célszerű az ő történetével, amíg megrostálja kicsit az idő. Ám de a kairoszi idő nem ad haladékot; fakulnak az élmények, s vannak ki nem mondott kötöttségek, amit most kell elmondani az utánunk jövőknek.  Hiszen alig múlik el nap, hogy ne emlegetné valaki, egykor mondott gondolatait. Vannak, akik már Csurka ideológiát emlegetnek. Miből is fakadhat ez a vízió? Bizonyára abból, hogy egyre többen döbbenek rá: el fog múlni ez a mostani hatalmi reláció is, a ránk erőltetett liberális szemlélettel, a nagy nehezen összehordott nemzetinek aposztrofált relikviáival együtt. Elég csak a tegnapi világra pillantani: rendítetlennek hitt hatalmakat és félelmetes hatalmasságok tűntek el szinte napok alatt.  Előttünk hát a példa: nem marad a mi időnkből se több, csak szánalmas magyarázkodás és igazság foszlányok, hiszen tapasztalható: ami tegnap még élet, halál kérdés volt, ma már, említésre is alig érdemes töredék. Össze kell hát szedegetni napjaink emlék morzsáit, amíg lehet.

 Van azonban egy kis gond az elmúlt 30 évvel és az emlékezéssel, mert tart még a köd, amit a rendszerváltás köré fújtak és sokan eltévednek ebben a ködben ma is.  A magyar életben sodródó tévedések ugyan is, rossz lelkiismeretet, dekadens hangulatot szülnek a tévelygő lelkekben. Nem szeretünk tévedéseinkkel, pláne ostobaságainkkal szembesülni Mi sem, vagyunk jobbak más nemzeteknél, Csurka István drámai bukása ebbe a kérlelhetetlen ösztönvilágba, kíméletlen őszinteségében, dramaturgiai iránti vonzalmában, no és emberi gyengeségébe, rejtőzik, Részint azért, mert könyörtelenül kimondta azt, amit igaznak hitt, s ezek a megnyilatkozásai többnyire baljóslatúak voltak. S ezt a magyar közönség többsége egyszerűen nem szívelte. Ebből fakadt az a körülmény is, hogy nem tudta az egyszerű emberek fantáziáját kellemetlen beszámolóival megmozgatni. Következésképpen: sokan csak mordultak rá. Nem akarták elhinni, a napi munkába elfáradt jobb jövőt remélő magyarok, hogy a rendszerváltók a közösnek mondott vagyonból mindet meg fognak szerezni, minden értéket el fognak privatizálni, s nekik csak a szomorú tapasztalat jut. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a nagy mutatvány megtörténhet.

 Csuka viszont a sajátos stílusában előre vetítette a bekövetkező eseményeket „Mindent elvisznek, majd ami nehezebb a levegőnél „—írta. Az ilyen és az ehhez hasonló kijelentései bosszantóan hatottak a tétova társadalom szereplőire. Egyszerűen zavarta az illúziókat. A jóhiszemű polgárok azt gondolták, hogy most aztán eljött a tettek ideje és pusztán tehetségükkel, kitartó szorgalmukkal boldogulhatnak, mint a mesebeli hősök. Nem tudták elképzelni, hogy el fog tűnni a maradék jó erkölcs, megszűnik közbiztonság, teret nyer a korrupció, és olyan hangzavar lesz, amiben az ő akaratuk és hangjuk nem jelent már semmit.

Ugyanakkor a magukat szabad demokratának nevező rendszerváltó társaság sámánjai leígérték a csillagokat az égről.  S ugye, ki szeret kellemetlen dolgok felett töprengeni, amikor andalító meséket is hallhat ? Sokkal kellemesebb, hízelgő ígéretek illúziójában ringatózni. A magyar lakósság máról, holnapra élők sokadalma, szívesebben hallgatja a kegyes füllentéseket, mint keserves igazságot.

S akkor váratlanul feltűnt egy nagydarab ember, egy drámaíró, aki az ellenkőjét állította annak, mint amit olyan jó volt hallgatni. Ezért első jelentkezései alkalmával, felhördültek, kis híján megkövezték. Nincs ebben a jelenségben semmi különös. Régi hozadéka ez a metódus az emberi fajnak . Voltak idők, amikor a rossz hírek hozóját megkorbácsolták, lefejezték.

Csurka ugyan is, amint észrevette a csalárdságot, rögtön megszólalt és kíméletlenül elmondta lesújtó véleményét és a várható társadalmat nyomorítani képes következményeket. Ez az igazság közlési kényszer, aztán oda vezetett, hogy egyszer csak azon vette észre magát, hogy drámaíróból politikus lett.  Nem is választható már ketté a két fogalom vele kapcsolatban. Nálunk az irodalom amúgy is már korábban összefonódott a politikával. Csurka még tovább fonta ezt, sajátságos társadalmi képződményt: politikából, irodalomból szőtt egy furcsa mozgalmat, ami egyre jobban terebélyesedett. Lényegében általa teljesedett ki a politikai újságírás folyton változó, mutálódó mai változata és általa verbuválódott az olvasók új tábora, akik egyszer csak a politika mezőjén találták magukat. Megkockáztatom: a politikai tárca írás sajátos műfaját teremtette meg. 

Politikus lett, de nem tudott elszakadni az irodalmi élettől sem. Ez az ambivalens állapot határozta meg észjárását. Ragaszkodott a természetes etikai értékékekhez, ami a világnak nyugodnia kell. Így került az 56 os forradalom szereplői közé is. Aztán az 56 os forradalom leverését követően megtanult néhány dolgot az etikán kívül eső életről. Bizonyára ez a keserves tapasztalat motiválta gondolkodását. Eredendően, vagy inkább: drámaíró volt. Lélekben az is maradt haláláig. Erre a pályára predesztinálta a szocialista élet lüktetése. Ezen a pályán akadt számára hely és kenyér. Ifjú éveiben, a kommunistának mondott időkben, irodalomból próbált megélni. Kezdetben regényeket írt, később a színpad, a színház világa hozta el számára sikert. S miután ehhez a gürcöléshez idomult ifjúsága, önkéntelenül ehhez a karakterhez igazodott hátralévő politikusi élete során is. Aztán a rendszerváltás viharában lapot alapított, életre hívta a Magyar Fórum hetilapot, ami lámpása, menedéke lett csalódott magyaroknak. S mire észrevettük már az ellenzék vezető publicista volt.

Nagy tervei voltak a Magyar Forummal, ahol hetente kitartó szorgalommal írta tárcáit. Kutatta, kereste, maga köré gyűjtötte az addig mellőzött, széllel bélelt betűvetőket. Valahogy úgy zajlott ez a keresés, mint ahogy egykoron a vályogvetőket kerestek egy házépítéshez. Be is indult a Magyar Fórumban egy furcsa, különös, ám de mindenképpen új sajtó élet.

Amikor Csurka a politikusi pályán egy kis pénzhez jutott, megint különös dogot művelt. Megélt tapasztalataink birtokában, azt is gondolhatnánk, hogy ő is strómant fogadott, luxusautót, jahtot, villát, földeket vásárolt. De nem így tett. Elindította Havi Magyar Forumot is. Egy újabb lapot, ami csak vitte a pénzt. Ám ez a lap már irodalmi újság volt. Kezdetben nagy nemzeti pátosszal induló orgánum, de mindenképpen irodalmi újság. Fontosnak tartotta, ugyan is, hogy legyen végre egy nemzeti hangvételül média.  Egy emelkedettebb szellemű hírlap, egy választékosabb magyar újság. Azt hiszem, egy kicsit a Nyugat utódjának szánta a Havi Magyar Fórumot és Szőcs Zoltánt, a Hunnia korábbi szerkesztőjét, kérte meg a lap főszerkesztőjének, aki a legjobb volt a magyar literura jobboldali féltekén akkor. Talán egy kicsit Osvát Ernő utódját látta benne, aki egykoron a Nyugat szellemi erejét delejezte. Osváth Ernők azonban nagyon ritkán teremnek.

Szőcs Zoltán magának való, érzékeny lelkű alkotó, igazi nemzeti elkötelezettségű szerkesztő volt. Budapesten, egy kőrúti ház sarkán, könyvtárrá alakított lakásában magányosan élt. Olyan antikváriumra emlékeztető otthont alakított ki magának, ahol minden kéznél volt, amire egy szerkesztőnek valaha szüksége lehet,  de  ahol egy feleség képtelen lett volna azok között a könyvtári állapotok között  élni.  Itt fogadta, roskadozó poros könyvespolcok közötti labirintusában, sokat megélt rozzant karosszékében, az alkalmi szerzőket. 

Sokan megfordultak abban az antikvárium szagú moly rágta lakásban. Fontosnak tartottuk véleményét és reménykedtünk egy jobb alkotói miliő eljövetelében. Szőcs minden gondra tudott valami reményt keltő választ. Irodalomtörténeti ismereteihez alig volt fogható szerkesztő az akkori, kusza magyar viszonyok között.  Az innen fakadó tudása és  tehetsége szerint mobilizálta a havi Magyar fórumot, amíg volt erő, lendület. Szerény jövedelméből visszafogottan élt, és párizsi utazásokra gyűjtött, hogy Ady impresszióit kutathassa. Már- már megszállottan járt Ady és Szabó Dezsőt nyomdokain. Őket tekintette követendő példának. Ami különös volt : Csurka nem szólhatott bele szerkesztéseibe, ehhez ragaszkodott. Aztán jött a bukás és az összeveszés Csurkával.  Megszűnt a törékeny védelem, amit Csurka presztízse nyújtani tudott.  Ami azzal járt, hogy: nem kapott egy fikarcnyi elismerést sem. Írásai magyar sajtóban, már sehol sem jelenhettek meg. Ellenségei, akik bőven akadtak, feledésre kárhoztatták. Könyvírással próbálkozott. Könyvei azonban nem kerültek a könyvesboltok polcaira, erről gondoskodtak jóakarói, ezért  jobbára elajándékozta azokat. Az általa szerkesztett egykori Hunnia és havi Magyar Fórum azonban ma már antikváriumok féltett kincse lett.

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf