Füst Milán: Óda pártfogómhoz

Horatius: Maecenas atavis edite regilus
Oet praesidium et dulce, decusmeum

Pártfogóm ím szörnyű halálától görnyedten
Hajolok lábaidhoz és kérlek, kérlek
Törüld cipőd sarát fenkölt homlokomhoz!

Hisz neked köszönöm én, hogy vagyok még, hogy lettem,
Vaj' hogyan bókoljak a jótettért, hogy élek?
Kérlek: légy legalább nemesebb testrészimhez illetlen!

Ha gyöngéd volnál: a szégyentől hová kén lennem,
Alázatom pénzét ó fogadd fizetségűl,
Légy kicsapongó, mulass, légy velem pajkos, légy kegyetlen:

Használd homlokomat zsámolyodúl, tobzódj a királyi díszen
S ne félj, nem töröd el reszkető, ájuldozó, érzékenyke szívem
Nemes porcellánját!

Füst Milán: Ülvén

I.

Én, ki komoly diófák lágy árnyékában ülök,
Most alkonyatkor megenyhülök.
És ülök könnyes és bánatos szemmel...
És a sírás őrjöngése, mellyel
Szegény elfáradt mellem éles késsel felhasítni,
Szegény, lihegő tüdőmet kitépni akartan,
Most elült, elszenderült csöndbe takartan...
...És ülök könnyes és bánatos szemmel,
Mint a göndörfürtű kis fiúcska hajdan,
Kit az anyja asszonykézzel simogatni kezd el...

II.

Elmúlt az idő s én éltem
S élte egyszerű poharát még senkinek össze nem zúztam,
Száz rabszolgát vízbe nem öltem
Bosszú, hogy csendesűljön...

0szozattovabbacikkhez

Nagy Méda: A könny

Vesd el magadtól az asszonyok régi menedékét: a könnyet!
a könny ma már nem ver hidat a szívek fölött.
A testnek e dobogó zenéjét oly mélyre temette a mai élet,
mint ahogy a violamagot a vad zápor a földbe bemossa,
hogy édes illata emberek örömére már sose fakad,
hát, hogy érne el odáig a gyengék hídja a könny?
A gyengék mankója a könny . . . dobd el a mankót!. . .
arcod maradjon töretlen, fényét szemednek őrizd a könnytől,
tanulj a férfitől, ne csak a harcot a kenyérért,
de azt is, hogy álld a hántást felemelt fejjel,
bátran, s a könnyeket, csak, ha senki se lát, akkor vedd elő.

Nagy Méda: Szobánkban alszik a kályha

Furcsa, ahogy lassankint elhagyjuk egymást,
már néha az esti csók is elmarad
és ha magányosan hajtom párnára a fejem,
már nem ázik át az asszonyi könnytől, mint régen,
mikor úgy féltettelek gyáván és szívdobogva.
Furcsa, ahogy lassanként elhagyjuk egymást,
a munkád, a munkám . .., csak az asztalnál
a gyermekünk tiszta arcán találkozik szemünk,
mint két magányos láng, mitsem tudva már a tűzről,
amelyből együtt született.
Alig néhány év, ami elmult és előttem hosszú évek sora száll:
ez most már mindég így lesz? . . .
Szobánkban alszik a kályha,
te lassú mozdulattal igazítod meg álmos parazsát,
sápadt arcomra ráfénylik a pir. . ., most, most mondom
magamban halkan .. ., de szemed elsiklik, fölöttem
és közönyösen, unottan megfordítod ujságod zörgő lapjait.

Nagy Méda: Szép voltál

Mit tudod te azt, mikor fürkészve, kutatva veted rám szemed,
mint egy élettelen, holt tárgyra, mely szobád díszíti,
te, aki élő és meleg szerelmem osztályosa voltál és
lázas szent éjszakáink puha gyermekszíveket dobbantottak életre,
.. . mit tudod te azt, milyen fájó és megalázó így asszonyod
arcába vágni: szép voltál! azután látni, hogy az elhallgatott szavak, hogy
írják homlokodra szerelmed emlékét, amely így lesz lassan a múlté.
Hiába a jóság és munka alázata, hiába a tudás és
érett asszonyi lélek, az a pár csillogó szál
barna hajában annak, akit szerettél, útjelző neked
csak arra, hogy fiatal éveid asszonyát újra keresd ott,
ahol az arcok hamvát még nem tépte le a gond és idő.
Mondd, Uram, te, akinek keze torz és csúnya virágot
nem formált soha és hervadásába is bájt kölcsönöztél,
Uram, te miért tagadtad meg embervirágodtól, az asszonytól,
az öregség áldott, beteljesedett szépségét?

Balla Irma: Július

Az ősi udvarház előtt a fényben,
A Nyár vidám cseléd-raja sürög.
Locsol, terít, bokrétát köt kevélyen...
Lent szikrát szór az álmodó küszöb.

Kint gyűjt a Nyár, a szép, sugár Nagyasszony;
Özvegy magyar Nyár... Gond borong szemén.
De ajka zeng, hogy dalt, derűt fakasszon,
Szent, büszke ínség földjén a remény.

Böjttől, robottól sápadt még a Holnap,
Jaj, átok verte a magyar határt!...
Beföllegzett a régi dáridóknak
És elvitték a négy-lovas batárt!...

...Hogy rezg a fénynek játszi vízesése!
A messzi partján száz varázs-tükör.
Fény óceánján képeit cserélve:
A Délibábnak álma tündököl.

Fény ravatalján fáklyák ezre lángol:
Ó, visszajáró, sápadt Tetszhalott,
Kit új határok tiltó távolából
Kísérteni a fény-báb felkapott!

Mi ijesztően boldog ismerősek
A régi tornyok... csendölelte táj ..,
Ó, délibábja elszállt szép időknek,
Mely annyi szívbe kínzón visszafáj! . .

...De a mezőn kint új osztagok, keresztek
A Múlt tarlóján nyílnak új csodák…
S hiába sajg a szív, a csatavesztett:
Új munka hív s az élet megy tovább…

Száz izmos, ifjú kéz szorul marokra.
Száz kar feszül meg: hős, ugar-törő;
S „credo'-ba cseng, száz homlokon ragyogva:
„Szent, szent az Élet s áldott a Jövő!“

1927

Falu Tamás: Nyár

Csodatevő nyár,
szín, illat, bőség,
ünnepeljük mint
négy évszak hősét.

Érzi, jár neki
a harcok bére,
pipacs-ordót tűz
saját mellére.

Gyökössy Endre: Áldott a nyár

Hullj, hullj drága eső!
Ázz, ázz áldott mező!
Otthon örül a ház,
Ó, mert kövér lesz
Most a kalász!

Kell, kell már a kenyér,
Friss, bő, puha, fehér!
Így lesz áldott a nyár,
Amilyet a föld
Régóta vár!

1939

Mollináry Gizella: Arató ünnepen

Jól van ez így, ahogy van,
hogy Tiéd az ország és a hatalom.
Férfierényre kellenek ide az asszonyszentek
hogyha a gazdurak poharaznak, ölelnek, énekelnek
a jószág után felvert porban,
botorkálva az alkonyatban,
az itatóknál türelmesen meg-megállva,
tüzet szítni, házat őrízni, visszatérni a portára
oh! Mária
elkellünk erre…

Most behordódik majd a szemes-élet
s a derekunk a kínra-érett
is szüretel majd egy hajnalon.
Künn nyöszörög majd az ehült jószág
egy hajtás vizet majd a szomjra
nekünk, nekik nincs ki nyújtson,
csak valamely régi, rút irígyünk,
csoszogó lenyűtt, falú véne
ül a gyehenna tűzű ágy előtt.

0szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Aratódal

Kaszacsengés… kaszapengés…
Magyar puszták síri csendjét
Zűrös zsivaj üli meg.
Kalászfejek megremegnek,
Súgnak-búgnak, földre esnek;
Csókos lelkük sír, zizeg.

S túl a tenger pusztaságon,
Szálló magyar sóhajtáson,
Hulló könnyzáporon át
Hallik… szellő messze hordja
Palotákba, kis kunyhókba
A magyar föld Hymnuszát:

— Félre bánat! Sutba kétség!
Televényünk szent reménység,
Ígér, éltet, sohse’ csal.
Hazai föld, drága, édes!
Halleluja! százszor néked,
Áldva-áldott Ős-ugar!

Kaszacsengés, kaszapengés!
Szegény ország vérző testét
Tépdesheti száz vihar —
Hosszú, kínos nagy tusára,
Kalászerdők zsolozsmája
Lesz a győzedelmi dal!!

1923

Beney Zsuzsa: Balatoni elégia

Ti kék hegyek, ti lágyhajlású ívek
s mind között legnagyobb, befejezetlen,
képzelt kupoláddal, oldalaid
valósága jelölte büszke csúcsod
magasában, alkonyi Badacsony,
s te meleg-arany napfény, a vízen
suhanó pille-fény, pille-idő,
ím újra búcsúzom: az elmúló nyár
szelíd fényében ingó gesztenyék,
ti kék hegyek, te kéken tükröző tó
eltávolodtok újra a vonatfütty
felhők közé kanyargó hangjain.
Távolodtok, és lassan száll a nyár is.
De őrzi még e párás alkonyat,
e dombok koszorúzta lágy vidék, mely
érő gyümölcsként kristályos cukorrá
építi zárt lényében a napot.
Ó, zárt vidék! Lassan a régi vágyak
énbennem is már nyárvégi gyümölcsként
teljesednek. E csipkés levegő-ég,
e szelíd víztükör felelgető
hullámai már lassanként betöltik
mély csöndjükkel múló időmet is.
Amíg egyszer egy más alkony sötétebb
mélyén majd meghallom hangját a csengő
ezüst szőlőfürtök és sárguló fák
és csillagfényű esték énekének.

József Attila: Balatonszárszó

1

Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.
Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.
Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

0szozattovabbacikkhez

Nadányi Zoltán: Balatoni ballada

Valakihez csónakon
jártam én a Balaton
rengeteg vizén.
Nem szabad!
nem szabad!
brekegett a békahad,
de bántam is én.

Délután és délelőtt
hozzá ment és tőle jött
az én csónakom,
nyíltan is,
loppal is,
sokszor sebbel-lobbal is,
más, más útakon.

A Balaton úttalan,
mégis annyi útja van,
keresztútja is,
rendes út
és hamis,
alagút is, még az is
és mind oda visz.

0szozattovabbacikkhez

Rónay György: Almafa Szárszón

Ritkább lett alatta az árnyék.
Letörött két ága, de áll még.
Valamire vár még.

Egy végső gazdag termésre talán.

De csak egy vadgalamb zokog a fán.

1964. július

Takáts Gyula: Balatonparton

    Kosztolányi Dezsőnek

Cseresznyefa. Kezemre permetez sok fehér szirom,
és én játékosan a vízre hullatom.
S a kék vizen, mint vén rizsbárka ring
a badacsonyi kőszállító hajó,
s fölöttünk halkan egy gém kering.
Zöld szittyó, színes vadkacsák.

A tóról halkritmusú zenék,
mintha Po Csüi verset hallanék.
Szemközt az üvegégre karcsún
a Gulács finoman ível,
mint kis Fuzsijáma, lila lepleivel.
Napalkonyán a tó Sárga Tenger.
S a pókháló, mint szűz japáni selyem
kopott ruhámra akad a kócsaglesen.
Fehér szirmok, sárga csodák,
fekete bárkák, bordó nádasok,
s az alkonyat rám úgy oson,
mint sárkányt leső gyerekre
egy kínai mese…

Magas a partja…

Magyar népköltés

«Magas a partja, friss a víz benne,
Itasd meg, rózsám, lovamat benne!»
   «Jaj nem itatom én,
   Mert kicsiny vagyok én,
      Félek én tőle.

A te lovadnak hegyes patkója,
Ha közel mennék hozzá, megrúgna;
   Jaj nyomorék lennék,
   Férjhez nem mehetnék,
      Meghalnék búmba’!»

«Ne félj galambom, lovam nem hamis,
Szelíd vagyok én, szelíd lovam is.
   Nem rúg, nem haragszik,
   Ha friss vizet iszik, –
      Megnyal tégedet.»

«No hát galambom, majd megitatom,
S ha engem megrúg, lelked okolom;
   Majd jól megitatom,
   Jó fűre is hajtom
      Kedves angyalom!»

Szép Ernő: Mátyás király tréfái 9

A cigányok a légy meg Mátyás

Hát ezt hallottátok-e gyerekek?
Egyszer a régi sátoros cigányok nagyon eléheztek, mer4t olyan időbe voltak, hogy nem találtak az úton se vadkörtét, se epret a fáján, se a földeken káposztát meg dinnyét, amit elcsóreszolhattak volna. Hát amint nagy szomorúan nézelődnek ott az ország útján, megláttak az árok fenekén, a lapu közt, egy szép nagy ezüst tálat. Na lett jókedve a cigányságnak, el lehet gondolni. Mingyár odavitték az ezüsttálat a kondáshoz, aki nem messzi a gyepen hajtotta a disznóit. A kondás adott nékik az ezüst tálért egy kövér kocát. Rögtön megölték a kocát a cigányok, nekiláttak a sütésnek-főzésnek. Mikor készen lettek, egy cigányasszonynak eszébe jutott, hogy se sójuk, se paprikájuk. Ki megyen be a faluba sőt, paprikát koldulni? Hát osztán kisült, hogy egyik se akar elmenni magába, attól fél, hogy addig a többi megeszi a részit. Megegyeztek, hogy mind együttesen szaladnak be a faluba.

0szozattovabbacikkhez

Naszreddin Hodzsa tréfái V.

Az ajándék

Naszreddin hodzsa egyszer három szilvaszemet visz ajándékba Timur-Lenknek, a Törökországot is megszállva tartó félelmetes ázsiai mongol hódítónak. Útközben kegyetlenül nagy a forróság, ennek következtében alaposan megszomjazik a költő, s mivel ivóvizet sehol nem talál az egész környéken, rövid tanakodás után lenyel hát kettőt a szilvából, így csupán egyet nyújt át a fejedelemnek. A hatalmas úr – tekintet nélkül az ajándék minőségére és mennyiségére – bőkezűen megajándékozza az ámuló hodzsát figyelméért.
Alig telik el néhány nap, s a huncut kópé újból ajándékozó hangulatba esik; most azonban répára gondol, de egy régi jóbarátja tanácsára mégis inkább fügét visz a fejedelmi sátorba.
A felfegyverzett őrség Timur-Lenk elé vezeti a költőt. A félelmetes hódító azonban szikrázó haragra gerjed a nyilvánvaló szemtelenkedés miatt, s a fügéket kemény szavak kíséretében az utolsó szemig a hodzsa fejéhez hajigáltatja.
Boldogan mosolyog erre fel Naszreddin.
- Mit örvendezel annyira, hitvány teremtés? – kérdi tőle a fejedelem.
- Azon örvendezek, legkegyelmesebb uram – hajolt meg hódító tisztelettel a tréfás költemények poétája –, hogy ha répákat hoztam volna, bezzeg összezúzódott volna már a fejem alaposan.
Nosza, nagyot kacag a mulatságos válaszon Timur-Lenk. Ismét megjutalmazza a hodzsát, s meghívja udvarához hosszas vendégeskedésre.

Eredeti török forrás alapján írta Rakovszky József

Dóczi Lajos: A dívának

Vacsorára voltam híva,
S enni adtak, inni nem.
Szeret engem a szép Díva,
De nem lehet kedvesem.

Megcsókoltam! Dicső merény!
S ő megsúgta, hogy szeret…
De a mama – és az erény…
Ah, hiába, nem lehet.

Mennyi vágy a lemondásban!
Mily csábító bő erény!
Oh mily édes árulás van,
Díva, szíved fenekén.

Így akad meg fejezetnyi
Hézagon a szép regény…
Tudom, szeretnél szeretni,
De az erény, az erény!

Oh csak adhatnám, mi nincsen
S mi megillet jog szerint,
Volna váram, lovam, kincsem,
Hogy raknám elédbe mind.

És rebegném: Tied vedd el!
S szökve tárt karod elűl,
Szerelemre kész szíveddel
Hogy’ hagynálak egyedül!

S te, a pompát félrelökve,
Hogy marasztnál: »Oh jövel!
Tied vagyok mindörökre,
És elsején kezdjük el!«

Füst Milán költő, író, egyetemi tanár

füstmilanAmikor elkezdtem az „elfelejtett költőkről” szóló sorozatunkat, tulajdonképpen Németh László felvetése inspirált: „Szeretem megismerni azt, amit szeretek.” A Füst Milán életművének elemzését azonban több más, általam fontosnak tartott kérdés is motiválta, meg Komlós Aladár egykori megjegyzése is: „A szép legendák és az érdekes pletykák hallhatatlanok”. Elsőként tulajdonképpen az, hogy a magyarországi zsidó származású írók, költők, szerkesztők legtöbbjének miért ellentmondásos a viszonya a nem zsidó irodalmárokkal, hogy Osváth Ernőtől vagy Ignotustól kezdve Kertész Imrén át a Habsburg Intézet volt igazgatója Gerő Andrásáig, miért nem zavartatták magukat az igazságtól, miért nem a kiszemelt „áldozatok” korrekt bemutatása, hanem a nemzeti (asszimilálódott zsidó) írók, költők besározása volt általában a cél. Példaképp, egy újságcikk után kirobbanó vitában (az egyébként zsidó származású) Füst Milán „egy zsidó szervezet számára antiszemitizmusa miatt nem lehet cégér”, a fennebb említett Gerő szerint. Ez a vád olyan pitiáner, amit anno Csortos Gyula a kiváló színész a „kóristák rémuralmának” nevezett, a féltehetségek, a szemérmetlen firkászok és a zsigeri ellentmondók odaböfögései, amely oly megalázó, mintha a József Attila irodalmi kávéházat egy elmegyógyintézetben nyitnánk meg.

szozattovabbacikkhez

Bulla János: A virágnak

A virágnak nem nézik az idejét. –
A leánynak sohse kérdd esztendejét:
Úgy születik, a mikor megszeretted,
Mikor elhágy, akkor el is temetted.

Csukás István: Virágének

Vakmerőn nyúlok
s biztosan érted,
tétovaságom
hitre cserélted.
Szótlanabb szónál
ez az áhítat,
több a valónál,
mégis megríkat.

Lehull az inged,
nincs, ami födjön,
szép szüzességed
fehér hófüggöny –
Mint torony omlik
össze, ki voltál,
örömöd ring, ring,
simább a tónál.

szozattovabbacikkhez

 

Rónay István: Dicsőség és szerelem

Tudjátok, mi a dicsőség?
Az meredek egy sziklaszál.
Fölvérzi annak lábait,
Ki szirtjeivel szembeszáll.
Híréről zeng a nagy világ,
Ki küzdve reá följutott:
A fennen álló érzi csak,
Hogy élte bús és elhagyott.

Tudjátok, mi a szerelem?
Egy csöndes völgy, mely rejtve van.
Kis kunyhó áll a völgy ölén,
Lehajló lombok árnyiban.
A nyájas, szűk födél alatt
Egymásért hőn két szív dobog,
Nem tud felőlük a világ:
Csak ők tudják, hogy boldogok.

Szabó Sándor: Te jó vagy…

Te jó vagy. Eljössz álmaimban
S begyógyítod szívem sebét.
Minden vidám, öröm dalunkat
Hordja a szél a légbe szét.

A puha pázsiton öledbe
Hajtom boldogan fejemet.
Madár fölöttünk. A friss szellő,
Virág, fa édesen nevet.

Puha kezeddel megérinted
Lágyan, szelíden homlokom,
Ha csókot lehelsz ajkamra,
Ezerszer visszacsókolom.

szozattovabbacikkhez

 

Tóth Zsigmond: Csók

Hold szállt a tóra… csillog a lenge hab,
villog a nádas, ringatja árnyait
     a parti fűz, s ezüst árnyárba
          hajlik a lombja; a szürke kövek

mohlepte hátán gyöngyözve fut a víz;
mereng a hattyú, vonzza néma hold,
     szívét elragadta a szelíd,
          bánatos fény és az éj varázsa;

Ma nincsen álma – bárhogyan zsong a nád –
csak nézi égi párját a menny taván,
     amíg nem tör reá a nappal
          durva, sivár és fakó világa;

szozattovabbacikkhez

 

Nádor Jóska: Messze száll a dalos madár…

Messze száll a dalos madár, messzi jár a felhő
Messzi ment a hűtlen babám, soha vissza nem jő.
Talán egyszer, valamikor, azt is elfelejtem,
Hogy ebből a drága földből sarjadzott a lelkem.
Elbujdosom én is messzi-messzi földre,
Búbánatom földjét,
Megsiratott rögjét,
Itt hagyom örökre.
Hogy itt szőttem annyi sok-sok álmom,
Hogy itten szerettem
És hogy itt temettem
El a boldogságom.

P. Szelényi Imre: Szováta szép fényes tava…

Ment a honvád Erdély ős bércein,
Magyar szívének lángja felcsapott;
Szováta völgye boldog percein –
A székely nap lelke ragyogott!

Színes ruhákban ezred-éves álmok
Dalos ajkak, fogadta a bakát! –
Megvillant szuronyán a vágya!
Erdély örökre, – legyen a hazánk!

Kinyílt ablakok lángba borult arcán
Ragyogott az őszi napsugár…
Énekelt, kacagott ott minden lány!

A tó mellett megpihent a század!
Körül a hegyek fényben égtek még –
A tó úgy pihent, mint égi kép…

Czóbel Minka: Denevérek

Mély, csendes tó nagy kert ölén,
Magasló nyárfák körbe,
Törzsük halvány sávot bocsájt
Sötétlő víztükörbe.

Fekete víz, zöld fű között
Hanyatló esti árnyak
Sötétlő víztükör felett
Kék denevérek szállnak.

Előbb csak egy-egy libben el,
Majd jönnek ezren, százan,
Hangtalan röptük elsuhan,
Vagy megrezzen a sásban.

szozattovabbacikkhez

 

Czóbel Minka: Egy hét

Részletek

HÉTFŐ – MUNKÁRA

Falu utcájába tolul a reggel,
kelet felől csöndesen jó elő
harmatosan, üdén. – Fehér sereggel
telik meg az útszéli legelő.
Elől libák jönnek a kapusorból;
háromszögű nyomot hagy út porába,
sűrűn egymás mellett, majd összefolyva,
kétszáz liba sárgálló, hártyás lába.
Majd más nyomok vonulnak el felette:
nehezebben léptek mélyebben szélessége

szozattovabbacikkhez

 

Czóbel Minka: Hó-nyomok

Nincs nyugta, nincs helye
Az édesanyának,
Elvitték a fiát
Messze, katonának.

Nyoma még ott látszik
A kis kerten végig,
Sárgás, puha hóban
Kékesen fehérlik.

Leszalad az asszony
Százszor is napjába,
Forró könnyeket hint
A fia nyomába.

szozattovabbacikkhez

 

Juhász Gyula: Móricz Zsigmondnak

Minden szavadban a termő magyar nyár
Aranya csillog s magyar ősz bora,
Mit férfiszívvel és elmével adtál,
Oly fejedelmi magyar lakoma.

A századok rád vártak, és te jöttél
Döngő léptekkel, izmos és derűs,
Maga a nagyság, a jóság, a bőség.
Hogy homlokunkról száz felhőt elűzz!

És jöttél, hogy a kárvalló szegénység
Ezer bajának örök hangot adj,
Hogy parlagán viruljon tiszta szépség,
S látásra nyíljon itt a szív, az agy!

Ha megdobott kövével az irigység,
Ha megcsúfolt sarával a galád,
Lelked tovább tetézte drága kincsét,
S tovább pörölted néped igazát.

szozattovabbacikkhez

 

Csata Ernő: Szabó Dezsőre emlékezem

„Míg magyar van: feltámadok.”
és a
,,Minden magyar felelős minden magyarért”

szállóigék rögtön beazonosítják Szabó Dezsőt, az embert.

„Széles e hazában hatalmas tömegek tudták, mit jelent a neve: hogy jelent nemzeti önbecsülést, kiapadhatatlan nemzetféltést, alku nélküli, ellentmondást nem ismerő szolidaritást minden emberi szenvedéssel, hogy jelenti a magyarság sorskérdéseinek legtisztább hangját. Mert minden mondata "sikoly volt a hátba döfött nemzet ajkán". Vegyész nem láthatja olyan tisztán a kémcsőben lezajló folyamatot, zenész nem hallhat olyan tisztán egy akkordot, ahogyan ő érzékelte minden sejtjével és mozdulatával, hogy "magyarnak lenni mit jelentett”.

.szozattovabbacikkhez

 

Páter Zadravecz István bencés szerzetes, püspök

A doktorátusok megszerzése után 1907-ben X. Pius pápa szentelte pappá. Hazafiúi elkötelezettségét jól mutatta, hogy első római szent miséjén a magyar nemzetet és hazát áldotta meg. Ezután hazarendelték, és Baján, majd Gyöngyösön tanított dogmatikát és morált. Amikor a pápai egyetem meghívta rendes tanárának, ő elöljáróinak engedelmeskedve nem fogadta el a felajánlott állást. Feljebbvalói indoklása szerint: „itthon is szükség van kivételes szervező erejére és lelkeket alakító szónoki képességeire”.

szozattovabbacikkhez

 

Weöres Sándor: Budai gyümölcsös

Északra Rózsadombtól, nyugatra Óbudától,
a ferenchegyi kertben a fű ősszel se sárga,
fakó sziklák tövében galagonya-bozóton
sok bogyó pirúl, mintha most szökkenne virágba.
A kert belső szögéből lelátni a Dunára
hol hidak emelkednek szónoki lendülettel,
s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorára,
hová ködöt borít vagy sziporkát szór a reggel.
Óriáskígyót vonszol, öntöz a feleségem,
nézem, melyik kerül ki győztesen a csatából:
szárnyas bogár az asszony, és hét-öles a sárkány,
de hol a nő parancsol, a szörnyeteg cikákol.

Weöres Sándor: Duó

A fogalmak feneküket
fordítják a szavak felé.
A szavak feneküket
fordítják a fogalmak felé.
Így lesz minden beszéd valótlan.
Így lesz minden fogalom hazugság

Weöres Sándor: Hegyek és síkság

A hegyek látomása fölfelé tör,
a felhők és a sugarak közé.
Tán mindig tudták, hogy a róna
végtelen szélességet álmodik,
szétszórt kis templomtornyokat,
gabona-hullámzást a messzeségbe,
keréknyomokat a mindenségbe:
mily alázatos parttalanság,
fölsebzett hátú határtalanság.
A hegyek ezt nem ismerik,
csákányt emelve a magasba.

Weöres Sándor: Lengő világ

Az este fényes árnya
terül a folyó-parti kavicsokra.
A magasságon át
mekkora üresség távozik
s gödrökbe lefelé ereszkedik.
Itt minden elsuhan
és mégis mozdulatlan.
Itt félne kerekülni a száj,
dobolni a vér,
nézésen túl figyelni a szem,
ha nem volna mind szándékolatlan.

Weöres Sándor: Szorongás

Régóta nem írtam semmit.
Költeni kéne valamit.
A sírásból meg a sásból
meg a sárból meg a sírból
ha csak tökéletlen töredékeket is.
Napsugarak átúszását és ködöt,
hogy tudják, mi a veszettség
és szenvedés.
Megismerni ne kívánják az
ily bozótokban csapdosást.

Rakovszky József: Emberiség

Mi vagyunk minden, ami árt,
hordjuk az észnek dinamitját,
kik megszűrik a földi sárt,
s a szűrtet tovább finomítják.

És meggyújtjuk a csillagok
kiszáradt álmos ósdi rendjét,
aztán leszünk dicső halott,
ősködbe vésző jámbor emlék.

S kibékülünk az istenek
derék, jóságos szent hadával,
kik halkan elvegyítenek
bennünket lomha földi sárral.

Pilis, 1955. II. 8.

Ady Endre: Júniusi dalok

I.

Hogy itt a nyár, de színkör nincsen,
Az élet oly borongó, méla,
Hiába zeng, hogy felderítsen
Langyos éjjel bús filoméla -
Az élet oly borongó, méla...

Mert szép a nyár, ha úgy tekintjük,
Hogy ekkor zeng a filoméla,
Ám bús dalát hamar leintjük,
Ha szubrett nincs, miért is él a'?
Az élet oly borongó, méla...

szozattovabbacikkhez

 

Berda József: Nyári zivatar

A nap
bágyadtan a felhőkbe szalad...
Szellő
hegedül... már gyantáz az eső.
A rút
szelek elől az aklokba fut
a nyáj,
míg lehangolt képet ölt a táj...
Kisül
megint... Mély csend van mindenütt...
A föld
bús arca derűs hamvat ölt...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Élet
nyelte el ismét a vidéket...
És én
csak itt merengek - álmos Rém...

Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz

Tudom,
nagy nyári délután lesz,
fülledt, meleg, esőutáni,
és hirtelen zuhanó, sosemhallott
redőny-mondatokra ébrednek
a versek a költők agyában,
de már hiába, hiába minden,
eljő akkor váratlanul… – -:

Mintha ezer fúrópajzs
dolgozna alant, kipúposodik a föld
s homorul az ég, akárha óriások
tartanák vissza a levegőt tüdejükben,
vibrálni kezd és fényesedni minden…

szozattovabbacikkhez

 

Takáts Gyula: Június

Cirreg, cirpel az esti bogár
és önti illatát a hársfa.
Sárga asztal az érett határ.
Fénylik a búzák kalásza.
Cigányom most az esti bogár.
Mézes-boros kancsóm a hársfa.
Kortyolom daluk és mézük
s míg pillog a villám rózsaszín szárnya,
suttog a fürjes búzák kalásza.

Tóth Árpád: Június 21

Csengő-bongó versikével
Hát köszöntsük a nyarat,
Amely eljött, amely itt van,
Utcáinkban, házainkban,
S most már végre itt marad.

Nem a március van mostan,
Nem van most az április,
Amit hőben most mi élünk,
Megirigyelheti tőlünk
Szicilia, Kápri is.

szozattovabbacikkhez

 

Szentkuty Pál: Hajnal a Balatonon

A víg tivornya tétovára torpant idebent.
Sikongó hangszerek vad jajja halkra lankadt.
A pergő, döngő dobok tompa buffogása közt
Egyszerre földöbbent a Csend...
Kint lomhán haldoklott az éj;
Hűlő, nagy teste némán nyújt a vízen el...
És ekkor hirtelen megborzongott a tó.
A mélyből finom fodrok, apró reszketések keltek.
Titokzatos, halk zsongás támadt parton a víz fölött;
Nyüzsgése színnek, nesznek, illatoknak.

szozattovabbacikkhez

 

Veszprémy Dezső: A Balaton dalol...

Jegenyék közt ülök egy szürke kőpadon,
S merengve nézek el a vén Balatonon.
Szellőcsókok súgnak nem hallott dalokat,
Élet ritmusába fonom én azokat.
Muzsikás agyamban piroslik az élet,
Szívemben lüktető vágy zenéje éled.
Köröttem kavargó emberár hullámzik,
Egyik jegenyétől a másikig… százig.
Vajj’ ők is érzik, ha a Balaton dalol,
Mely a szellők szárnyán itt suttog valahol
A Balaton partján a jegenyék között...
Mely engem megbűvölt s szívembe költözött!?

Balatonfüred, 1931.

Weöres Sándor: Balatoni jelenet

A tó fölött megáll a felhő,
sötéten csillogó kerek kalap,
szikrázik, serceg egymagában,
mögötte süt a nap.

1985

Virágszép Erzsike

Kiment a kisasszony arany székre ülni,
Aranyszékre ülni, arany inget varrni.
Feltette a lábát egy kis arany székre,
S egy pár arany gyűrű csördült az lébe.

Anyám, anyám, anyám, mi annak a jele,
Egy pár arany gyűrű csördült az ölembe?
«Lányom, édes lányom, az annak a jele,
Örökös úrfinak adtalak kezébe.»

Anyám, anyám, anyám, minek adott annak,
Inkább adott volna egy pujkapásztornak!…
Inasom, inasom, kezem táplálója,
Eredj föl a hegyre, ama nagy toronyba!

szozattovabbacikkhez

 

Szép Ernő: Mátyás király tréfái 8.

Mátyás napja

Ez a kis tréfás eset is a nagy király körül termett, hát megérdemli, hogy ideplántáljuk ebbe a könyve.
Bizony az ideig nem volt még olyan fejedelme a magyaroknak, akit a nép úgy szeretett volna, mint Mátyás királyt. Mert Mátyást a nép úgy szerette, mint galamb a tiszta búzát. Ez az édes szeretet irányozta annak a derék budai vargának a lépéseit is, akit egy reggel elindult a királyi palotába, s egyenesen fel akart menni a királyhoz.
- Mit akarnál, jó ember, a királytól? – kérdi a katona, aki őrt állott a kapuban.
- Mátyás napja vagyon, vitéz uram – azt mondja a varga

szozattovabbacikkhez

 

Naszreddin Hodzsa tréfái IV.

Hol a hús?

Három font húst vásárolt a hodzsa a mészárszékben, hogy majd annak módja szerint elkészíti otthon újdonsült felesége. Szulejma asszony megsüti és megfőzi, és azon mód meg is eszi. Jön estefelé a hodzsa haza fáradtan és éhesen, odaáll a felesége elé, és mondja neki, hogy tálalja elő azt a húst. Azzal hozakodik elő az asszony, hogy mind felfalta a macska. Nosza, kapja Naszreddin a macskát, a mérlegre teszi, hát csak három fontot nyom az állatja, egy lattal sem többet, sem kevesebbet.
- Hazudtál nékem asszony, a teremtésedet – támad nagy dühvel a feleségére. – Ha ez itt a macska, hol a hús? Hogyha pedig ez itt a hús, kérdem én, hol a macska?

Eredeti török forrás alapján írta Rakovszky József

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf