Németh László: Erdélyi József
Amikor Erdélyi első verseit Pestre hozta és szétnézett, merre vannak, mit csinálnak fiatal költőtársai, lírikusok helyett verskísérleti-telepet talált, ahol, mint valami német kémiai gyárban az új anilin-származékokat, elméleti úton új stílusokat állítottak elő, a katlanokban új formák forrtak s az üllőkön új szófűzések, sokszor új nyelvtanok teherbírását próbálták ki. Az előző nemzedékre bajos volt rálicitálni; a fiatal mesterek süröghettek, izzadhattak, ha Ady és Babits után az érdektelen és epigon jelzőtől egyszerre akartak menekülni.
Erdélyi nem volt laboratóriumi ember s húzódozott a kísérleti költészet retortáitól. Neki megvolt a maga költői terhe, ennek a nyomásától akart minél előtt szabadulni. Nem teketóriázhatott a versírással, nem válogathatott a költői megjelenés változatai közt, egyik vers a másikat tolta s valahogy mindnek meg kellett íródnia. Mély vízben találta magát és úsznia kellett. Úgy úszott, ahogy a fulladás veszedelme diktálta, úgy verselt, ahogy az otthon hallott dalok, diákévei Petőfije, Aranya a verset az ösztönébe írták.
Ha társai a világirodalom szabadegyetemén szédelegtek, Erdélyi megmaradt népiskolai tanulónak.
Bár a XX. század második felében hunyt el, az iskolai irodalmi tananyagok még szőrmentén sem emlékeznek meg az 1890. november 2-án Szegeden született Terescsényi György hagyományőrző elbeszélőről, aki százada első harmadának valós életét, költői ábrázolását tűzte ki alkotói céljául. Óvakodott a romanticizmus lázas nyugtalanságától, gondos alakrajzolással vezette hőseit az olvasók elé. A szerelmi összeütközések szálaiba nem egyszer beleszőtte a korszak társadalmának bírálatát is. Persze nem ő volt az egyetlen ilyen irodalmi alkotó, miközben az évszázad elején még ott ragyogtak az olvasók előtt a tizenkilencedik század ismert, idősebb írói is. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Rákosi Viktor, Bársony István, Benedek Elek, Eötvös Károly, Tóth Béla munkáit feszült érdeklődéssel várta a közönség, de mellettük már egyre jobban előre nyomult – élén a közismert Herczeg Ferenccel és Gárdonyi Gézával – az új nemzedék. A népies iránynak, a szalon-elbeszélésnek, a lélekelemző aprólékosságnak, a társadalmi alakrajzolásnak és a történeti regénynek jeles művelői Móra Ferenc és László, Tömörkény István, Fekete István, Veres Péter és mások mellett Terescsényi György. Az alföldi gazdanép és színes világa az érdeklődés állandó tárgya volt. Mindig akadtak írók, akik történeteiket olyan módon mondták el földmívelő-hőseikről, hogy problémakörük, társadalmi felfogásuk és előadó művészetük újnak-forradalminak tetszett. Terescsényi az I. világháború utáni magyar élet egyik legfájdalmasabb sebéről, a földtelenségről, a paraszt és zsellérkérdésről több megszívlelendő dolgot vetett föl elbeszélő munkáiban, mint például a Parasztpárt számos hangadó vezérszónoka.
