Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [VIII.]

    17. Mátyás hadserege

   

    Nem kétséges, hogy Mátyás hadszervezőnek sem volt kisebb, mint hadvezérnek vagy diplomatának. Ezek a képességei minduntalan egymásba fonódnak, és legtöbbször szét sem választhatók. El sem lehet például képzelni, hogyan építhette volna ki aránylag olyan könnyűszerrel a maga zsoldosseregét, ha nem politikai képességei nem segítettek volna, és hogyan tudta volna felsőbbrendű államférfiúi belátás híjával összhangba fogni és egyensúlyban tartani a törzsökös magyar honvédelmi rendszert innen-onnan toborzott tarka zsoldosseregével.

    Hamar felismerte, hogy politikai és katonai szempontok egyaránt nélkülözhetetlenné teszik számára erős zsoldossereg szervezését és fönntartását.

    A magyar katona és a nyugati zsoldos

    Mikor keletkezett és honnan ered a „katona” szó, nem tudom, de az bizonyos, hogy a magyar katona fogalma sohasem fedte a nyugati zsoldos fogalmát. Jelentette és jelenti a honvédőt, mai szóval, a fegyverre kelt „állampolgárt”, aki törvényes kötelességből harcol, nem fizetségért, s épp ezért pontosan tudja kötelezettségei határait is. Ez a határ rendes körülmények között: az országhatár, amelyet a magyar nemesembernek, a teljes jogú állampolgárnak személyében és bandériumával, ha főúr, személyében, ha kisnemes, személyében és vármegyei bandériumban jobbágykatonáival való részvétel útján is, ha köznemes – meg kell védelmeznie. De a királyt hódító hadjáratára nem tartozik követni, s ha ez az alkotmányos fölfogás nem is mindig érvényesült a maga igazi értelmében és tisztaságában – hiszen vajmi gyakran nem is lehet pontos különbséget tenni védekező és támadó háború között –, s ha néha a hadikötelezettség alól való menekedés rosszhiszeműsége is megbújhatott e honvédelmi kötelezettségek keretei között: egészében véve el lehet mondani, hogy a magyar nemzet igazán nagy önvédelmi harcokban még a gyöngébb korszakok idején is páratlan önfeláldozással teljesítette katonai kötelezettségeit. Mátyás királynak már uralkodása első évében sikerült általános fölkelést szerveznie a török ellen. S általában a török ellen mindig könnyebben, mint nyugat felé, mert a nemzet ösztönei megérezték, már egy évszázaddal Mohács előtt, a délkeletről fenyegető óriási veszedelmet, és a törökkel szemben nem nagyon méricskélték a védelmi vagy támadó hadjárat határvonalait.

szozattovabbacikkhez

Darkó István: Áldott krumpliföld

Az Ipoly kanyarog arra szelíden, amerre a nyári hajnal ködei éppen felszakadtak. Lejjebb a sík terektől, vízfolyásnak, füzek palánkja alatt, egyetlen domb védelmében a falu. Közepében szerényke ház, szolgáló baromól, kút őriző gémje s még vetemény is az elnyesett kis kertben.

    Holdból hullott harmat hintette be éjjel a kertet. Valamicske sarat tapos egérszínű csizmája, amint belépkedi a keskeny utat. Kukoricát tör, vagy öt csövet. Karalábét húz, vagy három fejet. Karján viszi a kunyhóba, két tapasztalt zománcos edénybe külön belényomkodja. Csepreginé majd tüzet gyújt alájuk. Rántással, vízzel ételnek babrálja napközben. Estére ha éhesen megérkezik, a tűzhely szélére húzva, kevéske meleg is lesz talán bennük.

    Kulcsra zárja az ajtót. A mázos csuporból tegnap esti tejet iszik. A mai fejést, maga huzigálta a Riskából, kikészítette a tornác párkányára. A vénasszony majd elviszi a postáskisasszonynak.

    Még egyszer megnézi magányában az ól ajtaját. Bent észrevehetően fújtat a tehén, szintén egyedül. Csalamádét ropogtat, az is a kert végében terem. Ma itthon pihen az egyszál Riska. Este doboltatta a falu, hogy a csordának nincs kint helye. A katonaság statáriumot rendelt, az állatot tévedt golyó érhetné.

    Két biliárdkrétával, az úton találta nemrégiben, jelet tesz a tornác faküszöbére. Csepreginének, a részes kiszolgálónénak tudósítja ez a jel, hogy elég, ha estére főz és takarít, mert csak akkor jön haza. Nehéz takarításnak nevezni azt a kényszeredett kis seprűzést, de az öregasszony fájós derekának annyi hajlongás is elég. Minek siessen hát a kelleténél jobban szegény feje?

    Jól kivert, éles kapáját a karjára akasztotta. Darabka kenyérrel, bontatlan pakli nyolcassal a zsebében elindul.

szozattovabbacikkhez

Gyallay Domokos: Az obsitos búcsúja

Megváltozott a világ Bencédben, amíg Pap János odavitézkedett a francia ellen. A bátyjai megunokásodtak, kis öccse házasulósorba cseperedett, a leányok, akik elmenetelekor megsiratták és piros bokrétát tűztek kalapjába, levendulás, rozmaringos néném-asszonyokká fonnyadtak.

    - Hány esztendőt töltöttél hetedhétországon, János öcsém? – kérdezte egyik atyámfia, mikor először jelent meg a templomi gyülekezetben.

    - Én, bátyám, tizenhat esztendeig viseltem fegyvert királyomért és hazámért! – felelte Pap János ünnepies, tanult emberséggel.

    - Végképpen, örökös obsittal…

    Katona Pap Jánosnak – immár ez lett a neve – fájt a nagy változás, amely körülte idegenkedett. Mennyi mostoha földön hányódott tizenhat esztendőkön által, s íme, szülőfalujában is az az érzés lepi meg, mint valami régi nem látott, rideg garnizonban. De másként képzelte azt a boldogságot, mikor megtér otthonába!…

    Mégis volt valaki, aki most is olyan volt, mint a búcsúvételkor s vissza-visszavarázsolta számára az elmúlt ifjúságot: az édesanyja. Az édesanyja most is így szólt hozzá:

    - Jancsi, fiam. Édes Jancsikám…

    Az obsitos vitéz legszívesebben otthon üldögélt, édesanyja lábánál. A múltról is beszélgettek, a jövendőről is.

    - Mihez fogjak immár, édes anyámasszony? Ekonomizáljak-e (szerette az ünnepies, latin szavakat), vagy városon telepedjem meg? Szép írásom van, megtanultam volt a tordai kollégiumban, megélnék utána…

szozattovabbacikkhez

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
kanyadiszerelemkephalálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, evilági,
olthatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság;
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

Komócsy József: A szerelem könyvéből

I.
Halhatatlanság

Hogy a lélek halhatatlan,
Eddig azt sem hittem én;
Ma már buzgón hiszem, vallom:
Rátanított a remény.

Halhatatlan a remény is;
Így mondják a csillagok,
Melyek fénye eget, földet,
S minden szívet béragyog.

A csillagok örök éltét
Szép szemeid hirdetik –
A legédesb lángolással:
És én elhiszem nekik.

Mindent, mindent elhiszek már
Okosságom odavan, –
A mióta édes ajkad
Csókolgatom boldogan!

szozattovabbacikkhez

Marconnay Tibor: Világszerelem

szerelemkép3Midőn először ért ajkamhoz ízes ajkad,
azt gondoltam: mindez csak mámor, láz, frivolság
s csak bársony arcod bíbor szélét csókolom terajtad,
ahogy föléhajolva, illatával szívnám föl a rózsát.

Ó, de varázsod mindig mélyebb, mindig erősebb lett,
(a sorsot érzem, a megállíthatatlan sorsot)
s most minden kőben, fűben, fában, minden tájon zenged
a Titkos Kéz dalát, mely messze világba kibontott.

Világba bontott, mint lobogó Jelt. És a világé
lehet csupán a kincs, amit Istenből nékem adtál,
mert bennem csak mint olthatatlan vágy ég
erősebben a gyűlöletnél s az esztelen harangnál.

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Lyányokkal való játszadozás

Mint piros, kék, zöld nagyszemű madarak
röppennek bé előttem a kapun;
mákot kapálnak nagy darab
közös földön; kavargó virágok,
talpukat megtörlik keserű lapun,
s nyelvük szinte egyszerre öltik rám:
tíz kicsi piros tű s engem szúr, mind a tíz;
hallották apámról, hogy jó vére maradt rám.
- Hm! zab-szőke fejűek! Várjatok csak lányok!
De becsapódik a kapu: umm!
Másként a legszőkébbet megharapnám.
...Játszadozó lyányok, nem ugranak, csak ha
látják, hogy a lángon nagyon lobog a víz,
vagy ha túl nagy már a birsalma fattya.

                                                       1960

sinkalyányokkal

Tornai József: Buddhista szerelmes

budhistaszerelmesBuddha azt mondja: nincs olyan tenger,
olyan hegykaréj s vágyakozás, hogy el ne mossa
a csillagokon tajtékzó idő: az örök nevetés:
szeretlek, szeretlek, amíg élek,
szeress, szeressél, amíg élsz.

Buddha azt mondja: nem a test a bűn,
nem a hatalom, nem a gazdaság;
a mocskos ragaszkodás keni be sárral a képed:
szeress, szeressél, amíg élsz,
szeretlek, szeretlek, amíg élek.

Buddha azt mondja: te magad káprázata,
indagubancban jársz, zöld bilincsben,
Arcod a semmi csiga-ködébe vész;
szeretlek, szeretlek, amíg élek,
szeress, szeressél, amíg élsz.

szozattovabbacikkhez

Szakál Lajos: Megkövetem a tens nemes vármegyét

Megkövetem a tens nemes vármegyét,
Hallgassa meg egy szegény lány kérését.
Szegény vagyok, azon kezdem panaszom,
Nincsen anyám, nincs rokonom, támaszom.

Egy jó legényt szerettem, az mindenem,
Gyámolómul őt rendelte Istenem!
Ez a legény sorsot húzott, feketét,
Nagy levélre fel is írták a nevét.

Az én babám nem katonának való,
Gyenge legény, megrúgja a szilaj ló,
Itthon pedig eldolgozik lassanként,
Engem elvesz, éldegélünk naponként.

Szépen kérem nagyságos tens uraim!
Hallgassák meg igazságos okaim.
A babámnál sohse láttak jobb fiút,
Kerüli és gyűlöli a háborút.

szozattovabbacikkhez

Marconnay Tibor: Debrecen Déri-park

Gyakran megbámulom a parkban; – barna bronz
Sőt, kéklő-fényű szép, teljes meztelen nő,
Arányos, gyönyörű ez a két érces emlő,
Rásüt a Nap s a lomb zöld meleg árnyba vonz.

Te, múzeum felé s mellettünk elosonsz,
Rámnézel, hirtelen rezzenő, víg, igyekvő,
Eleven nő, kivel együtt volnék teremtő,
Hisz szíved dobban és dús test-parfőmöt ontsz.

Igaz, hogy izmaid korántsem oly kemények,
Mint amazé, aki térdelve itt időz,
S lombkoszorús, de ó, benned bujkál a lényeg;

Lélegzel s ifjúi, könnyelmű vér legyőz.
Ölelhet más, de én: se tavasszal, se nyáron.
Asszonyom tovatűnt: – vissza hiába várom.

Berényi László: Gyóni Géza emlékezete

Gyóni testvérek sírjaTizenhat esztendeje múlt, hogy először találkoztam vele messze idegenben, a krasznojarszki nagy fogolytábor udvarán. Ahogy felém jött maga gondozta, kopott rabruhájában, lassú járásával, hatalmas vállai közé csuklott, férfias fejével, sötétlobogású szemeivel, még nem tudtam, kicsoda, de önkénytelenül megéreztem, hogy nem lehet mindennapi lélek. Mintha az azóta eliramlott idő ködén keresztül ma is látnám megtört alakját, amint a barakk deszkafalához támaszkodva elréved túl a deszkapalánkon. Vigasztalan kép volt az!

szozattovabbacikkhez

Tscheik Ernő: Dr. Szolár Ferenc úrnak, Budapest

                                           Igen Tisztelt Uram, Kedves Kollega!

Abban a reményben, hogy sikerül majd módot találnom soraimat s Géza verseit mielőbb Önhöz juttatni, leírom a boldogult sógoraival együtt töltött időnket. Hazaérkezésünk után szóval kiegészítem ezt a hézagos közlést.

A kórházban két hónapon át (1916 dec. – 1917 jan.) egy szobában feküdtem Mihállyal. Ugyanaz a testi és lelki baj gyötört mind a kettőnket. A közös nyomorúság, a vágyaink s gondjaink azonossága hamar erős baráti kötelékekkel fűzött össze bennünket. Gézát ebben az időben még alig ismertem. Amikor csak tehette, hűségesen látogatta Mihályt, ki példás testvéri szeretettel csüngött Gézán s fanatikusan hitt bátyja jövőjében s rajongó tisztelője volt. Mihály egész lelkét a felesége és a bátyja töltötte be.

szozattovabbacikkhez

Vidovszky Kálmán: A rab költő

Ma öt esztendeje… Szibéria egyik katonakórházában, ahol a rab magyarok legszomorúbb csoportja, a lelkükben összetört súlyos beteg hadifoglyok tengették nyomorúságos életüket, ott az élőhalottak krasznojarszki nagy, komor házában örökre becsukódott egy nagyon szomorú, mély, barna szempár. Kialudt a tűz egy mindig égő, szelídségében is büszkén dacos tekintetből; elnémult egy lágy, zengő dalra, panaszos imára, rémítő átkozódásra teremtett ajak; lehanyatlott egy lantpengetéshez szokott kéz.
    A krasznojarszki rab magyarok szomorú halottas házát megülte a legnagyobb gyász. Ott volt kiterítve a rabságot szenvedő hős magyar fiúk büszkesége, gyötrelmüknek legmélyebb átérzője, a világháború legnagyobb magyar költője: Gyóni (Áchim) Géza.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Asszony-bajtársam

Nincs jogom kérni, hogy viseld tovább
A mártír-koronát.
Isten türelme sem határtalan, -
S asszony szívének annyi vágya van.

Nincs jogom kérni, hogy szép napjaid
Bálványoltárra vidd,
S gyász-füst csavarja orrod és szemed.
Bús áldozatot én nem kérhetek.

Csak ha szemedben bízó asszonyok
Derűs hite lobog,
S mosolyogva győzöl a lidérceken,
Asszony-bajtársam akkor vagy nekem.

Lásd, túl a harcok vad keservein
Nincs már szívembe kín.
A Golgotán túl rózsák lengenek, -
S öröm nekem, hogy érted szenvedek.

                                              1916

Gyóni Géza: Sivatagban

Ajkam kiserkedt néma, béna vágytól;
Nyelvem kiszáradt, mint a falevél;
S csak egyre nő, csak egyre nő a távol,
Mely elzár tőled, áldott házfedél.

Karjaim, mint a lefagyott fagallyak
Csüngnek, és meghalt bennük a remény,
Hogy újra termő hajnaluk hasadhat
S körül fonódnak egy nő termetén.

Szívem meg-megáll, mint a gyermek este,
Ki eltévedt s a sötétben figyel,
Anyjához vágyik, - s mely hazavezesse,
Égen és földön semmi, semmi jel.

                                Krasznojarszk, 1916

Balogh István: A fejedelem

Gyóni Géza.
1922.

Ma öt éve, - íródeákja voltam,
Hajnalban ötkor
Volt egy szomorú, elgáncsolt halottam.

A táborparton borzongott a tenger:
Fekete sirályok
Felénk csaptak és gyászdalt énekeltek.

Hármas koporsóban fenékre engedtük:
A Hit volt réz,
Ezüst a remény s a Szeretet volt az arany bennük.

Sírva a sírba; sötétbe tettük:
Derekára
Vasabroncsból gyűrűt tekergettünk…

Aztán egy harang jött, - bekondúlt a csendbe,
Mire a borzongó
Táborparti tenger: a Fejedelmet örökre elnyelte.

Ambrus Balázs: Egy szegény költő emlékezetére

Mi hazaérünk, könyvem, harcok könyve
Ki fogantatál világ vére árán –
Ezt írtad egykor viharba és ködbe
Az élet és a pusztulás határán,
Minden órádnak örök mutatója:
Ez volt a leghűbb, legmélyebb reményed,
Sokan megjöttek mások már azóta
Északról-Délről, de Te nem jöttél meg.

Mi hazaérünk!...Te már nem jössz többé.
Oly sok baj után a halál legyőzött
Te már nem vagy e nyomorult földgömbé,
Te már az Isten csillagait őrzöd,
Három bús évig sírt a vágy szívedben
Nem érhetted el egyetlenegy vágyad
Te meghaltál s a sírod oly kietlen
S az elátkozott orosz föld az ágyad

Mert így volt mindig ez: Te egyre adtál
Szegények közt a legeslegszegényebb
Mások ragyogtak, Te alant maradtál,
Pedig a homlokodon csillag égett.
Egy cilinder, egy kopott überzieher
Ennyi vagyonnal uraltad a földet
S mikor parancs jött, mentél bátor szívvel
A milliók közt adtad a legtöbbet.

szozattovabbacikkhez

Zentai Boross Ferenc: Krasznojarszk felé

Gyóni Géza rabtársam emlékének

Hallottam, hallottam, Krasznojarszk Botondja,
Hallottam sistergő lelked lihegését:
Hahogy eszme-bárdod villogva suhintád
S börtönöd kapuján új világok rését,
Új Bizáncok fényét, új istenek létét
Bontogattad nekünk, szent Tusák Botondja,
Vasbavert Botondja…!

Hallottam, hallottam, Krasznojarszk Botondja,
Hallottam, éreztem meg-megremegésed:
Hahogy mélybe vágtad a Gondolat ónját
S méregetted búsan a börtönfenéket,
Ezt a feneketlen, űrtelen fenéket –
Szomjasan, merészen dal-tusák Botondja,
Vasbavert Botondja…!

Hallottam, hallottam, Krasznojarszk Botondja,
A zseni-jussot is: bús ködbeveszésed:
Hahogy homlokod az eszme-súrolástól
Sikítva kigyulladt s dalolva elégett
Betöltve sugárral a börtönfenéket,
Mennytüzű sugárral, vágy-egek Botondja,
Leroskadt Botondja…!
                                                     1928

Gárdonyi Géza: Jókai Mór

Jókai MórHalhatatlan a halandók között.

Nem lehet éppen kellemes állapot egy nagy szellemnek sem, hogy mindig a szemek kereszttüzének sugarát érezze, azzal a gondolattal, hogy: no, ezek most azt lesik, hogy állok, hogyan pödröm a bajuszomat, hogyan eszem, hogyan járok.
És ez untatja is Jókait.
Beleunt a saját dicsőségébe, mint a nyitrai tót a két hétig tartó farsangi fánkba. Többet már nem érhet el, mint amennyit elért és nincs nagyobb vágya, mint hogy valami csöndes zugban gondoktól mentesen élhessen.
Persze, az ilyen jó embernek, mint ő, ez lehetetlen. Ő egész életén át jóbarátainak írt pénzt. Az övé csak a munka maradt, no meg a dicsőség, amit semmibe se vesz.
Életerős, magas és eléggé egyenes ember. A tekintete tiszta, a beszéde csengő, az eszejárása fiatal.

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: A lengyelek fehérasszonya

   Éjszaka van, minden alszik,
– Magas cár engedelmével.
Csak a sírból jövő rémek,
S a kormányzó nem alusznak.
   Álmodik a lengyel honfi,
Csak éjszaka, csak titokban;
Mit álmodik? Milyen szépet?
– Ha megtudná a kormányzó.
   Sötét utcán csendes éj van,
Csak az őrök lépte hangzik,
A kik nem mernek megállni
A kormányzó ablakánál.
   A kormányzó ablakából
Őrült beszéd fuldoklása
Hangzik ki a csöndes éjbe,
Azt oly borzasztó hallani.
   «Hogy jött ide ez az asszony?
Ki bocsátá be az ajtón.
Bezárt ajtón s ajtók előtt
Keresztbe tett puskák között?
   Ki bocsátá be ez asszonyt?

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo