Sértő Kálmán: Első hó

A téli ég
Csillagvető lett,
Hóval hinti be
A mezőket,
A temetőket.
Rostaként rázza
A felhőket.
Első hó esik
Decemberben,
Csillogó lepke,
Szürke ködben,
Diadém lesz
Lombos hajamban,
Arcon csókol,
Ki egymagamban,
Halkan ballagok
Hóhullásban,
És nem lelek már
Kedvet másban,
Mint az éjben és
Fullánkos szélben,
Az vár rám minden
Vármegyében.
Válogassak és
Álmodozzak?

Szász Károly: Téli alkony

Hideg, ködös délután van,
Egyedül vagyok szobámban;
    Kandallómban
    Hamvadó hasábok –
    Belenézek
    S kísértetet látok.

Elmerengek múlt időmön –
Mit átéltem, mind előjön:
    A mit érzék
    Szenvedék s reméltem;
    És halottim:
    Halványan, fehérben.

Úgy tetszik, mind feltámadnak
A kik elhamvadtak;
    Feltámadnak,
    Vagy még most is élnek
    Mint visszhangban
    Az elhangzott évek.

szozattovabbacikkhez

Áprily Lajos: Karácsony-est

Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? –
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.

Berda József: Irgalmas szegénység

Mint kopott hajlékod kopott szalmazsákját,
úgy szokod meg napról napra megvert
életed sok apró-cseprő baját te is.
Áldott szegénység ez! Kit megölelt egyszer,
nem szabadul többé hűséges karjaiból,
s csak az Isten lesz irgalmasabb hozzá,
ha lecsukja szebb tájakra szomjas csillogó
    szemét…


berda jószef

Gárdonyi Géza: Karácsonyi ének

-offertoriumra-

Mily ragyogó fény árad az éjben!
Betlehem úszik fény özönében.
Égi csodának nyílt meg az ég!
Szent örömöt zeng angyali nép:
Megszületett a Jézus!

Ébred a pásztor mennyei szóra,
Álmainál szebb drága valóra:
Menjetek! Ó, hol glória zeng,
S a kicsi hajlék fénybe dereng:
Megszületett a Jézus!

Rendül a szív az égi jelekre,
Szent öröm az, mely általölelte,
S mintha a föld is zsongna imát,
Mintha susogná fű, fa, virág:
Megszületett a Jézus!

A mi szívünk is gyúljon örömre,
S zengjen az Úrnak hálaimát!
Szent fia köztünk itt van örökre,
Megszabadítva már a világ:
Megszületett a Jézus!

szozattovabbacikkhez

Kapui Ágota: Betlehemben

Karácsonynak gyönge válla
támaszkodik keresztfára…
Istállóban nedves jászol
sóhajtozik megváltásról.
Birkanyájból lengő pára
foltot fest a kor falára…
Szúrós széna derékaljnak,
ágyat vet a gondnak-bajnak.
Koldusarcú holdanyóka
burkolózik csend-darócba,
az éjszaka lyukas háló,
egérrágta ronggyá málló…
Ezer csillag néz át rajta,
egyik nagyon fényes fajta,
utat mutat jámbor lónak,
vagy két lábon vándorlónak,
pásztornak és bölcs királynak,
kik a Megváltóra várnak.

Karácsonynak nagy harangja
ráborul a virradatra…

Móritz Mátyás: Szent igézet

Bennem meg a várakozás,
talán már sohasem szűnik,
karácsony táján, amikor
minden lehetségesnek tűnik;

mikor tiszta örömömbe,
bele soha nem szólhatnak,
és gondjaim ha voltak is,
el mint a hó úgy olvadnak.

Mások lehet hogy szívükben
csak a bánatukat hordják,
de bennem magukat még a
legnagyobb gondok is megoldják;

van aki csak fájdalmait
szorongatja és markolássza,
mialatt engem úgy tölt ki
a szenteste szent varázsa.

szozattovabbacikkhez

Pálos Rozita: Éjféli könyörgés

Jaj, ne hagyj el Istenem!
Kívüled már senki nem
Gondol árva énvelem.

Mint szarvas a friss vizet
Vágyom tiszta közeled.
Sírásomnak adj nevet!

Életem oly idegen,
Koporsószeghidegen
Jár ki meg be szívemen.

Csontig ért a fájdalom,
Érdemelten – jól tudom,
Minden cseppjét vállalom,

Mégis arra kérlek én,
Leplezetlenül szegény,
Enyhítsen a jó remény:

Országod jön így felém.

Petőfi Sándor: Karácsonkor

petofiÉnhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
Apám, anyám és testvérem között!

Oh aki együtt látta e családot,
Nem mindennapi boldogságot látott!
Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Embert szerettünk és istent imádtunk;
Akármikor jött a szegény, minálunk
Vigasztalást és kenyeret kapott.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Karácsonyfapiac

A KARÁCSONYFA MEGÉRKEZIK

Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most megállnak vele
A nagy utat járt, csendes szekerek.

Vizsgálgatják növését, termetét,
Az emberek közt kézről-kézre jár.
Az óriás lemetszett, csonka karja,
A kis fenyőfa: karácsonyfa már.

Csodálkozva tekintget szerteszét
És fájón leheli ki illatát.
Egyben ünnepre felszenteltnek is,
Halálraszántnak is érzi magát.

A KARÁCSONYFA PANASZKODIK

El-elnézlek, ti hontalan fenyők,
Ti erdő-testből kitépett tagok.
Hányan mondhatják el ma veletek:
Ó én is, én is hontalan vagyok!

szozattovabbacikkhez

Tabéry Géza: Karácsonyi ének ezerkilencszáztizenötben

Most van hat óra.
Csengettyűszóra
Megeredten özön könnyet hintek.
Hagyjátok, hogy vérző véreimnek,
Kik fekszenek hóban, Csont-Megváltót lesve,
Én díszítsem fáját szent karácsonyestre.

Fényes-világos lesz a mi szobánk,
Száz gyertyaszálra felszökken a láng.
Kihalt világok lopott fénye ez,
Mely libbel-lobbal némán meredez.
Száz gyertyaláng! Mily kísértő, fonák!
Bennük sorvadnak a vak katonák!
Föl, a magasba angyalt szegezek,
Képmásotokra, vetélt gyermekek.
Éhes ellenség holt magzatjai.

Lesz mímelt hó. Az ágakat lehajtja
Ifjú asszonyok koraősz haja.
A láng, mit ágyú városokra lő,
Lesz vörös-arany cukorpapíros,
Közéje rejtve édes és piros
Bonbon a céda szájnak préda nő.

szozattovabbacikkhez

Tóth Bálint: Rosszkedvű karácsonyi vers

Kecskési Tollas Tibor hetvenedik születésnapjára

Emlékszel? 54, Karácsony,
perjel Labancz Medárd misézett,
s bévül őrtornyon, falon, rácson:
Mennyből az angyal – szállt az ének.

Dehogyis ének, csak zümmögtünk,
még akkor is vigyázni kellett,
levett sapkával állt két őrünk
ajtónkban, hogy ne lepjenek meg.

S azt éreztük: Magunkra hagytak,
még nem tudtuk, hogy két év múlva
majd mennyire magunkra hagynak,
miként rajzolta azt Kokoschka.

Az „urak” Szuezra figyeltek,
s Budapest önvérébe fulladt.
Bankok! Diplomaták! Hadtestek!
Elnök! Meg sem mozdítád ujjad.

szozattovabbacikkhez

Jókai Anna: Kezdet vagy folytatás

Megint Szilveszter van. Ismét vége egy nehéz évnek. De volt-e nekünk könnyű évünk? A háború vége felé tobzódó, „úgyis mindegy” haláltánc, a „Csak egy nap a világ” divatos dallamára. 1944–45 szilveszterén ágyúdörgés, rom rom hátán, életveszély. Utána tápászkodás, éhség s hamar szárnyukat vesztett remények. Kedvetlen, sótlan szilveszterek. 1956–57 fordulóján dermedt némaság, félelem. Azután a hatvanas-hetvenes évek áleufóriája, a kollektív nemzeti memóriazavar, tudatszűkülés terméke: az össznépi utcai banzáj. Éjfél után ellepték a közutakat az emberek, hömpölygött a tömeg, a közvetítő kamerák előtt összecsókolózott Jancsi-Juliska és a vasorrú bába, gonosz óriás a hét kicsi törpével, jaj de jó, hogy élünk, hogy valahogy mindig meg lehet úszni, hurrá, van felettünk fedél, van mit ennünk, s ami még fontosabb, van mit innunk, olcsó sör, házi bor, szovjet pezsgő, Lánchíd brandy… Nagy a feje, búsuljon a ló! Rikácsoltak a trombiták, a színes papírkígyókat egymás arcába fújtuk, ihaj-csuhaj, sose halunk meg! Csak nem töprengeni, csak nem gondolkozni, nehogy szégyellni kelljen magunkat, hogy belenyugodtunk: inkább a közeli egytállencse, minthogy az üdvösséget sirassuk, hiszen véleményszabadság, nemzeti önállóság, saját létfilozófia úgyis elérhetetlen, akkor hát miért ne örüljünk legalább annak, ami van…

szozattovabbacikkhez

Árpádfia Levente: Máté Káté IV. rész

Az elrejtett kincs, az igazgyöngy és a háló (Mt 13, 44-52)
 
sylvesteRejtett kincs az Ország.
Tedd rá mindened,
ha megleled.
Igazgyöngy az Ország.
Add el mindened,
ha kell neked.
Tartószák az Ország.
Benne életed
békén élheted.
 
Jézus Názáretben (Mt 13, 53-58)
 
Hiába tenne sok csodát
Segítve házat és hazát;
Hitetlenségük mást se lát:
Megvetik a prófétát.
Keresztelő János halála (Mt 14, 1-12)
 
Elámult a fejedelem
a lány ledér táncán.
"János feje kell én nekem!"-
S hozták ezüst tálcán.

szozattovabbacikkhez

A csikós

Magyar népköltés

faragas,Hej lóra, csikós, lóra!
    Be van a ló hajtva,
    Bíró udvarába,
        Ihajla!
    Szól a csöngő rajta,
        Igaz a’.

«Hej hadd szóljék, hadd szóljék,
    Zsebembe’ a tallér;
    Én voltam tabánban,
        Ihajla!
    A híres gavallér,
        Igaz a»,

,Hej ismerem a csöngőt,
    Volt is a kezembe’,
    A túri vásárba’,
        Ihajla!
    Fizettem meg érte,
        Igaz a’.

«Hej elmehetsz már dáma,
    Nem járok utánad,
    Járjon bíz a kutya,
        Ihajla!
    Ki a falut futja,
        Igaz a.»

,Hej, íme én azt mondám,
    Járjanak utánam’.
    «Járjon bíz a kutya,
        Ihajla!
    Ki a falut futja,
        Igaz a.»

Mátyás király lakodalma

matyas kiraly Page 008 nagykepBonfini krónikája nyomán –

Amikor Mátyás király megtudta, hogy szép menyasszonya, Beatrix hercegnő Székesfehérvárhoz közeledik, lóra pattant, és a főurak fényes kíséretével elébe vágtatott.

    Téli idő járt, magas volt a hó, az olaszok erősen fáztak, maga Beatrix hercegnő is bámulva nézte a fehér világot, mert Olaszországban ritka a nagy hóesés.

    A király a nyolcadik mérföldkőnél találkozott menyasszonyával, onnan díszmenetben jöttek egészen Székesfehérvárig.

    Az út végig vörös posztóval volt borítva, és az út két oldalán mindenütt ujjongó, kiáltozó nép állott. Harsogtak a trombiták, szóltak a kürtök, énekeltek az emberek, olyan látvány és hangverseny volt ott, hogy aki látta és a hallotta, soha el nem felejtheti.

    Büszkén, boldogan és fényesen ragyogott a hercegnő, aki az első szánban ült. Szép homloka, ívelt szemöldöke, telt halántéka, piros orcái, derűs szeme, szabályos orra és gyönyörű ajka úgy megnövelte ritka szépségét, hogy a nézőket magára Venusra, a szerelem istennőjére emlékeztette.

    Ezután megrendezték a koronázás szertartását, majd december közepén a király Budára vitte feleségét.

    Beatrix szépsége és szellemessége annyira meghódította Mátyás királyt, hogy mindig csak a felesége mellett akart maradni.

    Budán fényes, gazdag lakodalmat rendeztek.

szozattovabbacikkhez

Herczeg Ferenc: Az arany trombita

Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyújtották meg. A kihalt, keskeny Boldogasszony utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát viselt, amelynek két szárnya lábszárát csapkodta és égő szivart tartott a fogai között.

    A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiúcska toppant eléje és újságlapot kínált neki. Valami elkésett kis rikkancs-gyerek volt. Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. a paraszti ruháján látszott, hogy valamelyik felvidéki faluból szakadt ide a nagyvárosba. Kopott báránybőrsüvegét a fülére húzta és annyira didergett, hogy valóságos rezgős-táncot járt a kövezeten.

    A férfi bosszúsan morgott valamit és tovább sietett. A templom ajtaja előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyermek cipőjének kopogását.

    Most megállott és pénzt vett ki a zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok között, de aztán hirtelen meggondolta magát és egy ezüstforintost adott a fiúnak…

    - Nesze, legyen neked is karácsonyod!

    A fiú szinte ijedten nézte a forintot, majd sarkon fordult és szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony utca túlsó végében, az ezer lámpa fényében ragyogó nagykörút sarkán, kövér asszony várta.

    - Kaptál valamit, Jóska? – kérdezte.

    A gyermek szó nélkül odaadta az ezüst forintot. Az öregasszony örömében hangosan elkacagta magát, aztán eltette a pénzt, kezén fogta a gyermeket és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a fiú csak futva tarthatott vele lépést.

szozattovabbacikkhez

Tamási Áron: Csordapásztorok fiai

Szent este volt.

    Az ég örömet kiáltott a földre és a föld örömet kiáltott az égre:

    - Jézus születék!

    S ebben az elözönlött örömben úgy feküdt a völgy tenyerén a Csorja-ház, mint a békesség tava. S a tóban két aranyhal: Bódika és az anyja.

    Nem gyújtották meg a lámpát, nehogy valami menekülő szomorúság béreppenjen a fényre. Csak a szabadtűz égett a cserepes alatt. Táncolva világított a falakon, miközben meleg fodrokat hányta szobában pihenő székely világra.

    - Beh szép, édesanyám.

    - Mit te, lelkem?

    - Nézze, ez a tűz virágokkal teli süti a falat. Mind lengenek s a fejüket fenik össze…

    Elnézték hosszasan.

    A lelkük rászállott a tűzvirágok gyenge leveleire és úgy lengette szárnyát.

szozattovabbacikkhez

Wass Albert: Az én titok karácsonyom

Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőzve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.

    Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár. Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.

    Egyszer fellázadtam. Karácsony volt. De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem. Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Nézz, Drágám, kincseimre

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.

Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem,
Sok hajhra, jajra, bajra.

Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.

Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gúnyolói hívő életnek
Raknak a koporsóba.

szozattovabbacikkhez

Kálnoky László: Én mindig tudtam…

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,

s uzsora-árát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha sincs feloldozás.

Pilinszky János: Trapéz és korlát

szerelemképpilinszkySötéten hátat fordítasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, – vadul megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpülsz tovább, emelkedsz

szozattovabbacikkhez

Rónay György: Ádám és Éva

- Hogy soha el ne hagyj, béklyómba vertelek.   
- Hogy ne légy, csak enyém, hajamba rejtelek.
- Tigris indulatom bársonyos öled őre.
- Mellem lejtője lesz ajkaid legelője.

- Nélküled nekem az öröklét is halál.
- Melletted nekem a minden is semmi már.
Tűzkardos angyalok villantak át az égen.
Megnyílt a szerelem.
                                 És bezárult az Éden.

szerelemképronay

Legifj. Szász Károly: Levél kedvesemhez

Bár messze mentem, szívem nem feled,
Vágyam nem nyugszik, – szólnom kell veled,
Hisz úgy tetszik, van már száz éve is tán,
Hogy ajkamat ajkadról elszakítám.
Mért is van az, hogy míg együtt lehettünk,
Oly gyorsan szálltak a napok felettünk,
Míg most az órák oly lassan haladnak,
Mint sűrű őszi légben lomha darvak.
Szólok veled, – s majd válaszodra várva,
Jobban telik az óra, egy a másra.
A daru is gyorsan lebbenti szárnyát,
Ha át a légen szólni hallja párját.

Gondolsz-e rám? Jut-é eszedbe még
Az a ragyogó, fényes, tiszta ég,
Mely ránk vetette csillag-szemeit,
Bíztatva némán, hogy majd megsegít.
Óh, öröm addig itt e földön élni,
Amíg az égben van hitünk remélni.

szozattovabbacikkhez

Pósa Lajos: Sír a Tisza, sír a Duna…

Sír a Tisza, sír a Duna,
Hegyen völgyön zokog a szél,
Sír az erdő, sír a mező,
Reszket minden kis falevél,
Eke mellett sír a magyar,
A barázda gyöngyharmatos,
Sír az egész Magyarország,
Téged sirat Kossuth Lajos.

Kossuth Lajos szent sírjára,
Kisütött a napsugára,
Tetejébe nyiladozik
A szabadság rózsafája.
Könny áztatja a rózsafát,
Minden reggel gyöngyharmatos,
Az ő lelke sír az égben,
Minket sirat Kossuth Lajos.

Farkas Imre: Lőcse

Amott a lankán sötétzöld fenyők,
Friss virágok a Thurzó-ház előtt.

Vén kapuk fölött szerte mindenütt
Kőcsipkék és titkos latin betűk.

Az alkonyati véres bús tüzeknek
Sugarán az ablakok lángot vetnek.

S a Bástyafalban, kulccsal a kezébe’
Még ott nevet a Fehér Asszony képe.

lőcse

Szász Károly [szemerjei, legifjabb] költő-író, irodalomtörténész, politikus

szasz karolySzéles látókörű irodalmár, és e mellet a kor társadalmának színes figurája volt a harmadik generációs református papi családból származó Szász Károly. Mint drámaíró, az irodalmi becsvágyú színműírás hagyományainak folytatója. Színdarabjaiban pontosan megfigyelt magyar alakok jelennek meg és eleven fordulatokkal szövik történetük szálait. Legnagyobb meseírónk Benedek Elek írta Szász Károlyról: „Mindent elért, amit nagynevű ősök ivadéka elérhet [a legmagasabb székbe, a képviselőház elnöki székébe emelte Tisza István], igen, mindent elért, csak egyet nem ért el, azt, hogy Adyt – megértse. Erős a gyanúm, hogy nem is akarja megérteni.” Szász Károly református püspök [*Nagyenyed, 1829. június 15.–†Budapest, 1905. október 15.: esztéta, drámaíró, műfordító, a Tudományos Akadémia igen nagy befolyású tagja; hazafias, vallásos és családi költészete népszerű volt] és barátosi Bibó Antónia fia, született 1865. november 11-én Szabadszálláson; középiskolai tanulmányait a budapesti II. kerületi katolikus főgimnáziumban, a jogot pedig 1883-87-ig a budapesti egyetemen végzett.

szozattovabbacikkhez

Legifj. Szász Károly: Az én múzsám, Őszi gondok, Rodostói képek

Legifj. Szász Károly:

Az én múzsám

Az én múzsám kíváncsi fruska ám,
– Hisz az asszonynép mind ilyen talán, –
Amíg én írok, s dalra dal repül,
Ő csöndesen hátam mögé kerül,
S írásomba mosolyogva kandikál,
Én nem vagyok nagy költő, annyi áll,
S ha verseimben mégis tán lehet
Találni egy-egy jobb helyet,
Egy kis sugárt, egy kis derűt,
Néhány arannyal írt betűt,
Vagy szívig ható meleget,
Az érdem egyém nem lehet.
Azt a friss fényt nem tollam írja,
Csak úgy esik az a papírra,
Amint múzsám – vagy jobban mondva
Feleségem – fölém hajolva,
S a versecskének lesve végét,
Szemét a papíron felejti,
És a szép szemnek tiszta fényét,
Friss sugarát – mind oda ejti!

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Az Ős Kaján /elemzés/

Ady lelkében és költészetében, az eddig tárgyaltak mellett ott van lényünk egy olyan lehetősége is, mely kigúnyolja, tagadja, lenézi vagy átkozza lelkünk eszményi oldalát, a démoni elem, amelyet ő az Ős Kaján nevével illet. Költészetének ez a vonás lett indítékává annak a vádnak, hogy Ady minden pozitív szellem-erkölcsi érték beteg tagadója, hogy költészete puszta negatívum, nihilizmus. Ady a vád tükrében Mefisztó arcát mutatja, kinek lényege az örök tagadás, Goethe szavaival: „én az vagyok, ki örökké tagad”.

    A magyar Mefisztó azonban nem hiába választott magának más nevet, az Ős Kajánt, mert nála ennek a démoni szellemnek többrétegű, egész skálát alkotó jelentése van. Az első hang ebben a skálában az emberi lélek ősi, örök pogányságának szava. „A Krisztusok mártírjának” nevezi magát, aki szeretkező, daloló, gondatlanul, vadul rajongó paraszt Apollónak termett, s akinek korláttalan, féktelen lelkét „megölték az evangélisták, az életbölcsek, Krisztusok”.

szozattovabbacikkhez

Babits Mihály: Ady Endrének

A rég elavult verset, melyet kedvetlen órában az ismeretlen Adynak írtam, ajánlom ma a bajtársnak és jóbarátnak.

1.
Hajdan, mint bajnok társa mellett,
melletted mentem harc elé:
neked egyfelé győzni kellett,
nekem harcolni kétfelé.

Győztél, s a harc új harcot ellett.
Visszáját untig meglelé,
s harccal a szívem úgy betellett:
alélva kérdem: több jön-é?

Ó, te rég ismert ismeretlen,
ki mellé csúful emlegettek,
kinek nem tudtam lenni társa,
de egy anyánk volt: Magyarország:

Mégis vérek vagyunk mi ketten,
bár ellentétek, együtt egyek,
harcom a harcod folytatása,
s testvérül szólok íme hozzád:

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: Liliom és korbács

Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat
se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta
romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt
meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult
szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a
teljes halál – Ady Endre máig is Világ Vitézeként ra-
gyog. Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé,
de őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult
Márciusok fűszál-rohamában, virág-förgetegében.

Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a
közös bűnvallásba beleárvult arcát. Kietlen földön,

szozattovabbacikkhez

Mécs László: Szétszóródás után

           /Ady Endre emlékének/

Évezredes dicsőség szent hegyének
fennsíkjain a Fátum feketéllett…
Vihar dudáján szólt egy rontó ének:
roskadt karámban megromlott az élet,
s vad kánkánt járt a megkergült Akol…

Évszázados bűnök méreg-virágos
lejtője hívta a megbomlott nyájat:
vakon rohant, a lejtő boszorkányos
törvénye vitte, s vitték átok-szárnyak
a szörnyű széjjelszóródás felé…

Álpásztorok dicsőségei daloltak,
kicsiny tilinkók részegen süvöltve,
dicsérve délibábot, hímes holdat,
megjósolták, hogy most a magyar földre
leszáll az álmok arany-korszaka…

szozattovabbacikkhez

Szervác József: Strófák Ady Endrének

Ady Endre, itt néha nincs kinek
verset írni, és néha nincs minek.
Számban a házaló alázat
kékre fagyott dadogás.
Ünnepet kinek jósolnék itt?

Mint egy panoptikumban, itten együtt
díszelg fölbujtó, tettes, áldozat.
Nyájasságuk, mint egy bélrenyheség.
Őrzőjük csak e csend, mit nem sért
munkadal, himnusz, fegyverropogás.

E vigaszdíjas, nagy hodályban elme-
részvényein kotlik egy országnyi csorda.
Igazunk mivel úgysem lesz itt -
jöjjön egy duk-duk könnygázbomba!

Gombos Gyula: Illyés Gyula

Illyés Gyulán sokat tűnődhet az ember. Erdélyi és a többiek írásai első találkozásra megnyertek mindannyiunkat. Illyés verseibe újra és újra belébocsájtkozhatsz, de mindig keményen és oldatlanul szállsz ki belőle. Most itt fekszik verseinek nemrégiben megjelent gyűjteményes kiadása. Többször keresztül-kasul bejárhatod ezt is. Hasztalan. A kép nem változik, csak vonásai ugranak ki még erősebben.

    Kezdettől fogva az volt az érthetetlen, hogy Illyés Gyulát népies költőnek tartják. Népi alatt mi az irodalomban a tollforgatás módját értjük, a hangot, a stílust. Mert hogy egy magyar író vérszerint a magyar népből származik, ez természetes, ilyen értelemben népi egész irodalmunk. De a szónak irodalmi, háború utáni értelmében Illyés Gyula egyáltalán nem népi vagy népies. Mindannyiunknak vannak szellemi ősei, ezeket felkutatni és tudatossá tenni magunkban és másokban nagy erőt és hitet jelent. De nevetséges és kártékony dolog hamis irodalmi családfákat felállítani. Csak barátok és kritikusok erőlködő jóindulta tehette meg Illyés irodalmi ősapjává Petőfit. Ha az ő arca valakire üt a magyar irodalomban, akkor sokkal inkább Berzsenyire és Vörösmartyra, mint Petőfire.

szozattovabbacikkhez

Illyés Gyula: Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről

Hol folyt el mégis a ciszternából a víz?
    Nem a repedésen. (Noha menten,
azt is, hogy lett elég cementem,
becementeztem.) Folyt továbbra is?
üres a tartály, újra! Beleszálltam
s a falát alul végigkalapáltam.
Egyforma hang. De az egyik sarokban
valami – mégis! – más dallamra koppan.
Kocogtam ott hát fokkal, éllel addig,
amig egyszer csak a beton megomlik
s lukacska támad. Nyúlok bele; bent
    sáros a cement.
Szöget nyomok be; az valamit ér,
puhát. Kihúzom. Mit gondolsz? Gyökér.
Gyökér a tartály arasznyi beton-
falában a belülső oldalon!

szozattovabbacikkhez

József Attila: Illyés Gyulának

Minket, Gyuszi, szeretni kell,
s engem tán jobban s láthatóbban.
Ki vassal szerelmet mível,
az földet mível parasztsorban.
Mi föld vagyunk, s ha meghalunk,
minket nem is kell eltemetni,
de addig, addig el kell minket
az istenek elől szeretni.
Így egymás nélkül kódorogva
fojtott dühünk az égbe száll, –
s a fojtott düh az Isten lelke,
s az Isten földet nem kapál.

Buda Ferenc: Túl a falon

Buda Ferenc (Bahget Iskander)Eső szemerkél túl a falon,
zörög a zárt ajtón, ablakokon.
Házamba húzódván, mint a csiga,
alszom csak, nem álmodom.

Nem szólok, semmit nem gondolok.
Zenél az ereszcsatorna, én hallgatok.
Magamra vékony mészhártyát vonok.
Beforr a száj, a torok.

Nincs remény bennem, nincs félelem,
múltamat, jövőmet elfeledem.
Túl a falon sír földem-vizem.
Kering a bolygó velem.

Két öklöm támasztja homlokomat,
szürke homály a szívemre nő.
Kopog, veri az ablakomat
kontinentális eső.

szozattovabbacikkhez

Szervác József: Invokáció

                              Buda Ferencnek

Naponta egy-egy bűnjelet
hagyunk, kiknek torkába bánya-
omlás fészkelt, zsigereinkben
rekedt az emberiség, légszomj
és vízhiány terepe lett a testünk,
Uram, szabadítsd ki belőlünk
magunkat, magadat, Uram, naponta
egy-egy bűnjelet hagyunk a kihűlő
planétán, és bírák sincsenek
már, mind odalent ragadtak, nincs
víz, nincs levegő, kopognak,
kopogtatunk, de azt a morzét
elnyeli Isten csendje, naponta
kevesebb a zöld, az emberiség
bennünk emészthetetlen, Uram,
szabadítsd meg a szót, szabadítsd
föl a zöldet,
                        és mindennapi vétkeinket,
naponta egy-egy bűnjelünket
meg ne bocsásd, Uram.

Virágh József: megérünk feketére

             -Buda Ferencnek-  

hallod-e
mondd
tudom te hallod
ez a hűvös nyárvégi szél
már fújja fújja a marsot

bal-jobb
hallod-e bal-jobb
cihelődik
a pihenő ezred
füvek kardlapok menetelnek

mozdul a rét a határ
készülve döntő ütközetre
fölveszi titokban
az avar-álcaruhát

özönlik kaszás sereg
támad
vaspántok ölelik körül
a lüktető artériákat

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Vitéz Mihály ébresztése

Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz,
S gazdag pillangó szárnyakat adott,
Szavak, „szárnyatok bársonyára”
„Szedegessetek violaszagot”,
Midőn felröpködtök őt dicsérni.

Ő volt honjában legbujdosóbb magyar,
De fényküllőzött fél magyar eget,
S elhagyhatták remények, Lillák,
E bús legény tréfált, és szeretett,
S dalolt, mikor már sípolt a melle.

Sohse tompult el elméje, sem szíve,
S bár lét-nemléten töprengett sokat,
Kandi vérrel járt Pán nyomában,
S megleste a fürdőző lyányokat
Szomjas nyáron berkes patakpartról.

szozattovabbacikkhez

Gulyás Pál: Babits Mihálynak

       -Debreceni látogatása emlékére-

A fák hideg feje némán lehajlott,
és üresen sóhajt a légen át…
Ilyenkor jössz közénk, bús fényű dalnak,

midőn az évszak lágy lombot nem ád,
mely elringatná lankadó szívedben
a gondolat kétélű pallosát!

Emlékszem még, mily dermesztő hidegben
láttalak legutóbb: egy óriási
sírkert volt Magyarország, s a kietlen

fojtó ködön át nem tudtunk kiáltani,
az ágyúk torka szívünknek meredt, –
inkább szerettük volna a halált mi.

Ekkor láttam meg két komoly szemed:
alkony volt, zord emberiség-lementek,
melynek úgy álltál romjai felett,

mint a Pokol égő bástyáin Dante.

Gyökössy Endre: Vidám napok

Emlékszel, anyám, ugy-e, mondtam:
Nem veszünk el az örök gondban,
Lesz még fehér s puha kenyerünk!
Száll még sugár kis házikónkba,
Nem ül minden felhő a homlokodra,
Haj! mi is boldogok leszünk!

Hol a szegény csak csetlik, botlik:
Utunk nem lesz göröngyös holtig,
Tövis nem tépi mindig a ruhánk.
Házunkat a baj, gond megunja,
Találunk mi is gyepes gyalogútra,
Hol vadvirág tekint reánk!

Nem vergődünk már annyi bajban,
Nem sírunk már annyit, mint hajdan,
Még vidám, tréfás dalba is kapunk.
Esztendők óta várjuk, lessük,
Hogy a gondunkat eltemessük –
Itt van már első víg napunk!

Petőfi Sándor: Vachott Sándorhoz

petofiSzent a költő lantja,
A föld működését
Csillagtáborából
Vérszemekkel néző
Isten adománya;
Ő beszél a rezgő
Húrok énekében,
Majd vigasztalólag,
Majd pedig fenyítve,
Mint a nép erénye
Elvetett magvából
Vagy konkolyt arat, vagy
Tántorodva törekvés
Tiszta ösvényéről
A lealjasulás
Iszapos gödrébe.
Szent a költő lantja,
És nekem nagyon fájt
Látnom, hogy van olyan,
És hogy nem kevés van,
Aki e szentséghez
Nem fél vakmerően
Nyúlni szennyes ujjal,

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Elmégy

          -Áprily Lajosnak-

Elmégy…
Kis őr-domboktól roppant ormokig
Erdélyben körbefut a döbbenet:
Nem ember megy, – hegy-bajtárs távozik.

Ha te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.
A tetők, „többet száznál és ezernél”
E kurta, bús, utolsó nyáron át
Összegyűjtik szurdukba, szakadékba
Kötészeted minden motívumát.
Úgy készülnek a búcsú-riadóra,
Úgy tanulják a nagy szimfóniát.
Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.

Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Bolyongom a kerek erdőt

Bolyongom a kerek erdőt,
Ahol ott oly régen jártam,
Fürösztgetem a lelkemet
A rám hulló illatárban.

Csöndes minden. Sugár reszket
Fűszálon meg falevélen;
Ím, egyszerre csodás hang kél:
Dal zendül az erdőmélyen…

Ezüst-hárfát penget lágyan
Édes emlék tündérujja:
Ami varázs van a múltban,
Mintha most mind rám borulna.

Tűnt időkbül, szebb napokbul
Fény sugárzik a szívemre:
Emlékszel-e? Valamikor
Nem egyedül jártál erre!

szozattovabbacikkhez

Szász Károly: Katona József

      Emlékszobra leleplezésére

Nem ez, nem ez lesz néki szobra,
Mit ércbül önte a művész,
Min a koszorú lenge fodra
Egy őszt ha ér, azzal kivész;
A lombot szél letépi róla,
S sivány homok mit rája hord,
S havas eső, mintegy gúnyolva
Csapdossa majd szegény szobort!

Így tán megáll egy századévig,
Ha megkíméli harc s vihar,
Ha hű kezek őrizve védik,
De míg dacolhat az idővel,
Előbb-utóbb roskadva dől el,
Hol őrizői porladnak.

szozattovabbacikkhez

Walter Gyula: Erdélyi lantos énekel Imre herceg szobránál

Most énekelem az erőt,
szent erejét a fehérségnek,
amely nem ismer temetőt:
maga a múlhatatlan élet.
Erőt, mely csupa glória
és diadal ás fény és szépség…
Öröm hát leomolni ma
és kidalolni ezt a békét.

Békét dalolni. Zengeni
az ég időtlen dicsőségét,
mert ez a béke isteni
és ragyogó és csupa mélység.
Mert ez a béke tiszta hit!
Maga a hit, az ősi, szűzi,
mely a mindenség titkait
aranyfényével átgyűrűzi.

szozattovabbacikkhez

Dutka Ákos: Őszi verőfény

A sarjú rét friss-pompás zöldje villog
Mint smaragdszín selymű drága kendő,
Messze mögötte, mintha lángban állna,
Rozsdaszín orommal ég az erdő.

A dűlő-út rőtsárga csíkja mentén
Kék ruhájú lány korsót cipelve
Jön… Megáll… s az izzadt kék ruháján
Áttüzel két kemény, barna melle.

Hajának izzó, sárga szőkeségén
Peregve hull a részeg nap sugára, –
S arany fátyolt sző napsütött nyakára.

A dombok hajlott barna venyigéjén
Most érik a lángborok gerezdje…
S hordót kongatnak már a bő szüretre.

Jankovich Ferenc: Őszi ég alatt

Tűnnek az álmok, sápad a nap,
reszket a völgyek kéke,
hűlnek a fészkek, a dombok alatt
meghördül a szél s tompán elakad, –
őszikép1lázas a dombok képe.

Az éji csatán halálra gyötört
rózsáid földre hullnak,
a tölgyerdők pozsgás színe tört,
marcona felhők szűkítik a kört,
fejed fölé tolulnak.

S mint hangtalan rianó juhnyáj
félénk összebúvása,
úgy az összebútt lombú táj
megdermed és arcába váj
sötét rémlátomása…

szozattovabbacikkhez

Képes Géza: Novemberi éj

Pengenek a hideg őszi esőben
kövek, tetők, fák és vascsövek.
Felmerül tapogatva a lélek, beléhasít az élet:
fázós zajokból keserű dalt szövöget.

Minden kopog, döng csobog, zörög és cseng,
hallom, szakad le a víz a csatornán.
A didergető, füstszínű éjbe kinézek,
mintha csak a halált szimatolnám.

Lesem: nem jönnek-e még a fegyveresek,
kiket a hatalom tesz könyörtelenekké –
Emberiség! Gyalázat a neved!
Szomorú az én lelkem mindörökké.

1956. november 10.
Oly sok viszály után, 1989.

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf