Sebesi Ernő: Móricz Zsigmond

„Szegény emberek” között forgolódtál,
Csak céduláztál ezer sóhajt-álmot,
Amilyet ébren mindegyikük álmod –
Szép, ízes szavad várták, mint egy jó tál

Meleg ételt, oly tékozolva mérted,
De visszhang nélkül keserűn sóhajtsz bár,
Gyémánttá izzott a rozsdás Hét krajcár,
S most örökségünk: egy egész Tündérkert.

Hír egén neved szétágazó Göncöl,
De hunyt fényed homályhoz nem kölöncöl:
Tovább szikráz a Sárarany, s mert gazdag

Nyaraid lángot lelkünkbe nyilaztak,
Terád eszmélünk s arra, hogy a Fáklya
A sötétségnek leplét ronggyá vágja.

Sértő Kálmán: Szabó Dezső

Hatvan éves az Óriás,
A csillagokig glóriás,
Törpék között a Gulliver,
Még mennydörög, villáma ver.
Ő a trombitás, harsonás,
A mély sírás, a zokogás,
A bú, a kérdés, vád, a jaj,
Gyémántszökőkút, könnytalaj.
Beszélhet nékem Hatvany,
Hogy Ő nem prózai Ady,
Azt én érzem itt, a magyar,
Hogy ki mekkora, mily magyar.
Falu, a falu elsodort,
Engem is a szél elsodort,
Pár embert emelni sodort.
Szabó Dezső egy nagy magyar,
Ő itt a legnagyobb magyar,
Még nem volt ekkora magyar,
Ily alig elférő magyar.

szozattovabbacikkhez

Weöres Sándor: Éjjel vándor vagyok

Éjjel vándor vagyok az agyvelőm honában
A holdra feszítve betonban
Lelkem megfékezetten szívja a szelet
S a félbolondok nagy muzsikáját
Kik rágják a holdbeli érc szalmáit
És repülnek és repülnek és hullnak a fejemre
Mely testét elveszítette

Hold1

szozattovabbacikkhez

Endrődi Sándor: A Balaton mellett

DR. ÓVÁRI FERENC BARÁTOMNAK

Tenger idő multán itt bolyongok újra
Búgó partjaidon, csodaszép Balaton,
S bár a régi álmok tolongnak köröttem:
Döbbenve nézek szét rajtad, és - magamon.
Amióta téged utolszor láttalak,
Bizony megváltoztunk, szép tavam, mindketten:
Te új lét sodrában szinte megifjodtál,
Míg én ezer gond közt, lásd, megöregedtem.
Partjaid magányán, ahol egykor, régen,
Ifjú éveimben álmodozva jártam:
Dübörgő, prüsszögő vonat vágtat végig
S nagyokat füttyent a csöndes éjszakában.
Itt is, ott is megáll. Mindenütt új telep.
Nyaralók. Sétányok. Zsibongó vendégek.
Sehol egy kicsi zug, ahol boronghatnék,
Ahol a tűnt álmok megölelhetnének.
Mintha az egész mult szunnyadna s álmában
Föl-fölvillognának a jövő csodái:
Új nemzedék jár itt, ki jól tudja, látja,
Mit lehet e roppant parlagból csinálni!
S alkot a jövőnek bölcsen és merészen,
Hogy a magyar szívet hazájához kösse,
S lankadó erejét a hazaszeretet
Hullámai között edzetté fürössze.
Ami elmult: elmult! Felrémlik még nekem,
Mint halavány holdfény letörött várfokon,
De kél a nap, és a diadalmas élet
Ujjongva robog át a meghalt álmokon...

Radnóti Miklós: Nyári vasárnap

[Naphimnusz]

    Tüzes koszorú te!
szőke hajak gyújtogatója,
fényes esőket ivó
égi virág!

    Fényesség bokra te!
folyóknak déli sziszegése,
kisded állatokat nevelő
sugaras anyaemlő!

    Buzát nevelő te!
futosó gyerekek pirítója,
fiatal testekkel tegeződő
ravasz szerető!

    Égnek arany szöge te!
ébredező, táj vidítója,
pörkölve simogató
tűzkezű szentség!

Érted térdepel és
jámboran vallja a titkát
hajbókolva
a büszke vidék!

Sajó Sándor: A Badacsony

Távolból zordon, óriás koporsó,
Sötéten áll a kéklő ég alatt;
Lábánál tó ring, égszínűn mosolygó,
Tövében élet, virulás fakad.
Bútól redőzött széles sziklahomlok,
Évezres sorsát erről olvasom:
Titáni tűz, mely önhamvába omlott
S áll megkövülten: – ez a Badacsony.

Nem nyúlik égbe, mégis úr a tájon,
Bukott hősként is büszke látomány,
Mely mint egy szép, de félbeszakadt álom,
Dermedten méláz múltja távolán.
A virulásban olyan itt e vén hegy,
Mint koszorúk közt sötét ravatal:
Övezi pompa, fény, virág tömérdek,
De mind a pompa – halottat takar.

Az ormon állok. Halott van alattam,
Tűzláng, mely egykor büszkén égre tört;
Ah, egykor izzott, forrt e szikla-katlan
S dübörgéstől reszketett a föld!

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Hó és pipacs

A nagy hegy mögött már oláhok élnek,
És sóhajtozó szegény magyarok,
Hó van a hegyen, innen tágas síkság
Búzatáblák és piros pipacsok.

Betegen botorgok az országúton
És megállok a kő-Krisztus előtt;
Négy éve nem húztam lábam ki Pestről,
Hosszú négy évig nem láthattam Őt…

Egy álomszínes parlagföldre lépek,
Hol millió tarka vadvirág.
Betegen hajladozva szedegetem,
S zokog bennem egy összetört világ.

Amikor ledőlök az út mentére,
S virágkévére hajtom a fejem,
Felsóhajtok a bárányfelhős égbe,
Gyógyíts meg végre, édes Istenem…

Egyedül Vagyunk, 1941. július; Sértő Kálmán versei 1943.

Vajda János: A Balaton partján

Illanó felhők az égen,
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.

Közbe-közbe sebesebben
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.

Hidegen, verőfény nélkül,
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.

Nézem e játékot, nézem,
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?

szozattovabbacikkhez

Tamás Rózsi

Magyar népköltés

    «Tamás Rózsi mit gondoltál,
Mikor agyagér’ indultál?»
«Én egyebet nem gondoltam,
Szerencsétlen úton jártam.
Letörött a föld fölöttem,
Elnyelt engem, elnyelt engem.
    Jó Tamásné, édes anyám,
Édes jó nevelő dajkám,
Felneveltél örömödre,
De ne mértél semmit véle.»
    «Tamás Imre nyisd kapudat,
Halva hozzák a húgodat,
Vidd is ki az asztalodat,
Csinálj nyújtóztató padot.»
    «Édes lyányom szólj csak egyet!»
«Édes anyám nem szólhatok.»
«Édes húgom szólj csak egyet!»
«Édes bátyám nem szólhatok.»
«Három szilvafa közt vagyok,
Három papnak könyörgésre,
Sem hoz többé az életre.»
    Jókus Mihály földje végén
    Buzog a vér, a föld színén.
    Ha kérdik, hogy miféle vér,
    Mondjátok, hogy ártatlan vér.


In: Endrődi Sándor: Magyar népballadák

Bánk bán

bánkbán– Heltai Gásár krónikája nyomán –

Amikor II. András király keresztes hadjáratra indult, egy Bánk bán nevű jeles férfiút hátrahagyott, hogy az egész országra gondot viseljen. Még a királyné asszony udvarát is Bánk bánra bízta.
Ott volt a királyné asszony udvarában Bánk bán felesége is, akivel a királyné asszony szívesen nyájaskodott, mert igen szép és jámbor asszony volt.
A királyné asszony Németországból elhívatta az öccsét, Ottó herceget, hogy vigasztalja őt, amíg az ura távol lesz. Ott herceg pedig gyakran társalkodott Bánk bán feleségével, és úgy megszerette, hogy majd meghalt érte. Mondta is a nénjének:
- Édes néném, én meghalok miatta.
De Gertrúd királyné asszony erre azt felelte:
- Ne halj meg, édes öcsém, majd megtaláljuk annak a módját.
Meg is találták. A királyné asszony egyszer elhívta Bánk bán feleségét egy rejtekházba, ott már várta őket Ottó herceg. Akkor a királyné asszony a rejtekházból kijött, úgyhogy csak ketten maradtak a házban.
Bánk bán jámbor és szemérmes felesége sokáig oltalmazta a jámborságát, mégis végül a királyné öccse erőszakot tett rajta.
A szegény asszony először elhallgatta ezt a gonoszságot. De egynéhány nap múlva sírni kezdett, és azt mondta Bánk bánnak:
- Engem a királyné asszony mellé adták, de az engemet az öccsének ejtett csalárdsággal. Ihol vagyok, szerelmetes uram! Vagy megversz, vagy megölsz, szabad vagy véle, mert erőszakot tett rajtam!

szozattovabbacikkhez

Túrmezei Erzsébet: Emlékezetes kirándulás

erdeiútMilyen szép most a világ! Virágok, tarkák a rétek, üde zöldek az erdők. De jó most a szabadban járni! Felkapaszkodni a magas hegycsúcsokra, körülnézni, és csodálni a tavaszi pompában ragyogó vidéket!

    Andris és Misi szenvedélyes kirándulók voltak. Az év minden szakában az volt legnagyobb örömük, ha útnak indulhattak valamerre. Sok vidéket bejártak már, de örökké tele voltak új meg új tervekkel. Heteken át tervezgették a kétnapos pünkösdi kirándulást is az egyik kiemelkedő hegycsúcsra. Andris félt, hogy nem engedik majd el, hiszen pünkösd olyan nagy ünnep. De Misi most munkát vállalt, és máskor nem ér rá. Mégis meg kell próbálni.

    Az apai beleegyezés megszerzése nem volt olyan nehéz dolog, de édesanya bizony még könnyet is hullatott, úgy kérte, szentelje Istennek az ünnepnapot, menjenek máskor kirándulni. Szegény sokat imádkozott a fiáért, s úgy fájt neki, hogy Andris nem kívánkozik az Isten házába.

    Andris titokban érezte, hogy jobb volna engedni. Szelíd belső hangot hallott: „Templomba, templomba!” De Misire gondolt. Szégyellte volna magát előtte. Meg is haragudnék, ha elrontaná a kedvét. Addig erősködött hát, míg ő lett a győztes, de sok öröme nem tellett győzelmében. Édesanyja szomorú tekintete lebegett előtte.

    Pünkösd hajnala útban találta a két fiút. Kanyargós hegyi ösvényen igyekeztek céljuk felé. Többórás út volt már mögöttük.

    Gyönyörű volt a reggel. A nap aranysugarai beragyogtak mindent, csillogtak a harmatcseppek. A madarak ünnepi himnusszal dicsérték az Urat. Balra magas, kiugró szikla emelkedett.

szozattovabbacikkhez

Kuncz Aladár: Lent

    Látomás 1920-ból

/Veled is meghaltam egyszer és a lehajló fűzfaág anyám sírjára fektette kihűlt térdeimet./

Nem lehet menni s mégis megyek. Nincs maradásom, a végzetem húz a városhoz, mint valami nyitott sír felé. Ezt a poharat még ki kell ürítenem. A legkeserűbbet. Bírom-e? Az álmodozás köveiből építettem újra s az emlékezés aranyával, drágaköveivel díszítettem. Felismertem ínyem ízlésében kis görbe utcájának levegőjét, s ha érc az érchez kongott, megdobbant a szívem, mert a szálló vendégjelző hangjára gondoltam, hová gyermekkoromban először léptem be. Messzi szigetek tavaszi viharából kiszívtam az ő tavaszának illatát s keblemet emelte a vágyakozás sajgó kéje. Láttam magamat teli szívvel, dúsan látó szemmel utcáin bolyongani s fejemet a fiatalság koszorúja övezte. Én voltam-e ott, lehetetem-e én annyi tisztaság, annyi emberfelettiség?… El kell oda mennem, hogy ezt az utolsó hitet is leromboljam és szívemet hétszeres tövisabroncson átkínozzam, hogy aztán… Aztán? Robog a vonat s a jégvirágos ablakon át szürkén ömlik be a téli nappal. Milyen jó lenne, ha megtorpanna a vonat, ha darabokra törne s egy pillanat alatt kiölne belőlem minden kétséget, félelmet, szörnyű félelmet; a halál. De csak vágtatunk. Fejemet behúzom kabátom gallérjába, nem nézek se jobbra, se balra; nem nézem, kik jönnek, kik szállnak le, nem hallgatom, hogyan beszélnek. Itt kellett volna jönnöm évekkel ezelőtt s akkor, ó akkor, minden másképp lett volna. Várost nem építettem volna a városra kínzó képzelet pillérein, csak éltem volna életemet és minden napjaimat kincs nélkül és nem félve miatta, hit nélkül és nem kényszerülve, hogy legmagasabbra felszökő hitemnek én magam ordítottam volna vérző sebem miatt, milyen jó lett volna, mégis; a seb hamar begyógyul s alig, hogy behegedt, már el is felejtettem volna mindent.

szozattovabbacikkhez

Pozsonyi Anna: Hazatérés

Anya a begyepesedett gyalogúton haladt, amely a dombok között vezetett a falu felé. Az út kissé emelkedett, s így nekimelegedve tolta felfelé a kis kocsit, melyben a pici pólyás feküdt, s még bugyrokkal is meg volt rakva. A másik két gyerek ott lépegetett mellette. A kisfiú időnként nekirugaszkodott, és fontoskodva segített tolni, de amikor meglátott egy lepkét, hamar az után szaladt. A kislány ügyetlen kezecskéjével tépegette a sárga pitypangot. Mert körül a domboldalak sárgállottak a pitypangtól. Olyan volt minden, mintha az arany nap, mely fentről, a végtelen kékségből ontotta ragyogását, arany tócsákat csurgatott volna a mezőkre.

    Mikor megpihentek, anya körülnézett, sóhajtott, s a szeme megtelt könnyel. Végre felértek a dombtetőre, ahonnan látszott mára falu. Keresztet vetett, és lenézett. Lassan, félve fordította tekintetét arra, amerre a falu feküdt. Beleágyazva a széles, lankásan lejtő völgybe, mint az anyaölbe, gugyorodtak össze a kicsi házak a patak két oldalán. A tekintete a templomtornyot kereste, a pillája lehunyódott, s előbuggyant egy könnycsepp, hogy végigszántson lesoványodott, barna arcán. A templomtorony nem volt ott. A malom se látszott a geszte3nyefák mögül, s amarra, ahol az urasági majorság volt, ott is üszkös rom meredezett.

    Anyának reszketett a szája széle, s a könnyek hangtalanul peregtek végig az arcán. Hát igazán úgy van minden, ahogy az emberek mondták. Rom és pusztulás minden. A háború végigszántott a kicsi falun, és nem maradt semmi se épen. Nem volt hiábavaló rémítgetés, mikor azt mondták, nem menjen vissza, nincs ott már semmi keresnivalója. Elpusztultak a házak, üresek az istállók, feldúltak földecskék. Mit kezd ott egyedül a pici gyerekekkel, mikor pap ott porlad már valamelyik katonasírban.

szozattovabbacikkhez

Wass Albert: János bácsi és a puska

Öreg János ott ült a kalyiba előtt, baltavert rönkön s rozsdás kacrával tilinkót faragott a jegyző úr kisfiának. Görnyedt háttal ült a rönkön, mely barázdás volt és vén, mint ő maga, s minden figyelését a fűzfára öntözte, mely büszkén vált tilinkóvá a keze alatt, ettől a figyeléstől.

    Olyan igazi, bolondos tavaszdélután volt, olyan vásott, szőke idő, melytől a föld zsíros parasztszíve is megnyílik s szertelen jókedvében pacsirtákkal dobálja tele a világot. A mezsgyék gyepszegélye frissen mosott köntösét szellőztette s a sárga békavirágok olyan sóvár ártatlansággal bámulták meg a tavaszt, mint süldőlánykák, ha lakodalmat látnak.

    Lakodalom is volt mindenfelé. A patakmenti fűzek barkáin bomlottan tobzódtak a méhek, a papkert illatba szédült gyümölcsfáiról színes pillangók vitték a hírt, a rétek ibolyáinak, s a felszántott dombok barna teste ájultan csókolódzott a nappal. A tavasz maga ült ott János bácsi mellett, a falu utolsó kunyhójának udvarán. Mögöttük fent, hol a legelő véget ér a lankán, komolyan és sötéten állt a nagyúr, az erdő. A ház, ott János bácsi mellett, úgy nézett fel rá, mint a szolga az urára s igaza volt: azt az urat szolgálták ők ketten, ide s tova negyvenöt éve immár.

szozattovabbacikkhez

Arany-Tóth Katalin: KÖSZÖNLEK, ANYÁM

Nézlek, ahogy fáradtan
mozdul törékeny tested…
Gyengülő erőd titkolva,
válladon pihen kereszted.

Nézlek, ahogy sápadtan
a múlt terhét vonszolod;
reményed könnyekbe rejted,
rozsas csak szótlanul hordozod.

Nézlek, ahogy álmatlan
éjed ül egy hajnalon
– szemed alatt szarkalábot
mélyít az aggodalom.

Nézlek, ahogy szeretve
vársz, vagy éppen jössz felém:
ősi ösztön hajtja lépted
– áldott úton Fény kísér.

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre: Édesanyám

1894 március

Hogyha már erőm fogyni érzem
S bú föllege borult le rám,
Csillagsugár tört át felhős égen…
Egy gondolat erőt adott nékem:
Te voltál az, édes jó anyám.

Kedves arcod, bánatos, szép szemed
Csillagként fölöttem lebegett,
Az volt szívem, az volt lelkem álma
Az volt lelkem-szívem forró vágya:
Kis lakunkban élhetni veled.

S jó az Isten, visszahozott újra
Meghallgatta forró, hő imám
Falun vagyok, árnyas kis falunkba’
Visszatértem csöndes kis lakunkba – –
Visszatértem hozzád, jó anyám.

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Édesanyámhoz

Este érjen levelem,
Este hozzád, este,
Szívemben a szavakat,
Szúró toll kereste.

Öreg vagy és kopott vagy,
Éhes vagy és ősz vagy.
Töröld le a könnyedet,
Te az én anyám vagy!

Tanár lett más nő fia,
Vagy bíró felettem,
Sok tucat grófot szültek
Én csak költő lettem.

Hadakozom, öklözök,
Ordítok és sírok,
Nem magamért, Teérted,
És a népért írok.

szozattovabbacikkhez

Gyurkovics Tibor: Gyermekszületés

Azt mondta a zöldkabátos:
tudod, hogy születik a gyermek?
A nap süt át a fákon. A lombokon
keresztül süt a nap, keresztül tör rajtuk.
És aki szereti egymást, két ember, azokra süt.
Az asszony szemébe süt, és az asszony szemében
születik meg a gyermek, s a férfi szeméből nézi őt.
Ott, ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty,
egy kis fény, embernyi fény.
És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik.
S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony
szeméből, egy könny, s ahogy hullik, emberré válik.
Mire földre ér. Így születik a gyermek.

Mária Margit: Megcsókolom a kis talpadat

Megcsókolom a kis talpadat;
Rózsás legyen útja,
Tövis, hogyha beleszalad
Az én szívem szúrja.

Simogatom kicsi kezed
Áldást osszon széjjel,
S ami vágyam el nem érhet,
Te majd kicsim, érd el!

Mosolyomat az arcodra
Hitem mosolyogja!
Lépteidet féltve – bűntől –
Angyalsereg óvja!

Móra Ferenc: Szeresd a gyermeket!

    Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok között vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva -
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.

    Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan,
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját:
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.

    Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele,
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?

szozattovabbacikkhez

Weöres Sándor: Munkanélküliek

Feléjük indulnak az utcák,
lassan testükbe gyökereztek,
szűk sorsuk beléjük fogódzik,
mint földbe a vásott keresztek,
vagy nők a levendula-szagba,
mikor már túl sokat szemeztek,

s a napjaik, bús libasorban,
hosszú kötélen lengedeznek,
mint kormos szélben rongyos ingek,
miket egyszer kiteregettek,
szekrénybe többé sose tesznek.

munkanelkulf

Büky György: A honvéd

Honvéd! Csak egy szó. Szürke, mint a többi,
Csendesen, lágyan mondja ki a szánk.
Hat betű. Hat hős. Abc seregből.
S már tudjuk, hogy veszélyben a hazánk!
Honvéd! Úgy írod, mintha semmi volna.
De napsugárral lesz tele a lég!
Virágeső hull a szó szent nyomában.
Honvéd! És nincsen semmi veszve még!

Sápadt lányarcok rózsába virulnak.
A kötés lágyabb. Csendes a beszéd.
Honvéd! A szívünk adjuk oda néki
És leborulva csókoljuk kezét.
Lázas szemével szörnyhalálba nézőn
És meredt karral, futva megy tovább!
Ajkáról rémes kiáltás tör égig!
Honvéd! S nem bántják magyarok honát!

szozattovabbacikkhez

Turchányi István: Magyar katonák

Kiknek mély álma még a jeltelen
Sír mélyén is a drága hont vigyázza:
Holt hőseink, ti, magyar katonák,
Most ünnepel egy nemzet büszke gyásza.

Felétek hódol zászlók erdeje,
Néktek tiszteleg az élő nemzedék,
Tinéktek nyílik minden virág,
Tirátok szórja fényét most is az ég.

Néktek szent hősök hagytak örökül
A büszke kardot s a zöldellő bakbért
S hogy szent juss, édes áldozat legyen
Vérrel áldozni és halni a honért.

szozattovabbacikkhez

vitéz Rózsás József: Magyar bakák dicsősége – Honvédroham

Tudjátok-e, mi zúg fellegekben? –
Zord Istent hord ölében a vihar,
Mely ront, rohan, a háztetőn letépi
S a fákra sújt tüzes villámaival!
Tudjátok-e mi zúg a fellegekben,
Tudjátok-e?

Magyar honvédek mennek támadásra,
Hogy összezúzzák honuk ellenét;
Lelkük haragja zúg a fellegekben
S villámai cikáznak szerteszét!
Magyar honvédek mennek támadásra,
Magyar bakák!

Rájuk sikolt a srapnel, mint a vércse,
Ha leshelyből zsákmányra ront;
Géppuskák jégesője söpri őket:
Ritkul… ritkul…, de büszkén áll a front!
Rájuk sikolt a srapnel, mint a tüzes láva,
E vasfolyam!

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Magyar katonák dala

Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Kinyilik-e még rám
Egy kis ablak szárnya?
Meglátom-e magam
Egy szelid szempárba?

Vigye a levelem
Bugó galamb szárnya,
Az én édesemnek
Szép Magyarországba.
Mondja el fenszóval:
Semmi bajom nincsen.
Mondja el halkabban:
Megszakad a szivem.

szozattovabbacikkhez

Küzselyi Erzsébet: Hősök temetése

Innét, ahol lakom,
Ellátok én a csöndes temetőre,
Mely ott terül el a dombos oldalon
S lenézeget az útra és mezőre.
A lombjavesztett bokrok s fák alól
Elnéznek messze, messze a keresztek…
Madárszó sincs most, csak a szél dalol –
s temetnek  benne, mindennap temetnek.

Beszédes fejfák gyűlnek, gyűlnek sorra,
Félek számolni… már nem számolom…
Mintha ezer szív bánata zokogna
A hópalástba burkolt hantokon.
Mintha az élet s ifjúság tündére
Lofordított fáklyával állna ott
S Niobeként hajolna a halott,
Hazaért vérzett hősök hűlt szívére.

szozattovabbacikkhez

Petőfi Sándor: Rongyos vitézek

Föl tudnám én is öltöztetni
Szép rím- s mértékbe versemet,
Amint illő meglátogatni
A társasági termeket.

De eszméim nem henye ifjak,
Kik élnek, hogy mulassanak,
Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
Látogatóba járjanak.

Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
A rozsda-álom lepte meg;
De tart a harc... a kard s az ágyú
Helyett most eszmék küzdenek.

Ott állok én is a csatában
Katonáid közt, századom!
Csatázok verseimmel... egy-egy
Harcos legény minden dalom.

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre: Borús szerelem

farkasszerelem2„Asszonyom, nem zaklatom vallomással,
Nem ragadom meg átlátszó kezét –
Ön tudja jól, hogy sok és nagy hibám közt
Van egy erényem: az őszinteség.
Hajam őszbe vegyült s a szívemben már
Közönnyé tompult minden fájdalom –
Bizony, későn találkoztam kegyeddel,
Pedig rég kerestem önt, asszonyom!

Éltem! szerettem egykor ifjú tűzzel
És csalódtam én is, mint annyi más.
Szívemre vettem. Vergődtem, zokogtam,
Míg végsőt lobbant minden lángolás.
Napfény derül most a lelkemen újra,
De már nem délben, hanem alkonyon…
Utolsó vággyal, haldokló reménnyel
Imádom, imádom önt asszonyom!

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: Szerelmes katona levele

Fájdalmas hét sebem égő tüzes ajka
Feslik ki virágba álomtalan éjem…
Hét szál piros rózsa hajladozik, bókol,
Mintha felbuknának nagy fekete tóból.
Piros rózsák között didergek fehéren.

Micsoda tó vagy te, vészek éjszakája?
Tava vagy talán a bús szomorúságnak?
Könnynek? fájdalomnak? kínzó szerelemnek?
– Akik idejönnek, könnyes szemmel mennek.
S vért verejtékeznek, kik partodon állnak.

Hét szál piros rózsa, kínoknak tavából
Remegő kezekkel íme most letéplek.
Rádobom a habra… Vigye csókos álom!
Ringassa keresztül életen, halállon.
Éjfélre, éjfélre az ágyadhoz érnek.

szozattovabbacikkhez

Ölvedi László: Vágyak

olvedyszerelem0Örök ritmus hull a szívemre:
Fájdalom, csók, ostor, napsugár,
Életem forró bűne, szerelme.

Ütésük nyomán vágyak ömölnek,
E hangvillán a lélek muzsikál.
A vágyak szállnak, vagy összetörnek.

Az egyik büszkén magasba tart,
Gőgösen, mint a kőszáli sas;
Föl, hol titkos ködbe vész a part.

Tomboló vihartól se retten,
Följut a szűz ormokig talán…
Vagy visszahull szárnyaszegetten.

Huhogó bús madár a másik,
Kuvikol fényes házak ablakán.
Éneke gyász, intése halál.

szozattovabbacikkhez

Tompa Mihály: A lány szeretőnek való…

tompaszerelem1Nagy múlatságom van: barátim
Szünetlen házasítanak;
Mátkája voltam hírben immár
A táj minden leányinak;

De én csak azt mondom mosolygva:
Ki megnősül, bizony bohó!
Ne házasítsatok, barátaim,
A lány szeretőnek való!

Szerető...! e lángkép lelkemben
Ugy melegít, tündöklik, ég!
Minő bágyadt, élettelen szó,
Mi árva eszme: feleség!
Amaz forró, mint a zsarátnak,
Ez hideg, halvány, mint a hó;
Ne házasítsatok, barátim,
A lány szeretőnek való!

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos: Fiatal szívek kórusa

Bennünk az élet orgonája zúg,
Virágos erdők Pán-zenéje zeng,
Amerre jártunk csillogott az út,
De most a sorsunk végtelenbe leng,
Bús szekerünkkel megfordult a rúd,
Kék csillagok közt jár a regement, -
(… Havas tejúton ezrek tűnnek el
S a távozóknak szíve énekel.)

- Szép volt az élet, - májusok zenéje,
Kora tavasz és nyíló ibolyák
És sétálni a lánnyal kéz a kézbe’
Folyók felett napfényes hídon át
És futkosni a vadvirágos rétbe’
És szürcsölni a vágyak tűzborát. –
 (… Havas tejúton ezrek tűnnek el
S a magasban a kórus énekel.)

Ifjú szívek, ti elveszők, ti árvák,
Szegény szívek, - örökre távozók,
Ó zengjétek az élet áriáját:
- Szép volt a tavasz, édes volt a csók,
Még ifjú testünk ünnepórák várták,
Boldog lelkünkben hegedű dalolt, -
Most lépteink a végtelenbe döngnek
És új tavaszok többet sohse jönnek!

                                   1916

Farkas Imre: Nóták

1.

Gyergyón innen, vagy még azon is túl,
Hat cifra ló hányivetin indul.
Arany zabla, gyémánt patkó,
Tiszta fehér az a hat ló,
Tiszta üveg mögöttük a hintó.

Mért is jöttél üveges hintóba,
Mért nem jöttél csak úgy, gyalogsorba,
Ázva-fázva, rongyolódva,
Akkor is maradtál volna,
Tán a szívemre borultál volna.

2.

Megállok a keresztútnál,
Ahol nyáron annyi fehér virág van,
Visszahoz a szívem ide,
Akármerre járjak künn a világban.
Vándordaru búcsúzik fenn,
Dér csillog a levelen
Dérütötte avar között
Parányi kis lábad nyomát keresem.

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre: Iglón

Zene szólt a templomelőtti téren
A virágborította fák alatt
S az áttetsző, estéli szürkeségben
Reszket valami régi hangulat.
Könnyű ruhákban, szinte észrevétlen
Közeledik egy ifjú lánycsapat,
Már lesnek rájuk jókedvű diákok,
A szél útjukra szórja a virágot.

Bizton van köztük egy aranyos, szende,
Meg se hajlik a fű, ha rátapod.
Érte gyulladt egy ifjú szerelemre
Kinek lelkében meg nem írt dalok
S amíg köröttük pompázó színekbe
A tavasz minden sugara ragyog,
Szövődik szívük egyszerű regénye,
Egy mosoly, egy könny… és azután vége.

Fog az a fiú még állani búsan
Itt, a virágbelepte fák alatt,
Ha majd ott kinn, a terhes életútban
Kitépték lelkéből a vágyakat.
Fog egyszer még itt, az esti borúban
Merengeni egy karcsú lányalak,
Oh, ők is vissza fogják sírni még
Első ábrándjuk színes idejét!

Csatkai Endre dr.: Gyóni Géza tevékenysége a soproni Kultúrában.

1911-ben indította meg Röttig Odó soproni nyomdatulajdonos a Kultúra című szépirodalmi folyóiratot. Kiállítása olyan volt, hogy azóta sem jelent meg a magyar vidéken hasonló nagyszabású időszakos írás. Munkatársai sorában megtaláljuk a legjobb fővárosi és vidéki írókat. Ugyanebben az időben élt Gyóni Géza is Sopronban és egy ideig éppen Röttig Odónál a Soproni Napló szerkesztőségében dolgozott. Természetesnek tűnik fel, hogy a Kultúra is munkatársai sorába iktatta az akkor már jónevű fiatal költőt. Gyóni leghívebb soproni barátja, Richly Rezső ebben az időben maga is újságíró, visszaemlékezéseiben erre nézve ezt írja: „Gyóni Gézától tudtommal egyetlen egy sor sem jelent meg a Kultúrában. Itt-ott pesti folyóiratokban megjelent egy-egy verse, annak bizonyságául, hogy érdemes írnia, hogy megbecsülik tehetségét, de a Kultúrába nem írt. Jelentett azonban a Kultúra Gyóninak egy kis anyagi előnyt, havonta 20 koronát, amiért a szerkesztői munka alacsonyabb rendű részét, a korrektúrát ő végezte.”[1]

szozattovabbacikkhez

Falu Tamás: Ezt az utat végig kellett járnia…

A latin közmondás csak féligazságot állapít meg, mikor azt mondja, hogy a könyveknek megvan a sorsuk. Ha a könyveknek megvan a saját különös sorsuk, mennyivel inkább megvan íróiknak! A háború tornyokat ledöntő, határokat elsöprő, eget, földet megrázó légtölcsérébe kellett kerülnie, hogy azzá legyen, amivé lett. Ennek a világviharnak kellett jönnie, hogy letépje szelíd életének ablakait s új, a régitől egészen különböző levegővel töltse meg lelkét.
   Ha nem válik be katonának, ha felmentik, sohasem jött volna olyan izzásba, hogy páratlan sikerű verseit kiteremje. Az ő költői útját a háború minden kínján és minden elragadottságán át rajzolta a sors ceruzája. Ezt az utat végig kellett járnia, hogy betöltse költői sorsát.
   Mint ahogy évmilliók előtti egyéni dráma juttatta a skarabeust, vagy színes pillangót ritka kőzetbe, hogy azután ma múzeumi tárgy legyen belőle, úgy Gyóni Gézát is a nemzet tragédiáján belüli egyéni sorsdrámája a nemzeti irodalom vitrinjébe.

1937

/In: F. M.: Gyóni Géza [1884-1917] Tanulmány és bibliográfia. Dabas – Szentendre, Dabas Városi jogú Nagyközségi Tanács, Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár, 1984; p. 15-16./

Schulcz Ferenc: Kiadatlan Gyóni versek egy szőke soproni asszony leveles-ládikójából

A háborús magyar nosztalgia tragikus életű magyar énekese, Gyóni Géza Sopronban élte le hajszolt életének egyik rövid, de legviharosabb korszakát. Két nélkülözésekkel, lelki tusákkal teli esztendőt töltött el Gyóni Géza Sopronban, ahol először kóstolt bele az újságírásba. A „Soproni Napló” szerkesztőségének volt 1909 és 1911 közt a Benjaminja, bizony gyenge fizetéssel. A lobogószemű temperamentumos fiatalember rideg falak közt élt Sopronban. Néhány pajtása akadt ugyan, akik megértették és megszerették ezt a búsarcú, színes és mélylelkű embert, akik meghasonlásaiban újra felbátorították, de a hűvös, más véralkatú várossal nem tudott megbarátkozni.
    Magába merengve, búsarcú idegenként kóborolt a soproni utcákon. Ki törődött a kócos, rongyos nadrágban csatangoló fiatalemberrel, aki tudatában a maga emberi értékének és zsenijének, kétségbeesetten tottyant le lapzárás után a kocsmaasztal mellé, hogy vergődésében kissé megpihenjen, a sorssal rövid fegyverszünetet kössön…

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Álom a sátorban

Már Észak véres éjszakái
Mögöttem lesznek. Délfelé megyek.
Köszöntlek áldott róna, erdőnk fái
S vértől pirosló kincses szent hegyek.

A dombon, melyről falum látszik,
Könnyel köszöntöm a drága határt.
Zsoltáros ajkam érinti a földet,
Melyen rabolva bitang csorda járt.

Halleluja! új mese-ország;
Áldott új magod, zsendülő mező.
Halleluja! megcsókolom a szent nőt,
Aki elébem lelkendezve jő.

Karját karomba büszkén ölti,
S megállok vele a kapuk előtt,
A hős társakat dallal köszönti...
S megkeresem a gyóni temetőt.

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Bilincsek utján

Ez a bilincsek országutja;
S akik előttem itt haladtak,
Sötét titkok országában
Martirjai a gondolatnak.
Szláv Krisztusok kinszenvedése
Kövült meg itt az út árkába;
S az esti ködben itt lebeg
A Tolsztojok havas szakálla.
Képes könyvemben láttam őket.
Ráismerek a vad kozákra
Ki engem űz... Előtte térdelt
A számüzött fehér leánya.
Szőke Tatjána haja itt leng
A sárga fűben szana-széjjel.
Ma selyemágy lesz az árokpart,
Mert róla álmodom az éjjel.

                         1916

Gyóni Géza: Diogenes Sopronban

A görög bölcs, a vén bohém
Penészes hordaját megunta,
S Athén-Győr-Sopron-Ebenfurtin
Potyajegyen jött városunkba.

Látható minden estelen.
Találkoztak bizonnyal véle,
Amint egy ívlámpát cipel,
És úgy vándorol térről-térre.

Tegnapelőtt a Színház-téren
Ütötte fel a lámpafáját,
S ma úgy hiszem, a Peck előtt
Láttam kerek, fényes pofáját.

Mit keresel itt, jó öreg?
Mit hurcolod az ívlámpásod?
Keresek - mondta zordonan –
Egy kanálnyi világosságot.
                                        
                       1911. október 1.

Kónya Lajos: Itt szállt meg Zrínyi

Itt szállt meg Zrínyi, ott Goldmark lakott,
Kis János, Gyóni Géza, Liszt s amott,
a vén patinás, szűk utcákon át,
követni lehet Berzsenyi nyomát.

Döbrentei, Pákh, Vajda Péter, itt
ostromolták a Szellem várait,
s vitte őket, át a Lövéreken,
az erdőbe az első szerelem.

És itt volt az a kaszárnya, ahol
a legnagyobbat gyötörte a kor,
itt silbakolt, ahol a posta állt,
alacsony sorban, közlegény gyanánt.

szozattovabbacikkhez

Tarczay Gizella: Gyóni Géza emlékére

Szibériában, messze, messze földön
Magyar rabok imára gyültenek.
Sápadt lakóit engedé a börtön,
Hogy e napon Istent tiszteljenek.
Hadd szálljon arra zsoltárének szárnya
E nagy napon, Szent István ünnepén,
Amerre száll a rabok kínos álma
A gyötrelemnek hosszú éjjelén.

Sápadt rabok, sovány rabok, mióta
Lett pillantástok olyan réveteg?
Mióta halt el szátokon a nóta,
Mióta sorvad ifjú testetek?
Haj, már lehullt a kurucok virága,
Rabságba vitték hősök ezreit.
Elvitték messze, el Szibériába,
Hogy ottan vesszenek s ne itt!

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre költő, operettíró, zeneszerző

Nagybégányi Farkas Imre, Debrecenben, *1879. május 1. – †Budapesten, 1976. márc. 25,  költő, operettíró, zeneszerző. A jogot Debrecenben és Budapesten hallgatta, a doktorátus megszerzése után fogalmazó lett a Honvédelmi Minisztériumba és onnan ment miniszteri tanácsosként nyugdíjba, közben 1920 után a Pesti Hírlap munkatársa is volt. Fiatal kora óta írt érzelmes dalokat, elsősorban ezekkel nagy közönségsikert aratott. Népszerűségét növelte, hogy a Színházi Élet majd a Színházi Magazin hetilapokban „postarovatokat” szerkesztett. A Petőfi Társaság tagja, közismertségét főleg az Ady-ellenes körök használták ki. Elsősorban színpadi zenésművek szerzője, első színpadi művét, a „Jön az idvezítő” című dramolettjét a kolozsvári Nemzeti Színház mutatta be 1905-ben. Későbbi művei operettek, daljátékok voltak, s legtöbbnek maga szerezte a zenéjét is. Az elsőnek a Népszínház, a többit a Király Színház, Fővárosi Operettszínház és a Budai Színkör mutatta be. A legtöbbször Az „Iglói diákok” [1909] és „A nótás kapitány” [1924” címűeket játszották. A „Szüreten” című dalművét Rábai Miklós koreográfiájával a Magyar Állami Népi Együttes hozta színre már a II. világháború után. „Örök tavasz” címmel  [1948] címmel énekes játékot állított össze Petőfi verseire. Ő írta Berczik Árpáddal együtt egy Hubay operának, a „Lavotta szerelmeinek” a szövegkönyvét. Az iglói diákokat regényformában is átdolgozta, R. Cassim álnévvel adta ki a „Vihar a Szentföldön” című regényét. A Színházi Élet hetilap magas példányszámát részben az ő rovatának, a már említett „Lelki klinikának” köszönhette. Operettjeit [Iglói diákok, 1909; A nótás kapitány 1929] — amelyeknek zenéjét is ő szerezte — sokáig játszották. Sírhantján az alábbi felirat olvasható a Farkasréti temetőben: „Ezen a drága magyar földön egy-két dalom tudom, hogy élni fog! *

szozattovabbacikkhez

Farkas Imre: A vén cigány, Búcsúpohár, Végrendelet

Farkas Imre

A vén cigány

Szellős kis viskóban fekszik a vén cigány,
Keskeny szalma-ágyon;
Fájdalommal telve, úgy zihál a melle –
Kerülgeti szemét a jótékony álom.

Keskeny szalma-ágyon haldoklik a cigány,
Hiányos a rongya –
Zokogva siratja, úgy búsul miatta
Szíve vérén nevelt két kicsi porontya.

Megmozdul az ajka, nehéz szó kél rajta,
Alig-alig rezdül,
Régi szép világról, tünde csillogásról,
Ragyogó teremről, tündérfényes estrül.

Barna cigányfiú – piros dolmány rajta –
Szomorú a nóta…
Cifra uraságok, fényes asszonyságok
Hallgatták… Nagy idő telt el már azóta.

farkasimi

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor író, költő, publicista

Petőfi volt az ébredő nemzet első, tettre-csatákra serkentő hadi lantosa, az ő tüzes költeményei buzdították a harcban a honvédeinket. A nagy poéta legendás alakja lett a magyar nemzetnek... Az I. világháborúnak is megvannak a maga lantosai, a nemzet dalos csalogányai. Amit a nép érez, azt a poéták formába öntve megörökítik, jót is, dicsőt is, rosszat is, bajt, bánatot-nyomorúságot is. Az igazi költő a nép fiainak tolmácsa és nemcsak önkeservének panaszos muzsikusa. Katonaköltőink közül kiemelkedett az ismertebb, halála kapcsán emlékévét most tartó Gyóni Géza, és a Szózat oldalain most felelevenített, mára már szinte elfeledett Hangay Sándor százados, akik még egypár, majd később bemutatandó lírikussal együtt e nagy világégés legnépszerűbb magyar költői voltak.  

hangaydedikáltÍró, költő, publicista, műfordító, pilótaszázados volt, aki 1888. május 26-án, Székesfehérváron született majd a soproni főreál-gimnáziumot végezte el. Katonai pályára készült, de első könyvének sikere után elhagyta a Ludovika-akadémiát. Újságíróként főként fővárosi lapoknak dolgozott, majd a Kultúra című soproni szépirodalmi folyóirat szerkesztője lett, majd több lapot, folyóiratot szerkesztett [Móka, Szivárvány, Mátyás Diák]. Megalapította a Szabad Komédia színházat.

szozattovabbacikkhez

Hangay Sándor: Igric-prológus, Repülés az alkonyatban, Testamentum

Kínlódásunk gyötrő sorsát,
Fásultan mért nézed anyánk:
Könnyes, harcos Magyarország?

Énekmondó fiaidnak
Anyakezed, mondd ó mit ad?

Sohse kértünk, mindig adtunk,
Mostoháknak mért maradtunk?
Szíved mért csak tőlünk távol?
Kezed minket mért nem ápol?

Nézd: fiaid útra kelnek
Napnyugatnak, Napkeletnek.
Mi maradtunk hűk csak hozzád,
Könnyes, harcos Magyarország.

hangaysand

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Néhai Vajda János

Sokáig várta szegény a Halált,
Pedig magyarul s nagyon szépen hívta,
S vén haláláig hiányzott neki
Dárius kincse: azaz száz forintja.

Talán a mája se volt épp szelíd,
Olykor bíz’ nyűgös volt ez a vén gyermek,
De hisz’ Istennek s ami keserűbb:
Magyarnak, bárdnak, poétának termett.

Durcásan, büszkén csörtetett tovább
Rakott, hívó, bő nagy asztalok táján,
Dalolt, virrasztott, pusztult csöndesen,
S gőggel rúgott ki végső éjszakáján.

Bakonyi fajta, karakán magyar,
Pazar volt, jó volt rossz fajtája mellett,
Magyar mértéknél ő többet adott,
S ő azt se kapta, ami nagyon kellett.

szozattovabbacikkhez

Pálóczí Horváth Ádám: Magyar főld

Egy éneket mondok, Akik nem bolondok s meghallják,
    Hogy időt tőlteni Jó, s verset költeni, megvallják,
    De vajjon mirül lesz notám?
    Mit penget az én hurom s kotám?
    Im mindjárt megmondom, Mert most szünik gondom;
    Perdülj azért szaporán én rotám!

Elkészitem számat, Szép magyar hazámat dicsérem,
    Apolló felségét És ő segitségét megkérem;
    Kiki dicsérje országát,
    Melytül ő legszebb jószágát,
    Azaz éltét vette, S melynek zsírját ette,
    És jól látja s tudja jóságát.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Berzsenyi emléke

„Nem kérem, oh sors, kincseidet, nem az
Uralkodó kényt és ijedelmeit,
Sem harci pályán a megöltek
Véreivel ragyogó szerencsét,

Gond és irigység mostoha tárgyait;
Csak ami keblem mélyeiben buzog,
Csak amit elmém tiszta lapján
Írva hagyott az örök teremtés.

Oh, adj nekem szót, édeset és erőst,
Azt szívvarázsló hangba kiönteni:
A dal hatalmát add nekem, sors,
S megfizetél ez egy életemre.”

Így esdekelt a lángkebelű fiú,
S mit kért, megadták dúsan az égiek;
Szózatja harsány s áradatként
Elragadó leve zengeménye.

szozattovabbacikkhez

Weöres Sándor: Dsida Jenő

Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől.
   Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad.
Csonkán is rege-kincs a Tiéd -- de kivánhat a lélek
   porba-lökött hontól üdvöt a tiszta dalért?
Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset,
   Téged, Széphangú! nem feled el sohasem.

Dsida Jenő

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf