Juhász Gyula: Az ismeretlen katona

Én nem ünneplem őt, én gyászolom
Fekete posztós dob nélkül, magamban,
De milliók nevében, akik élnek
És föltámadnak majd egy szép napon
A sírból, mit ma országnak neveznek.

Én nem ünneplem őt, én átkozom
Vezéreit, kik vérmezőre vitték
Fiatal testét, ifjú álmait,
Szabad jövőjét, boldog büszkeségét
Idegen célért, idegen pokolba.

Én nem ünneplem őt, én siratom
A vértanút, ki mások vakhitéért
Az Antikrisztus lovasát követve
Az embertelen, gyilkos kötelesség
Parancsszavára az árokba fordult.

szozattovabbacikkhez

Méliusz József: Hősök temetője

Bevonultatok.
Sírt anyátok, gyermeketek, asszonyotok, szeretőtök.
Rohantatok, féltetek, menekültetek, támadtatok.
Elestetek
királyért, hazáért, dicsőségért, vaskeresztért.
Hadiszállítókért.
Hősök voltatok!
Most megérdemelten pihentek.
Átlőtt, sárgult csontjaitokon a férgek már meg nem élnek.
Izom, ruha, koporsótok puha fája földdé rohadt.
Elrozsdásodtak a bakancsszegek.
Nyakatokon pléhbe karcolt nevetek rozsda lepte.
Névtelenek vagytok.
De ti ismeritek egymást.
És ismeritek immár a bűnösöket.
Tizenkét milliós új nép vagytok a televény alatt;
kezet fogó, kemény barátok.
Ismeretlen országotok egyetlen koporsó: Európa.

szozattovabbacikkhez

Nagy Gáspár: Félni magunktól

„Az Isten azzal sújtott minket,
hogy hagyja, tenyésszék lelkeinkben a félelem.
Hogy elaltatta a magunk erejébe vetett hitet.”
                              /Szilágyi István: Hollóidő/
 
Éjjel hajnalban lódobogás
ködzászlókkal megérkeznek
a vértől csatakos katonák
 
nem tudni honnan
melyik vesztett csatában
harcoltak éppen
s kinek az oldalán
 
nem kérnek enni sem
kulacsuk mélyéről
egy kortyot ha isznak

már álltukban elalusznak
s eldőlnek mint a zsák

szozattovabbacikkhez

Ave salutis hostia

   Nádor KódexA »Nádor Codex«-ből

Idvöz légy idvösséges hostya,
Istennek tiszta anyjának fia,
Mert tégedet hitben látlak,
Tisztán és teljességgel hiszlek.

Mert te vagy én üdvözítőm
Mind ez velágnak megváltója,
Bizony Istennek szent fia,
Ki a keresztfán feszülteték.

Mikor a pap az igét elvégezi,
Nem állhat kinyérnek állatja.
Hanem leszön Krisztus teste,
Ki a keresztfán áldoztaték.

Én Istenöm téged dicsérlek,
Lelkömmel én felmagasztallak,
Szent háromság dicsértessék
És ez ige miá áldoztassék.

Szabó Endre: Agglegény-nóta

Azt se tudom, mit csinálok,
Úgy meguntam a világot;
A világon senkim sincsen énnekem,
Dehogy ér egy fakovát az életem!

Be-beülök a kocsmába,
Lekönyöklök asztalára.
Iszom, iszom, míg pityókos nem vagyok,
Pityókosan aztán haza ballagok.

Szomorú a házam tája,
Nincsen, a ki jöttöm várja,
Nem vár reám se vetett ágy, se asszony,
Keservemben mint a bunda úgy alszom.

Berzsenyi Dániel: Horváth Ádámhoz

Mely a maeoni bölcs lelkét levezette az Orkus
Tornácába, hogy ott Ithakának lássa királyát,
Lássa, ki hozza erős Achillest és Agamemnont
A feledékeny idő torkából bajnoki kürttel,
Múzsa, te Horváthod hajdan szárnyadra emelted,
Amikoron Hunyadit lantján hirdette, s az Árpád
Vére dicsőségét magyarul harsogta közöttünk.
Oh te hevítsd lelkét, hangját régóta sóhajtjuk.
Vidd el karjaidon lobogó fáklyákkal az elzárt
Régi sötétségnek titkos küszöbére, atyáink
Szentelt hamvaihoz, te fedezd fel előtte hazánknak
Hajdani héróit, kik bölcs intézetek által
A levegő kormányt csendes révpartra vezetvén,
Spártai erkölccsel s törvénnyel örökre lerakták
A magyar alkotmány bérctalpait a maradéknak.
S kik, mikor a haragos villongó Visszavonásnak
Lelke kitörte acél závárát a fene hadnak,
Mint hajdan Marathon nagy bajnoki vívtak ezerrel,
S nagy diadalmi öröm közt tértek vissza Budára,
Vagy pedig a haza szent oltárán áldoza vérek.
Mennyi nemes hamvak vagynak még néma homályba
Zárva, kiket méltán lantjára vehetne Homéros!
Múzsa! Hevítsd Horváth lelkét, ne felejtse hazáját,
Szent Kötelességét, szép híre arany koronáját.

Weöres Sándor: Berzsenyis

Általánosság, amiről beszélek
általánossal: hisz a szók sövénye
önmagát s rendjét mutogatja tisztán,
     elridegülve.

Tarkaságot nem sodor ily magányban,
fellegek tükrét sem, a tó-mederben?
együtt a földdel meg az emberekkel
     nagy szövevényben.

Régi értelmét s ütemét feledte,
most a mozgóhoz soha vissza nem tér,
egy marék fürjet, nyüzsögőt, ha lel még,
     bár nem akarja.

Ady Endre: Május

Tündéri május, lombot fakasztó,
Könnyű felöltőt szegre akasztó,
Légy üdvözölve:
Szívet fakasztó, emlék-marasztó...
 
Járok a korzón, szívembe' mámor:
Kacagva libben leányka-tábor.
De szép az élet...
Fél óra múlva - zuhog a zápor...

ady endre varad1908

Dsida Jenő: Tavaszi ujjongás

Dsida JenőTarka virágnak
Illata kábít, -
Édes a méz mit
Kelyhe kínál;
Lebben a lepke,
Röppen a méh -
Sok kicsi vándor
Kedvese ajkán
Csókra talál.
 
Nincs ma halál,
Él ma a földön
Mit csak az Isten
Élni teremtett; -
Harsog a himnusz,
Hangos a táj! -
Semmi se fáj,
Minden örömre,
Tűzlobogásra
Szítja a lelket...

szozattovabbacikkhez

József Attila: Májusi ének

Örök reménység istenajka csókol
Keserű számra, Ember, égi dalt:
Nagy, szűz virág a roskadozó lombból
S Világbékesség szívedből kihajt
És szeretettel, illatával hódol
Világszabadság, tavasz, téli rajt,
Undok lélek-fagyot feledve, Ember
Rácsókolom magam kezedre rajt,
Kérgén lihegjek Világszerelemmel,
Mert a Békesség egyszer csak kihajt.
Ó halleluja, Május a szívekben,
Hozsánna, nékem ezt kell énekelnem:
Az Isten legszebb gondolata lelkem!
 
                                                        1923. május

Jókai Mór: Első május

Óh be szép vagy első Május!
Zöld a mező, a fű között
Ezer millió pimpimpáré
S rajta ezer millió bogár.

Óh be szép vagy első Május!
Fák belepve virághóval,
Piros hóval a baraczkfák,
Az orgonafák lilával.

Óh be szép vagy első Május!
Lánykák szednek gyöngyvirágot
S osztogatják az ifjaknak,
Egy-egy csomót tiz krajczárért.

Óh be szép vagy első Május!
Gazda alkuszik zsidóval
Repczéjére, mely virágzik,
S gyapjujára, mely legel még.

szozattovabbacikkhez

Ölbey Irén: Tavaszi séta

Jöjj, sétáljunk egyet s szemléljük Istent a tavaszban,
ki borzos bokrok s fáklyás fák közt jár a kertben halkan,
ott lépeget a pázsiton s virágot gyújtogat,
tulipánt, árvácskát, nárciszt és gyöngyvirágokat.

S ott jár a hegyormokon ibolya-fellegekben,
hajnal, dél, alkonyat ragyog, ha mozdulata rebben,
a nap a bérese s szórja szerteszét
a termő élet magvait és kivirul a rét.

A dombokra Isten bársony mentét terít s ha kába,
jókedvű szél dalol, Ő fú arany sípjába.
Őt zengik a folyók, s nézd a tó gyémánt tükör,
oly mozdulatlan s benne az Ő képe tündököl.

Csízek, sármányok s fülemülék forró füttye zeng fel
madarak hangversenyeznek és Ő a nagy karmester.
A látható s láthatatlan világegység felett
az Ő oszthatatlan s bonthatatlan Lelke lebeg.

Magyarósi Tamás

Magyar népballada

Honnét házasodol Magyarósi Tamás?
«Én is házasodom, aj bé-Barassóból
Vén Vajda Jánosné felnőtt szép leányát,
Vajda Ilonáját!»
Hindógál a hintó, sírdogál a leány,
Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás:
«Mért sírsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám?
Te tán azt gondolod, hogy nincsen én nekem
Jó tizenkét ökröm, jó vasas szekerem.»
«Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon.»
– Szóval fölfeleli nagyobbik nyoszolyó:
add ide, add ide Magyarósi Tamás,
Gyönge gyolcs ingedet al-póka-ruhának!
«Nem adom, nem adom gyönge gyolcs ingemet
Al-póka-ruhának a beste kurának!»
Hindogál a hintó, sírdogál a leány,
Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás:
«Mért sírsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám?
Te tán azt gondolod, hogy énnekem nincsen
Jó csata ménesem, jó esztena juhom.»
«Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon!»
– Szóval fölfeleli kisebbik nyoszolyó:
«Add ide, add ide Magyarósi Tamás
Selyem sinór öved al-póka-kötőnek.»
«Nem adom, nem adom selyem sinór övem
Al-póka-kötőnek a beste kurának!
«Kocsisom, kocsisom, fordítsd meg a hintót,
Mondd meg az anyjának, az ördög adtának,
Ha így nevelt leányt, így is vegye hasznát!»

A lietavai csoda

lietvaicsodaMednyánszky László elbeszélése nyomán –

A Sajó menti győzelem után már semmitől sem féltek a tatárok. Dzsingisz kán, a fővezérük négy sereget formált belőlük, és ezeket a világ négy tája felé elküldte, hogy Magyarországot teljesen elpusztítsák.

    A virágzó országból néhány nap alatt üres pusztaság lett. A tatárok elhamvasztották a városokat és a falvakat, rabszíjra fűzték a férfiakat és az asszonyokat, meggyilkolták az öregeket és a gyerekeket.

    A Duna bal partján néhány falu mégis békességben élt, mert a tatárok a folyón és az erdős hegyeken nem tudtak átkelni. De télen, amikor a Duna befagyott, ezekre a falvakra is sor került. Ekkor támadták meg a tatárok Lietava községet is.

    A falusiakat nem lepték meg, mert a figyelők előre jelentették:

    - Fussatok, fussatok, itt a tatár!

    Futott is mindenki, amerre a szeme látott. A munkabíró férfiak és asszonyok az erdőbe menekültek, az öregek és a gyerekek a templomban kerestek oltalmat. Ott volt a templom nyolcvanesztendős papja is, aki egyre vigasztalta, bátorította az ijedt híveket.

    Nagy kiáltozással, hatalmas ostorpattogtatással érkeztek a tatárok a faluba. Minden házba benéztek, mert ki akarták hajtani az embereket, s hát sehol egy élő lelket sem találtak. Ezen annyira feldühödtek, hogy a falut porrá égették. Ezután rátaláltak azokra, akik a templomban rejtőztek el. Döngetni kezdték a templom ajtaját, de betörni nem tudták, mert az ajtót gerendákkal és kövekkel jól megerősítették a menekülők.

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Első szolgálat

Attól kezdve, hogy az iskolában naphosszat nyitva maradhatnak az ablakok, a tanító bácsi el lehet készülve rá, hogy a növendékei nem figyelnek úgy, mint télen. Télen csak akkor volt baj, ha hópihék táncoltak künt a szélben. De tavasszal! Tavasszal se szeri, se száma a figyelni akaró, jámbor iskolásgyerekek kísértésének. Például elkezd a rigó fütyülni, és például behozza a szél a virágok illatát, és előfordul, hogy beröpül egy eltévedt lepke. És a napsugár ragyog a kertre, a fára, a bokorra, az erdőre, mezőre. És nehezebben megy az egyszeregy, mint máskor, mert a kis szívekből titkos sóhajok törnek föl: „De jó lenne már a réten kergetőzni, labdát rúgni, virágot szedni!”

    Az a jó, hogy a tanító bácsi olyan megértő. Engedi csodálni a betévedt lepkéket, s amikor tele van az osztály az udvaron virágzó akácok édes illatával, még sokkal nehezebben ad ötötst, mint máskor. Tudja, mi az, amikor a tárt ablakon át üzeneteket küld a tavasz, a nyár, az édes szabadság.

    Bodzás Misi nagy fekete szeme is de sokszor a kinti fákra téved! Neki még jó, mert olyan az esze, mint a beretva, s akkor is meg tudja mondani, miről beszélt a tanító bácsi, amikor öt perce nézi, hogyan szaladt fel az akácfára a fekete cica. S amíg a többiek akadozva, nagy lélegzetvételekkel felelik a leckét, Misi haditerveket sző az édes nyárra, mint egy előrelátó hadvezér. Eltervezi a pandúrjátékot az erdőn, a várostromot a kis szigeten… Fekete szeme ragyog, arca kipirul. Ó, édes szabadság! De ha a tanító bácsi megszólal: „Folytasd Bodzás Misi” – a mi fiúnk nem ijed meg, folytatja szépen. Azzal a ritka tehetséggel áldotta meg Isten, hogy egyszerre többfelé is tud figyelni.

szozattovabbacikkhez

Jankó Zoltán: A pogánynak keresztelt gyerek

Ha idősebb testvéreim nevére gondolok, mintha magyar ruhás falusi szentek vonulnának el előttem. Legidősebb fiútestvérem természetesen apja, Ágoston nevét viseli, után két nénémet Mária és Erzsébet névre keresztelték. Meghonosodott, egyszerű, derék falusi nevek, olyanok, mint a viselőik: szinte rá vannak szabva úgynevezett jobb gazdacsaládok gyermekeire, amilyenek mi volt voltunk.

    Az esperes urunk olyan nagy tisztelője volt ezeknek a, mondhatnám, falunkbeli szenteknek, hogy csak az ő nevükre keresztelt, és hallani sem akart más „divatos” vagy „úri” nevekről. Ha mégis ilyen különleges nevet választott valaki a gyereknek, az esperes úr nem sokat teketóriázott, hanem beírta az anyakönyvbe a maga gusztusa szerint a Rozália vagy József nevet, vagy mit éppen alkalmasnak talált. Csak a keresztelőről hazajövő komaasszony vitte meg a hírt, hogyan hívják az újszülöttet.

    Így aztán szokásba jött, hogy előbb szépen megtanácskozták a szülők vagy a keresztanyák az esperessel, hogy mi legyen a gyerek neve.

    Nem is bánta meg senki, mert ilyenkor az esperes úr igen gavallérosan viselkedett. Kiterítette a szentek nevét az asztalra, és mindegyikről tudott a keresztanyának valami szépet mondani.

    Persze, aki nem követte a tanácsát, és mégis valami különös, szokatlan névvel küldte a gyerekét kereszteltetni, az azután magára vethetett.

szozattovabbacikkhez

Rozványi Vilmos: Emberisten

Már harmadnapja magányosan csatangol lefelé a kanyargó víz partján. Ennyi időt még egyszer sem volt oda a törzstől. Lova, ha eltévedtek is hajnalra, napközben felvetette vidám kis fejét, kiorrontotta a levegőből az irányt s még aznap szálltára visszaporoszkált vele a szekéren elmaradozó, összebújt családokhoz. Ilyenkor, mikor biztonságos vándorúton voltak, a szekereken csak az asszonyok, gyermekek és az öregek maradtak. A férfiak kalandhajszoló kedvükben bizony előrekavarogtak s nem egyszer már győzelmes ütközet után várták be magukra a családokat. Víg dolog volt az ilyesmi! Micsoda sápítozást csaptak az asszonyok, ha a lomha szekereken utolérték férjeiket.

    - Héj, Előd, jó uram! – sikoltott az Előd négygyerekes asszonya. – Vér csorog ím a balorcáján, édes jó uram!

    - Csordították! – bökte oda három család alig huszonöt nyakas védője gőgösen s már tovább beszélt a férfikörben arról, hogy az íj új húrját jobb-e mindjárt faggyúval kenni, vagy előbb el kell áztatni, felszárítani, s csak azután kenni meg. «Csordították…» Így mondta, hogy tudhassák az asszonyok: nem ágtövissel csatázott, hanem emberekkel, akik vagy halottak itt a közelben valahol, vagy futnak amott messze valahol.

    - Csak nézd ezt a furi bálványt, akit még eddig minden csapatnál leltünk, ha összeakaszkodtunk vélük… Valami ember van erre felszegezve.

    A férfiak – voltak vagy harmincan – mind ezt a különös bálványt nézték.

szozattovabbacikkhez

Berzsenyi Dániel: Búcsúzás

Elszakadsz tőlem, szeretett barátném!
Hasztalan zárlak kebelembe: eltűnsz,
S mint az álomkép, örömim, reményim,
                    Véled enyésznek.

Jaj! sem a sérült szerelem nyögése,
Sem kegyességem, sem az ég hatalma
Téged énnékem soha vissza többé,
                    Vissza nem adnak.

Élj szerencsésen, valamerre fordulsz!
Légyen áldásom veled és vezérljen!
Légyen a Végzés utain szerelmünk
                    Angyala társad!

Élj szerencsésen, s ne felejts el engem!
Menj az égtartó Pyrenéken által,
Menj az északnak havasin keresztül,
                    Csak ne felejts el!

Ott is, óh ott is tied e sebes szív,
Mindenütt kísér, veled él, veled hal,
S sárga képemnek halavány vonásin
                    Festve neved lesz.

                                             1804

Madách Imre: Szerelmem

Lány, velem ne játsszál, hogyha hízelegni
Látsz, mint lanyha szellőt! - a szellő csevegni
Rózsák közt szokott csak, rózsa a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, a szél vad viharrá éled,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszújától!
 
Lány, velem ne játsszál, hogyha tünde kedvvel
Fényleni, ragyogni látsz - óh tudd, a tenger
Holdfénynél ragyog csak, holdfény a szerelmed.
Hogyha megcsalsz, éj lesz, mélye az enyészet.
S rettegj, rettegj szörnyű bosszújától!
 
Lány, velem ne játsszál, látván álmodozva!
Ezt az álmot rám csak tündérének hozta,
És e tündérének, lányka, a szerelmed,
Hogyha megcsalsz - majd a vad oroszlán ébred,
S rettegj, rettegj szörnyű bosszújától!

arc1

Petőfi Sándor: Első szerelem

Szép a rózsa hajnal-ébredése,
A leányka arculatja szebb volt.
Messze bércek kékellő homályán
Bájjal ég az arany esti csillag;
A leányka nefelejcs-szemében
Tündérfénnyel szebb csillagzat égett.
Csattogánynak zengeménye nyájas
Csendes éjjel, viruló berekben;
Nyájasabban kelt a lányka hangja
Ajkai paradicsom-kertéből.
És ha tiszta a liget virágit
Gyémánt-cseppel éltető patakcsa:
Tiszta volt a lyányka keble szinte,
Tiszta szíve, tiszták érzeményi.
A leánykát hévvel én szerettem,
Őt szerettem első szerelemmel,
Érte gyúltam őrült gerjelemben,
S haj, a végzet elszakaszta durván,
Elszakaszta mindörökre tőle!
Hagyjatok, ha néha álmim őtet
Elragadtan a dicsőet festik,
Oh barátim, hagyjatok zokogni:
Veszteségem szörnyű, mondhatatlan! 

Sopron, 1839 őszén

Sajó Sándor: Kérő

Ki vagyok, jól tudod: milyen vagyok, látod:
Megleled-e nálam földi boldogságod,
Hogy’ tudhatnám, édes!
Szívemet föltártam igaz vallomásra,
Jössz e hozzám? Kérdem: úgy felelj reája,
Amint szíved érez.

Ellenem szórt vádak gyorsan szárnyra kelnek.
S fennen hirdetik, hogy meg nem érdemellek.
Mert nem lennék híved;
Ha nem tudod, mit tégy ennyi gonosz vádra,
Vonulj vissza, édes, a te kis szobádba,
S kérdezd meg a szíved!

Mert csak a szív adhat őszinte tanácsot,
Rajta kívül nincsen egy igaz barátod, –
Látszatra: tömérdek;
Cifra, mézes szóval hajh! ügyesen bánnak,
De a lelkük mélyén rút kígyók tanyáznak:
Irigység, önérdek.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Melyik jobb?

Tán annak is igaza van,
Ki szőke lányt szeret,
De százszorta inkább, ha ki
Barnával fog kezet.

Milyen dicső egy alkotmány
Ily barna lány, ha szép
Azt már csak látni kell: az egy
Valódi bűvös kép.

Hajának gyásza, mint az éj,
Fehér kebelre száll,
Szemének villanásira
A szív s az ész eláll.

Hát még ha jó, hát még ha hív!
Az ám az isteni;
Azt bírni annyi, mint az ég
Üdvét megízleni.

Ily barna nemde tetszenék,
Ily szép, jó, hű? Mi kár!
Ilyennel nem szolgálhatunk:
A barna csapodár.
 
                                       1836

Pósa Lajos: Sír a Tisza, sír a Duna…

Sír a Tisza, sír a Duna,
Hegyen völgyön zokog a szél,
Sír az erdő, sír a mező,
Reszket minden kis falevél,
Eke mellett sír a magyar,
A barázda gyöngyharmatos,
Sír az egész Magyarország,
Téged sirat Kossuth Lajos.

Kossuth Lajos szent sírjára,
Kisütött a napsugára,
Tetejébe nyiladozik
A szabadság rózsafája.
Könny áztatja a rózsafát,
Minden reggel gyöngyharmatos,
Az ő lelke sír az égben,
Minket sirat Kossuth Lajos.

Rudnyánszky Gyula: Visegrád

Neved’ Visegrád, telve ősi fénnyel,
Hányszor rebegtem, múltról álmodón!
Hányszor suhantam el kék nyári éjjel
Alattad, lágyan ringató hajón!
Mint képzelet ködképe, úgy tűntél el,
Mint hogyha rajzod lelkem álma vón’;
Míg rengve himbált habja a Dunának:
Olyan valál, minőnek álmodálak!

Locsogtak a márvány szökő-kutak
Sziklákba ültetett virág-ligetben;
Kígyóznak a fehér kagylós utak,
S kőoszlopok, borostyánnal fedetlen;
Ezüst gyöngyökké törve habjukat,
Halas medencék zsongtak hűs berekben
És illatos bokrok zöld sűrűjén át
A hattyúval láttam villogni Lédát.

S fenn állt a vár, a büszke szikla csúcsán,
A csodaszép királyi palota;
Kápráztatott, pazar fényárban úszván,
Merészen ívlő ablakok sora;
Figyelve csüggött kedves koszorúsán
Az udvarnép, míg folyt a lakoma;
Sürgő csoportok, telt kupák a kézben,
S a hollós címer tündökölt középen.

visegrad castle hungary

szozattovabbacikkhez

Baja Mihály: Pósa Lajos ébresztése

Pósa Lajos, édesapánk,
Költögetünk, hallod?
Itt a tavasz, kivirágzik
Megint a sírhalmod.
Ébredj, ébredj! A magyar szív
A virradatát várja:
Bekiáltok a sírodba,
A nagy éjtszakába.

Amióta te meghaltál,
Árva lett a nóta.
Ez a nép már, a te néped,
Nem jár a fonóba.
Darumadár panaszolja,
A pacsirta sírja:
Pósa Lajos, édesapánk,
Jobb neked a sírba.

Hej, ha mégis fölébrednél,
Ha köztünk lehetnél!
Tudom, hogy fölmelegednénk
Megint a szívednél,
Odaállnál rendet vágni
Harcos csatasorba,
S a magyar nép kesergője
Újra felzokogna.

szozattovabbacikkhez

Gárdonyi Géza: Anekdota Pósa Lajosról

A kilencvenes évek elején történt, egy uzsonnázó társaságban a nők elevenségéről volt szó. Pósa elővette az óráját:
- Fogadjunk, - mondotta, - hogy nincs olyan nő, aki öt percet tudjon hallgatni.
A társaságban vagy két nő volt jelen. Valamennyien vállalkoztak a hallgatásra. De egyszercsak megszólal az egyik:
- De unalmas ötlet!
- Találjon ki mást! - mondta a másik.
- Írjanak inkább az emlékkönyvbe, - szólt a háziasszony.
Így rendre megszegték a hallgatást.
Csak egy fiatal nő, Tábori Róbert írónak a felesége állotta meg a próbát.
Pósa mingyárt be is írta az emlékkönyvbe:
- Ezennel bizonyítom, hogy amit még soha nő nem cselekedett, Tábori Róbertné öt percen át hallgatott.
Tábori Róbert átvette a tollat s alája írta:
Életem legboldogabb öt percét Pósa Lajosnak köszönhetem.
[Talán fölösleges megjegyeznem, hogy Táboriné jóságos szelíd asszony volt, s boldogan élt a férjével.]

Pósa Lajos: A nagy temető, Ha nagyon feszítjük…, Mikor imádkoztok

Pósa Lajos:

A nagy temető

Mikor lecsendesül az élet
Álomhozó, napoltó alkonyon:
Hullámdalát a vén Dunánál
Elandalodva hallgatom.
Miért is zúg oly szomorúan?
Miért is olyan mormoló?
Tán a sok elvonult viharnak,
Tán a sokat küzdött magyarnak
Örök siralmát sírja a folyó?

Hol annyi sír, mint itt minálunk?
Sírt hordoz itt hegy, völgy, erdő, mező!
E vér-, e könnyáztatta ország
Egy óriás nagy temető.
Valami mély, hosszú sóhajtás
Száll át a csendes éjszakán,
Fák levelén, ringó kalászon,
Bérc tetején, tart pusztaságon…
Az a sok sír sóhajtozik talán!

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Márai Sándor

Márai SándorMárai, családi nevén Grosschmied Sándor, Kassán született. Nemcsak apai, hanem anyai ágon is bevándorolt német családból származik s ezt azért szükséges megemlítenünk, mert magatartása mélyen jellemző a magyarországi asszimiláns írótípusra. Első műveit később megtagadta, elhallgatta, mint Gárdonyi Géza „A lámpást”. Márainak éppen úgy megvolt erre az oka, mint az ugyancsak asszimiláns Gárdonyinak: első műveli, közöttük az 1924-ben s Bécsben megjelent „A mészáros” egészen más írót sejtetnek, mint aminő később valóban kialakult. Márai Sándor a világháború idején serdült fel, midőn elhagyta a középiskolát, csakhamar kitört a forradalom. A forradalmi szél őt is elkapta, később szélsőjobboldali körök „le is leplezték” akkori magatartását és forradalmársággal vádolták, holott Márai hiába írt valamikor „forradalmi” színezetű írásokat, a szó mélyebb értelmében sohasem volt forradalmár. „Legmerészebb” ilyenirányú írásai is „menlevelek”, hogy sohasem érezte magának a közösség ügyét, ha beleszólt, csak divatból s „koráramlatok” hatása alatt, esetleg polgári családjának bosszantására cselekedte.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Könyvespolc

Dosztojevszkij úgy meggyötör, mintha egy elmebajossal zárkóztam volna közös szobába – egy elmebajossal, akit talán szentté avatnak egyszer. Nem bírok belenyugodni, hogy az ember távlata ez az anarchikus korlátlanság – európai vagyok, a méretekben és a térképek adataiban is hiszek. De az ellenállás, melyet stílusával szemben érzek, úgy olvas el a mű lobogó, magas hőfokában, mint a kazán parazsában az ólom. Dosztojevszkij minden ellenállást legyűr: ez az a „több, mint irodalom”, mellyel nem lehet vitatkozni. Melléje kell állani, vagy el kell menekülni előle. S ezen tépelődik most a világ, mikor a valóságot, mely Dosztojevszkij műveiből életre kelt, meg kell ítélnie.
Van egy mondat a „Karamazov”-ban, mely tartja az egész, torz épületet: „Menjen az emberek közé és tegyen vallomást.” A sztarec mondja ezt, mikor beszámol szerzetestársainak ifjúkora nagy élményéről, a gyilkosról, aki féltékenységből megölt egy nőt, s aztán tizennégy éven át gyötrődött a titokkal. Minden emberi magatartásnak legmélyebb értelme ez a mondat: el kell menni az emberek közé és vallomást kell tenni.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Vers a lemondásról

Üzleteitekbe én belenyugszom
(nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,

eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
de én nem kívánom már senki házát,
Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
Berlin elektromos bárházait sem, Florenc virágos,
ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
ezüst marháit s arany asszonyát sem,
nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Németh László

nemeth laszloNémeth László „jelenség”, akár Szabó Dezső, éppenolyan mohósággal és uralkodó igénnyel viharzik át szellemi életünkön, mindkettőnek hatása szinte kozmikus arányú; viharos záporok; mégis szerepük, jelentőségük alaposan különbözik. Németh Lászlóból több marad meg, mint Szabó Dezsőből, kevesebb villámfénnyel és mennydörgéssel dolgozott, de gazdagabb, maradandóbb és termékenyítőbb anyag ülepedik le áradása után.

    Németh László útját folytonos belső válság és példátlan termékenység jellemzi. Válságainak okát elsősorban alkatában kell keresnünk: Némethben a paraszti és a polgári lélek viaskodik. Paraszti örökség: egyszerűsége, szívóssága, tiszta családi erkölcse és szektáriánus hajlama. Az utolsó évtizedekben egyre több „kivonuló” tört át a paraszti életforma szigorú vastörvényein s próbálta elölről kezdeni a világot, hasonló folyamat játszódik le Német Lászlóban, midőn mintafarmra kíván visszavonulni, meg akarja csinálni a parasztság Eötvös-kollégiumát, népfőiskola céljaira ajánlja fel családi házát és megírja „Cseresnyés” című darabját. A benne keringő polgári elem bénítja, de egyben izgatja és serkenti a paraszti örökségét. Látszólag polgári gondolkodásúnak jellemzett feleségével viaskodik, holott az asszony csak „villámhárító” az író fogyhatatlan belső feszültségének levezetésére; lényegében Németh László önmagával vívja végeérhetetlen harcát.

szozattovabbacikkhez

Gombos Gyula: Németh László

Őrzök magamban egy fiatalkorban eszményt az íróról: minden igazi írói tartás eső mintája az ősrégi pap. Lelkesedésemet egy-egy író mellett mindig az szítja, hogy fogja vissza, beléfér-e, legalább egy kicsit, ebbe a mintába, vagy sem. A magyar irodalom ehhez az ősi példához nagyszerű hagyományt érlelt: így aki e, mondjuk naiv, mintába beléfér, a magyar irodalom legerősebb hagyományaival is együttlép.

    Szabó Dezsőt és Németh Lászlót mindig azért szerettem, mert teljes testtel töltötték ki ezt a mintát.

    Ha Németh László íróságát jellegzetes tulajdonságaival próbáljuk megnevezni: Németh László három vastag inda összefonódása: nagy értelmi erő a gondolkozásra, nagy líraiság a magasba rugaszkodásra, dús és erős nyelv a megmutatkozásra.

    Mi magyarok gondolkozunk és nem filozofálunk. A magyar nyelvnek van egy képe a belől tépelődő, gondolkozó emberre: füstölög magában. Ilyen füstölgés a mi gondolkozásunk. Az értelem csak parázs, nyers és eleven valóra vetve, s a felszálló füst az élet illatát, kormát és bűzét viszi fel. Úgy, mint nyugaton, tudós spirituszláng fölött szagtalan gondolatokat párolni, sohasem tudtunk.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: Oltsd el magadat!

      – Németh Lászlónak, a Tanú írójának –

Akkor voltál te legnagyobb,
mikor azt a Kátét megírtad!
Még most is villámlik a kezed,
egy-egy futócsillag meg hírt ad.

Papírból zúg itt a Duna,
papír szandsákon ül a nagyság,
papírból készül a jövő,
papír-zászlók, papír-Balassák.

Akkor voltál te legnagyobb,
mikor felgyújtottál egy estet!
Hová lett régi fantomod?
Irtsd ki szívedből Budapestet!

Akkor te voltál itt az Alföld,
akkor te voltál itt a király…
Irtsd ki szívedből Budapestet,
s egy új Budapestet csinálj!

szozattovabbacikkhez

Tűz Tamás költő, áldozópap

TűzTamásTűz Tamás költeményei még a magyar lírát szerető olvasóközönség előtt sem igazán közismertek, „felkapottak”. Vélhető oka az, hogy egyrészt még a katolikus gimnáziumokban is csak szőrmentén foglalkoznak műveivel, másrészt a Magvető Kiadó csak 1987-ben jelentette meg első hazai verseskötetét a II. világháború óta. Bár egyes költeményeit közölték az Új Ember vagy a Vigília számaiban, még sem közismert. Magam két nagyszerű embernek, alkotónak köszönhetem, hogy számomra igencsak kedvessé vált Tűz Tamás. Elsőnek a Kaliforniában élt Zas/Szász/ Lóránt, 1956-os forradalmár, költő, szerkesztő hívta fel rá a figyelmemet, akivel a kétezres évek elejétől haláláig [2011. július 8. Mexikó] levelezést folytattam információgyűjtés céljából a nyugati emigrációban élő magyar költőkről és írókról. Hogy Zas Lóránt jó szívvel ajánlotta Tűz Tamást, garancia volt minőségi versekre, hisz Zas általában – eléggé összeférhetetlen személyisége okán – csak a baráti irodalmárok műveit dicsérte.

szozattovabbacikkhez

Tűz Tamás: Auróra Borealis, Egy Csontváry-képre, Maréknyi por, Ruhátlanul, Tűz-szimfónia

Tűz Tamás:

Auróra Borealis

Fehérben állsz újra, mint a katekumenek.
Épphogycsak köszönsz. Nincs helye itt már
hátrálásnak, se mentőövnek. Hermetikusan
bezárkózol tenmagad valóságába, finom-
bőrű hedonista. Szépnek találod a láb-
mosás rítusát. Karikát vet pupilládon
az oroszlánsörényű delírium, a rózsák
imádata.

Előfordul az ilyesmi, főként ínésges,
kornyadt napokban, amikor korpakenyéren
élsz s kilóg kezed a kabátujjból.
Ki voltál anyád kedvence hajdan,
leskődsz a sisakrostély mögül, sarkantyú-
pengésre figyelsz. Türelemjáték, les
petit riens, de klasszikus eset Andrej
lázadása, kiköveteli az életet s az üres
kengyelek kiteljesülnek a vágtató Pegazus
horpaszán.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: József Attilának a föld alá

I.

Én nem láttalak soha téged,
egy-két rímed villámlott csak agyamban.
Itt rejtett el engemet a természet.
Itt élek az Alföldön egymagamban.

Itt élek egyedül, és a magányra
újabb magány-abroncsot veretek…
Engem mikor fognak szétdarabolni
az őrülten vágtató kerekek?

Mikor repül már fel vérem az égre,
amelyet majd alkony gyanánt betölt?
A Kárpátoktól le az Al-Dunáig
mikor lesz véremtől piros a föld?

II.

Pengékkel volt kirakva látomásod,
hívtad a lágy álmot, és belökött
egy kéz az irgalmatlan Úr fagyába, –
és feldaraboltam az Örököt.

szozattovabbacikkhez

Hajas István: Uram hazavárlak

Szeleczky Zitának 1944 májusában

Hazavárlak uram, ez a sóhajtásom,
Százszor elsírt könnyem, titkos zokogásom.
Hazavárlak mindig, mindig hazavárlak,
Álmatlan éjszakán neveden kiáltlak.
Édes, hites uram, mindig hazavárlak!

Hazavárlak uram, hogyha jössz győztesen,
Átölellek büszkén, hogyha jössz véresen.
Hogyha nem lesz kezed, hogyha nem lesz lábad,
Gyere édes uram, ha hoznak is, várlak.
Édes, hites uram, mindig hazavárlak!

Hogyha átkos gránát tépné szét a tested,
Ha közölnék velem a hősi elested,
Senkinek sem hinném, akkor is csak várlak,
Odakiáltanám az egész világnak:
Édes, hites uram, mindig hazavárlak!

József Attila: Juhász Gyuláról való nóta

Hát huszonöt év rút robotja kellett
Szép, szűz szándékok postakocsiján,
Hogy egy ital bor legyen áldomása?
Hát ezért szédült nagy, szerény szíve,
Kürtjét fújván a tündöklő bakon?

Az értetlenség és a félreértés,
Magyar, dacos, konok-sörényű mének,
Nagy bánatának szelíd gyeplején,
Hogy végre mégiscsak falunkba értek.

Magyarország, duhaj legények falva,
Ó, itt nem is vár senki levelet,
Nem tud olvasni senki itt igét,
Csak néhány ember nem írástudatlan.

jozsef attila

szozattovabbacikkhez

Nagy László: Szólítlak, hattyú

          Énekes Budai Ilonának

nagylaszloÖrdög koholta, ő nyüstölte
fölénk ezt az éjt, hol az ármány
bullái fekete zsinóron
függnek, megannyi mérges lepény,
majálisra ólom-okádmány,
hogy gőzüktől elsorvad a fény
és lepusztul szánkról az ózon.
Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek,
nem moccansz meg, úgyis pofoznak,
ítélete ádáz betűknek
lélekben, hasban új csikarás,
s kell álmodni tovább a rosszat.

Fekete zsinór-erdőn át is
látok azonos kínt: szivárvány
havasán az ostor virágzik,
s virágom hervad a hahota
hóhérpados nyújtó-csigán.

szozattovabbacikkhez

Oláh Gábor: Tóth Árpád dalol

Lágyan simuljatok, szavak, az értelemhez,
Mintha bársony vonó arany húron dalolna;
Mert akit most idézünk: dalok királya; s nem lesz
Szellemarcán mosoly, ha nem suhanva, mollba
Daloljuk át lelkünket nemes, szép szellemébe.
A robbanó szavak riasztanák talán,
S a menny kékjébe hullna andalgó testi képe,
S minket siratna ottan: a vágyak távolán.
Mert vágyak végtelen hídján suhant, dalos
Szívét kívül viselvén ruhája unt mezén.
A gúny is csak rózsát dobott rá, s angyalos
Gyűrűje fényt felelt reá lelankadó kezén.
Sok pillangó örömnek zilálta hímporát rá
A jajt tudó Természet, a nagy vigasztaló.
És képzelete bíborán, mintha csak álmodva látná:
Százszor szebb színbe tükrözött a hervatag való.

A csalogány epedő dalát akarta szóba
Tördelni és magyar szent trillát hímezni rá.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Reviczky Gyula

1889. július 11.

Egész életében küzdött és szenvedett.
Halni az embernek oly édes lehetett.

Óh, csak a költőnek fájt nagyon a végső:
Úgy dalolt volna még, – szólt a halál: késő!

Bilincsre vert vágyak, visszafojtott álmok
Hogy fájhattak neki, ti azt nem tudjátok.

Miket el nem zengett: bús, panaszos eszmék
Körüllengik sírva sírhalma keresztjét.

Bánatok embere, fájdalmak költője,
Mégis jobb teneked kint a temetőbe.

Költő, kinek fagyos közöny jutott részesül,
Szőhetsz álmot immár fényes dicsőségrül;

Ember, ki nem tudtál soha boldog lenni,
Óh, édesen fogsz te odalent – pihenni…

Ásgúthy Erzsébet: Áprilisi reggel

Ma meglestem a fákat, hogy szeretnek.
Hogy suttognak egymásnak drága titkot.
S tetten értem egy ifjú fűzfabokrot,
amint éppen hímporozta magát,
és hajladozott lengén jobbra-balra,
amíg a szomszéd bokor fölfigyelt…
S két jegenye az út mentén ugyancsak
azt súgta nékem, hogy egymásra lelt.
    S a szirttetőn a fenyők énekeltek,
    zúgott a hangjuk, mint az orgona…
    És lenn a völgyben csupasz karocskáit
    nyújtogatta egy kis cseresznyefa…

16930 cseresznye

Boross Elemér: Negyedik tavasz…

Mikor minden zöld ruhában virul,
Mikor arcunk lágy szélcsóktól pirul,
S felhőkké nő a viráglehelet,
S mindég mosoly’gni látjuk az eget,
Amikor minden… minden kábítóbb,
Kedvesünk kacérabb és csábítóbb,
Amikor minden dal zengi: tavasz!...
Csak mi fújjuk búsan: még nem az!

Mikor szívünkben új vágyak kélnek,
S újra látjuk arcát a Reménynek,
Mikor köröttünk az Élet kacag
S hűlt szerelmünk nyomában friss fakad,
Mikor a Múlt búcsúzva integet
S nem látunk mást csak a pazar Jelent…    
Mi is úgy hívtuk ezt régen: tavasz…   
Már háromszor láttuk: ez se az!

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: Tavasz felé

Lucskos idő, hull az eső egész nap,
s én örülök a közelgő tavasznak.
Nem is tudom: mért örülök úgy neki,
de az ember a tavaszt úgy szereti!

Mit hoz nekem? – Hozza csak a sugarát,
hozzon egy szál jószagú kék ibolyát,
pacsirtaszót, fehér felhőt, kék eget,
egy virágos kökénygallyat, ne többet!

Mit is hozna ez a tavasz énnékem –
Szebbik felén túl van már az életem.
Ami a múlt tavaszokkal nem jött el,
hiába jön már az idén, úgy sem kell…

Ess csak eső, jöjj csak tavasz, jöjjél már,
várlak, mintha a legelső te volnál,
a legelső, amire én emlékszek, –
szép vagy mindig, ahányszor jössz, annál szebb.

Gyere, gyere, hozd egyedül magadat,
új egeken ragyogó szép napodat,
hadd szeressem magáért a virágot,
tavaszáért ezt a cudar világot!…

                                                         1938

Tűz Tamás: Április 2

A légi révben mozgolódás támadt.
Tudtam, hogy szétrebben a zárt titok
s meglátom mindjárt napsütött orcádat,
a végtelen kékségben rádnyitok.

Csak moziban láthatni ilyen szépet,
ha a gépből kiszáll a várva várt
valaki, kit az egek megígértek
s ím, láthatjuk a földre szállt csodát.

Egy évre rá megint a régi lázak,
tüzes hajnalfény, sárkányok tava,
megint csak az, hogy messziről csodállak,
közöttünk ott a tenger éjszaka.

Leenném már a holdat is az égről,
csak feltűnnék győzelmes tiarád,
gyúrhatnánk az agyagból-kenyérből,
mindegy volna, csak illenék reád.

Ha itt lehetnél már a légi révben,
ahol egy éve bukkantál elém,
virágba szökhetne újra reményem,
hisz fejeden ott lesz a diadém.

Takáts Gyula: Somogyi tavasz

Megnyílt a szántások porhanyó agyagja,
s kerek kis útjait giliszták csapatja
nyálazva készíti jól csúszó simára,
s testüktől csiklandik a gyökerek szára,
amint érdes bőrük kékszínű gyűrűje
remegve vonaglik a gyökér-sűrűbe.

A dombok bányáját langyos szellő fűti.
Penészes homokját sárgára üdíti,
s hol a horhók széle beomlik az útra,
az akác gyökere, mintha légbe futna.
S a megindult agyag, mint egy barna medve
dübörögve fordul ki a meredekre.

Puskás őr sem védi már az erdők fáját.
Tilosra nem feni a szegény baltáját.
Megeredt forrásra fut az őzek lába,
kristályvíz csörgedez a völgyek árkába.
Már a vadkan orrát gyantaszeg csikálja,
araszos agyarát bükkfákon próbálja.

A hamis déli szél, mint kocsis ostora
a kemencék füstjét északra sodorja…
S már vedlik a kotlós a konyha-szegletbe,
nyúl inal kölykezni a fűzfás berekbe!
És a duzzadt patak, kiöntésre készen
halait szépíti tavaszi medrében.

Szabó Vilma

Magyar népballada

Arra alá dörög az ég alja –
Szabó Vilma paradicsonyalma;
Nem jó íze vagyon az almának,
Kit a Vilma választott magának.

Szabó Vilma kiment az erdőbe,
Lefeküdt a hársfa levelére.
Ötöt-hatot kiáltottam néki:
Kelj föl Vilma, mer’ meglát valaki!

Szabó Vilma nem vette tréfára,
Kapta magát, bémönt a csárdába.
Alighogy az ajtaját bezárta,
Kilenc zsandár bézörget hozzája:

– Szabó Vilma, nyisd ki az ajtódat!
Hová tötted három magzatodat?
«Kettőt tettem Tisza fenekére,
Harmadikat cédrusfa tövébe.»

– Vilma, Vilma, fáj-e még a szíved,
Hogy megölted három gyermekedet?
«Hogyne fájna, talán meg is hasad!
Halálomig zörgetem a vasat.»

szabovilma

Beregszász

Népmonda

Élt hajdanában a Tisza mentén egy vígkedvű, öreg pásztor. Szásznak hívták. Szüntelenül tréfálkozott az öreg. Ő bizony azt sem tudta, hogy mi fán terem a bú. De azért kötelességét is pontosan teljesítette. Legény volt a gáton, rendben tartotta a jószágot.

Volt is becsülete az öreg Szásznak a pusztán. Ha néha-néha összekaptak a pásztoremberek, csak neki kellett közbelépni s mindjárt szent volt a béke.

Egyszer a bokrok árnyékában delelt a jószág. Az öreg Szász subájára heveredve szunyókált. De egyszerre csak morgó zaj verte fel szendergéséből. Talpra ugrott s – uramfia! – mit látott? A szomszéd csorda kormos bikája morgott a közelben. Egyenesen az öreg Szász csordájának tartott. Innen is kivált ám hirtelen egy bika s morogva ment a hívatlan vendég elé. Egy darabig bömbölve nézett egymásra a két megvadult állat. Szakadt a szájukból a tajték. Szügyükön és nyakukon kötélvastagságúra dagadtak az erek. Szemük vérben forgott, bojtos farkuk kinyúlt. Első lábukkal hányták a port az ég felé. Nyakukat előre szegték. Végre összecsaptak. Szarvuk, homlokuk keményen csattogott. Végre mind a ketten elfulladtak a szörnyű küzdelemben. Már csak nyöszörögtek. Végül is Szász bikája győzött.

szozattovabbacikkhez

Három húsvéti mese

A gyöngyvirág meséje

Az Úr Jézust halálra ítélték. Felcipelte a nehéz keresztet a Kálvária hegyére, ahol felfeszítették. Édesanyja, szűz Mária sokáig ott sírdogált a keresztfa tövében. Este lett. A Szűzanya egy réten keresztül ment haza. Mint a drága gyöngyök, úgy hullottak könnyei. A forró könnyek leperegtek a zöld rétre.
Másnap tele lett a rét gyönyörű, illatos virággal. A Szűzanya könnyeiből fehér gyöngyök keletkeztek.
- Gyöngyvirágok! – mondták az emberek.
Azóta májusban, a Szűzanya hónapjában, tele van a világ illatos gyöngyvirággal. Annak emléke a gyöngyvirág, hogy a Szűzanya keservesen siratta szent Fiát.

szozattovabbacikkhez

Sebesi Ernő: Éhség

Első világháború, futóárok. Fortepan 98801.

Feje fölött nagyon is huncutkodtak a golyók, de ő azért biztonságban érezhette magát. Most mégis meg kellett állnia. Az éhség tette? A futóárkok labirintusában már behunyt szemmel is el tudott igazodni, – két és félévi frontszolgálat rohadt már a hátizsákjában – de most nagyon idegesen mérte végig szokott útját. Álmosan és nagyon kiéhezetten döcögött előre, egy helyen azonban le kellett guggolnia, mert itt hirtelen ereszkedett az előretolt állás vonala, – a golyók még mindig jöttek, de csak unalomból és felelőtlenül, szinte fütyültek a messzi, bizonytalan célpontokra. Már közel volt a tartalékálláshoz. A völgyben február söpört végig; összébbhúzta a köpenyét és hirtelen a kapitánya alakja rémlett fel előtte, úgy, ahogy elképzelte a zászlóaljirodában. Ide hívták le sürgősen, telefonon. Vajon mit is akarhatnak tőle? Tán szabadság? A tegnapi stikli miatt? Egy éjjeli előörs vezetője volt és mint ilyen nagyon strammul végezte a dolgát. Megcsinálta ő ezt máskor is, Bugyi András nem zárta ki ezt az eshetőséget, a szíve most már szabadabban vert, kisezüstje átvette a szíve ritmusát és büszkén, jólesőn ugrált a rongyos blúzán. Négy hónapja nem látta az anyját és előre örült az esetleges találkozásnak.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang punkosdi koszonto 2018 Művészeti kapocs plakát szürke BGA meghivo 20180604 KJI éljszívbőlfesztivál lourdes trianon 768x432
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf