7. Dal
Mint a szarvas, kit megére
A vadásznak fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár-szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában,
De haj! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szívembe; –
Futok, haj, de vesztembe.
Büszkén, és mintha bilincsekre vágyna
vetetted hátra fejedé s fürtjeid.
Akkor elhullt a földre szürke fátyla
s az őszi aranylomb.
Aztán halántékra omlattad újra
szagos fürtök tévesztő rengetegjét
s mintegy zászlók árnyában elborulva
törtünk egymásra vadul.
A vágy ormán lobogsz. S hogy lezuhanjon
emlékháncsokkal kötözött szerelmünk
alszik karizmom, ájult-vad a hangom:
nyűgöz mély földi dübörgés.
Új sorozatunk a magyar népszokások egy fontos mozzanatát kíséri végig: a lakodalmat. Az esküvői dalok, lakodalmi énekek egy része csakis lakodalom alkalmából szólalhat meg, nagyobb részük azonban csak lokálisan lakodalmi ének, s más területeken a lakodalomtól függetlenül, például a szerelmi énekeknél is jelentkezik. A lakodalom költészetéből az összes, elsősorban lakodalomban szereplő dal és rítusének közhasználatú elnevezése lakodalmas. A többé-kevésbé sajátosan lakodalom költészetének mondható anyag mellett elhangzik a
Mint fázó, éhes kis diák
Csak búval tudtam nézni rád,
S mint félénk szárnyú néma bánat,
Csodáltam szép Kálváriádat.
Bús volt az utca, zord a tél,
Ijesztett tót szó és hevér,
És hegyről völgybe, s újra hegyre,
Jaj, bús volt partot járni egyre.
Majd új idő jött, sugaras
Ereszre csordult a tavasz,
Vidult a szív, szépült a táj is
És volt Kisiblye és majális.
Volt Ujvár: kürtjén méla hang,
Óvár: nem zeng úgy más harang!
Tó tükre, égre visszakéklő:
Volt azután a kecskeméti jogászok között nem is egy, aki eleve sem igazi jogásznak készült, mint Jókay Móricz például, aki festő akart lenni –, de már akkor is tudták, hogy jogászból idővel minden lehet. Jogot tanulni akkor is élesíti az elmét, ha az ember másféle jogot kíván. Az éles elme olykor éles karddal is felér. De azért férfiember a kardról se feledkezzék meg.
Valamennyi jogász lelkesen tanult vívni karddal is, tőrrel is. Nem is igazi férfi az, aki legalábbis a vívóteremben nem tudja érthetően megragadni a markolatot. A kardra szükség lehet a haza védelmében is, a becsület védelmében is – ez volt valamennyiük véleménye. Így azután nagy tisztessége volt annak a jogásznak, aki a legjobb vívó hírében állott, és vívni tanította jogásztársait is.
Szobrod előtt állok! Beszédét hallgatom!
Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, amely meg tudja hallani, mit?
Az érc lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött.
E szobrot egy nép szerelme teremté, s amit a szerelem hoz világra, annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz.
Ötven év múlt el azóta, hogy szavad felhangzott: „Talpra magyar!” s még mindig hangzik.
A honfikötelességnek soha sincs pihenése. Küzdünk, fáradunk, védjük a hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt tesszük.
Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét: ahogy azok megismerték a te műveidből a mi nemzetünket, s visszatértél azzal a szóval, hogy „hazánk még mindig bokréta rajta”.
Sokszor úgy érzem: nagy hegyen ül fönt,
óriás ködválla felhőkig ér
s vén regös-módra, zümmögő hangon,
örökidőkig egyre mesél.
Kicsi sárkunyhók s márványos termek
mélyéig elhat a halk meseszó
s csüngenek rajta szent áhítattal
búsak és vígak, az agg s a bohó.
Vigasztal, dorgál – ríkat s nevettet,
porból az égig viszi a lelket,
porból az égig viszi a lelket,
egyszer suhogó, gyorsröptű táltos,
– csillagmezőkön Istenig szálldos, –
majd meg pislogó kis bányamécses,
bányák odvában
lobog magában
s reszketve szólal az örök sötéthez.
„Az írás a lélek tükre” mondta gyermekkoromban gyakran Nagyanyám, és ez igaz – nemcsak a külalakra – hanem esetünkben Rozványi Vilmos verseinek és egyéb irodalmi alkotásainak esszenciájára. Hogy mi a magyarázata későbbi szellemi pártfordulásának – hisz a Tanácsköztársaság bukása után hirtelen szélsőbalról újra katolikus, jobboldali gondolkodású lett – okát nem biztosan tudjuk. Vélhetően – akárcsak Szabó Dezsőnek és sok társának – a vörös diktatúra terrortól és törvénytelenségektől tarkított hónapjai nyitották fel az „emberséges” szocializmus mantrájától és a kommunista „ábrándoktól” elhomályosuló szemét.
Karom a vetés ívét szabja,
tavalyi termés gazdagabbja rezeg
kezemben: dobjam-e,
a föld méhébe lopjam-e ?
Tudom, hogy mit vetek .. .
Magam'! Minden búzámon rajt a van
hitem, válságom, gondom, harcom
s — életet hívő emberarcom.
De hogyan újulok a rögből ?
A Végtelenből és Örökből
tudom-e én egy percbe mérni,
mit az Űr bennem akar élni?
Ajánlom a magyar históriai középosztálynak
»Hej, korcs utód díb-dáb toprongyos,
Te koldusbotra rendelt céda,
Lányok ölébe hulló préda,
Nem tudsz te mást, léhán fütyölni!
Agyad szived és lelked lompos.
Nem tudtál lelket örökölni,
Sohasem fogsz fenntündökölni,
Hej korcs utód, díb-dáb toprongyos!
Apáid hej s bámulj te gyatra!
Apáid haj s megnyald a szádat,
Álmodni sem tudsz oly csodákat,
Mi nékik »gyerekjáték« volt csak.
Ha bajra mentek büszke hadra,
Csakis mászás fejszét csapkodtak,
Foguk közt turkkal táncot roptak...
Vesszen a cár!
Agyamban forró álmok nyögnek,
Sikítva nyargal künn a szél,
Nyomán halál lépési döngnek,
Agg Russziában hull a vér.
A cárok kancsukája csattog
S Russzia ökle egyre vár.
Mondom én néktek: Rongyok vagytok!
Hát mondom én: Vesszen a cár!
Röhög rajtunk a grófok torka,
Sok boriszapos, víg torok
S mi elveszünk új hitü csorda
Újkori gladiátorok.
Azért, hogy rongyosan ülök paripámon;
Az én bús életem senkinek se fájjon.
De kinek is fájna
Szegény legényeknek nagy szomorúsága,
Fájdalmatossága?
Elégett a tanyám labonc örömére!
De az én bánatom senki meg ne kérdje!
Nem hullong a könnyem.
Jó kuruc, ha ki az, elviseli könnyen,
Elfeledi könnyen.
A labonc elvitte gyöngyös feleségem,
De azért, de azért ez se' fáj már nékem.
Nem hullong a könnyem!
Jó kuruc, ha ki az, visszaszerzi könnyen
(Krisztushoz írt szomorú óda.)
Sebedre nem teszem fel ujjam,
Nem vágyom hinni én se' benned,
De fáj a sorsod bús zsidó hős,
Fáj, hogy krisztussá kellett lenned.
Éheztél. Sátán gúnyja karmolt:
"Tedd a köveket kenyerekké!"
Csoda kellett, golgotajárás:
Csak így lehettél isteneddé.
Drágakövekből van a lelkem,
De, jaj, nem tudok szépen élni,
Egyszer magamba részegedtem
S most nem tudok mást: csak henyélni.
Szívemen gúnyos mottó csattog:
Szürkészöld untató tenger fölé hajolsz.
De nézel: közelít. S gyakorta kell a messze.
Reménykedsz foldozott hálódat leeresztve,
Irigy áramlatok! Kevés amit kivonsz.
Zátony: hal, fóka, rák pezsgő örvénye vonz?
Vihet harminc utast e vitorlás dereglye,
S barangolsz, egyedül, palakék ködbe veszve:
Ma melled rézvörös, és hátad tiszta bronz; –
De télen, amikor fagyos orkánok dúlnak,
Módját tervezgeted valami jobbnak, újnak,
Zsákmányod egyre nő, s nem is hallatsz panaszt.
Védő öbölbe térsz, – csak szomszéd mondja azt:
Lányod már berlini, elnyelte egy csatorna,
Fiad eltávozott, messzebbre Ecaudorba!
/előadásra/
Olykor egy szép asszony szökken szemebül
(szemet kinyitni)
selymes bokával, karcsún, könnyedén…
Varázsos mennyei, kék táncra perdül
s csupa gyémánt a teste, csupa fény.
Csupa holdfény az arca és a karja,
csupa napfény az isteni öle;
gyöngyből s aranyból dús lepel takarja.
Ó, bár erdőbe lejthetnék vele!
Zengő forráshoz, viruló ligetbe
mennénk ezüstöt csillanó úton:
Ó, bár verőfényben enyém lehetne
sóhajtom és pillámat lehunyom.
S menten mint árny száll vissza bús szemembe,
amely túláradt vágyban lobogott, –
a karcsú, drága délibáb, a lenge
tündérnő. És örökre őrzöm ott. (szemet lehunyni)
1926
Hogy duruzsolt a kandalló,
Hahó!
Hogy pilinkélt a hó!
Ellepte a falut és láttuk ezt:
Fehér s felduzzadó
Tetőket, és ereszt –
Szánnal futott a ló
Tündér hermelinén
Csillant a fény,
S a föld színén
Némult a szó.
Pelyhek lengtek,
Táblákról nagy, bohó
Nyulak szaladtak kaptató
Csapásán és tudtuk: most volna jó
(Dunántúl)
Az ég, mint nagy szelíd harangvirág
borul bozótos halmai fölé
és mégis, – sárba temetett világ.
Zsuppos házak szűk ablaküvegén
olykor egy muskátli nap-szirma csillan
és aztán elhamvad a fény.
Szombaton este megsöprik az utcát
kis házuk előtt szorgos asszonyok,
aztán elülnek, – és egymást szapulják.
Hajnalban a kanász megfújja tülkét,
este magától hazafut a csorda, –
csak a hízó fetreng egész nap ólba.
Párizsra gondolok… Egy nyár örvényt kavart, –
Gazdag, boldogító szerelem együtt-égett
A Rosszal, – s kiderül: – a teljes Élet végett…
S a hangos fájdalom? … Súgott a Szajnapart.
Alkonyom tündököl. A gazda hazatart: –
Látta Fővárosát s figyelt derűs vidéket,
Serényen dolgozott, – miden ellent megértett, –
Így: – szem-sugára vág, és biztos szava Kard.
Kuszált, vad ifjúkor helyébe nagy-öregség,
Érett-kor érkezik, s az már nem tétováz, –
Hogy valami a sok Csírából megszülessék,
Fékezi erejét, visszafojtott a láz, –
Inkább mint ezelőtt, szívében izzó Nap van,
S majd Szőlődomb ragyog az Igaz Virradatban!
Még nem is volt hét éves,
amikor fényképet készítettek belőle.
(Töredék; 1974; Ms 5937/17.)
Isten remekműve vagy még anyaszült
meztelenül is. A szerelem szavára
születtél testi tökéletesség. Csak az
ámulat érezheti, mily nemes anyagból
gyúrtak s mily kár, hogy ezt a művet is
lebaltázza egykor az irigy halál.
Gyarló vagy s mégis szeplőtelen a te
szemérmes hivatásodban. Szennyt és
váladékot takarítsz utánam s a többi
tehetetlen beteg után s mindezt oly
emelkedett alázattal míveled, hogy még
a bamba közömböst is ámulatba ejti.
Oly ritka tünemény vagy, hogy csak lehajtott
fővel köszönthetlek téged, ki jóval és
gonosszal szemben egyaránt a hősi emberség
ragyogó példája vagy. Ha van igazi
áldozatosság: téged illet annak legdicsfényesebb
koszorúja, – boldog mániákusa te az önemésztő,
soha ki nem merülő sugaras szeretetnek, melynek
gazdag jegyese vagy te a halandók között.
A tengerek, tavak, folyók, patakok,
a hegyek, az erdők, mezők, még a vadállatok
se akarnak háborúskodni, csak a leggyarlóbb
emberekből álló vérszomjas hatalmak akarnák
a vad vérözönt? Emberek, emberek,
szelídüljetek kedves gyermekekké, gyilkolni
nem tudó erdei vadakká, hogy az erdők
békés csendje szerint éljünk végre
az idők végezetéig!
Ó, boldog paraszt:
én már csak benned hiszek,
mert te vagy a legbölcsebb valóság,
aki tudja mégis
enni és imádkozni kell
a legtisztább mosolyért. - -
Neked nem születhettek
igazságok-hazugságok;
esti imád után
lepihensz a csöndes barmokkal
és szelíd álmokkal álmodol...
Mert tiéd
Béke veletek, barátaim! Szép volt az élet
sok szomorúságában s örömében nekem is.
Ha lehunytam szemem mindörökre s véle
szívem is megszűnt dobogni: kék koporsóba
tegyetek engem, mint az ártatlan gyermekeket szokás.
Mert gyermek voltam én kedveseim! Rakoncátlan
és szemérmetes: lányokkal-fiúkkal s kutyákkal
egyként barátkozó! S ha kik ennek ellene is ellenségim
voltak: fogadják most testvéri jobbom – kihűlt testemnek
talán megbocsátnak ők. Míg ti többiek, fiatal lánggal,
mint a gyertyák, majd tisztelegtek előtte.
Keresztury Dezsőnek
Egysíkú, rácsos feketére
csikorogta rá a kréta éle!…
A kréta fehér volt: dermesztő tiszta.
Padomon kék volt a tinta
és előttem, mintha fekete tóba
hattyú tolla járna,
vakítón fénylett a mester írása!
Latin betűkkel fénylett,
de ő és Lázár is hová lett?…
– S miért, hogy ez jut eszemben,
kikötve legszebb szigetedre? –
Kikötve, de most se partra!
Oly gyáván sápadozik a holdszemű éjfél
fenn a dióknak az ága fölött,
mint a vénség távoli lesben
tarka ruhámnak a ránca között.
A gazda derék vállán nyargal az éj.
Rajta rúdon fityegőn két vödör víz hintál.
Bamba szemekkel és teli tölggyel
áll a tehén kapu hídnál.
Álmomra borul a gerendák rácsa.
Máknak az illata foly, mint magja a zsákba,
és serceg a sün kinn a sövényben,
perceg a szú benn a szobában.
Könyvvel a mellemen
egy elhagyott házba,
kövek, felhők alatt
fehérbe, zöldbe zárva,
befed a mész
s a zöld szőlővirág…
Fölöttem hegyi bánya
ragyog, akárcsak az a szárny,
mely élét, míg száll,
szívünkbe mártja…
A nagy lapoknak
szárnya és köve
szorít, lélegzik mellemen.
Zúg a sötétség kívül, belül.
Egyedül vagyok. Egyedül…
Szép angyal, hol van a hegedűd?
Könnyű, hárfás szárnyad
suhanva elkerül.
Zúg a sötétség kívül, belül.
Bőgőz a magány kegyetlenül.
Jár a vonó, mint a kés éle.
Kinek húzza, mintha
bizony nem is élne.
Nyáron a kéklő vízre mered.
Lesi az angyalt tükre felett.
Télen a pince vörös borán
mulat, míg a füstös
rángatja szaporán.
Nem majális már ez… Kegyetlen…
Üldögél a vendég. Egyetlen.
Körötte senki. – Kívül, belül
zúg, bőgőz a magány
sej-haj kegyetlenül.
1
KÖLCSEYHEZ
Nem feledtetés fányolával!
Terítettél le engem bárddal,
Mint szérűdre toppant bikát.
…………………………….
Eged, pennád kicsiny… Alája
Nem fért agancsom koronája…
2
MAGÁRA
Hogy elhagyjon a Múzsa,
Csak ezt akarva volna?
De akkor kövemre,
Ha nem én,
Mint érc-csapású jel,
Oroszlán-körmű sors
Te írjad: Dániel…
Mikor még itt éltünk mindahányan,
a világ világ volt, nemcsak álom,
ebben az udvarban rózsák voltak,
ezen a falon át kihajoltak.
Petivel, Tomival erre jártunk,
a keskeny utcában kiabáltunk,
ahol e ház áll most, ott szánkóztunk,
a havas gazokon átgázoltunk.
Később a garázsban megkötözött
bagoly ült ama fa lombja között.
Megvan még a bagoly, vagy elszállt már?
A havas utcában árnya kószál.
Elröppent a bagoly, torz alakja
szárnyával az eget beborítja,
sárga nagy szemének fénye lüktet,
magával vitte az életünket.
Csak annyi meleget a munkának,
amennyit az építkezés előtt
a kátrányosfüstű kályha ad, ami mellett
déli szünetben szépen elhevernek
(míg fölülről is süt kicsit a nap);
Csak annyi munkát az emberiségnek,
amennyit örömöt a munka ad;
s csak akinek úgy tetszik: végtelent;
kinek a munka szenvedélye lett már,
szép tündére, ki mindenek felett jár;
mert életnek csak az nevezhető,
amit a vágy, a tovább-éltető
s amiről hírt a szenvedély jelent.
Elvégeztem, amit lehetett.
Vittem innen odébb testemet.
Nem kérdeztem eddig: éltem csak;
nem tűrhetem már, hogy létem vak.
A világnak erdős szőnyegén
értelem jár. Ez a szövevény
tartalmat rejt, érzem, mélyen van
s mielőtt még tudnám, végem van.
Vésve van bár minden faágon,
hanem azt a vésést nem látom.
Írva is van minden levélen,
Hanem azt az írást nem értem.
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötét erdő jutott belém:
a születő halálnak tudata.
Sok ágabogával, árnyával növekszik;
s én hordozom – ha nem tetszik, ha tetszik –,
Nem szarv, maszk, lópata,
kívülről leső rém ez a tudat:
erdő a szívem égboltja alatt;
susog szelíden, mert hálás nekem:
egy levele sem sarjad nélkülem.
Hol van Achilleusz? Meghalt. S Aeneas, ki túlélte?
Meghalt. S Vergilius, ki megírta goromba csatáik?
Elhunyt. S hát Ariosto, vagy Zrínyink, ki követte
Vergilius, s ki Vörösmartyt, Zrínyink követőjét?
Meghaltak. Mifenét kell hát egy nyelvrül a másra
fordítanunk szöveget, ha a nyelvek melyek a hősök
s költők torkában hajdanta peregtek erősen,
porlanak immár és a miénk is pusztul utánuk?
Most az egyszer nem leszek sablonos.
Nem fogom érzelgős frázisokkal növelni a nagyböjt különben is nagy szomorúságait, nem vezeklek, nem sírok, csupán annyi keserűség lesz ebben a pár sorban, amennyit mindnyájan megérdemelünk ilyenkor, a nagyböjt elején.
…Tulajdonképpen filozofáláson kellene kezdenem. De a filozófia hálátlan dolog lévén, in medias res csapok, s kimondom merészen a szentenciát: a farsangon mi már nem mulatunk!
Más szóval, a farsang lejárta magát.
Csodálatosnak látszik, hogy mikor mi, századvégi emberek minden elavult dolgot utolsó porszeméig eldobunk magunktól – a farsanggal mégsem szakítunk!
Táncot járnak, muzsikálnak,
Szilaj kedve van a bálnak.
Egyedül magamban,
Csak én ülök ottan;
Gondolkozom, álmodozom
Néma unalmamban.
Te vagy, te vagy gondolatom,
Rólad, rólad álmodozom!
Mind csak az a gondom
Mit csinálsz most otthon
A magányban, kis szobádban
Édes szép galambom!
Italom a tiszta ég, erősít
jobban, mint az alkohol.
Jég hasad már és csatorna retten,
benne kormos víz dobol.
Dolgos kéz az ablakot mossa
s törli gyorsan, micsoda
zene, mintha durcáskodna bőgő
és riogna oboa!
Verőfényes tócsák tükre szélén
táncba kezd a diáklány,
fias anyák sugárban és sárban
járnak, szájuk halovány.
Két varjú egymásra nézett a fatetőn. Két öreg varjú. Hajnal volt éppen, s a mozdulatlan két fekete madár fekete szemében benne volt a dermedt hómezők végtelensége, és benne volt a vörösen kelő nap.
- Mi lesz? – kérdezte az egyik szeme, mire a másik csak lenézett a fa alá, ahol megfagyott varjak írták az éjszak újságját.
- Ha így megy az idő: ez jön.
Most van a leghidegebb, most kel a nap. Ha a hideg benyúl a tollak alá, csak lefordul a varjú a fatetőről és az éhes rókák sovány lakodalmat tartanak hazamenőben.
A nap lassan mozgott felfelé, szemlélődve, mintha számba akarta volna venni, hogy mi változott tegnap óra, ámbár nem változott semmi.
Hiába dühöngnek a szigorú telek,
A sivár síkon át ível feléd e híd,
Éreztem ibolya-illatú betűid
S még nem is láttalak, de már ismertelek.
Aztán boldogítón találkoztam veled.
Ekkor erős parázs lett lényemben a hit,
Mert tüstént tudtam én, hogy az vagy te, akit
Megálmodott e szív, mely szilajul szeret.
Titkolni nem bírom többé, nem akarom.
Önkénytelen fog át szavam, szeme, karom,
S közben gyengéd az ujj; ügyelni, várni jó.
Hogy sohse mondd, későn jöttem avagy korán.
Jókor érkeztem, s úgy vigyázok rád, csudám,
Mint remekművére a hős üvegfúvó.
Zajduló-olvadó álmomból
jégszínű, téli hajnalon
fölriaszt néha egy fuvallat,
mely tarkómtól talpamig elhat:
a borzalom s a szánalom.
Fölülök ködös, vaksi szemmel,
fölül híg árnyam a falon;
még mitse látok, mitse érzek,
csak mellemen ül két kísértet:
a borzalom s a szánalom.
Szomszéd szobában feleségem
alszik; mit álmodik vajon?
Az ablak sarkán nézd ezt a tenyérnyi
Csiklandozó napsugarat.
Hogy fészkelődik: hol tudna beférni
A fekete papír alatt.
Oly félénken próbálkozik szegényke,
Olyan szemérmes, oly riadt
És bűntudatos: bocsánatot kérne
A hosszú, hosszú tél miatt.
Jöjj, kicsikém, nézd, két sarkig kitárom
Ölelésedre ablakom.
Ezen a dermedt városi kopáron
Melegecskédet szomjazom.
A Tél öreg varázsló; bárhogy nézed,
Amit csinál, az bűbáj és igézet.
Mikor süvít s borzong a bús vadon,
Csak megjelenik ő a színpadon.
S kinek-kinek, de nyomban kitalálja,
S beteljesíti, mi a szíve vágya.
A hancúrozó, boldog és vidám,
Gyermeknépnek fehér cukrot szitál.
A küzdőnek, kinek csorog a vére,
Sok gyémántcsillagot tűz a mellére.
Jaj de szépen harangoznak
Az úzoni torony alatt!
Szegény Györbíró Áronnak,
Szegény Györbíró Áronnak.
Áron, Áron,mit gondoltál,
Mikor a vízre indulál?
Én egyebet nem gondoltam:
Négy kerekemet megmostam.
Jó barátim! kik valátok,
Kik a víz szélin állátok,
Kezem nyújtám, nem szánátok,
Életem végét várátok.
Vándorolt Mátyás király, mikor már nagy király volt, vándorolt városról falura, maga szemével látni, maga fülével hallani.
Egyszer egy vándorlásban elfárad az országúton, felkérezkedett egy szegény paraszt szekerére. Azon a szekéren a búzáját vitte őrletni a szegény parasztember. Felvette jó szívvel a vándort a szegény paraszt.
Megy a szekér csendesen, egyszer csak szembe kocog egy hatlovas fényes hintó, abban ül egy büszke báró. A kocsisa rákiabál a szegény parasztra:
- Térj ki, paraszt!
Gyermekkoromban, mivel testvéreim nem voltak, sokat időztem otthon egyedül. Megtörtént néha, hogy édesanyámnak sürgősen vidékre kellett utaznia, ahonnan éjszakára nem tudott hazajönni, s így én magamban töltöttem ilyenkor az éjszakát is.
Két dolgot nem ismertem: a félelmet és az unalmat. A gyermekeknek ez a két gyöngéje távol maradt tőlem, mert nem volt, aki megismertessen velük.
Tizenegy éves koromban kezembe került egy könyv. Mint a felsőleányiskola könyvtárnokát, igazgatónőnk, a nagyműveltségű Malvin néni, figyelmeztetett, hogy ha egy könyvet olvasni kezdünk, meg kell nézni ki írta azt.
Lenkey és Szeged
Lenkey János a szabadságharc idején többször is megfordult Szegeden. Először a máramarosszigeti vizsgálat után, amikor gyors menetben Szegedre kellett vonulniuk a szökött Württemberg huszároknak1. Lenkey Bechtold altábornagynál, az „alvidéki hadak parancsnokánál” jelentkezett beosztást kérve, aki mint vérbeli osztrák tiszt, leplezetlen ellenszenvvel fogadta az „esküszegő” kapitányt. Augusztus 22-i jelentésében viszont már így írt a szenttamási ütközetben részt vett századról:
Krisztusom, én Péter nem leszek!
Intőn a kakas hiába szólal, ám hittel vallok,
és meg nem tagadlak,
nincs börtön, bitó, kérő sóhaj.
Láttam a szemed csillogását,
az örök egy isten mosolygott rám,
míg hallgattalak,
s ki beittam szavad,
gőggel követlek a Golgotán.
Ha mindenki elhagy, én soha.
Örökre hozzád láncol, köt a hit.
S kell, hogy a harcos
valaki maradjon:
hirdetni a mester szavait!
izgága gyom-beszédbe
csótány lótás-futásba
másokkal bélelt ágyba
sűrű betű-vetésbe
öltem hiányod, drága
fájsz mint a penge éle
csontig dongó zenédre
világ öle kitárva
mosolyod védett márka
fa lettem, alszom állva
Gyors pataktól s a Naptól is kérdem:
porosz mezőkön, bús bajor éjben
meddig bolyongok számkivetésben?
Én a fájdalmak végére értem.
Megtört a varázsa minden útnak,
a Szamos, a Maros várnak engem,
itt élnek a zord hegyek szívemben.
Elindulok áldozni a múltnak.
Bujdosó fák, székelyek, magyarok
lombotok lehull, elszáll a szélben,
kihal a törzs is a Nap tüzében.
A rossz gyökérnek földet adjatok!
(Több helyezkedőnek)
Talán a hősök többet tettek,
mint a megfontolt józanok,
de akit mésszel leöntöttek,
vagy hernyótalppal összetörtek,
az évek múlva is halott.
Az ész jobban szolgál ma írnak,
mint pár cikornyás kődarab,
melyekre szép ódákat írnak,
-- hisz szakálla nő minden sírnak --
s kit aládugnak, ott marad.
