Berda József: Ápolónő

Gyarló vagy s mégis szeplőtelen a te
szemérmes hivatásodban. Szennyt és
váladékot takarítsz utánam s a többi
tehetetlen beteg után s mindezt oly
emelkedett alázattal míveled, hogy még
a bamba közömböst is ámulatba ejti.
Oly ritka tünemény vagy, hogy csak lehajtott
fővel köszönthetlek téged, ki jóval és
gonosszal szemben egyaránt a hősi emberség
ragyogó példája vagy. Ha van igazi
áldozatosság: téged illet annak legdicsfényesebb
koszorúja, – boldog mániákusa te az önemésztő,
soha ki nem merülő sugaras szeretetnek, melynek
gazdag jegyese vagy te a halandók között.

Berda József: Békességet

A tengerek, tavak, folyók, patakok,
a hegyek, az erdők, mezők, még a vadállatok
se akarnak háborúskodni, csak a leggyarlóbb
emberekből álló vérszomjas hatalmak akarnák
a vad vérözönt? Emberek, emberek,
szelídüljetek kedves gyermekekké, gyilkolni
nem tudó erdei vadakká, hogy az erdők
békés csendje szerint éljünk végre
az idők végezetéig!

Berda József: Győzedelmes paraszt: Isten ajka vagy!

Ó, boldog paraszt:
én már csak benned hiszek,
mert te vagy a legbölcsebb valóság,
aki tudja mégis
enni és imádkozni kell
a legtisztább mosolyért. - -
Neked nem születhettek
igazságok-hazugságok;
esti imád után
lepihensz a csöndes barmokkal
és szelíd álmokkal álmodol...
Mert tiéd

Berda József: Utolsó szó

Béke veletek, barátaim! Szép volt az élet
sok szomorúságában s örömében nekem is.
Ha lehunytam szemem mindörökre s véle
szívem is megszűnt dobogni: kék koporsóba
tegyetek engem, mint az ártatlan gyermekeket szokás.

Mert gyermek voltam én kedveseim! Rakoncátlan
és szemérmetes: lányokkal-fiúkkal s kutyákkal
egyként barátkozó! S ha kik ennek ellene is ellenségim
voltak: fogadják most testvéri jobbom – kihűlt testemnek
talán megbocsátnak ők. Míg ti többiek, fiatal lánggal,
mint a gyertyák, majd tisztelegtek előtte.

Takáts Gyula: Boszporusz és Gibraltár között

Keresztury Dezsőnek

Egysíkú, rácsos feketére
csikorogta rá a kréta éle!…
A kréta fehér volt: dermesztő tiszta.
Padomon kék volt a tinta
és előttem, mintha fekete tóba
hattyú tolla járna,
vakítón fénylett a mester írása!
Latin betűkkel fénylett,
de ő és Lázár is hová lett?…
– S miért, hogy ez jut eszemben,
kikötve legszebb szigetedre? –
Kikötve, de most se partra!

Takáts Gyula: Carmen nocturnale

Oly gyáván sápadozik a holdszemű éjfél
fenn a dióknak az ága fölött,
mint a vénség távoli lesben
tarka ruhámnak a ránca között.

A gazda derék vállán nyargal az éj.
Rajta rúdon fityegőn két vödör víz hintál.
Bamba szemekkel és teli tölggyel
áll a tehén kapu hídnál.

Álmomra borul a gerendák rácsa.
Máknak az illata foly, mint magja a zsákba,
és serceg a sün kinn a sövényben,
perceg a szú benn a szobában.

Takáts Gyula: Kit kerestek

Könyvvel a mellemen
egy elhagyott házba,
kövek, felhők alatt
fehérbe, zöldbe zárva,
befed a mész
s a zöld szőlővirág…
Fölöttem hegyi bánya
ragyog, akárcsak az a szárny,
mely élét, míg száll,
szívünkbe mártja…
A nagy lapoknak
szárnya és köve
szorít, lélegzik mellemen.

Takáts Gyula: Nem majális

Zúg a sötétség kívül, belül.
Egyedül vagyok. Egyedül…
Szép angyal, hol van a hegedűd?
Könnyű, hárfás szárnyad
suhanva elkerül.

Zúg a sötétség kívül, belül.
Bőgőz a magány kegyetlenül.
Jár a vonó, mint a kés éle.
Kinek húzza, mintha
bizony nem is élne.

Nyáron a kéklő vízre mered.
Lesi az angyalt tükre felett.
Télen a pince vörös borán
mulat, míg a füstös
rángatja szaporán.

Nem majális már ez… Kegyetlen…
Üldögél a vendég. Egyetlen.
Körötte senki. – Kívül, belül
zúg, bőgőz a magány
sej-haj kegyetlenül.

Takáts Gyula: Utolsó Niklai töredékek

1
KÖLCSEYHEZ

Nem feledtetés fányolával!
Terítettél le engem bárddal,
Mint szérűdre toppant bikát.
…………………………….
Eged, pennád kicsiny… Alája
Nem fért agancsom koronája…

2
MAGÁRA

Hogy elhagyjon a Múzsa,
Csak ezt akarva volna?
De akkor kövemre,
Ha nem én,
Mint érc-csapású jel,
Oroszlán-körmű sors
Te írjad: Dániel…

Devecseri Gábor: A Lágymányosi-utca és a Bicskei-utca sarkán

Mikor még itt éltünk mindahányan,
a világ világ volt, nemcsak álom,
ebben az udvarban rózsák voltak,
ezen a falon át kihajoltak.

Petivel, Tomival erre jártunk,
a keskeny utcában kiabáltunk,
ahol e ház áll most, ott szánkóztunk,
a havas gazokon átgázoltunk.

Később a garázsban megkötözött
bagoly ült ama fa lombja között.
Megvan még a bagoly, vagy elszállt már?
A havas utcában árnya kószál.

Elröppent a bagoly, torz alakja
szárnyával az eget beborítja,
sárga nagy szemének fénye lüktet,
magával vitte az életünket.

Devecseri Gábor: Csak annyi meleget

Csak annyi meleget a munkának,
amennyit az építkezés előtt
a kátrányosfüstű kályha ad, ami mellett
déli szünetben szépen elhevernek
(míg fölülről is süt kicsit a nap);

Csak annyi munkát az emberiségnek,
amennyit örömöt a munka ad;
s csak akinek úgy tetszik: végtelent;
kinek a munka szenvedélye lett már,
szép tündére, ki mindenek felett jár;
mert életnek csak az nevezhető,
amit a vágy, a tovább-éltető
s amiről hírt a szenvedély jelent.

Devecseri Gábor: Elvégeztem

Elvégeztem, amit lehetett.
Vittem innen odébb testemet.
Nem kérdeztem eddig: éltem csak;
nem tűrhetem már, hogy létem vak.

A világnak erdős szőnyegén
értelem jár. Ez a szövevény
tartalmat rejt, érzem, mélyen van
s mielőtt még tudnám, végem van.

Vésve van bár minden faágon,
hanem azt a vésést nem látom.
Írva is van minden levélen,
Hanem azt az írást nem értem.

Devecseri Gábor: Erdő

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötét erdő jutott belém:
a születő halálnak tudata.
Sok ágabogával, árnyával növekszik;
s én hordozom – ha nem tetszik, ha tetszik –,
Nem szarv, maszk, lópata,
kívülről leső rém ez a tudat:
erdő a szívem égboltja alatt;
susog szelíden, mert hálás nekem:
egy levele sem sarjad nélkülem.

Devecseri Gábor: Hol van Achilleusz?

Hol van Achilleusz? Meghalt. S Aeneas, ki túlélte?
Meghalt. S Vergilius, ki megírta goromba csatáik?
Elhunyt. S hát Ariosto, vagy Zrínyink, ki követte
Vergilius, s ki Vörösmartyt, Zrínyink követőjét?
Meghaltak. Mifenét kell hát egy nyelvrül a másra
fordítanunk szöveget, ha a nyelvek melyek a hősök
s költők torkában hajdanta peregtek erősen,
porlanak immár és a miénk is pusztul utánuk?

Ady Endre: Farsang után

Most az egyszer nem leszek sablonos.
Nem fogom érzelgős frázisokkal növelni a nagyböjt különben is nagy szomorúságait, nem vezeklek, nem sírok, csupán annyi keserűség lesz ebben a pár sorban, amennyit mindnyájan megérdemelünk ilyenkor, a nagyböjt elején.
…Tulajdonképpen filozofáláson kellene kezdenem. De a filozófia hálátlan dolog lévén, in medias res csapok, s kimondom merészen a szentenciát: a farsangon mi már nem mulatunk!
Más szóval, a farsang lejárta magát.
Csodálatosnak látszik, hogy mikor mi, századvégi emberek minden elavult dolgot utolsó porszeméig eldobunk magunktól – a farsanggal mégsem szakítunk!

Gyulai Pál: Bálban

Táncot járnak, muzsikálnak,
Szilaj kedve van a bálnak.
Egyedül magamban,
Csak én ülök ottan;
Gondolkozom, álmodozom
Néma unalmamban.

Te vagy, te vagy gondolatom,
Rólad, rólad álmodozom!
Mind csak az a gondom
Mit csinálsz most otthon
A magányban, kis szobádban
Édes szép galambom!

Nagy László: Farsangi ének

Italom a tiszta ég, erősít
      jobban, mint az alkohol.
Jég hasad már és csatorna retten,
      benne kormos víz dobol.

Dolgos kéz az ablakot mossa
      s törli gyorsan, micsoda
zene, mintha durcáskodna bőgő
      és riogna oboa!

Verőfényes tócsák tükre szélén
       táncba kezd a diáklány,
fias anyák sugárban és sárban
      járnak, szájuk halovány.

Fekete István: Déli szél

Két varjú egymásra nézett a fatetőn. Két öreg varjú. Hajnal volt éppen, s a mozdulatlan két fekete madár fekete szemében benne volt a dermedt hómezők végtelensége, és benne volt a vörösen kelő nap.
- Mi lesz? – kérdezte az egyik szeme, mire a másik csak lenézett a fa alá, ahol megfagyott varjak írták az éjszak újságját.
- Ha így megy az idő: ez jön.
Most van a leghidegebb, most kel a nap. Ha a hideg benyúl a tollak alá, csak lefordul a varjú a fatetőről és az éhes rókák sovány lakodalmat tartanak hazamenőben.
A nap lassan mozgott felfelé, szemlélődve, mintha számba akarta volna venni, hogy mi változott tegnap óra, ámbár nem változott semmi.

Marconnay Tibor: Téli vigasz

Hiába dühöngnek a szigorú telek,
A sivár síkon át ível feléd e híd,
Éreztem ibolya-illatú betűid
S még nem is láttalak, de már ismertelek.

Aztán boldogítón találkoztam veled.
Ekkor erős parázs lett lényemben a hit,
Mert tüstént tudtam én, hogy az vagy te, akit
Megálmodott e szív, mely szilajul szeret.

Titkolni nem bírom többé, nem akarom.
Önkénytelen fog át szavam, szeme, karom,
S közben gyengéd az ujj; ügyelni, várni jó.

Hogy sohse mondd, későn jöttem avagy korán.
Jókor érkeztem, s úgy vigyázok rád, csudám,
Mint remekművére a hős üvegfúvó.

Sárközi György: Téli ébredés

Zajduló-olvadó álmomból
jégszínű, téli hajnalon
fölriaszt néha egy fuvallat,
mely tarkómtól talpamig elhat:
a borzalom s a szánalom.

Fölülök ködös, vaksi szemmel,
fölül híg árnyam a falon;
még mitse látok, mitse érzek,
csak mellemen ül két kísértet:
a borzalom s a szánalom.

Szomszéd szobában feleségem
alszik; mit álmodik vajon?

Sík Sándor: Februári napsugár

Az ablak sarkán nézd ezt a tenyérnyi
Csiklandozó napsugarat.
Hogy fészkelődik: hol tudna beférni
A fekete papír alatt.

Oly félénken próbálkozik szegényke,
Olyan szemérmes, oly riadt
És bűntudatos: bocsánatot kérne
A hosszú, hosszú tél miatt.

Jöjj, kicsikém, nézd, két sarkig kitárom
Ölelésedre ablakom.
Ezen a dermedt városi kopáron
Melegecskédet szomjazom.

Tóth Jolán: Tél

A Tél öreg varázsló; bárhogy nézed,
Amit csinál, az bűbáj és igézet.

Mikor süvít s borzong a bús vadon,
Csak megjelenik ő a színpadon.

S kinek-kinek, de nyomban kitalálja,
S beteljesíti, mi a szíve vágya.

A hancúrozó, boldog és vidám,
Gyermeknépnek fehér cukrot szitál.

A küzdőnek, kinek csorog a vére,
Sok gyémántcsillagot tűz a mellére.

Györbíró Áron - magyar népköltés

Jaj de szépen harangoznak
Az úzoni torony alatt!
Szegény Györbíró Áronnak,
Szegény Györbíró Áronnak.
Áron, Áron,mit gondoltál,
Mikor a vízre indulál?
Én egyebet nem gondoltam:
Négy kerekemet megmostam.
Jó barátim! kik valátok,
Kik a víz szélin állátok,
Kezem nyújtám, nem szánátok,
Életem végét várátok.

Szép Ernő: Mátyás király tréfái 4. - A terhes szekér találkozott a hatlovas hintóval

Vándorolt Mátyás király, mikor már nagy király volt, vándorolt városról falura, maga szemével látni, maga fülével hallani.
Egyszer egy vándorlásban elfárad az országúton, felkérezkedett egy szegény paraszt szekerére. Azon a szekéren a búzáját vitte őrletni a szegény parasztember. Felvette jó szívvel a vándort a szegény paraszt.
Megy a szekér csendesen, egyszer csak szembe kocog egy hatlovas fényes hintó, abban ül egy büszke báró. A kocsisa rákiabál a szegény parasztra:
- Térj ki, paraszt!

K. Berde Róza: Az én nevelőm

Gyermekkoromban, mivel testvéreim nem voltak, sokat időztem otthon egyedül. Megtörtént néha, hogy édesanyámnak sürgősen vidékre kellett utaznia, ahonnan éjszakára nem tudott hazajönni, s így én magamban töltöttem ilyenkor az éjszakát is.
Két dolgot nem ismertem: a félelmet és az unalmat. A gyermekeknek ez a két gyöngéje távol maradt tőlem, mert nem volt, aki megismertessen velük.
Tizenegy éves koromban kezembe került egy könyv. Mint a felsőleányiskola könyvtárnokát, igazgatónőnk, a nagyműveltségű Malvin néni, figyelmeztetett, hogy ha egy könyvet olvasni kezdünk, meg kell nézni ki írta azt.

T. Ágoston László: Lenkey huszárok IV.

Lenkey és Szeged

Lenkey János a szabadságharc idején többször is megfordult Szegeden. Először a máramarosszigeti vizsgálat után, amikor gyors menetben Szegedre kellett vonulniuk a szökött Württemberg huszároknak¹. Lenkey Bechtold altábornagynál, az „alvidéki hadak parancsnokánál” jelentkezett beosztást kérve, aki mint vérbeli osztrák tiszt, leplezetlen ellenszenvvel fogadta az „esküszegő” kapitányt. Augusztus 22-i jelentésében viszont már így írt a szenttamási ütközetben részt vett századról:

Alföldi Géza: Krisztusom, én Péter nem leszek!

Krisztusom, én Péter nem leszek!
Intőn a kakas hiába szólal, ám hittel vallok,
és meg nem tagadlak,
nincs börtön, bitó, kérő sóhaj.

Láttam a szemed csillogását,
az örök egy isten mosolygott rám,
míg hallgattalak,
s ki beittam szavad,
gőggel követlek a Golgotán.

Ha mindenki elhagy, én soha.
Örökre hozzád láncol, köt a hit.
S kell, hogy a harcos
valaki maradjon:
hirdetni a mester szavait!

Dedinszky Erika: Doromb-zene

izgága gyom-beszédbe
csótány lótás-futásba
másokkal bélelt ágyba
sűrű betű-vetésbe

öltem hiányod, drága
fájsz mint a penge éle
csontig dongó zenédre
világ öle kitárva
mosolyod védett márka
fa lettem, alszom állva

Flórián Tibor: Fekete sorsban

Gyors pataktól s a Naptól is kérdem:
porosz mezőkön, bús bajor éjben
meddig bolyongok számkivetésben?
Én a fájdalmak végére értem.

Megtört a varázsa minden útnak,
a Szamos, a Maros várnak engem,
itt élnek a zord hegyek szívemben.
Elindulok áldozni a múltnak.

Bujdosó fák, székelyek, magyarok
lombotok lehull, elszáll a szélben,
kihal a törzs is a Nap tüzében.
A rossz gyökérnek földet adjatok!

Fáy Ferenc: A bőröndösök forradalma

(Több helyezkedőnek)

Talán a hősök többet tettek,
mint a megfontolt józanok,
de akit mésszel leöntöttek,
vagy hernyótalppal összetörtek,
az évek múlva is halott.

Az ész jobban szolgál ma írnak,
mint pár cikornyás kődarab,
melyekre szép ódákat írnak,
-- hisz szakálla nő minden sírnak --
s kit aládugnak, ott marad.

Négyesy Irén: Embernek lenni…

Az úton menni menni
Fütyülni énekelni -
Átlépni a pocsolyákat;
Köszönni kórónak virágnak -
Kergetni tarka lepkét
Hallgatni esték csendjét
Tanítani a szeretetre -
Imádni Istent – énekelve,
Önfegyelem fényére gyúlni
És nem bosszulni. Nem bosszulni…!
Fehér kenyeret osztani
Az Életre áldást mondani -
Mikor a gőg zsilipje zúg;
Érezni, hogy senkik vagyunk -

Gaál Áron: Ma is, mint tegnap

Ma is, mint tegnap cinkék, fecskék, rigók,
és egy különleges, erdőt idéző
ibolyacsokor
Illatok, ízek és ahogy kinyílik
az üvegkannában a tearózsa.
Sajt és olivabogyó, bor és talán egy szó,
egy lassan megszülető mondat picike töredéke.
Rajtunk múlik, hogy mivé válik majd,
és tán rajta múlik, hogy megformálva
mivé alakít minket, téged és magamat,
ahogy minden alkotás maga formálja
a magaképére alkotóját.

Jagos István Róbert: Éjféli színpad

most itt állok
ingben s a nyakkendő szorít
nem én kötöttem
bőrcipőmben egykedvűen izzadok
lélekfarkasom vonyít
hagyom már nem firtatom miért
felállok
a tömeg néz
(két ember s egy üveg az asztalon)
szemeikben könny dereng
ezen a füstködös hajnalon
harmincas nő ásít

Kapui Ágota: Szavak iránytűje

Nyelved alatt az ízek bársonya
hiába mennél vízért máshova
szóért szomszédba sorsért halálba
létednek értelmét keresnéd hiába
idegen tájakra borért és kenyérért
kézfogást keresve jéghideg tenyérért
zsoldosnak csatába rohannál vesztedbe
csőszlelkű kertésznek távoli kertekbe
szádban a szavaknak kesernyés fűszere
lelkedben iránytű érzékeny műszere
távcső a szemnek hitednek támasz
minden kérdésre egyenes válasz
általa látod mindezt ami van
világot járó szép világtalan.

2018

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

Rakovszky József: A rab éneke

Szabadság! Rólad énekelni
legszentebb ihletem,
kergetni felhőnyájakat
szép mennyeden.
Nyergelni villám-ménesednek
szikrázó, vad lovát
s vágtatni tenger csillagon
tovább, tovább!

A képzeletnek könnyű szárnya
egyetlen vigaszom,
hisz a tyrannus börtönét
oly rég lakom.
Nincs zöld mező, sem árnyas erdő,
mely lényem rejtené,
csak tört szívem üzen, ragyog
az ég felé.

Recsenyédi Fekete Miklós: „Ingyenöss vers”

Már nem ijeszt meg
a temetők éjféli csendje -
a titokzatosság
csak kíváncsivá tesz
és nem riaszt:
Ha a Teremtő üzenni akarna
valamit nekem,
éppen egy kódorgó lélek által,
vagy baglyok által üzenne?
Én nem hiszem azt.

Bárhogy is van, Uram,
jól jönne néha
egy kis biztatás:
fejbólintásnyi elismerés

Szervác József: Megérkezés

(Kevés csomaggal, már tovább
sehová sem érvényes útlevelekkel
valahová, valamikor
a menet megérkezik.)

Homlokukon a hosszú út
a történelemmé korcsosult
közelmúlt nyomaival
a jelen kusza hieroglifáival
sebekkel, véglegesült
ráncokkal homlokukon
arcukon mindenféle
elmúlás jeleivel, cipelve
lejárt határidejű álmokat
célokra váltott vágyakat
fáradtan, kialvatlanul
megérkeznek az emberek
sátrat vernek az emberek
és utódokat nemzenek
hogy indulhasson új menet

(És - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Balassi Bálint: Friss szép fejér…

Friss szép fejér póka,
Édes szűrő móka,
Porcogós Annóka,
Szerelemnek oka,
Mit haragszol?
Hogy nem játszol
Velem, kivel egy fraj szól?
Ládd-é víg, kik-ki táncol?

Csokonai Vitéz Mihály: Egy elven rózsához

Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
Mint te, olyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak
Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
Csókra termett ajkaid.

Látta kellmid Cythére.
    Látta, és irigykedett,
Hogy pirosló lába vére
    Képeden büszkélkedett.

Pálóczi Horváth Ádám: A gyanúba esett szerelmes

Sári rózsám! hová mégy? állj meg csak egy szóra,
    Be keservesen néztem szerdán az ajtóra,
    Hogy gyanakodó anyád bezárta előttem,
    Mikor alkonyodatkor előtted eljöttem.

Észrevette mindég is azt a lopott mézet,
    Melyet ajakam kölcsön ajkadra tetézett,
    Azóta, ha félszóval mondom is, hogy Sára!
    Ugyan szemesen vigyáz szemem járására.

Az ördög is hozta be akkor a szobába,
    Mikor titkos szerelmünk indula munkába

Rimay János: Valljons de mi haszon…

Valljons de mi haszon,, ha mely ékes Asszony szépségét úgy kémélli?
Hogy minden ő hasznát, kit szép termete ád, csak egy dög férje éli?
Minden az a kedves, az ki ha tétetes, javát mással is közli.

Rózsa miért kedves? Mert illata bűves, szaggal sokakot táplál,
Így az a jó kegyes, az kinek sok nemes ifjú legény udvart áll.
Mit árt azok közül ha ki melléje dűl, neki kedvére szolgál:

Verseghy Ferenc: Phyllis

Phyllis, Pestnek szép csudája
  Sok szerelmest megvetett,
Kit koronkint álorcája
  Rabbilincsre fűzgetett.
Fittyet hányt a grófocskáknak,
  Kik sok pénzzel készteték,
Görbe csókot a mátkáknak,
  Kik kezekkel kérlelék.

Én is végre megszerettem,
  Bátor tudtam kénnyeit,
S minden fortélyt elkövettem,
  Hogy meggyőzzem gőgjeit.
Nőtt buzgásom a veszéllyel,
  Szórtam vívó versemet,
Míg szerelmem rút fekéllyel
  Mind belepte szívemet.

Tóth Kálmán: Búza közé…

Búza közé száll a dalos pacsirta,
Hogy ha magát már odafenn kisírta,
S búzavirág, búzakalász árnyába’
Reáakad megsiratott párjára.

Én is szállok… a lelkem száll dalolva;
De leszállni nem szállhatok sehova,
Nem fogad be, hova szállnom kellene:
Búzavirág-szemű kis lány kebele!

Havas István: Csárád

Nótaherceg uradalma,
mesekirály birodalma,
kis falu, de szülőföldem,
ági vagyon, örököltem.

A töretlen televényen
fogant első dalélményem;
kiszöktem a kisded házból,
mint egykor a Kisded Pásztor.

Vadon erdő volt szomszédja,
nagy, szent titkok tartaléka.
Benne éppen vadgalambok
kórusa hangversenyt tartott.

Gyulai Pál: Az erdei lak

Kies völgyben, a Bükk tövén,
Egy kislakban tanyázom én;
Mohos sziklák, erdők védik,
Bár lakhatnám itt mindétig!

Csendes hely, csak a patak zúg,
Erdőn csak a vadgalamb búg,
Reggel ébreszt, este ringat,
Világ zaja ide nem hat.

Oh ne is! Volt benne részem,
Kifáradtam már egészen,
Úgy szeretnék megpihenni,
Egyedül magamé lenni.

Gyulai Pál: Honvágy

Mi vonja a fecskét keletre,
Túl a bérceken, tenger fölött?
Mit elhagyott volt, régi fészke,
És az emlék, mely véle jött.
Mi bántja ész’kon a virágot,
Mely déli tájt virulva nő?
A föld, mit hóval fedve lát ott,
S amit beszív, a levegő.
Mi az ott a távol ködébe’,
Oh mi az ott kelet felé?
A hervadó virág búm képe,
S a szálló fecske vágyamé.

1851

Gyulai Pál: Leányfalván

Sokat hányódtam, kényszeredtem…
A kék Szamos partján születtem.
Oh hány emlékem visszafáj,
Hozzád te erdős, hegyi táj!

A Maros is jól ismer engem,
Völgyében egykor sok dalt zengtem!
Honszeretet s a szerelem
Egy búvá olvadt lelkemen.

Laktam a Spree s a Szajna partján,
Hazámnak csak a hírét hallám

Gyulai Pál: Oh ha ki tudnám fejezni…

Oh ha ki tudnám fejezni,
Ami küzd, forr, zajong bennem:
Egy chaoszszá folyna össze
Ész és szív az emberekben,
És fölötte ott lebegne
Új teremtő hatalom;
Más nap a felhőtlen égen,
Más föld a hullámokon.

Oh ha ki tudnám fejezni
Metsző gúnyját haragomnak:
Minden víg húr megszakadna,
Hol a bűn és gőg tobzódnak
S a vad lélek, kegyetlen szív
Megátkozná önmagát

Gyulai Pál: Szülőföldemen

Bércek, erdők szomorú hazája,
Mi von hozzád, mi von engemet?
Könnybe lábad a szemem pillája
S ajkamon sóhaj a felelet.
Fájdalom von engemet te hozzád,
Legerősebb a láncok között;
Hadd csókoljam halovány szép orcád,
Hadd érezzek búban örömöt.

Itt születtem, bérceid növeltek,
Erdő és víz-zúgás ringatott,
Jó kedvemnek visszhangid feleltek,
Termő földed kenyeret adott.
A te völgyed, a Szamos vidéke,
Virág nyílott egykor ott nekem,
Tükrén játszik múltam szép emléke,
Zúgásában sír a szerelem.