Németh László: Erdély ünnepére

A történelem néha betör a dolgozószobába. Másfél éve majdnem minden munkámban ott van Erdély. Nem programból, – magam is most veszem észre, hogy visszanézek. Két színdarabot írtam; az egyiket Báthory Zsigmondról, a másikat Bethlen Katáról. Legnagyobb tanulmányom, a Sziget Erdélyben, a Bod Péter táji kis magyar világ hősies ellenállásáról szól. A Szegfű Gyula Erdélyt követeli a magyar történetíráson. Ezért a cikkért egy Kemény Zsigmond könyv kutyanyelveit kell félretennem. Még regényciklusom utolsó részébe is betört Erdély. Barbiánja, a reakció tudósa Erdélyt gyűlöli, alkoholista jegyzőjében Erdély kallódik. A nyáron egy fiatalember arra kért: csinálunk néhányan egy kis szemináriumot. Jó, mondtam, válasszunk olyan tárgyat, amelyből minden magyar és kelet-európai kérdésre kilátás nyílik, dolgozzuk föl a Szilágyi Sándor óta emberét váró anyagot: Erdély történetét…

    S mialatt az író Erdélyben járt; egyszer csak Erdély jön hozzá: Itt vagyok, megint magyar vagyok.

*

Hogy a középkor magyarjának mi volt Erdély: ma már nemigen tudjuk megmondani. Kezdetben bizonyára Transilvania, erdőkön túli föld, melyre az elment nemzetségek után csak a király emberei járnak. Kincseivel később egy magyar Vadkelet, mely szász telepest s magyar várnépet szítt a kiaknázásra. Az Anjouk alatt Európa tenyészkúpja, amely körül új európai államok támadnak. Amikor a török fölnyomul: nagy Vajdája alatt a megmaradt Balkán fellegvára, az ellenállás szervezője. Másfél századon át az egyetlen állam, amelyben a magyarság a maga lelke szerint él s magát kormányozza: nemzet és vallás oltalma, bujdosók menhelye s reménysége. A tizennyolcadik században egy Habsburg nagyfejedelemség, – túl megint az erdőkön, ahol magyarok a grófok; a hatalom román határvidékeket szervez s a mélyben a magyar felvilágosodás hagymái dolgoznak. Negyvennyolcig, ha lehet, egy még messzebb esett világ, amelynek a dolgairól Kemény Zsigmond a magyarországi unionistákkal sem szívesen beszél, annyira bántja a tájékozatlanságuk. A forradalom után: a Történelmi Szellem. Az európai szelekben hányódó, múlttalan nemzedéket a Kemény, Mikó és Szalay kiadványaiban felnyíló Erdély emlékezteti a gyökerekre. Ez az az évtized, amikor még Jókai is Erdély aranykoráról ír. Majd megint csak: szülőföld. Itt s a szomszéd Partiumban születnek a „magyar regeneráció” legjobbjai Zilahy Károlytól Adyig, Szabó Dezsőig, Budapestnek. 1919 óta ő egy névben: minden elszakított. A halálos ölelésbe zárt s küzdelmeibe aggódva követett magyar faj: a nemzet ingó prognózisa.

    Mi lehet nekünk a visszakapóknak?  

*

Aki olvasta Móricz Erdélyét: érzi. Élő íróink közt a legmagyarabb megmerült Erdélybe s még pompásabban, mutatósabban tud magyar lenni, mint máshol. Ez a teljesebb magyarság szív minket is Erdély felé. Annak a közérzetnek, amelyből a Kisebbségben támadt, Erdélybe kellett zarándokolnia. Ha Kemény Zsigmond a reformkor hígságaira hozta komor orvosságul hazája lelkét, nagy megpróbáltatásokra a szívósság és történeti bölcsesség tonikumát; mi az utolsó másfélszáz év egész fejlődését érezzük hígítónak, a nem magyar érdekekkel szelektált nemzet vérben és lélekben túlsok idegent vett föl, s ha egy-egy elhagyott lángelménkben föl is gyűrhette magát népünk és múltunk mély rétege, ami a közszellemben tovább ment, hatott és áradt: egy talmi magyarság volt – a mai Európa olvasztó katlanában könnyen beolvadó. A nemzeti kohézió növelésénél ezért nem ismer nagyobb feladatot még az sem, aki fiatalkorát Európának adta. Új, nagyobb hőfokon olvadó magyarságot a pakfon ellen; onnét, ahol van: a megmaradt népből, múltunk emlékeiből. Ez a „mély magyarság” eszméje, amelyet sokan kérkedésnek hittek a maguk magyarságával, holott elégedetlenség azzal is…

    Ennek az eszmének a Szentföldje s forrása Erdély, ahol a nagy memoárok íródtak, ahonnét Kemény Zsigmond, a mély magyarság első követője támadt. Ady krátere fölnyílt s a leggazdagabb magyar törzs szólt Tamási szavával. Ehhez az eszméhez jött most meg a föld. Mit kezdenek egymással?

    Erdély, az eszme nagyobb, mint ami Erdéllyel valóban visszakerült. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a Bécsben visszacsatolt magyar társadalom a miénknél sokkal egészségesebb lehessen. Romániai utamat épp ennek az illúziónak halála tette oly fájdalmassá. Erdély társadalmi élete a XVII. század végétől folytonos őrlődés, hanyatlás. Egy-egy hősi kis csoport – a XVIII. században Bethlen Kata és a Telekiek köre, az unió előtt Zsibó, az első Szász Károly Enyedje, Kriza unitárius barátai – nem állíthatta meg a Habsburg kor erjesztőit. 1848 előttre visszanézve Erdély legnagyobb fiai is csak egy tűzhányó fölött farsangoló úri osztályt láttak. Hogy mik voltak Erdélynek a kiegyezéses idők: megmondja a székely kivándorlás s a román kézre átment föld, tíz év alatt az erdélyi magyar föld öt százaléka. Az elcsatolás, akár a Bach-korszak, rengeteg elszánást, ragaszkodást, ellenállást sajtolt ki, de a társadalom mélyeiben ugyanannyi repedést, kopást is kellett okoznia. A föld népe sok helyen csodálatosan ép maradt. Csakhogy a nép még nem társadalom, s Erdélyt – amit jelent – nem szabad összetévesztenünk a bizonyára elég megviselten, s már-már fulladozóban visszakerült erdélyiekkel.

    Mi következik ebből? Program. Program: a szellemnek és program: az életnek. Az erdélyi eszméből akkora boltozatot kell az egész magyarság fölé raknunk, hogy a visszatért nép képességeire ocsúdjon alatta s mint fajtánk első törzse lássa hivatását. Tűzijátékkal már megünnepeltük Erdély visszatérését. Én tudok egy írót, aki a bécsi napon azt fogadta meg, hogy Szamosközi történelmi maradványait kiadja jól olvasható krónikába fűzve. S mennyi kiadni, összegyűjteni, valóban „közzétenni”-való van ezen kívül. A vásárhelyi téka becsurgott tetője alatt az öreg könyvtárnok kéziratban bomló erdélyi hungarikákat szokott mutogatni. De hány erdélyinek s magyarországinak vannak meg a nyolcvan-kilencven esztendővel ezelőtt kiadottak. Ki ismeri s érti Veres románul megjelent okmánytárát? Elvégezte-e dolgát az erdélyi néprajz s hozzáférhetők-e eredményei? Egy-két millió pengő s együtt lehetne mindaz, ami magyar nyom Erdély földjén: a mély magyarság legszebb bibliotékája. Az itteniek láthatnák: mi nekik Erdély; a visszatértek pedig megismerhetnék az egész örökséget, melyre nyelvük, pallérozottabb természetük s faluik illata elsősorban nekik szerzett jogot.

    Az örökség persze nem elég. Ahhoz, hogy erről a „virtuális Erdélyről” ne csak néhány műveltebb fiatal írkáljon, hanem nagy tömegek is belenőhessenek: az kell: hogy Erdély az erdélyiekké, minden erdélyié legyen – lelki önkormányzat tehát és szociális igazságtevés.

*

Az ünneplésnek itt kezdődik egy általánosabb módja. Amelyikkel az egész magyarság becsüli meg – nem Erdélyt, hanem magát. Minekünk íróknak volt egy fontossági sorrendünk a hazai teendőkre. Az első: fogadjuk be a magyar nemzetbe a magyar népet; osszuk és fejjük igazságosabb kulcs szerint a nemzeti jószágot. Második értessük meg magunkat az egysorsú népekkel; építsük bele egy nagyobb kelet-európai szolidaritásba a magunk biztonságát. Harmadik: javítsuk meg, ha alkalom nyílik rá: a magyarság-csonkító határokat. Ez a sorrend következetes. Mi adhat súlyt nekünk bármely államcsoportban, ha nem minta-voltunk? Mit ér akármilyen visszatérés, ha nem egy igazságosabb hazába hozzuk a visszatérőket: Mi bármely rész-revízió, ha egész sorsunknak nem vagyunk gazdái többé? Lehet, hogy van, aki kicsinynek tartja a hazafiságot, amely a sérelmek jóvátételét harmadik helyre teszi… Ez képzeljen el olyan visszatérést, amely egy szociálisan rendezett s kelet-európai hivatására jobban elkészült hazába történik. A sors jobb volt hozzánk, mint mi magunkhoz. De ez nem bátorítson arra, hogy ezután is mindent tőle várjunk. Igen nagy, zúzó történelmi kényszerek követelik, hogy sorrendünkben az első két pontot komolyabban vegyük. A két visszatérés után nincs is ürügy: a problémákat a határon túl tolni.

    Nem kérdezem: végleges megoldás-e a Bécsben hozott. Az erdélyi kérdés nagyon nehéz. Hány megoldást gondolunk végig s mindnek volt fogyatkozása. A legreflex-szerűbb az volt, amit a politikusok szentistváni gondolatnak, a szavaló karok pedig „mindent visszá”-nak mondanak. De lehet-e három millió ember egy másik, vele egy nyelvű, egyvérű állam határán más, mint hazaáruló. Elbír-e a magyarság ennyi belső ellenséget, vagy ami még rosszabb: renegátot? Az egész Romániát elfoglalni s megtartani nem könnyebb-e, mint csak Erdélyt? S szép lett volna s tetszett is nekünk a transzszilavista megoldás: a független Erdély mint Keleti Svájc; benne három, múltjával összekötött nép s körülötte egy államszövetség, amelyben Magyarország és Románia is benne vannak. De olyan idő-e ez, amely három népet békén hagy élni egy hazában? S nem lett volna-e ez a Keleti Svájc a magyarságnak épp oly olvasztó kohója, mint Nagyrománia? A legsötétebb időkben adta elő nekem egy Erdélyből kivándorolt erdélyi, amit ő az egyetlen mentségnek hitt: Erdély nyugati peremére vándoroltatni a magyarságot. Meghökkentem: kivonulni Erdélyből? De azért volt perc, amikor a látottak alapján lélekben már-már belementem. Most itt a negyedik megoldás, amely valóban kettévágta a gordiuszi csomót. A felső fele a mienk. Belenyugodhat ebbe – nem mi – a történeti és földrajzi egység, amelyet elmetszett?

    A sorrend azt sem engedi, hgoy megkérdezzük. És kiskorúságra vallana, ha az érdekelt népek sem tudnák magasabb kérdésekre emelni ma a tekintetük.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf