Arany János: Cigánybúcsúztató

E sírhalom fedi Hóvar Csotó Gyurit,
Végsőt fujt szuflája, lett azután murit.

(Ez után szerszámai siratják gazdájokat:)

Mert oda gazdájok, nem tér többé vissza,
A pálinkát tőle a föld pora issza.
Oda se hederít a feltámadásra,
A hívó angyalok nagy harsonájára.
De ha sugják neki: Itt a szalmásüveg!
Tüstént azt feleli: Köszöntse rám kelmed!

Arany János: Öreg pincér

Az öreg pincér se gyanítja,
Hogy versbe legyen kanyarítva,
De kivált hogy pláne magyarba:
Ha gyanítaná, jönne zavarba!

Töri bár húsz éve a nyelvet,
S foga megritkult, haja elment:
Nem bírta kivenni a vadját,
Megijedne bizony, hogy eladják.

Fizető kellner sose lessz ő,
Nem kenyere a kétszerkettő;
Szolgálni sem ugri-szilaj már,
Megelőzné bátran a lajhár.

Hogy sokra se vitte a pályán,
Megláthatod ócska ruháján,
Galléra törött, s elegendő
Karjára egy hétig egy kendő.

szozattovabbacikkhez

Arany János: Sír-vers

ITT NYUGSZIK

ARANY JÁNOS

SZERKESZTŐ
SZÜLETETT 1817 MÁRCIUS 2-ÁN
MEGHALT...

Nincs végezve itt még a cikk,
Folytatása következik:
Én-Uram, légy én szerkesztőm,
Új folyamban újrakezdőm.

                        1862

Gyóni Géza: Aranyról emlékezem

             [1817-1917]

Milyen csöpp volt, amire vágyott:
„Egy kis független nyugalom”, -
S a vámpírlelkű uzsorások
Azt sem adták meg, csak a sírhalom.

Nyűtt asztalnál szőtte-szőtte
Végszámra a legenda-selymet, -
S koldus-magának kimenőre
Egy köpenyegre alig-alig tellett.

Dámák és főurak sora
Ült nála királyi ebédhez, -
S tőle nem kérdezték soha:
Hogy éhes-e és vajjon mire éhes?

Pedig éhes volt, ó de éhes
Ama „független nyugalomra”,
Melyben méltó dalt nagy szívéhez
Még olyan sokat dalolhatott volna.

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Arany emlékkönyvébe

Legnemesebb ércz volt az arany, kit nem fog a rozsda:
Egy baja volt csak, hogy hangjával zengeni nem bírt.
Jól járt, hogy neked adta nevét! Amióta te szólasz,
Még szava is legszebb az aranynak mindenik ércz közt…

arany barabas1856

Kiss Menyhért költő, író

kissmenyusA kommunizmusban [mások tucatjai mellett] feledésre ítéltetett [Havadtői] Kiss Menyhért dr., tanár, állami pénzügyi fogalmazó, nemzetgyűlési képviselő, költő, író, 1880. március 19- én a Maros-Torda vármegyei Nyárádköszvényesen született. Felesége Moledna Berta Mária volt.

    Marosvásárhelyen érettségizett, a jogot Kolozsvárott és Budapesten végezte, már 1904-től újságíró, 1906-ban államtudományi doktorátust szerzett, ezután Szászrégenbe kerül a vármegye szolgálatba, majd Nyárádszeredára szolgabírónak nevezték ki, de helyét nem foglalhatta el. Utána, 1913-tól felső kereskedelmi iskolai tanár Budapesten, miután született szívbetegsége miatt fizikailag alkalmatlan, a háború idején a kórházakban előadott a katonáknak, ezért megkapta a II. o. Vörös Kereszt érmet.

szozattovabbacikkhez

Kiss Menyhért: Bölcsesség

Az én szememben már túlságosan
látszat a világ és tünemény;
fejem lehajtva csöndben, szomorún
eljutottam a valóság titkos
delejéhez.

Már nem vagyok reménytelen;
a lét és a semmi közt lebegve
járok, alattam a múlt
fölöttem a jövő láthatatlan
szövétneke.

Nem félek és nem borzadok,
biztosan tapintom az örök
valóság meleg áramát
és részese vagyok a titoknak.

Talán boldogan, talán boldogtalan,
szememben a tűzzel és szívemben
a nagy nyugalommal
járok még utamon;
aztán elbotolva egy kövön
hullok mély öledbe,
Istenem.

Kiss Menyhért: Mi mind…

Mi mind, tört szívű vándorok
az Isten kezében reszketünk,
a veszély köröttünk háborog
és sivár út az életünk.

S míg a szívünk néha felzokog,
az úton búsan megyünk, megyünk
és nem látunk sem célt, sem okot
és békét keres sóvár szemünk.

S mint aki sorsával jóllakott,
már várjuk a véres holnapot,
vaj, mit rejt előlünk végzetünk?

És bölcsen, mint aki hallgatott
az égi szóra s erőt kapott,
megyünk előre és szenvedünk.

Kiss Menyhért: Magamról

Nem félek már a haláltól,
nyugodt vagyok és hallgatag,
csöndbe mondok kis szavakat
s ment vagyok a kíntól, vágytól.

Szerelem, te sem hiányzol,
teljes vagyok, az akarat
nyugszik bennem s éltem szabad
és bennem a bűn sem lángol.

Csak Istenre vágyom némán,
a kék égből néz le énrám
és vár, palotája fényes;

Őt példázza az életem,
Hozzá megyek és bús szemem
ragyogó fényére éhes.

Egy rendhagyó vasárnap Szabadkán – Kosztolányi Dezsővel

„A költő aki eltűnt közülünk, fiatalságom első barátja volt. Ezt talán nem kellene itt említenem, személytelenül kellene róla írnom. Kit érdekel, hogy mi volt ő nekem? Arról van szó, mi volt mindnyájunknak, a Nyugatnak, a magyar irodalomnak, az egész magyarságnak... Barátságunk különben is osztozott az «ifjúkori barátságok» rendes, szomorú sorsában”, írta Babits Mihály Kosztolányi Dezsőről. Bevallom, én sokáig nem tudtam így, ilyen pozitívan gondolni a magyar literatúra és a magyar nyelvművelés kiemelkedő alakjára, íróra, költőre. Ennek az oka igen prózai, második gimnazista koromban lényegesen több időt-figyelmet szenteltem egy feketehajú, kékszemű, akkortájt megismert nőnemű tündérnek, mint tanulmányaimra, így Kosztolányira. Ezért, az alábbi és szinte mindenki által ismert verséből én egy sort sem tudtam idézni az órán –Kosztolányi hívő magyartanárom legnagyobb felháborodására – és így természetszerűleg „egyes” osztályzattal lettem jutalmazva.

szozattovabbacikkhez

Fülöp Áron: Amikor születtem

Amikor születtem megjelent az átok
S feketére festve ringó nyoszolyámot,
Ördögi mosollyal vigyorogva szólott:
Koporsód zártáig sohase légy boldog!

Amikor meghalok, tudom ismét eljön;
Ne találj nyugalmat se égen, se földön,
Kínod örök lángja égetve emésszen,
S hamuvá ne éghess, ne mégse egészen!

Betelt, - be fog telni! hanem amaz Isten,
Kiben mindig bíztam, kiben mindig hittem
Egy sugárt derített az örökös gyászra
S éjjelem beolvadt hajnalhasadásba!

Bedült sír felett is bimbó fakadása,
Hite tört léleknek, sebhedt szív áldása,
Te semmi, te minden, halálban is élet:
A te sugárod ez, isteni költészet.

Óh dühöngő átok nehéz súlya, terhe,
Kín örök lángjának égető tűznyelve
Temess, tiporj, égess, csak maradjon nékem:
Az én Istenemtől ez egy örökségem!

1885

Marconnay Tibor: Chopin-keringő

Fehér és fekete csonton tíz vékony ujj
Surrant s nádszálderék úgy hajolt billentyűkre,
Hogy lássam: ez a sor: arc és haj sápadt tükre,
S érzett: nyakán, pihén a nyár szellője fúj.

Suttogtam: ó Loly, örökké így virulj.
Fénylő ablakra nézz, parázsló égi tűzre; –
Sudár alakja és érzékeny bőre, büszke
Zongorázása így számomra mindig új.

Csak ő tudhatta úgy azt a Chopin-keringőt
Interpretálni, mert csupa vágy és szeszély,
Testének álma föl, homályos egekig nőtt…

S bár húsa sohse volt a teljes gyönyöré,
Tudtam, hogy minden egy idegszál sejtve rezdül,
S mertem remélni, hogy enyém lesz mindenestül.

Puszta Sándor: Egry

almafény az almafákon
a tó fölött aranysátor
sorsod sorsunk rárogy a világra
bévülről fújó szél
bévül való lárma

a színek inaszakadtak
tanítottad őket járni
a csillagok a víz alá buktak
merted ki őket
tanítottál tócsákat fényleni
rigókat szállni
visszafele nincs is út
csak égfele botorkálni

szozattovabbacikkhez

Áprily Lajos: Könyörgés a tavaszhoz

Rügypattantó, szilaj forradalom:
heves tavasz, – lassíts az iramon.
Virágaim, lassabban nyíljatok:
vén szem legel búcsúzva rajtatok.

virágzó fa

Gyóni Géza: Tavaszból a télbe

Most tavasz jön; a virág-zászlót
Lengetik már a szép magyar fák.
S minket telével, vad szelével
Messze pusztán vár orosz rabság.

Magyar tanyákra március
Virágos ággal most köszön be, -
S jaj, minket, minket vár a tél,
Minden szabadság temetője.

Magyar országút jegenyéi
Mint bánat orgonái zugnak -
S magyar tanyákra elviszik
Szelekre bizott sóhajunkat:

Kik tavaszból a télbe mentek,
Majd visszatérnek a rabok.
Győzelmi zászlós szent magyar fák
Csak addig virágozzatok!...

                         1915

Nagy László: Télvégi mozaik

Hócsorda torkát déli sugár
késelte, gyorsan dagad az ár,

indul habosan lejtő iránt,
ugrat farsangos öreg cigányt.

Barackfa ágát nyomja a hold,
bagoly kinyitja szemét, rikolt.

Szelek pengetnek léckapukat,
vörhenyes rókát kutya ugat.

Újszülött csikó szalmán zihál,
szivárvány-burkot rugdos, feláll.

Hívja, vezeti anyás delej,
bársonyorrára spriccel a tej.

szozattovabbacikkhez

Radványi Sándor: Márciusi zsoltár

   Kigyúlad a föld szíve újra és a márciusi szél
csodákat művel…
   Ibolyák fakadnak a berkekben s a zsendülő
tavasz új igéket termel minekünk!
   Még élünk…élni is fogunk!...értsétek
meg: nem haltunk meg!
   Petőfi, Vasvári erőt adnak nekünk, s haló po-
raikból kél az új ének: a márciusi zsoltár…
   A Hargita üzen, a Kárpátok megremegnek e
napon s a Retyezát fennen orgonázza: Soha!
   Tűz fakad az Oltban és a Marosban…s
a messzeségben a kassai dóm felfigyel a már-
ciusi zsolozsmára!
   Gyóni Géza a magyar határon áll: hangjá-
val nem bír sem cseh bilincs, sem oláh bocskor!
   A hegyek zúgása, a folyók morajlása is azt
hirdeti nekünk: Feltámadunk!

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: Kisasszonynapja március havában

Újra indul a sok nehéz vonat;
Újra lobog a búcsúkeszkenő:
Egyetlen zászlónk, ami megmaradt.

Újra indul a sok nehéz vonat.
És a sínek, a szörnyű vas-erek,
Amiken át a vérünk elszivárog:
Komoran döngenek.

Újra lobog a búcsúkeszkenő,
A Fellegvár be szívszakadva nézi,
S be némán nézi a Felek-tető,
Újra lobog a búcsúkeszkenő.

Kisasszonynapja márciusba tévedt.
Nézzétek e tavasszal búcsúzó,
Ősi fészkét elhagyó fecskenépet.
Kisasszonynapja márciusba tévedt.

Mint Pókainé drága fiait:
Ők se tudják, hogy melyiket szeressék:
A szabadságot ott, – vagy a hazát itt?…
Mint Pókainé drága fiait.

És aztán mégis indul a vonat
És mégis leng a búcsúkeszkenő:
Egyetlen zászlónk, ami megmaradt.

Kolozsvár, 1922. márc. 13.

 

A megcsalt leány, A megvert koma, Vén leány /magyar népballadák/

A megcsalt leány
Magyar népballada

Egy asszonynak vagyon három lánya:
Kettőnek van kivarrott szoknyája,
Harmadiknak szép ringó bölcseje,
Abba’ fekszik szép fattyú gyermeke.

A lábával el is ringatgatja,
A szájával el is csicsijgatja:
«Hejli, hujli, csicsijja babája,
Szerelemből jöttél a világra…

«Lányok, lányok, rólam tanuljatok:
A legénynek csókot ne adjatok;
Mer’ az a csók nem esik hiába –
Könnyed csordul a bölcső gombjára.»

In: Endődi Sándor: Magyar népballadák

A megvert koma
Magyar népballada

Ha bemegyek, ha bemegyek a csárdába borinnya,
Én utánam, én utánam ne járjon senki sirnya!
Ha betörik az én árva fejemet,
Ne mosogasd az én véres kendőmet.

Hiába is mosogatnád az én véres kendőmet,
Hiába is kötögetnéd szegény árva fejemet;
Meglátszik a botja helye az én köröszt komámnak
Hej de csúfja lettem én a világnak!

In: Endődi Sándor: Magyar népballadák

szozattovabbacikkhez

Mátyás király és a kolozsvári bíró

Heltai Gáspár krónikája nyomán –

Igen okossággal vigyázó ember volt Mátyás király. Ha valakit megvádoltak előtte, vagy a kémek valami hírt hoztak neki, nem mindig hitte el a beszédüket, hanem hitvány ruhába öltözött, és kiorozkodott az udvarból, mert mindent sajátszemével akart látni.

    Egyszer Budán a kapások közé állott, úgy akarta meghallani, hogy mit szól a község felőle.

    Mátyás király álruhába öltözött Erdélyben is, amikor Hunyadon elorozkodott a seregtől, és bement Kolozsvárra. Ott a városban mind alá-fel kerengett, aztán a mészárszékbe ment, ott leült, és lógatta a lábát.

    A mészárszékkel szemben lakott a bíró, aki a jobbágyokkal sok tűzre való fát hozatott, és azt a kolozsvári szegény néppel felvágatta. Ezután a poroszlókkal bekergette a népet a piacról, hogy a fát hordják be a bíró udvarába. Így talált az egyik poroszló Mátyás királyra is, aki a mészárszékben lógatta a lábát. Azt mondta a poroszló az álruhás királynak:

    - Gyere, te simaorrú, hordj fát!

    Kérdi Mátyás király:

    - Hány pénzt adsz?

    Azt mondta a poroszló:

    - Ebet adok!

    Azzal jót vágott válla közé a botjával.

    Akkor Mátyás odament a bíróhoz, és megkérdezte tőle is:

    - Mit adsz, hogy be segítem a fát vinni?

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Sepsikorospatak Gardonyi meghivo Határterületen szolgálnak 2017. 07. 28-29. SZENT LÁSZLÓ arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo