Jankovich Ferenc: Öreg magyar a városban

Úgy szakadt ide ez az ember
egy pusztavégről, mint apám,
könnyeden ül, mint egy fatörzsön,
a villamospad hajlatán,
cserzett arca, mint a fakérge
sötétedik barnára égve,
két szeme két örök folyás,
álla alá szorítja botját,
így is megvallván, hogy gulyás.

De a puhánynép körülötte
húzódozik és fintorog,
félre fordulnak tüntetőleg
a márványarcú asszonyok,
feltartja orrát a silány
monoklis huszárkapitány
s félszemmel nézi, mint a strucc,
egy kisgyerek ijedten hátrál
és fölényes a kalauz.

Ám az öreg foltos gubáján
közöny, nagy botján messzeség.
Mint aki bikától tanulta
borongó nagy tekintetét,
elnéz felettünk, lázban égett
bozontos szeme ránk se téved,
orrában mérges kunkorok,
szeretnék ráköszönni, de…
de attól félek, hogy rám morog.

Nézz rám, sudár öreg, ne vess meg,
fiad lehetnék én neked,
hogy fölkaroljam szikes tested,
hisz fáradt vagy már, csüggeteg:
Nagy kezedből kihull az ostor,
maholnap megválsz nagy botodtól,
már rád se fittyent a világ –
sírodra járnak éjfelenként
nyüszíteni a hű kutyák.

Lásd, akkor én villámló daccal
felölteném fegyverzeted,
hogy amit elkezdtél, folytassam
és megvíjjam: az életet –
hogy botod hördülve süvöltsön
világgá s ostorod üvöltsön
csördülvén, mint a gyászkorong,
hogy elcsördítsen valahára
ami bús szemeden borong.

Pakocs Károly: Tűz

Tűz, szeretlek,
ha szikra-magból lángszárba szököl,
ha fényed az éjbe messze tündököl;
ha csillag-magasból
nagy merész ívvel a földre-szállsz
és megremegsz büszkéllő tornyokon;
és fénysugárba fürdeted bús homlokom’,
ha gondos útból havas úton hazatartok.

Szeretlek, ha sápadt holdról visszaszállón
nyugalommal betekintesz
apró házak ablakán
és sugárral telehintesz
alvó arcot, hunyt szemet,
hogy rózsakertté gyönyörüljön
élet-terhek napi gondja,
kis küzdelmek nagy porondja
s fáradt lelket öröm üljön.

Tűz, szeretlek,
ha átvonulsz sötét temetőn
és ezüstre ötvözöd
a fakeresztet,
min ifjú özvegy jaja reszket;
mit árva gyermek szürkületkor könnyeivel öntözött.

Tűz, szeretlek,
ha bátorítasz dúvadat;
ha alvó éjjel őzhadat
rejtekéből erdőszélre csalogat
lágysugarad, hogy nyihogjon,
vad-szívében az öröm
és echózza dalodat.

Szeretlek, néma hideg, éji tűz,
ha hallgatod a trubadúrt,
vasvár tövében hogy lírázik,
s húrjain hogy sír a múlt.

szozattovabbacikkhez

Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
Játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtóig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végigömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

Rozman József: A szent

Járt itt a földön, osztogatva bőven
Kegyes lelkének drága kincseit;
Testvérét látta minden szenvedőben
S egy vágya volt: hogy mindenkin segít.

Ha volt mit adni: adta nyájas-szépen,
Ha nem volt: néki fájt legjobban az;
Sírt a sírókkal, ám nem volt szívében
Istent megbántó, lázadó panasz.

Viszonzást nem kért és nem várt soha;
Csupán szívének halk szavát figyelte
És Istenét, kiben nyugalmát lelte.

Az élet hozzá rossz volt, mostoha;
S midőn a lelke itt tovább nem bírta:
Felszállt az égbe, mint dalos pacsirta.

Sáfáry László: Piros fonál

Az árnyékom hatalmas néger legény,
akivel egynek érzem magamat.
Sok zsákot hordtam a kikötőben,
jó lesz elnyúlni a fák alatt.
A nap lehajlik,
rágondolok a kedvesemre,
ki messze túl van a hegyeken.
Most indul a hold nagy szalmakalapban.
És kettőnk közé piros fonalat sző a szerelem.

Sajó Sándor: Megnyugvás

Mindenkinek azt kívánom,
Vígan éljen e világon,
S ha betölté földi sorsát,
Része legyen a mennyország.

Adjon Isten mindent másnak,
Jó vásárt az árulásnak,
Sok sikert a hízelgőnek,
Haszon szagát kergetőknek.

Ki-ki tudja, hogy él meg,
Sok ember van, aki féreg;
Nem rossz lélek, szemre: férfi,
Csak gerince nincsen néki.

Ha már itt van e világon,
Holtig éljen, azt kívánom,
S ha betölté földi sorsát,
Része legyen a mennyország.

Tóth Árpád: Csokonai

Vitézem, oh te nem voltál a zordság
Vitéze, vén diák csak, kálvinista,
Ki kósza farsang víg kulacsát itta,
S a gráciák kezébe tette sorsát.

Ám bús homok szent venyigéje, hordád
Lelked szelíd fürtjét, és drága, ritka
Borából új fájdalmak méla titka
Halk verseinkbe dús ízekkel forrt át.

Oh látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,
Már láz gyötört, s a rózsás gráciáknak
Lárvája hullt, és párka-arca lett,

S még görnyedtél egy édes rím felett,
Szemedben végső fény gyúlt, hunyó csillám,
S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!

Vargha Gyula: Születésem napján

Ki leőrölt hetven évet,
Sokat az már nem remélhet.
A szíves szó, kézszorítás,
Jókívánat, bátorítás
Nem szól már, csak búcsúzóra,
Menni kell, ha itt az óra.

Leborult a téli este*,
Maradnánk még örömest, de
Nyugtalanok künn a lovak,
Kaparják a jeges havat;
Hogy’ maradna hát a vendég?
Bár marasztják: „jaj, ne menj még”.

Jól esik, hogy meg nem unják,
De fölvette már a bundát,
Ott kezet fog, itt ölelget,
S a Rákóczi hangja mellett
Beleül a deszka-szánba
S indul a vak éjszakába.

1923. nov. 4.

báró Orczy Lőrinc: Szerelem és bor

    Tudod-e jó pajtás! miben áll boldogság?
Vagy hol találtatik a kedves mulatság?
Nincs a cifra várban, nincs a nagyságoknál,
Sok cselédű, pompás főméltóságoknál.

    Ott nincs, hanem vagyon hol kicsiny zörgéssel
Élnek az emberek egy szeretett széppel.
Mi kell ehhez egyéb, ha nem egy jó barát,
Ki víg kedvvel reám köszönje poharát.

    Hát ha hunyorított szemtül távol esvén,
Cicáma oldalom mellé leültetvén,
Mézesmáli mustot tölt mázos kupában:
Nemde boldog vagyok, mint császár Kínában!
Esküszöm az égre, babuskám! szeretlek,
És mérd meg szívemet, hív leszek, míg élek.

    Bár messék el Párkák életem fonalát,
Addsza kacsót, íme tartsuk a parolát.
Nem akarom, éltem hosszúra terjedjen.
Mit használ, hogy hajam ősszel keveredjen.

    Szerelem s jó barát nélkül az öregség
Unalmas, szomorú, keseredett vénség;
E kettő érdemli úgy-e az életet?
Adjál, pajtás, adjál igaz feleletet!

Dömény József: In vino est veritas.

Mondják: borban az igazság!
Nyissátok ki hát a csapját
Annak a hordónak…
Hadd folyjon az igazság itt,
Hol annyi sok csal és ámít,
Tartva magát jónak.

Hazugság az, mit a népnek
Komoly képpel elmesélnek,
Hogy ezen a földön
Egy embernek rossz szeszélye,
Dönthet mindent lángba, vérbe…
Többi sírjon, nyögjön.

Hazugság az, hogy erényed
Jutalmat hoz itt tenéked,
Vagy a másvilágon…
Az erénynek kő itt díja,
S könnyeit, ha mind elsírja,
Lenn az örök álom.

Hazugság az, hogy az érdem
- Ha nem csúsz-mász is itt térden –
Ülhet magas polcon…
Lenn marad az, meg se látva
Eltakaró köd- s homályba’
S úszik fenn a poltron.

Hazugság az, hogy itt bölcsnek
Homlokára babért kötnek,
S híre, neve terjed…
Bölcs eszével éhen halhat,
A tömegnél kelt unalmat,
Bolond nyer figyelmet.

Hazugság az, hogy szeretnek
Kik körében jó szívednek
Élnek boldogítva…
Álnapoknak csalfa fénye
Ejt itt téged tévedésbe,
S kísér a sírba.

Ott alant egy kicsi féreg,
Az szeret csak híven téged
Egész a halálig…
Húsodat, ha mind lerágta –
Összetör két apró szárnya,
S veled porrá válik.

1890

Erdélyi József: Szüret után

Babits Mihálynak

Szüret után, - szüret után
üres a szöllőhegy,
sorban áll a szedett tőke,
mint megannyi özvegy,
állnak a fák megszedetten,
minden levél sárga, -
állok én is eltűnődve
az őszi világba.

Itt hagyta az üres kunyhót
a csősz is végtére,
magam járok a szöllők közt,
gondolok az évre,
a múlt évre, a múlt őszre...
Jaj be hosszú év volt!
Mégis elmúlt, mégis-mégis:
szép az ami szép volt...

Rendben van már, mint a szöllő:
nem kell már kapálni,
permetezni, őriztetni,
esőt-napot várni;
lehet menni, ballagdálni,
megmegállni közbe,
révedni a levélejtő,
ágasbogas őszbe.

Ha derül is, ha borul is:
mindegy már a haszna, -
a bánatot, a reményt is
tegyük el tavaszra,
tán megérjük szerencsésen,
nem fagy meg a lelkünk,
kitelelünk megint ahogy
tavaly kiteleltünk.

Forr az újbor... Ami elmúlt:
kisajtolt szöllőszem,
erjed a lé, míg belőle
tüzes bor nem lészen.
Így lesz bánat az örömből
s a bánatból újra
halhatatlan öröm, mámor,
a halálos útra...

1933

Bartók Lajos: Őszi eső, őszi köd, őszi szél…

Őszi eső, őszi köd, őszi szél.
A fáradt nap lenyugszik, alig kél.
Vert vezérként bujdos az égen át,
A tél ellen veszté el a csatát.

Összevonva zászlaja, a sugár,
Nyomon űzi ellene, űzi már.
Győzedelmet harsogó vad szelek
Táncot járnak a kopár táj felett.

A határt nagy károgva lepi be
Varjú, holló martalóc-serege.
S az akácot, mely pusztán ott borong,
Elborítják, mint sűrű lomb.

Majd megárad fellegek tábora,
Az utolsó napsugár is oda.
Vízözön hull feketén, szaporán,
Farkas-ének zeng a zord éjszakán.

Puszta-partú folyóvíz lesz az út,
A sötétség mossa el a falut.
Bolygótűz is sírokból, temető
Fejfái közt, kihalni gyúl elő.

Nem ver a föld, a nagy szív már elállt,
Hideg-némán szenvedi a halált,
Sirató könny, búcsúdal, szemfedél:
Őszi eső, őszi köd, őszi szél!

Czipott György: Őszi prelűd

szétkorhad jövő
nincsnek dombja nő
s mi már elsimult
nem nő rajta múlt

más rend furcsa vad
s torzóban marad
rácsbahűlt öröm
véghetlenkörön

újmagát termi
szétfeszült semmi
akarat kövül
fényben legbelül

dúl szél s messzehord
emberszürke port

Greguss Ágost: Őszi köszöntő

Szalonka jő, elment a fecske,
Lassú a hajnal, gyors az este,
Lomb több a földön, mint a fán…
Ah, ősz van, ősz van igazán.

Rád is az élet ősze szálla,
Már az őszbe fordul hajad szála,
S ott benn, a lélek rejtekén,
Az emlék több, mint a remény.

Szíved szegény akárhogy fél is,
Majd beköszönt a néma tél is…
Oh! várjad ismét a tavaszt,
Mely lombot és reményt fakaszt.

Pósa Lajos: Jön ám a tél, édes anyám!

Jön ám a tél, édes anyám!
Van-e elég fája?
Hideg ellen tüzelője?
Fejre való nagy kendője?
Jó meleg gúnyája?

- Ne aggódjál, édes fiam:
Jó az Isten majd ád…
Isten után jóban, rosszban,
Az én szívem feléd dobban,
Nem gondolok, csak rád!

1897

Reményik Sándor: A premontreiek platánja

A rendház előtt egy platánfa áll.
Varázs-ecsetje surranó hegyével
Megérintette halkan a halál.
Levele: sárga, barna, zöld-arany -
Ezer színváltozatban hulldogál.

Az ezerszínű óriás platán
Zizzenve küldi postáját a mélybe.
Alatta kedves házi-uraim
Járkálnak hófehérbe'.

S ahogy járnak, egy-egy égő levél
Köntösük hófehérjén fennakad:
Az élet üzen messziről nekik,
S mutogat vért és aranyat.

S ők olvassák
E titokzatos, távoli postában:
Ím', ez az élet,
Amely a hervadást hordja magában.

Azután tovább mennek
A fák alatt fehéren imbolyogva,
S a haldokló élet üzenetét
A köntösükről
Lerázzák mosolyogva.

Nagyvárad, 1924. november elején

Szervác József: November

Csomagolnak a napok, megy az ősz is,
meszet olt, magának tömegsírt ás,
litániával, tarlófüsttel
fölszáll a papírról az írás.

S bár húzna délnek, köröz odafönt
(leszállni, vissza, hogyha volna hely).
S a lecsupált, borostás anyaföld
minden reggel ködökkel vesztegel.

Szász Ferenc

Magyar népköltés

Én Nyírba indultam,
Két kisasszonyt hordtam,
Visszafelé jövetelen
Egy zsidót megöltem.

Megöltem a zsidót
Tizenkét forintér’,
Elvesztettem a lelkemet
Egy pogány zsidóér’.

– Szász Ferenc, a zsidót
Hogy mered megölni?
Jól tudod, hogy a halálér’
Halált kell szenvedni!

De akkor Szász Ferenc
Nem tudja mit tegyen,
A megölt zsidó legényér’
Katonának megyen.

Katona vagyok már,
Senkitől se félek,
A mit cselekedtem,
Mindent kibeszélek.

szozattovabbacikkhez

Vérré válik, mint barátban a lencse

– Dugonics András elbeszélése nyomán –

Azt mondják Mátyás királyunk felől, hogy két barátot csak azért záratott egy szobába, mert azt merték panaszolni, hogy minidig lencsén tartják őket.
A király egy-két napig koplaltatta a barátokat, a harmadik napon pedig lencsét adatott nekik. De szigorúan meghagyta a lencsehordó inasnak, hallgassa meg, mit beszélnek a barátok egymás között.
A barátok pedig a lencséhez láttak, és jóízűen megették.
Hogy az inas a szavukat meg ne értse, azt mondták magyaros deáksággal:
- Véré válet – azaz: bizony jó.
Ezzel az inas visszament a királyhoz, és azt mondta nekik:
- A barátok jóízűen megették a lencsét, és szüntelenül azt mondták, hogy vérré válik bennük.
Azóta mondják: vérré válik, mint barátban a lencse.

Marossi Zsófia: Álomméz-autó

Messze túl a Maroson, a Maros menti hegyeken, de még a tordai hasadékon is túl, van egy nagy kert. Télen-nyáron nyíló virágok teremnek benne: rózsa, tubarózsa, bazsarózsa, ibolya, tulipán, rezeda, galagonya, százszorszép, kisasszonypapucs, szegfű, muskátli és még sok más nevesincs virág.
Minden virágban lakik egy kis tündérke. Csak akkora, mint a hüvelykem. Az egyiknek a ruhája lángoló piros pipacslevél, a másiké halványlila harangvirágkehely; van, kinek a szoknyácskája nefelejcslevél fodrocskákból készült; van, kinek nehéz sötétkék bársony árvácskalevelekből. Ennek merev, sárga tulipánból van a ruhácskája, annak sok fehér, lehelletkönnyű őszirózsasziromból.
Minden elképzelhető fajtájú és színű virágszirom-ruhás, csillogó, zöld szitakötőszárnyú sok-sok tündérke cikázik a levegőben. Olyan ez a kert, mintha a levegője is tele volna illatos, nyíló virággal.
Minden kicsi tündérnek van egy gyöngyvirágkehely csuprocskája. S egész nap a dolga, hogy virágról virágra száll, kiszedi belőlük a virágport, a gyöngy virágkehely-csuporba beleönt gyöngyharmatot és mindenféle jó ízt és illatot ezekből készíti az álommézet. Ha a kis csupor megtelt, kitölti csengettyűvirágkehelybe s újra meg újra gyűjt bele napestig.
Este megszólal egy kis ezüstcsengő:
- Csingi-lingi-lingi…

szozattovabbacikkhez

Darkó István: A dallás

Terjedelmes előzmények után ment ki édesapja elé Andris az állomásra. Az abrakoltatást még kapkodva elvégezte, kimenő felöltőjét magára rántotta és fergetegesen rohant kis a kapun. Ott a strázsa megállította és az államnyelven keményen beszélt hozzá. Erre Andris cifra mondásban fejezte ki a türelmetlenségét. Az őrtálló katona enyhébbre fogta a hangját, de még így is bosszantóan komolyan vette a hivatását. Nem akarta kiengedni Andrist, így szólt hozzá:
- Hová rohansz úgy, marha? Hát te is magyar vagy? Csak rándulj vissza, mert így ki nem engedlek! A csizmának glancolnia kell, annyit tudhatnál már!
- Ne haragíts, hanem erissz, csutakoljalak meg! – próbálkozott Andris inkább haragos, mint kérlelő szóval.
- No mi van magyarok fiuk? – kiáltotta most a régi lovaskaszárnya kapuja alól egy harsány hang. Andris vigyázba állott és hallgatott.
Az őr és az őrmester pár szót váltottak.
- No nem puccolni, nem puccolni?! – harsogott az őrmester Andrisra. Még mondott valamit, amit Andris talán meg is értett, de a kényelem követelményeit az öthónapos begyakorlás eredményeképpen megtanulta szem előtt tartani. Rándult egyet a válla. Odabökött az őrmester felé és laposat pislantott az őrre:
- Hogy mit mond? Mondd meg neki, hogy az Isten érti, de nem én!

szozattovabbacikkhez

Terescsényi György: Flórián

Flórián, az erdőmérnök huszadik esztendeje szolgálta már a Lantházi grófokat. Tagbaszakadt, hatalmas ember, a szokványos erdész-szakállal, mindig csizmában, vadászöltözetben, fegyver a karján, tarisznya a vállán, vizsla előtte és hátamögött a bejárt utak kilométerei. Ülhetett volna kocsira is, szállhatott volna nyeregbe; ő csak gyalogosan szeretett, egyenletes és hatalmas lépésekkel, úgy hogy a szelek borzolják bozontos, rőtbarna szakállát és megcsavarják taplósipkás feje körül folytonégő pipája füstjét.
Az erdészlak távol a falutól, még távolabb a majorságtól, a hatalmas véderdő szélén és a több mérföld-karéjú rengeteg középpontjában feküdt. Évekkel azelőtt irtást kezdtek ott az uraságok, a keskenyvágányu erdei pálya sínjei máig is ott rozsdásodnak még. Akkor bővítették ki az erdészlakot, abba vitt a fiatal Flórián fiatal, szép feleséget.
Szép volt még akkor az élet. Csattogott a fejsze, dőltek a tölgyek, a bükkök, a gyertyánok. Munkáscsapat sürgött a barakokban, lovak vontatták a halott óriások felvagdalt derekait, ökörigák fuvarozták a gyűjtőhelyre. Múltak az évek, a nagyszerű évek, Flórián fiatal évei.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi József: Feléd

Feléd robog
ez a vonat,
feléd dobog
ez a szív,
feléd repdes,
mint kis gyermek,
akit kedves
anyja hív.

Az ablakon
kitekintek,
borús vakon
száll az éj,
fut a gőzös
zakatolva,
benne közös
a veszély.

Éjfél után
van az idő,
aluszol tán,
édesem,
nyitva-hunyva
téged lát,
akárhol van,
ez a szem.

szozattovabbacikkhez

Komócsy József: Valóság volt-e…!

Dithyrambok ciklusból

/11/

Valóság volt-e, avagy álom?
Soha, soha ki nem találom:
   Ajkad, homlokod csókolám,
   S te kegyesen néztél reám.

Érzém kéjét lehelletednek,
Míg azt sóhatám, hogy szeretlek,
   És átölelve térdedet:
   Hogy szeress, arra kértelek.

Lelkem fölött, a sötét árnyban,
Arcodat tündökölni láttam,
   Homlokom simítá kezed,
   S még forróbban öleltelek.

S ma sem tudom: hát való mindez?
Közeledtél e fájó szívhez?
   Nem tudok mást, csak azt tudom:
   Meggyógyítottál, angyalom.

Móra István: Kérdik tőlem ...

Kérdik tőlem: melyik
Virágot szeretem?
Hallgatok és téged
Nézlek szerelmesem...

Kérdezik: melyik csillag
A legszebb az égen?
Oh, ragyogj rám mindég
Édes üdvösségem ....

Kérdezik : melyik a
Legszebb nóta nekem?
Suttogj a fülembe
Szeráfom, mindenem . . .

Kérdezik : édesebb
Mi lehet a méznél?
Jaj, ha te csókolnál,
Jaj, ha te becéznél . . .

Kérdezik ; hiszek-e
Üdvben, mennyországban?
Borulj a szivemre
Lelkem, rózsaszálam!

Nadányi Zoltán: Ilona

Ketten voltak a szívemben,
ketten egymás mellett,
hol egyiknek, hol másiknak
esküdtem szerelmet,
délbe Máriának,
este Ilonának.

Nem hazudtam egyiknek se,
olyat én nem tettem,
Máriát is, Ilonát is,
igazán szerettem,
szívből Máriát is,
szívből Ilonát is.

Melyiket hát mégis jobban,
azt magam se tudtam.
Sokszor én még azt se tudtam,
kihez vagyok útban,
vajon Máriához?
vajon Ilonához?

Hosszú, hosszú deszkaszálon
két lány hilintázik,
felváltva száll fel az arcuk,
hol egyik, hol másik,
hol a Máriáé,
hol az Ilonáé.

szozattovabbacikkhez

Radnóti Miklós: Október, délután

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,
s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,
hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -
mikor átkarolt, kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,
vad darazsak dudolnak körül haraggal.
És a lomb makkal felel és feleselget,
hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.

Fanni fölébred és álmos szeme kék,
keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal
békít a lombbal, végigsimít a számon
s ujját ott tartja három harapós fogamon még,

hogy ne beszéljek. Így készül az új csend
és a csendből odafent sziszegve eső
hatnapos esső, mely elmossa a makkot
s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.

1934

Jakab Ödön: Nézek a szemedbe

Nézek a szemedbe,
Gyönyörű szemedbe,
S találd ki galambom:
Mit látok én benne?
Mintha egy mély forrás
Kék vizébe néznék:
Egyebet se látok,
Csak a magam képét.

Beh jó, hogy a lélek
Tükrei a szemek!
Legalább igazán
Látom szerelmedet;
Látom, hogy mindig csak
Én vagyok lelkedben.
– Áldjon meg az Isten,
Hogy úgy szeretsz engem.

Juhász Gyula: Pozsony

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a mult.

A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.

1920

Rozman József: Pázmány köszönti híveit

Szent ügy katonái, keresztes vitézek,
Rátok hálás szívvel, bizakodva nézek;
Jártatom szememet a küzdő, hű népen, –
Megnövelé az Úr számotokat szépen!

A nagy harcot egykor szinte magam vívtam;
Egy segedelmem volt: az Úristent hívtam;
Többen vagytok most, kik álljátok a harcot; –
Az ellenség láthat sok szép bátor arcot!

Van kivel tusázni: – tart a régi átok:
Temérdek ellenség dühösen jő rátok;
Van dolga a tollnak – szellemi pallosnak –,
Van kelete hősnek, keménynek, okosnak!

Hullattok ti közben hej, nem egyszer vért is;
Keresztes kardotok suhogjon azértis!
Hősi vér, ha csordul, fog összecsikordul,
A győzelem kemény férfi felé fordul.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Vitéz harcost közben áldomás derítsen,
A régi serlegből új erőt merítsen.
A zászlót… a zászlót soha en hagyjátok!
…Az örök Istentől áldást kérek rátok!...

A kat. írók és hírlapírók Országos Pázmány Egyesülete 1931. jan. 15-én tartott választmányi ülésén szerzőt egyhangúlag az egyesület tagjává választotta.
Fenti költemény ugyanakkor a Pázmány-lakomára készült, melyen az ünnepi beszédet a Pázmány-serleggel szokták mondani.

Ady Endre: Deák Ferenc

Harminc éve ma, hogy meghalt a nagy magyar ember, kit a haza bölcsének ismertek el ellenfelei is. A nagy művet, Deák Ferenc művét, mintha rémek röpdösnék körül harminc év után. Szomorú időkben emlékezünk a harminc év óta hamvadó bölcs magyarra. De hogy ő élt, volt s alkotott, ez már elég ok a reménységre. Deák Ferenc nemzetének joga van élni s bizakodni. A magyar koponyában nagyszerű, józan ész raktározódott föl a nehéz századok fölött. A temperamentuma túlságos a magyarnak, de a józan ész meg tudja zabolázni. Deák Ferenc halálának harmincadik évfordulóján meg kell erősödnünk, s ki kell tartanunk e hitünkben.

(Budapesti Napló 1906. január 30.)

Mikszáth Kálmán: A Deák Ferenc helye

Egy igazi legenda lesz ebből kétszáz év múlva.
Történt is már ehhez hasonló eset.
Öreg krónikák följegyezték.
A híres törökölő Kinizsi Pál márványsírkövére rálőtt egy török tiszt, amint arra ment.
A golyó visszapattant a sima márványról, s úgy főbe kólintotta a jámbor muzulmánt, hogy hanyatt esett eszméletlenül, s elvihette hírét nagy Törökországba, hogy híres Kinizsi Pál még holta után is veri a törököket.
Ott ültek, üldögéltek a Házban, a honatyák ma is, tárgyalván a szerzői törvényt nagy unalomban.
Írók persze nem valának ott. Jókai Kassán van, Futtakit meg valószínűleg felhívatta az udvar Bécsbe, hogy tanácsot kérjen tőle az ellenzék szervezkedése tárgyában. Egyszóval összebeszéltek a laikusok prücsköt-bogarat.
Ekkor jött be fölséges hamleti léptekkel Éber Nándor.
Kékes szemeiben bizonyos aluszékonyság látszott s egész lényén a nagy politikusokhoz illő bágyadtság.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Imre: Deák Ferenczhez

Beteljesül az ősi álom,
A hősök lelke megpihen;
Fölépül az óriás vár-rom,
Örömkönny ragyog a szemen.
S a történet sok sötét lapja,
Sok dicső, hiú küzdelem –
Fényét csupán nevedtől kapja,
S nevedet zengi szüntelen.

Előre hát! Vezesd az ifjat:
Egy millió meghalni kész!
A meggyőződés szívükig hat:
Nálad a jellem és az ész!
Utánad száll az erős férfi,
Ifjú hév s dús tapasztalás;
Utadból az öreg sem tér ki,
Hogy egy népet küzdeni láss.

Előre hát! Itt a nagy óra,
Tied a fény, a hatalom!
Vívd ki a nemzet boldogságát,
Oltárrá lett a négy halom.
S ha lesz egy nagy, dicső Magyarhon,
Ha támad egy új Messiása:
Örök híred dicsfénye lészen
Glóriájának ragyogása.

1866

Brisits Frigyes: Prohászka Ottokárról

Prohászka Ottokárral életemben mindössze csak háromszor beszélhettem. Sohasem mertem közelíteni feléje, mindig ő hajolt le hozzám. S talán jobb is volt az úgy, hogy mindvégig a hódolat messzeségének távlatában maradtam tőle. Így jobban és elmélyültebben tudtam felfogni belőle azt, ami később életem belső történetébe szövődött, s él bennem ma is tovább. De annál többet láttam. Ezek közül három eset maradt mg lelkemben egyénisét és küldetését összefoglaló szimbólum gyanánt.

    1896-ot írtak akkor. A 19. század fáradt, kivénült hullámai még ott remegtek a századforduló friss időnyílásán. Semmi sem mutatta, hogy századváltás korszaka jön meg. Az új nemzedék arculata nem bontakozott még ki sehol. (…) A levegő szinte fásult volt annak az érzésétől, hogy valaminek a végére jutottunk: csend volt, feszültség, nyugalom volt, erő nélkül. Pedig a gépek méhében ekkor már megfogant a szociális kín. A gyárak kéménye mellett égre komorlott egy eddig ismeretlen ember-árnyék, a szegény kenyér mellé új vendég érkezett, a gazdasági fejlődés küldte: a koldus. A szellemi élet horizontjain lázadó villámok lobbantak. Nietzsche Übermentschének tipró lépteit a német próza hódítóan új zenéje kísérte. Wilde Oszkár paradoxonjának tékozló mélységeiből az életérzés ujjongó esztétikája ragyogott fel. Tolsztoj az orosz puszták végtelen melankóliájának csendjében új evangéliumot írt. Schopenhauer és Hartmann az európai ember hajójáról leszedték a kereszténység árbocait, miután Strausz a kikötők világítótornyaiba új olajat töltött.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Gozsdu Elek

Kernstok Gozsdu Elek 1905Ercsiben, Fehér megyében született. Temesvárott, mint királyi főügyész halt meg. Egyideig belemerült Budapest irodalmi életébe, sikereivel meg lehetett elégedve, mégis csakhamar föladta a harcot s államhivatalnoknak ment, előbb Fehértemplomon ügyészkedett, azután került Temesvárra. Magas kort ért, de élete végén már alig tudtak róla, utolsó prózai műve 1886-ban látott napvilágot, azután csupán egy drámával szerepelt. Pályája tele van „talányokkal”, fejlődése meredeken tört fölfelé, utolsó műve „Tantalus” c. novelláskönyve a magyar próza legnagyobb teljesítményei közé tartozik, utána azonban elhallgatott, holott a „Tantalus” nem hattyúdal, hanem a kiforrott teremtőerő néhány kifejező mozdulata; de miért dermedt meg ez az erő?

    Gozsdut egyesek macedón, mások örmény származásúnak mondották, némelyek tévesen románt sejtettek benne, maga Gozsdu a magyarok mellett a honi szerbeke életével foglalkozott legszívesebben és semmi esetre sem tekinthető „asszimiláltnak” a szó gyanakvó értelmében, mert a magyar nyelvnek s a magyar nyelv szellemének, mértéktartó magatartásának páratlan mestere volt, mindenesetre mélyebb és életteljesebb stílusművész Ambrus Zoltánnál, a századforduló kikiáltott stíluspápájánál. Annyi bizonyos, hogy fenntartás nélkül a magyarságba tudott olvadni, mely a „korszerű” felszín alatt mély keleti-antik réteget őriz.

szozattovabbacikkhez

Móra István polgári iskolai tanár, költő, író

móra istvánMiközben hazánkban egyre nő a funkcionális analfabéták száma, egyes elmebeteg tanerők még mindig az angolszász országokban bevált, globális típusú olvasásoktatás – a magyar nyelv ugyanis hangjelölő és betűíró morfofonetikus nyelv, amelynek a szótag adja meg a ritmusát– erőltetik, miközben az olvasás elsajátításának módja hatással lesz a későbbi helyesírásra is. Ezt átgondolva nem kérdése miért fontos a szótagolás gyakorlása. Az már csak hab a tortán, hogy az óvodapedagógusok szabadon választhatnak az elmondandó – egyre inkább külföldi szerzőktől származó – mesék között, mellőzve Kriza János, Benedek Elek, Móra Ferenc, Arany László vagy Illyés Gyula, Lázár Ervin, Csukás István, Fésűs Éva meséit, amelyek egyszerű szavakkal, eleven természetérzékkel, őseink beleszőtt mondáival meséikben szinte költői hatást értek el. Az sem véletlen tehát, hogy Milne: Micimackó [Karinthy Frigyes fordítása] élvezetesebb, nyelvi fordulatokban gazdagabb magyarul, mint angolul. Nagy sajnálatomra ezek a kiváló meseírók mára már eltűntek a tantervekből és a kötelező olvasmányokból.
Móra István, 1864. október 24-én született Kiskunfélegyházán, Pest megyében, egy elszegényedett foltozó szűcsmester és egy kenyérsütő asszony második fiaként.

szozattovabbacikkhez

Móra István: A pusztáról, Félegyházi ó-templomban, Hit, Kenyérszegéskor, Mindennapra

Móra István:

A pusztáról

Bolyongok egyedül napsütött mezőben,
Keresek valamit, keresek hiába...
Oda van, vége van, elvesztette színét,
Mint a hogy gondra vált ifjúságom álma.
Bolyongok a pusztán, keresem a pusztát,
Tele vadvirággal, tele költészettel;
Furulyaszót lesek, daruszóra vágyom,
De csak egy-egy varjú kiabál rekedten.

Hová lett a nádas ezer madarával,
Fehér nympháival, szűz liliomával?
Hol van a ka kuk fű, hol az árvalány haj?
Merre já'- a túzok szaladó fiával?
Hol a gólyamadár, hol a darumadár?
Hová lett a gulya, merre ment a ménes?
Tiszta 8elyemfüvön fehérítni vásznát
Piros arczú leáuy mórt nem jön az érhez?

Itt legelt a ménes, itt hevert a gulya,
Selyemszőrű csikó, tagbaszakadt gőböly, —
Ha léiben, ha nyárban, soha sem fogyott el
A hullám az érbül, a fű a mezőről.
Komor paraszt szántja most a sovány hantot,
Sehogysem boldogul ösztövér lovával,
Káromkodik hosszan, zúg a kötél-ostor,
Idetekint olykor, de köszönni — átall.

szozattovabbacikkhez

Nagy Emma: Forradalmak

Tormay Cecilenek

A tömör-kék Űrben örökös a Törvény:
erő a pályáján ingatatlan megy.
Csak az ember lázad szelekótya földjén –
kénköves szavakkal forradalmat vet.

Csörömpölő sorján forradalmi láncnak
mindig csak a vér foly s elbukik a Cél.
Vad fekete bálján durva haláltáncnak
ember az emberhez mily sokára ér!...

Mennyire nem látja egyetlenegy útját,
amit Isten Fia megmutatott már.
Szavai a szelek száz irányát futják
s törpe lelke mindig új csodákra vár.

Jézus – az egy tiszta Forradalom – állja
idők pusztulását, hulló céljait.
Jézus a szeretet diadalát várja,
mely kétezer éve oly korai itt!...

1931

Szerb Antal: Tormay Cecile

Fellépése körülbelül egybeesett a Nyugat nagy nemzedékének fellépésével. Első novelláskötete már 1900-ban megjelent, de első sikerét csak 1911-ben érte el az Emberek a kövek közt c. regénnyel és az a műve, amelynek népszerűségét köszönhette, a Régi ház, 1915-ben jelent meg. A Nyugat-nemzedékkel nemcsak annyiban volt rokon, amennyire egy nemzedék tagjai elkerülhetetlenül rokonok szoktak lenni, ha tehetségesek: nyugatos volt a szó alapvető, a Nyugat-mozgalomtól független értelmében is, a nyugati irodalmak rajongója és követője volt; és «nyugatos» volt művészi szándékának mélyén is, a művészetről alkotott viziójában. Artisztikus író volt, a finom, lelkiismeretesen kidolgozott részletek, a tűnő és csendes hangulatok, az önmagukért megbecsült ritka szavak és hasonlatok írója, dekoratív tehetség és a szó nemes értelmében dekadens. Öncélú mondatokat írt, amelyek arra voltak rendelve, hogy ötvözött formásságukban a kontextusból kiszakítva is megállják a helyüket és megállítsák, elmerengésre hívják az olvasót, felkeltve benne a szépség szomorúságát és a távoli dolgok igézetét. Annak a stílusnak és stílusteremtő életérzésnek volt a hordozója, amely legmagasabb szintjét Babits Mihály fiatalkori verseiben és Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád költészetében érte el.

    A Régi ház révén vált ismertté és népszerűvé ez az egyáltalán nem népszerűségre született tehetség. Akkoriban, – gondolom igazságtalanul, – azt vetették a szemére, hogy könyve túlságosan hasonlít a Buddenbrooksra.

szozattovabbacikkhez

Tormay Cecile és a Napkelet megalapítása

A Napkelet megalapítása

A Napkelet 1923 januárja és 1940 augusztusa között a Magyar Irodalmi Társaság kiadásában megjelenő, alcíme szerint irodalmi és kritikai folyóirat volt. 1923-tól 1937. április 2-án bekövetkezett haláláig Tormay Cecile, ezt követően a lap megszűnéséig Kállay Miklós töltötte be a szerkesztői tisztet. A folyóirat történetének részletes feldolgozásával máig is adós a sajtótörténet. Azonban már a két világháború közötti sajtóban is találkozunk néhány olyan megállapítással, amelyek átkerülve a korszakot feldolgozó irodalom-, sajtó- és művelődéstörténeti munkákba, máig meghatározzák a Napkeletről az irodalmi köztudatban élő képet. Eszerint a Napkelet a hivatalos kultúrpolitika kezdeményezésére, illetve támogatásával, a Nyugat hatásának ellensúlyozására keresztény és nemzeti szellemben alapított folyóirat volt. Valamelyes értéket csak kritikai rovatai képviseltek, azok is inkább csak eleinte, szépirodalmi részében nem volt képes felmutatni maradandó alkotásokat. Nyugat-ellenessége dacára a Napkelet sokat átvett annak kritikai szempontjaiból, stílusában is „tett némi engedményt a modernebb irányzatok követelményeinek”,  ugyanakkor ragaszkodott az „előkelő stílushoz”, a „társasági illem megtartásához”.  A Napkelet később fokozatosan elszürkült, „a huszas évek végére már csak a konzervatív irodalom szűkülő körét képviselte”.

szozattovabbacikkhez

Bartalis János: Varjak

Én szeretem az Istent, s mégis elmegyek ölni. Leölöm. –
Egy melegszemű, szép, idegen katonát fogok leölni,
mint a disznót nálunk. Meghal a szép, idegen lélek.
Meleg, párolgó vér szgja száll a levegőben.
A varjak kikezdik a szép halott hasát.
A szívét szaggatják ki.
Egy asszony sírva borul a templompadra.
A szívről lelóg a hús-cafat,
(ó rémes! a megaludt vér).
Egyik varjú el akar repülni vele.
Kiejti csőréből.
A szív megvonaglik – összerándul, mintha élne.
A látvány különössége megfagyasztja a vért ereimben,
– összeborzadok.
A varjak rászállanak.
Jóllakottan, undorító telhetetlenséggel, lanyha
farkbillegtetéssel ugrándoznak rajta.
Tele szájuk dögvésszel, párázatuk a halál csírájával,
undorító, rekedt hangjukban ott van a dögnek, a rothadt,
foszlásnak indult dögnek a képzete.
S e dögvészes állatok rászállnak, rápiszkolnak a
szép, idegen halott szívére.
Istenem! – Egy szobában lehull a fénykép a falról.
Az asszony ujjáról lecsúszik a karika gyűrű.
A szerelem szava meghalt.

Az erdők kivirágoztak, de nincs aki letépje a
virágokat és kedvesének hajába tűzze.
A madarak ismét nótába kezdtek, de nincs aki
versenyt daloljon velük.
A dáliák magasabbra nőnek, de nincs aki megsimogassa
tekintetével.
Meglesznek a lányok, szekérszámra hordják a virágot,
de nem lesz aki remegő dalt énekeljen fülükbe.
Eljön április, az orgonák nyílni kezdenének, de nem
lesz, aki édes nótával ajakán, alattuk virrassza az
éjtszakát.
Meglesz a sok komoly, hideg ember és nem jön
vissza közéjük a hóbortos, bolond fiú.
A halált szenvedésre akarja felcserélni, de nincs,
aki alkuba bocsátkozzék vele. A megsemmisülés?
Kinek kössek sírjára hóvirágból koszorút? - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Kazinczy Ferenc: Epigrammák

    Írói érdem

Szólj! s ki vagy, elmondom. – Ne tovább! ismerlek egészen,
    Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:
    Íz, szín, tűz vagyon a versben, ha mesteri műv.

    Szokott és szokatlan

Berki szokottat imád. Nekem az kecses, ami szokatlan;
    S kényesb vagy makacsúlt ízletem újnak örül.
Amit Berki szeret, megavulttá válaht az újért,
    Hamvamat a maradék áldani fogja tudom.

    Nehéz és könnyű

Nem szeretek nehezet, ha nehéz s könnyűt nem, ha könnyű;
    Ez s amaz együtt dísz, mint különállva hiba.
Úgy kell: ami nehéz, ha nem érzeti vélem, hogy az volt,
    S a könnyű, ha simult sok faragásra leve.

    Férfilélek

Fusd a fajt, valamint akarod, megmarkol erősen
    És ha magad gyáván elveted, összetapos.
Küzdj vele férfiasan s alacsony panaszokra ne sülyedj:
    Elszégyenli magát s megbukik a nagy előtt.

    Vigasztalás

Fölfele tart mindig, lefelé nem az emberi lélek;
    Égből szálla belénk és oda visszasiet.
Hasztalan a viharok részeg dühe; szép igaz és jó:
    Szent egység s lelkünk érezi, látja, hogy az.

Nadányi Zoltán: Búcsú

El akartál menni,
jöttél elköszönni,
jöttél hírüladni,
nem fogsz többet jönni.

Megraktuk a kályhát,
befüggönyözködtünk,
a búcsú, a búcsú
így kezdődött köztünk.

Nagy dolog a búcsú,
kevés ahhoz egy nap,
másnap is eljöttél,
harmadnap is, tegnap.

Most is szól a csengő,
jöttél elköszönni.
Nem tudsz te elmenni,
csak jönni, csak jönni.

Zilahy (Kiss) Károly: Hajótört

Lobogj, lobogj, setét kandalló!
Tavasz van, ah, de mily kietlen!
Mint zúg a hófelhő keletről!
Mily tél üvölt a kikeletben!

A domb kopár pázsitja fázik, –
Vad szél kergette könnyű sajkám;
Az örvény zajlott – hitt… s nem nyelt el, –
Bár evezőm’ torkába hajtám! – –

A mennybe vágytam – visszavertek;
Most ím, nem kellek a pokolnak:
„Égj el saját lángod tüzében!” –
Menny és pokol kacagva szólnak.

Lobogj, lobogj setét kandalló:
Égek belül s kívül, hah! fázom.
Mért voltak álmaim oly magasak,
Hogy most ébren kell éjszakáznom!

szozattovabbacikkhez

Illyés Gyula: Menet

Októberi este, – nemcsak ez az est,
vele már az év is esteledni kezd.
Zizzen izgatottan a lomb, leforog,
mint ágy elé női ruhadarabok.
Pirulnak a tölgyek, – ó bús szerelem,
mely akkor ijeszt el, mikor meztelen!
Jelt ad a szél, lent fa, fent felhő tolul,
a földre a rózsa, mint horgony hajol.
Nem állítsz meg, szegény rózsa semmit itt,
szép díszeivel a kert is elúszik.
Vitázva az éggel, feleselve bár,
indul a borzasan kapkodó határ.
Visszaint az útról, panasszal tele
felüti fejét egy ifjú jegenye.

Juhász Gyula: Októberi éj

Ezüstös kék lett az egész világ,
Halovány fénye, mint a köd, dereng,
Alvó kísértetek a kerti fák,
Haldokló hold virraszt a csönd felett.

Mintha megállott volna az idő,
Tán Csipkerózsa kertje ez,
A hallgatás már szinte rémítő.
Tán álmodom vagy ez csak mese lesz?

Elnémultak a szűkölő kutyák
És nem szólnak a harsány kakasok,
Nem jár egy ember és nem mozdul ág
És alszik hálójában is a pók.

Oly gyönyörű ez és félelmetes,
Egy hangot kérek tőled, ó világ,
Már azt hiszem, a végítéletes
Angyal próbálja majd a trombitát.

1934

Keresztury Dezső: Ősz felé

Még forrón süt a nap,
zuhog a verőfény,
de fordul a pillanat,
szürkébb felhő szalad
elforgó egek fakuló mezőjén,
s már rozsdállik a lomb,
hűsebb az éj fuvalma,
rekedten szól a kolomp,
gyűlik a tengeri halma,
s hideg fényben borong
     a téli alma.

Ölbey Irén: Őszi erdő

Ha festő lennék, ezt a tájat
vászonra festeném,
ahogy az ősz lobogva árad,
s könny ring a fű hegyén.
Elmondhatatlan leszűrt
szépség,
ahogy a fénynyaláb
megkeresi a lombok rését
és úgy tapogat át
a levelek közt könnyű ujjal,
hogy leng, lebeg a táj,
mint egy el nem sóhajtott
sóhaj.
Lágy, csipkés pára száll
s a fák szárnya repesve
lobban,
mint gyertyák lángjai
karcsú, színesablakú dómban.
Szinte elszállani
vágynak az ultramarin
Mennybe.
Zizeg a hűs, topáz
avar s mintha az Isten lelke
szólna hozzánk csodás
bűvölettel a kiforrt őszben.
Hallod e szavakat?
A lélek most magára döbben
a felhős ég alatt.
Figyelj e szavakra és értsd
meg,
hulláma végtelen
szeretet, harmónia, élet
és örök kegyelem.

1961

Sík Sándor: Őszi kertben

Őszi kertben
Őszi lombok zúgdogálnak.
Őszi kedvem
Sóhajai, furcsa felhők,
Őszi égen úszdogálnak.
Mondd, Uram, mit akarsz tőlem?

Sárga bundás sebes mókus
Fölszalad a görcsös ágon.
Merre szaladt el az én világom?
Úgy elment, itt se volt a nyár,
Hogy reszket a lomb közt a napsugár!
Mézes, napos, egynapos ősz.
Mit zörmöl a tél, amit megelőz?
Uram, mit tartogatsz?

Verik a diófát, zörög a dió.
Egy kérdés zörög a számon:
Van-e még, van-e még, gyümölcs a fámon,
Ajkakat édesíteni jó?
Zizzen a sárga levél:
Jelenti magát a tél.
Mondjátok, mondjátok, rőt levelek,
Van-e még bennem egy gyujtatnyi meleg,
Egy lábasnyi levest megfőzni tüzemnél?
– Uram, ha üzennél!
Mire tartogatsz?

1945. október

Beöthy Zsigmond: Bordal

Kancsóra, fiúk mind! bort igyatok!
Borban van igaz szerelem,
Mely szíved erén is átlobog, ég,
S láng ömlik el a kebelen.
    Rajta, igyál hát,
    S űzd a borút!
    Kába, ki önként
    Szerzi a bút.

Kancsót ide, bajtárs! A ki gyaláz
Bennünket, a bor fiait:
Nem tudja, miképpen bor csak a tűz,
S tűz edzheti csak karait.
    Rajta, igyál hát!
    S a ki nevet,
    Mondd neki: borral
    Toldd meg eszed!

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf