Gyóni Géza testamentuma

Olcsvay Géza grafikája„Térjetek meg
És szeressetek.
Elnyel mindeneket a hőség
És csak Istené a dicsőség.
1917. VI. 15.”

Az I. világháború énekesének utolsó verse igazi búvópatakként vált a keresztény magyar irodalom részévé. Felbukkant, megcsillant rajta a fény, majd időlegesen eltűnt a mélybe húzódva, de energiáiból semmit sem veszítve, okulásunkra kristálytisztán ismét mutatja magát. Száz éve, halálára készülő és már a tébollyal küzdő szerzője még alkotásra képes, végső világos pillanatában született. Fennmaradását krasznojarszki rabtársainak köszönhetjük. Tscheik Ernő (1880-1965) iglói rajztanár, képzőművész a tüdőbetegek részére kiutalt XIII. számú pavilonban 1917. március 13-tól szobatársa volt Gyóni Gézának, s 1918. januári levelében Szolár Ferencnek írta Budapestre: „Pénteken reggel az ágyban fekve a falra írta „Térjetek meg és szeressetek” című versét, melyet innen másoltunk le s csatoltuk a kézirataihoz.” Másnap, 16-án reggel 9 órakor a költő kórházba került. Így lett a költeményből örökérvényű üzenet, mely az 1919-ben kiadott „Rabságban” című kötet záróakkordjaként jelent meg először nyomtatásban.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Akik az Istent elrabolták, Az élet titka, A gránicon, Harminc évig a pusztában, Hegedűszóló

Gyóni Géza:

Akik az Istent elrabolták


gyoni300 220rabsagbanRám törtek éjjel vad robajjal.
Nyár volt és meztelen hevertem
Lugas alatt nagy ősi kertben.
Soká késett akkor a hajnal.
Rám törtek éjjel vad cselédek,
Libériás, álarcos szolgák.
Szivem kivágták s elhurcolták
S rendelték, hogy sziv nélkül éljek.
Kincseknek háza volt a szivem:
Benne lakott Szűz-Mária,
Betlehem és Isten fia,
Benne lakott maga az Isten.
De rajta törtek a vad szolgák;
Kezembe gyilkos fegyvert adtak.
Ó, szörnyű számot kinek adnak,
Akik az Istent elrabolták?

szozattovabbacikkhez

Jagos István Róbert: Gyónás

/evokáció Gyóni Géza versére/

A halál igazságot oszt,
Gonosz, ki mást szavakkal ámít.
Tisztítótűzben ég el az,
Kiben nincsen semmi jó szándék.
A test csak eledel marad
Vadak kölykeinek számára,
Csontjaink majd elporladnak.
Nem jut nevünk kőre, márványra.
Térjetek meg
És szeressetek.
Elnyel mindeneket a hőség
És csak Istené a dicsőség.

Juhász Gyula: Ének a toll katonáiról

Szerettem őket és közöttük éltem
S velük szenvedtem életemben én
És együtt vártuk a magyar vidéken,
Hogy lesz még ünnep s fény hazánk egén.
Kopott szerkesztőségből szállt az ének,
Száz sóhajom, szerelmes vágy s remény,
A telefon lázas kagylója zengett,
Új rímeket sugallva énekemnek.

Ó névtelen s neves száz fürge hőse
A tollnak, amely szentebb, mint a kard,
Mely utat vág egy igazabb jövőbe
S naggyá avatja a szegény magyart,
Vidéki por, sár, sok bús hegedőse,
Ki másokért küzd, álmodik, akar,
Szeretlek testvér és bajtárs a búban
S az igazért vívott szent háborúban.

szozattovabbacikkhez

Lampérth Géza: Gyóni Géza szelleméhez

Testvér, kit ma szellemcsókra várunk,
Kit dús rónánk szült deli magyarnak
S Pozsony, Sopron, két ősi végvárunk
Jegyzett el a zengő magyar dalnak,
Ki indultál hívők szomjú nyáját
Vezetni szép híves patakokra
S kinek a sors csendben indult gályád
Életharcok bősz sodrába dobta…
Ki elsők közt bokrétásan keltél
hadba, mikor a hívó szó zengett
S bajtársaidba lelket énekeltél
Lengyel mezőn, tábortüzek mellett,
Ki felé egy nemzet tapsa dörgött,
Ki ittad a dicsőség borát
S kinek tört dalodba rablánc csörgött
S meglaktad a gyehennák torát,
Míg szellemed fénye ködbe veszve
Zengő szíved s lantod megszakadt…
Testvér, óh mit álmodtál ott messze
Szibéria jéghantja alatt?

szozattovabbacikkhez

Móra László: Hazajössz Gyóni

Lerázva magamról szennyes földi port,
Tisztán, fehéren szállok napkeletre,
S akit az élet korán eltiport:
Köszöntöm Őt, a hóra térdepelve.

Szibéria!… Bilincset zörget itt a táj…
Magyar test hamvát titkoló gödör
Mélyéből hallom: „Fáj az éjszakám!
S a messzeség is végtelen gyötör!”

Bízó lelkemmel átfonom a sírt…
Imát suttogva gyógyítom sebét…
Idézem néki, amit akkor írt,
Mikor Mihálynak lefogta szemét:

„Hazaviszünk! Ne félj öcsém, ne félj!
S majd melléd bújok én is a sötétbe…
Nyugodj, öcsém, és mindig csak remélj:
Hazajutunk még jó anyánk ölébe!…”

szozattovabbacikkhez

Vöröskői Wolfarth Olga: Legyek-e lármafa?

        1917.

Zászlót lobogtatok,
Veronika-kendőt,
Faggatlak asszonyok,
Mondjak-e jövendőt?
Legyek-e lármafa
Kolomp a jegenyén?
Vagy fusson a kerék
A Halál szekerén?

Lármasíp az ajkam,
Láztól sebes a szám.
De állok, mint kemény gránitszikla
A magyar Golgotán.
Sóhajom sikolt, mélyről felkiált:
Igaz magyarból maradt-e még mag?
Vagy csatában pusztul el mindenik,
S utódja sem marad?

szozattovabbacikkhez

Muskátli - 2017. június

muskatli

muskatli

Melléklet jó gyermekeknek

2017. június / III. évfolyam / 10. szám


Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

Czóbel Minka költő

czobel minka„Évekkel Ady költői forradalma előtt élt a Szabolcs megyei Anarcspusztán, a világ végén egy különös boszorkány. Egy istenáldotta költő, Czóbel Minka, irodalmunk egyik legnagyobb, legtitokzatosabb varázslója, akiről közvéleményünk láthatóan nem akart és ma sem akar tudomást venni. Megelőzte pedig a korát, több köze volt metafizikához, illanó sejtelmekhez és századvége-hangulathoz, mint bárki másnak”, mutatta be ezt a mára már szinte elfeledett különös asszonyt Szepesi Attila, a költőnőről írt kiváló esszéjében. „Azon az áttörhetetlennek látszó falon, mely Arany János varázslatos világa és az Adyé között húzódik, s melyet évtizedekig hiába ostromoltak a magyar poéták, Czóbel Minka szabadon átjárt, mint egy test nélküli tündér, aki – ha neki úgy tetszik – szellemalakot ölt. Átjárt a falon, legalábbis átszellemült pillanataiban, mert kevés olyan költője volt valaha is a magyar Parnasszusnak, aki egyenetlenebb életművet hagyott hátra, mint ő. Ám ahhoz kétség nem férhet, hogy ez a testi valójában rút boszorkány, ez a sugallatai és spirituális színérzékelése szerinti nő-Verlaine olyan verszenéket hallott meg, és a magányos szellem olyan sóvárgását fogalmazta dalokká, az ezredvégi széttöredezettségben is olyan misztikus áhítatú és démoni fényudvarú szavakat mondott ki, melyek ma is modernek.”

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: A magányosak, A menyasszonyok kara, Virrasztó

A magányosak

Hatalmas szürke szikla
Magas kopár hegyen,
Felette tiszta csillag
Sötétlő kék egen.

Bár létük közel hozva –
Egymást nem ismerik,
Szavuk nincs – némák árvák
S magános mindenik.

Éjente felviláglik
A tiszta fénysugár,
S éjente távol égről
A szikláig leszáll.

De magányos a csillag,
Mert nem is tudja tán,
Hogy fénye visszacsillan
A szikla oldalán.

S a szikla meg nem érzi
A tiszta sugarat,
Örökre, mindörökre
Csak magános marad.

szozattovabbacikkhez

Sebesi Ernő: Móricz Zsigmond

„Szegény emberek” között forgolódtál,
Csak céduláztál ezer sóhajt-álmot,
Amilyet ébren mindegyikük álmod –
Szép, ízes szavad várták, mint egy jó tál

Meleg ételt, oly tékozolva mérted,
De visszhang nélkül keserűn sóhajtsz bár,
Gyémánttá izzott a rozsdás Hét krajcár,
S most örökségünk: egy egész Tündérkert.

Hír egén neved szétágazó Göncöl,
De hunyt fényed homályhoz nem kölöncöl:
Tovább szikráz a Sárarany, s mert gazdag

Nyaraid lángot lelkünkbe nyilaztak,
Terád eszmélünk s arra, hogy a Fáklya
A sötétségnek leplét ronggyá vágja.

Sértő Kálmán: Szabó Dezső

Hatvan éves az Óriás,
A csillagokig glóriás,
Törpék között a Gulliver,
Még mennydörög, villáma ver.
Ő a trombitás, harsonás,
A mély sírás, a zokogás,
A bú, a kérdés, vád, a jaj,
Gyémántszökőkút, könnytalaj.
Beszélhet nékem Hatvany,
Hogy Ő nem prózai Ady,
Azt én érzem itt, a magyar,
Hogy ki mekkora, mily magyar.
Falu, a falu elsodort,
Engem is a szél elsodort,
Pár embert emelni sodort.
Szabó Dezső egy nagy magyar,
Ő itt a legnagyobb magyar,
Még nem volt ekkora magyar,
Ily alig elférő magyar.

szozattovabbacikkhez

Weöres Sándor: Éjjel vándor vagyok

Éjjel vándor vagyok az agyvelőm honában
A holdra feszítve betonban
Lelkem megfékezetten szívja a szelet
S a félbolondok nagy muzsikáját
Kik rágják a holdbeli érc szalmáit
És repülnek és repülnek és hullnak a fejemre
Mely testét elveszítette

Hold1

szozattovabbacikkhez

Endrődi Sándor: A Balaton mellett

DR. ÓVÁRI FERENC BARÁTOMNAK

Tenger idő multán itt bolyongok újra
Búgó partjaidon, csodaszép Balaton,
S bár a régi álmok tolongnak köröttem:
Döbbenve nézek szét rajtad, és - magamon.
Amióta téged utolszor láttalak,
Bizony megváltoztunk, szép tavam, mindketten:
Te új lét sodrában szinte megifjodtál,
Míg én ezer gond közt, lásd, megöregedtem.
Partjaid magányán, ahol egykor, régen,
Ifjú éveimben álmodozva jártam:
Dübörgő, prüsszögő vonat vágtat végig
S nagyokat füttyent a csöndes éjszakában.
Itt is, ott is megáll. Mindenütt új telep.
Nyaralók. Sétányok. Zsibongó vendégek.
Sehol egy kicsi zug, ahol boronghatnék,
Ahol a tűnt álmok megölelhetnének.
Mintha az egész mult szunnyadna s álmában
Föl-fölvillognának a jövő csodái:
Új nemzedék jár itt, ki jól tudja, látja,
Mit lehet e roppant parlagból csinálni!
S alkot a jövőnek bölcsen és merészen,
Hogy a magyar szívet hazájához kösse,
S lankadó erejét a hazaszeretet
Hullámai között edzetté fürössze.
Ami elmult: elmult! Felrémlik még nekem,
Mint halavány holdfény letörött várfokon,
De kél a nap, és a diadalmas élet
Ujjongva robog át a meghalt álmokon...

Radnóti Miklós: Nyári vasárnap

[Naphimnusz]

    Tüzes koszorú te!
szőke hajak gyújtogatója,
fényes esőket ivó
égi virág!

    Fényesség bokra te!
folyóknak déli sziszegése,
kisded állatokat nevelő
sugaras anyaemlő!

    Buzát nevelő te!
futosó gyerekek pirítója,
fiatal testekkel tegeződő
ravasz szerető!

    Égnek arany szöge te!
ébredező, táj vidítója,
pörkölve simogató
tűzkezű szentség!

Érted térdepel és
jámboran vallja a titkát
hajbókolva
a büszke vidék!

Sajó Sándor: A Badacsony

Távolból zordon, óriás koporsó,
Sötéten áll a kéklő ég alatt;
Lábánál tó ring, égszínűn mosolygó,
Tövében élet, virulás fakad.
Bútól redőzött széles sziklahomlok,
Évezres sorsát erről olvasom:
Titáni tűz, mely önhamvába omlott
S áll megkövülten: – ez a Badacsony.

Nem nyúlik égbe, mégis úr a tájon,
Bukott hősként is büszke látomány,
Mely mint egy szép, de félbeszakadt álom,
Dermedten méláz múltja távolán.
A virulásban olyan itt e vén hegy,
Mint koszorúk közt sötét ravatal:
Övezi pompa, fény, virág tömérdek,
De mind a pompa – halottat takar.

Az ormon állok. Halott van alattam,
Tűzláng, mely egykor büszkén égre tört;
Ah, egykor izzott, forrt e szikla-katlan
S dübörgéstől reszketett a föld!

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Hó és pipacs

A nagy hegy mögött már oláhok élnek,
És sóhajtozó szegény magyarok,
Hó van a hegyen, innen tágas síkság
Búzatáblák és piros pipacsok.

Betegen botorgok az országúton
És megállok a kő-Krisztus előtt;
Négy éve nem húztam lábam ki Pestről,
Hosszú négy évig nem láthattam Őt…

Egy álomszínes parlagföldre lépek,
Hol millió tarka vadvirág.
Betegen hajladozva szedegetem,
S zokog bennem egy összetört világ.

Amikor ledőlök az út mentére,
S virágkévére hajtom a fejem,
Felsóhajtok a bárányfelhős égbe,
Gyógyíts meg végre, édes Istenem…

Egyedül Vagyunk, 1941. július; Sértő Kálmán versei 1943.

Vajda János: A Balaton partján

Illanó felhők az égen,
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.

Közbe-közbe sebesebben
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.

Hidegen, verőfény nélkül,
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.

Nézem e játékot, nézem,
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?

szozattovabbacikkhez

Tamás Rózsi

Magyar népköltés

    «Tamás Rózsi mit gondoltál,
Mikor agyagér’ indultál?»
«Én egyebet nem gondoltam,
Szerencsétlen úton jártam.
Letörött a föld fölöttem,
Elnyelt engem, elnyelt engem.
    Jó Tamásné, édes anyám,
Édes jó nevelő dajkám,
Felneveltél örömödre,
De ne mértél semmit véle.»
    «Tamás Imre nyisd kapudat,
Halva hozzák a húgodat,
Vidd is ki az asztalodat,
Csinálj nyújtóztató padot.»
    «Édes lyányom szólj csak egyet!»
«Édes anyám nem szólhatok.»
«Édes húgom szólj csak egyet!»
«Édes bátyám nem szólhatok.»
«Három szilvafa közt vagyok,
Három papnak könyörgésre,
Sem hoz többé az életre.»
    Jókus Mihály földje végén
    Buzog a vér, a föld színén.
    Ha kérdik, hogy miféle vér,
    Mondjátok, hogy ártatlan vér.


In: Endrődi Sándor: Magyar népballadák

Bánk bán

bánkbán– Heltai Gásár krónikája nyomán –

Amikor II. András király keresztes hadjáratra indult, egy Bánk bán nevű jeles férfiút hátrahagyott, hogy az egész országra gondot viseljen. Még a királyné asszony udvarát is Bánk bánra bízta.
Ott volt a királyné asszony udvarában Bánk bán felesége is, akivel a királyné asszony szívesen nyájaskodott, mert igen szép és jámbor asszony volt.
A királyné asszony Németországból elhívatta az öccsét, Ottó herceget, hogy vigasztalja őt, amíg az ura távol lesz. Ott herceg pedig gyakran társalkodott Bánk bán feleségével, és úgy megszerette, hogy majd meghalt érte. Mondta is a nénjének:
- Édes néném, én meghalok miatta.
De Gertrúd királyné asszony erre azt felelte:
- Ne halj meg, édes öcsém, majd megtaláljuk annak a módját.
Meg is találták. A királyné asszony egyszer elhívta Bánk bán feleségét egy rejtekházba, ott már várta őket Ottó herceg. Akkor a királyné asszony a rejtekházból kijött, úgyhogy csak ketten maradtak a házban.
Bánk bán jámbor és szemérmes felesége sokáig oltalmazta a jámborságát, mégis végül a királyné öccse erőszakot tett rajta.
A szegény asszony először elhallgatta ezt a gonoszságot. De egynéhány nap múlva sírni kezdett, és azt mondta Bánk bánnak:
- Engem a királyné asszony mellé adták, de az engemet az öccsének ejtett csalárdsággal. Ihol vagyok, szerelmetes uram! Vagy megversz, vagy megölsz, szabad vagy véle, mert erőszakot tett rajtam!

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo