Mátyás király és a szegény ember

– Benczédi Székely István krónikája nyomán –

Mátyás király egyszer kiment az urakkal a mezőre mulatni. Ahogy ott mulattak, meglátott egy szegény embert, aki Buda felé ment. Odalépett hozzá és megkérdezte:
- Bátya, hová mégy?
Mondta a szegény ember:
- Budára.
Kérdezte ismét a király:
- Hová viszed a ludat?
De az ember nem vitt ludat, hanem csak megőszült.
Azt mondta erre a szegény ember:
- A szekszárdi apátúr házasult meg, jóanyádat vette el, ím, oda viszem menyegzőbe a ludat.
Amikor ezt a király meghallotta, azt mondta rá:
- Efféle aggebet náluk holddal vetnek.
- Nálunk is vetettek, de több ki nem kelt abból a te aggeb atyánál.
A király nagy örömmel tért vissza az urakhoz, és elmondta nekik, hogy-mint járt a szegény emberrel.
Mulatozás után visszatértek Budára, és a király nem nyughatott addig, mígnem a piacon felkereste a szegény embert, akivel az úton beszélt.
A király megtapogatta a tarka ló farát, amin az ember ült, és azt kérdezte:
- Bátya, hogy adod a tarka szövetet?
A szegény ember ezt meghallotta, ottan hátrafordult, felfogta a ló farkát, és azt mondta a királynak:
- Jer be, atyámfia, a boltba, megalkuszom veled.
Ahogy a király ezt meghallotta, a szegény embert bevitte a várba, örök szabadságot adott neki, és felette megajándékozta.

Móra Ferenc: Az aranykrajcár

Én nem tudom, hol szerzi Pannika azt a sok aranykrajcárt, de minden reggel van neki egy. A tündérek teszik-e a vánkoskájára, nagyanyától kapja-e, doktor bácsi adja-e, vagy anyjától kunyorálja vagy az apa zsebe bánja? Én nem tudom, mert nem mondja meg, csak szalad, szalad, öröm ragyog a szemében, aranykrajcár a kezében.

    - Mid van, tán aranykrajcárod?

    - Minek kérded, úgyis látod.

    - Hát add nekem, cserébe három csókot kapsz érte.

    - Nem kell nekem senki csókja. Szaladok vele a boltba, veszek rajta csokoládét, mákos kiflit, habos kávét. Eredj az útból, Ferkó bácsi!

    Ment, ment sebesen, mint a szél, már a konyhából is kiért, amikor hízelkedve elébe állt a Bodri kutya. Az is azt kérte tőle:

    - Mid van, tán aranykrajcárod?

    - Minek kérded, úgyis látod.

    - Jaj, Pannika, nagy a hiba. Megcsípett a dongó darázs, ég a helye, mint a parázs. Ha id’adod a krajcárod, veszek rajta orvosságot. Ha nem adod, majd megbánod!

    - Jaj, én nem tehetek róla. Szaladok vele a boltba, veszek rajta csokoládét, mákos kiflit, habos kávát. Eredj az útból, Bodri kutya!

Fekete István: Hó

Délután egy kis szél indult el és nehéz, szürke felhőket hozott a hegyek felől.

    Egyszerre este lett. Puha köd ült a szérűkre, ahol verebek alusznak és macskák leskelődnek egerek után. Télszaga lett a füstnek, a toronyóra kongása olyan messziről jött, mintha valahol távol a mesékben vernek takarodót ólomkatonáknak.

    Távoli és csendes lett egyszerre minden. A szekerek puhán zörögve fordultak be a kapun, a lovak a hazatérés örömével baktattak be az istállókba, a tyúkok már felgallyaztak az eperfákra, és a kutyák némán feküdtek a küszöbök előtt.

    Elcsendesedett a falu, elnéptelenedtek az utcák, csak a cigány ballagott az alvég felé. Vállán vastag nyárfadarab, hóna alatt fejsze, kalapjában kakastoll. Mezítláb csattog a puha sáros földön. Egyszercsak megáll, leteszi a fát és felszimatol a levegőbe.

    - Esik a hó. Esik.

    Újra felkapja a fát, a hóna alá vágja a fejszét – mint a katonatisztek a kardjukat a májusi sétatéren – és elindul.

    Esik a hó. A templomdomb füvén már látszik is és a kerítések élén megmarad. És sűrűsödik. Eleinte csak apró pelyhek szakadtak ki a szürke égből, de most ár bátran, vastagon havazik.

Kacsó Sándor: Köd ült a Hargita lábaihoz

Félig öntudatlanul kerülgette a locsogó tócsákat.

    Úgy történt valamiképp, hogy a háromnapos eső után már nem felhőket küldözgettek a hegyek, hanem fehéres, sűrű kö9dbe takargatták a falucskát. A köd pedig hűséges volt: ragaszkodott a földhöz, s úgy odaült a Hargita alá, mint nagyanyám a rokkája mellé. És azután fonta, pödörgette csendes dobogással az elnehezülést az emberek lelke köré. Éppen, mint nagyanyám orsójára a szíjas kenderfonalat.

    Az uccácskában tova bandukolt egy-egy subába takaródzott vén székely, s subája szélén csepegett a víz, mertha eső nem is esett, de a köd hozzáragadt az emberhez, s ragaszkodásával reá lopta az ősz nedves, hideg leheletét.

    Pista elárvult magában nézegette az ablakon keresztül a meghalványodott világot. Mellette könyv hevert sután félredobva; félig a kanapén, félig a padlót nézegetve.

    - Minek már ide könyv? Minek ide tanulás – sóhajtott Pista. – A világ ködbe öltözött a Hargita alatt, s én innen sehová se mehetek, mert ideköt apám nyűgöző akarata. Most már semmit se használjon a tanulás.

József Attila: Elmaradt ölelés miatt

Úgy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Úgy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –
nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
    De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!

Makacs elmúlás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tűzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
    hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?

Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek –
s nem is úszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!… Hol volt az öled?…
Míg itt hadart s hazudott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
    s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.

Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a művész pörölt az elmúlással –
tanúskodj néki! De velem, ne mással.
    Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. És nem vagyok bolond.

Kányádi Sándor: Kívánság

Egy másik asszonnyal, aki nincs
(és minden asszonyban ott van),
aki nem te vagy, aki nincs,
aki egy mosolyodban,
mozdulatodban, benned is
olykor villanni látszik:
akit nem én, egy másik
férfi ismerhet benned, és
aki másoknak szenvedés; –
azzal is ismertess meg, –
akkor elhiszem: úgy szeretsz,
ahogy még nem szerettek.

Lászlóffy Aladár: A fényfolt

A holdpillantás futott ki elém,
született, óvott, gyermekszerű lény.
Felkaptam, éreztem, hogy kisleányom.
Állok vele, karon – az anyját várom.

Nem jön. Elindulunk szomorún, ketten.
Hallgat nagyon, mióta ölbe vettem.
Mit széttépett család, élünk mi is majd valahogy.
A gyermek nő, s a holdfény egyre fogy.

Nagy László: Vérugató tündér

Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!

Fehér vagy mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.

Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.

Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár – kérdem magamban.

Pilinszky János: Mondom neked

Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.

A levegő még hosszú-hosszú szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködött tunyán.

Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásítasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végül minő medúzafő leszel?

A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
az ujjaidon próbálod fogát.

Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.

Parázna vagy, mondom neked, parázna,
– hallgass, míg végére jutok! –
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.

Lampérth Géza: A magyar nóta

Zeng a nóta, sír a nóta,
Az édes-bús magyar nóta…
Benn’ a jókedv, benn’ a bánat,
Ami fakad, ami támadt
Örömünkben, búnkban itten:
Magyar földben, magyar szívben.

Zeng a nóta… játszi, pajzán,
Magyar lányok dalos ajkán…
S ahogy zendül, amint csendül,
Könny csordul ki a szemembül…
– Hullj, csak hullj, e drága földre,
Édes öröm édes könyje!

Sír a nóta… szomorúan,
S ami benne szomorú van:
Szívem az is általjárja
S megindul a könnyem árja…
– Hullj, csak hullj e drága földre,
Fájó bánat fájó könyje!

Küzd e nemzet ezer éve,
– Beillenék a mesébe! –
S küzdelmének bére, díja:
– Azért vigad most is sírva –
Kevés öröm, tenger bánat,
Ez ad szárnyat nótájának.

Daloljatok, daloljatok,
Dalos ajkú magyar lányok!
Ha inkább bús, szomorú is:
– Miénk az, ha gyász, ha bú is!
Örökségünk, büszkeségünk,
Szent a magyar nóta nékünk!

Daloljatok, daloljatok,
Zengjen, sírjon a nótátok!
A vidáma hadd vidítson,
Szomorúja hadd búsítson,
Kedvünk tüze hadd lobogjon,
Búbánatunk hadd zokogjon…

Hadd ázzék az arcunk könnytül,
Hullásától lelkünk könnyül,
Alvó szívünk lángra gyullad…
S a könny nyomán, melyet hullat
Honfi-öröm, honfi-bánat:
Szép hazánkra áldás támad!

Jakab Ödön: Buda-Pesten

Végre megértem: nincs semmi nagy ok
Rám olvasni, hogy vidéki vagyok,
Mert nem valami hitvány falvakon,
De valahára már Pesten lakom,
Hol sok a nagy ház, sok az éhező,
S hová közel van a Rákos-mező,
Egyszóval: többet tud, mint falun
A hatvanéves emberek.
Két hete már, hogy Pest ege fedez!
Két hét padig, haj! nagy idő,
Mert egy hónapos csecsemő
Éltének éppen fele ez.

Élveztem mindent, mit a pestiek,
Ittam az öreg Dunából vizet;
Állam sok fényes kirakat előtt,
Vacsora tájban: – úgy ebéd előtt;
Magas, főrangú helyen jártam:
A királyi ház – árnyékában;
Láttam poétát, aki tél-túl
Megejt egy-egy dalt martalékul;
Lányok kísértek négyen, ketten,
Ha tudniillik elől mentem;
Adósság is csak jutott nékem,
Ha nem is itt, de más vidéken;
Szóval, már pesti volnék teljesen,
Csak még nem csaltam meg a kedvesem.

Oh ily szép élet, ennyi élvezet
Bizony akárkit büszkévé tehet!
S engem is azzá tesz nagyon,
Mihelyt vidékre távozom,
Hol jó reggeltől késő estig
Adni fogom a kényes pestit.

Csak az a baj, hogy már kabátom
Helytelen útra tévedt, látom:
Napról-napra rohan a dőre
Bús pusztulásba nyakra-főre.
S ha még egy-nehány rövid hétig
A jó istenek meg nem védik
Akkor végem!
Oda lesz minden dicsőségem,
Mert el nem hiszik általában,
Hogy ilyen hitvány, foltozatlan,
Kopott kabátban
Csak egy napig is Pesten laktam.

1878

Jókai Mór: Óh Petőfi, ha most élnél!

Óh, Petőfi, ha most élnél,
Vajon mihez kezdenél itt?
Élnéd-e úgy a világot,
A hogy a többiek élik?
Szorultságból, mint poéta
Mit tehetnél mindenfélit?

Adnál-e ki divatlapot,
Változatos melléklettel?
Czifra bolond divatokat,
S hozzá egész tisztelettel
Írnád-e, hogy most ezt hordják,
Azt a "régit" hát feledd el!

Vagy élczlapot szerkesztenél?
Próbálgatva, hogyan lehet
Álruhában átszöktetni
Egy-egy ártatlan ötletet?
S hányni a czigánykereket,
Mikor már senki sem nevet?

Vagy beállnál, mint munkatárs
Egy-egy taposó-malomba:
Írni Schleswigről, Bismarkról
Pesti Naplóba vagy Honba?
Épen neked való volna
Ez a munka, ez a lomha!

Vagy te is ott volnál régen,
A hol a többi poéták?
Kik a lantot elhajíták,
S biztosító-, hiteladó-
Intézetekben fogyasztják -
Nem a tintát, csak a krétát.

Vagy, nem! Volnál, a ki voltál:
Ki azt mondja, mit rég mondott,
Ki nem nézte, merre úsznak?
A hol gát volt, ott átrontott,
S bámulnának nagy szemekkel, -
- Mint gyógyíthatatlan bolondot?

Az olyan eszmékre, miként
"Azok" voltak, most nincs bolt-ár;
A te lángod kihűlt helye
Nem tűzhely már, - csupán oltár:
- Tisztelik; de nem főznek rajt'.
De jól jártál, hogy meghaltál!

Kéry Gyula: Petőfi dajkája

Több ízben jártam Kiskőrösön, ahol Revalo Pál, a község érdemes jegyzője nagy segítségemre volt abban, hogy beszélhessek azokkal az öreg emberekkel, akik Petrovicsékat ismerték. Ily látogatásom alkalmával még életben találtam Petőfi dajkáját: Kecskeméti Mihályné született Kurucz Zsuzsannát, egy töpörödött öreg anyókát, aki tizenhat éven át szolgált Petrovicséknál. Ő ringatta egykoron ölében, s altatgatta dallal Magyarország dicsőségét!

    Mikor 1894-ben fölkerestem, a felvégen lakott vejénél: Ambrus János földmívesnél, ki a második férjétől származó leányát bírta feleségül. A 86 éves anyóka künn ült a küszöbön, s összekulcsolt sovány kezét térdére hajtva, sütkérezett a nyári napsugárban. A hosszú idő mély barázdákat szántott napbarnított arcán.

    Köszöntöttem és elmondtam, hogy mi járatban vagyok. A Petrovics név hallatára, mintha a múltnak egy sugara villant volna meg szemében, szinte sugárzó arccal mondta:

    - Áldott jó emberek voltak. Isten nyugosztalja őket!

    Majd betértünk a szobába, ahol Zsuzsi néni elmondotta egész élete történetét, beleszőve mindazt, ami Petrovicsékre emlékeztette.

    Szülei kiskőrösi földmívesek voltak. A római katolikus és evangélikus templom közötti szűk utcaközben laktak. Mellettük állt a Makovinyi borbély háza, melyet később Petrovics mészárosék béreltek. Tizenöt éves korában férjhez ment Hegedüs András kiskőrösi földmíveshez, de házassága szerencsétlen volt és félévi együttélés után elhagyta férjét, visszatért a szülői házba. Kis fia már ott született, azonban néhány hét múlva meghalt.

    Ekkor történt, hogy egy napon Petrovics mészáros meglátogatta őt és kérte: szegődjék el hozzájuk dajkának, mivelhogy felesége, aki a szüléskor a gyermekkel együtt nagy veszedelemben forgott, nem tud szoptatni, s ha ez így marad, a kis fiú elpusztul. Jó ellátást, jó bánásmódot ígért.

    Kurucz Zsuzsanna másnap már Petrovics házában volt. Az újszülött kisded akkor néhány hetes lehetett csupán. Szülei lemondtak életéről: olyan gyenge, olyan beteges volt. De egy-két hónap múlva szemlátomást erősödött. Petrovics sült hússal tartotta a dajkát és eget-földet ígért, ha a fiát életben tartja. Időközben Petrovicsné is meggyógyult, s ez időtől kezdve boldogság költözött Petrovicsék házába.

    Kurucz Zsuzsanna reggeltől estig a gyermek mellett volt. Megszokták egymást, s egymás nélkül el sem lehettek. A kis Sándor folyton a szoknyájába kapaszkodott és mezítláb tipegett utána a kertbe vagy ki az utcára. Mikor már beszélni tudott, dajkájával eleintén tótul beszélt vagy tót szavakat kevert a magyar közé, míg Petrovics mester meg nem parancsolta, hogy csak magyarul szabad a gyerekkel beszélni:

    - Poczem Zsuzskó – szokta mondani a kis Sándor – menjünk a pincébe!

Petőfi Sándor levele hitveséhez

Marosvásárhely, júl. 29. 1849.

    Kedves édes Juliskám!
E szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok, kezem úgy reszket, alig bírom a tollat. Megkaptad-e előbbeni két levelemet? egyiket innen, a másikat Kézdivásárhelyről írtam. Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána rugaszkodtunk Udvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Bereck felé, ott találkoztam vele, már visszajött Moldvából, hova lázító proklamációkat vitt be s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négyezer oroszt egy zászlóaljjal. Berecken jön hozzá a tudósítás, hogy Szászrégennél megverték a mieinket, s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül; én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most vagy két napig itt leszünk, míg a sereget egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? ő tudja. Előbbeni levelemben írtam, hogy Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van, Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Bemmel Berecken találkoztam; megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát, és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, s összeöleltük és csókoltuk egymást, „mon fils, mon fils, mon fils!” szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egresi Gábortól, hogy „fia ez a generálisnak?” Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta a másik segédtisztnek: „Melden Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden Sie das wörtlich: Mein Adjutant der Major Petőfi, welcher abgedankt hat wegen der schändlichen Behandlung des General Klapka, ist wieder in Dienst getreten.” Szinte ma is útban mondta, hogy neked itt Marosvásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföldnyire vannak innen, s az idevalók is szétfutottak, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehetsz felőle győződve. Hogyan vagytok, kedves édes imádott lelkeim? ha én hallhatnék valamit felőletek! ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, írj, ha csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél elébb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor, számtalanszor!
imádó férjed
               Sándor

[Címzés:] Petőfi Sándornénak, Tordán, a református papnál Miklós Miklósnál

In: Petőfi Sándor összes prózai művei és levelezése. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974., 418-419. oldal.

Vajda János: Petőfi olvasásakor

Elő-elő veszem
S olvasom versedet.
Belőle búsulok,
Belőle nevetek.

Az pedig csak hagyján
Amikor búsulok:
Akarhogy fáj, azért
Könnyet nem hullatok.

Hanemha jó kedved
Szikráin nevetek:
Előttem a szép múlt -
S könnyeim peregnek.

Váradi Antal: Petőfi a Hortobágyon

Sötét a puszta. Szürkül. Őszidő van.
Fojtó, nehéz köd ül az udvaron.
A sáros úton lassú vándor ballag.
Fátylat köré hulló köd árnya von.

Távolban egy kis fény az esthomályból
A roskadónak hívón integet:
Alig-alig hogy bírja fáradt lába
S könnyezve nézi a sötét eget.

Az arca sápadt, tenger szenvedéstől.
Emésztő lázban ég a két szeme.
Már-már lerogy… De mintha az a kis fény
Közelbről bátorítva intene?!

Útszéli csárda… odaér pihegve.
Csak éji szállást kér szegény beteg…
Félvállról néz rá, fitymálva a gazda:
«A kályhasutba dűljön kelmetek…»

Csak odarogy szegény… Álomra csukja
A láz tüzében égő bús szemét…
S meglebben álma szép tündér-kárpitja
S egy angyal kérdezi: «Szenvedsz-e még?

Dömötör János költő

Az 1848-as szabadságharc a magyar költészetben is forradalmi változásokat okozott. Leverése után a nagy zajjal fellépő Petőfi-utánzóknak nem voltak tartós sikereik; az Arany János szellemében dolgozó költői csoport lassankint felülkerekedett. Dömötör János költő pesszimista gondolkodó volt, az élet csapásai fásulttá tették, a túlvilág vigaszából kiábrándult, nem szerelmi lírikus és nem hazafias költő; meglepő kivétel ennek a kornak poétai világában. A Dunától félórányira, szép síkságtól környezett emelkedésen Dunaszentgyörgyön, Tolna vármegyében született 1843. december 20-án erős kálvinista köznemes szülőktől. Itt éltek régtől fogva a Dömötörök, anyja Szentes János kunszentmiklósi tanárnak, majd bogyiszlói papnak és Zelizi Máriának, a „dabasi homok virágának” leánya, Erzsébet. A családban állandó meleg béke és szeretet volt.
Szülei 13 éves korában meghaltak, nevelőszülei bátyjai lettek. Cseregyerekként Bikács községben töltött egy évet, itt megtanult németül, majd 1854-ben a gyönki gimnázium tanulójaként három alsó osztályát végezte, majd 1857 őszén a Nagykőrösi Főgimnázium hallgatója. Így lehet,
hogy bár dunántúli református családból származott, a nagykőrösi alma materben, a legnagyobb magyar balladaköltő Arany tanítványa lett. Komlós Aladár szerint, aki egy disszertációban próbálja megeleveníteni Dömötör János elfelejtett alakját és képet rajzolni egyéniségéről leírja, Dömötör sajátságos, nehezen megfejthető egyéniség volt, ellentmondásokkal teli, enigmatikus lélek és munkássága is sok tekintetben az.

Tömörkény István: Borfejtésnél

Fejtik a bort a pincében. Nagy és hosszú pince, az egész tanyában ez a legszebb épület. A bornál ugyanis finnyásabb vendég nincsen a világon. Azonnal megérzi a rossz kvártélyt, és beteg lesz. Ez alapon az okos ember szép lakást épít neki, hogy valami baja ne essen. Ebben aztán a bor fejlődik és egészségesedik. Mikor először fejtik, még semmit sem mutat. Lélotty, amit a csávába kellene önteni. Piszkos, zavaros, és igen kétségbeesett embernek kell annak lenni, aki megissza. Már a második fejtésnél tisztul, bár még nem átlátszó. Olyanforma fények vannak benne, mint a tejkő ragyogása. De az íze már lehetős. Ennek örülni szokás. Most csak a tiszta hordókba vele, mert olyan a bor, mint a gyerek, hogy tiszta bölcső kell neki. Abban bizonyos ideig megint nyugszik. Ilyenkor pihen a bor, alszik, és álmában tisztaságot ölt magára. A harmadik fejtés az ünnepélyes. A harmadik fejtésen ösmerszik meg a bor valósága. Ha ekkor nem jó, fejtheti ezerszer, csak oly ital marad ő, amelytől az ember megborzong, s ily módon dicséri a gazdának: Ejnye, de jó bor, verje el az isten a tövit útról-útra. Ettől pedig nagyon óvakodni kell, hogy ilyen véleményekkel ne álljon elő az, akit az itallal fölkínáltak. A szőlőbe ugyanis sok pénzt kell belerakni egyik szürettől a másokig, aminek az ára aztán csak a borban jön vissza. Aki a bort nem fejti, az pénzt sem fejt, aki meg a bort rosszul fejti, a pénzt is rosszul fejti. Ugyanis a rossz bor nem kell senkinek sem, a jó bor után pedig úgy tülekednek az emberek ebben a hamis világban, hogy az csoda. Ennélfogva a borfejtés nem kis mesterség, hozzá mindenféle részről hozzáértés kívántatik.

Erdélyi József: Téli álom, Téli virágok, Vörös május

Erdélyi József:

Téli álom

Undok idő, fagyos, sivár.
Legalább a hó esne már!
Esne, esne, akkor hó:
takarná be a világot. –
Az lenne tél, nekem való!

Omlana bár, meg se állna,
míg egy toronyhegy kiállna,
míg kiállna egy gyárkémény. –
Egy sivatag lenne a Föld,
egy hómező s rajta én, én.

Hósivatag, fehér tenger,
közepében csak egy ember;
tanyák, falvak, városok: lenn,
lenn, a mélyben és könnyebbség,
nagy könnyebbség unt szívemben.

Nagy könnyebbség a szívemben,
csend zenéje a fülemben;
csend zenéje, boldogságnak
tündéri szép muzsikája,
hívó dala más világnak –

Medvigy Endre: ERDÉLYI JÓZSEF FEKETE TÖLGYE

Erdélyi József a XX. századi magyar irodalom meghatározó egyénisége, a népi írói mozgalom előfutára és első nagy költője 120 esztendővel ezelőtt^[1], 1896. december 30-án a Bihar megyei Újbátorpusztán dolgos középparaszt szülők harmadik fiaként látta meg a napvilágot. A mezőtúri hadiérettségi után Kolozsváron járt tiszti iskolába. Ekkor, 1916. augusztus 20-án jelentős irodalmi, művészeti és közéleti lapban, Sütő Nagy László Kolozsvári Szemléjében jelent meg Este egy polyák viskóban című, kint, a galíciai fronton írt verse. Azóta eltelt bő egy évszázad. Ez a kettős évforduló jó alkalom a számvetésre, és a hányatott sorsú, istenáldotta nagy költő hagyatéki jellegű kötete megjelentetésére.

    Móricz Zsigmond a Nyugat 1921. áprilisi számában közreadta a népből jött Erdélyi József öt földszagú versét (Fegyvertelen; Búcsú; Ibolyalevél; Minden árvák anyja; Tetemrehívás). Az öt reprezentatív vers megjelenésétől számítjuk a költő indulását. Ettől kezdve, a kisebb-nagyobb zökkenők, hosszabb szilenciumok ellenére 1978. október 4-én bekövetkezett haláláig, sőt a síron is túl tengernyi versét közölték az irodalmi folyóiratok, hetilapok és a legkülönbözőbb politikai irányzatokat képviselő napilapok.

Németh László: Erdélyi József

Amikor Erdélyi első verseit Pestre hozta és szétnézett, merre vannak, mit csinálnak fiatal költőtársai, lírikusok helyett verskísérleti-telepet talált, ahol, mint valami német kémiai gyárban az új anilin-származékokat, elméleti úton új stílusokat állítottak elő, a katlanokban új formák forrtak s az üllőkön új szófűzések, sokszor új nyelvtanok teherbírását próbálták ki. Az előző nemzedékre bajos volt rálicitálni; a fiatal mesterek süröghettek, izzadhattak, ha Ady és Babits után az érdektelen és epigon jelzőtől egyszerre akartak menekülni.

    Erdélyi nem volt laboratóriumi ember s húzódozott a kísérleti költészet retortáitól. Neki megvolt a maga költői terhe, ennek a nyomásától akart minél előtt szabadulni. Nem teketóriázhatott a versírással, nem válogathatott a költői megjelenés változatai közt, egyik vers a másikat tolta s valahogy mindnek meg kellett íródnia. Mély vízben találta magát és úsznia kellett. Úgy úszott, ahogy a fulladás veszedelme diktálta, úgy verselt, ahogy az otthon hallott dalok, diákévei Petőfije, Aranya a verset az ösztönébe írták.

    Ha társai a világirodalom szabadegyetemén szédelegtek, Erdélyi megmaradt népiskolai tanulónak.

Berda József: Tél gyűlölete

Bitang tél! kegyetlen ellensége
szenvedő testem minden tagjának:
ó, mint utállak-gyüllölek én! Évről
évre borzongva várom jöttöd, mint
félős gyermek a borzas ördögöt.
Míg a te időd durva szeszélye
dühöng; állandó, sosem gyógyuló
beteg vagyok, dühös eb, ki mindenkit
megugat. - Inkább a döglesztő s
verejték-csurgató meleg nyár
kinozzon mindörökké, mint a te
fertelmes egyhangúságod, nyavalyák
időszaka. Ázom-fázom, tüsszögök s mi több:
étvágytalan vagyok miattad! A konok
halál kedvence vagy, káromkodásra
ingerlő, kórház-szaporitó nyavalya,
mely nem az Isten mosolyában fogant, mint
a többi lelket-gyógyító időszak. Pusztitsd el,
öld meg a telet igaz Isten, - hadd énekeljek
igazabbul, mielőbb végképp megbolonditana
e halálbataszitó, bitang téli idő.

Dsida Jenő: December

A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.

Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.

...Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,

s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, - mert fehér.

     1925

Nagy Méda: A reggeli ködben

A reggeli ködben kicsi útszéli erdő,
milyen messzi és mély vagy!
Kopasz, suta, apró ágaidra
aranykarikát dobál a téli nap
és hamvas lilára ölel téged
s a benned nyugvó szürke levegőt,
szorító karja a csupa fény.
Mennyi szín alszik most szíveden, erdő,
mennyi fény száll most a homlokodra, fa,
mennyi titok bújik meg karjaid közt, ág…
Miért hal meg a szín, fény és titok,
ha fölszakad a köd?

1933

Sík Sándor: Téli áhitat

Csendesen, botfülű vonat!
A szakrális lepel alatt
Piheg a téli Balaton.
Fehér áhitattal köszöntsük,
Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk
A felnyújtott jegenyegallyakon.

Csak ez, csak ez van, - nincs se vér, se bomba,
Nincs katakomba,
Csak a szépség van, ez a hófehér.
Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod,
Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot
A szépséggyilkos emberért!

Vargha Gyula: Kora tél

A föld csonttá fagyott,
Zord keble a magot
Már nem fogadja be,
S a csíra lent, szegény,
A föld fagyán-jegén
Áttörhet-e?

Mi lesz velünk, mi lesz?
Éhség, ínség ijeszt,
Én nemzetem.
Az Isten megaláz,
Nem nő rengő kalász
Dús földeden.

Óh kínos a nyomor…
Az éhező gyomor
Kínos kivált,
Az ember kebliből
Midőn a meggyötört
Állat kiált.

S nemcsak a harcteren,
Itt is könyörtelen
Dúl a halál;
Érett kalász helyett
A nyár gyermekfejet
Sárgít kasza alá.

1915

Arany János: Karácsonyi éjszakán

Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.

Csillag-é vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözitőt hirdet az emberiségnek?

Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol
S éji táncaikhoz rémeknek világol?

Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
Akár bujdosó láng - én megyek utánal!

Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre - temetőbe viszen.

1849 dec. 25

Bán Aladár: Karácsony-éj

Dicsőség a magasságban Istennek
és a földön békesség a jóakaratú embereknek.
/Szent Lukács evang. 2 , 14./

Karácsony-éj… Fönn az égen
Holdsugárban, csillagfényben
Angyaloknak népe rajzik,
Boldog ajkak dala hangzik.
Amerre csak szemük láthat,
Nem talál egy lombos ágat,
Csak a fenyők zöldek épen
Amottan az erdőszélen.

Oda szállnak hát hozzájuk,
Le is törik gyönge száruk;
A szegénykék sóhajtoznak,
Panaszkodnak, siránkoznak.
Az angyalok vigasztalják:
Ne sírjatok, szegény kis fák,
Nem haltok meg búsan, árván
Szent karácsony éjszakáján…

Bódás János: A karácsonyi Jézushoz

Jézus, te is születtél,
Milyen fiú lehettél?
Verekedni szerettél?
Hát mosdani? … Vagy jobb voltál
minden földi gyereknél?

Hát zöld egrest ettél-e
egészséged vesztére?
Fáról sokszor estél-e?
Kék foltokkal rakva hányszor
értél haza estére?

Panasz is volt néha rád?
Ne szomorítson a vád:
ha elszakadt a ruhád,
vagy valamit összetörtél,
kiporolt-e jó anyád?

Ó, te égi, tiszta fény,
követni mernélek én,
szakadékok peremén,
ha tudnám: te is így kezdted,
gyermekként, akárcsak én.

Dsida Jenő: Békesség velük

Most, hogy a földön minden költemény bús,
csapongó szárnyon Hozzád repülök,
s Neked dalolok, karácsonyi Jézus!

Repülök szánkán, csörgő hit-batáron
és úgy hódolok jászlod előtt,
kicsi Mesterem, jóságos Tanárom!

Nagy hittel vetek bízó szemeket Rád
és szent iskolád rossz kis nebulója;
megáldom szalmás, szegényes katedrád.

Te nem bántottál soha-soha engem,
nem vágtál arcul nagy-ártatlanul,
ha fehér álmot hordtam a szívemben.

Te nem taszítál el magadtól távol,
ha verseltelek Édesanyám nyelvén
s nem tiltottál ki soha iskolából.

Csókkal kérdezted: nem vagy-e beteg?
Könnyet töröltél, ha könnyet facsartak
karácsony-rontó sötét emberek.

Hát ne legyen most ez a költemény bús.
Legyen himnuszos, mint a téli táj,
s csókoljon vissza Téged, kicsi Jézus!

Legyen üdvözlő, ujjongó kiáltás,
a hópihéknek gyermekded öröm,
az embereknek szelíd megbocsájtás.

Sok-sok bajomért kit sem okolok.
Minden szavam szép karácsonyi áldás,
szentjánoskenyér, cukros dobozok,

selyem-papíron arany betűk – –
– és kegyelmedből, drága kicsi Jézus:
békesség velem, békesség velük!

Farcádi Sándor: Az én karácsonyfám

Hogyha karácsony estje közelgett:
Édesanyám az ágyba takart,
S fújt a fülembe, míg elaludtam
Egy elavultas templomi dalt.

- „Mennybe’ dicsőség, béke a földön!” –
És a fiúcska szenderegett; -
Kint csúnya felhők búgtak az égen,
S rázta a szél a házfedelet.

- „Lelketek ím ma ünnepet öltsön!” –
S már a fiúcska mélyen aludt; -
Túlnan egy ember verte az asszonyt,
S koldus előtt zárt sok be kaput.

… Trombita, csengő verte föl álmom,
És az ölébe vett az anyám; -
Cifra fenyőfa állt a szobában
S rajta egy ékes ló, kocsi, hám.

- Csúf hazugan így kezdtem az éltet.
Visszafelé volt minden igaz!
- Trombita, csengő verte fel álmom, -
Máma az élet forgatag az!

Hát a fenyőfa? ló, kocsi, hámmal!
- Azt sem az angyal hozta nekem!
Mert paripám – ördögi élet –
Poklok ölébe szállt le velem.

S én vagyok immár ló, kocsi, szerszám –
Ösztöke vérez, oldalam ég;
Gazda urára ült fel a jószág!
- Csúnya az élet, csúnya a vég… !

1920

Flórián Tibor: Gyermek

„Anyácskám, ki hozza a karácsonyfát?”
kérdezte a szomszéd négyéves gyermeke
„Angyal hozza”
– felelt anyja szelíd mosollyal –,
„angyal hozza karácsony estéjén,
mikor feljönnek az égre
– ott a mennynek kapuja –,
apró csillagok, ajándékosztó
Isten szemei.”
Örömtől kacagott kis ajka
és tiszta szemei az ablakból
az égre néztek.
A karácsonyfa a másik szobában
készen állt gyertyák égtek az ágakon
és csiling-giling- csengetett az angyal,
de a gyermek éjfélig az ablaknál
maradt, mert azon nap este
nem jöttek fel a csillagok.

József Attila: Karácsony

Legalább húsz fok hideg van,
Szelek és emberek énekelnek,
A lombok meghaltak, de született egy ember,
Meleg magvető hitünkről
Komolyan gondolkodnak a földek,
Az uccák biztos szerelemmel
Siető szíveket vezetnek,
Csak a szomorú szeretet latolgatja,
Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
Fa nélkül is befűl az emberektől;
De hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
S az újszülött rügyező ágakkal
Lángot rak a fázó homlokok mögé.

1923. december

Kertész László: A Kisdeddé vált Ige

Megannyi harsogó száj
most csituljon mindenütt!
Hó is úgy szálljon földre,
a csendre fény szór derűt.

Subás pásztorok jönnek,
kucsmájuk égtől párás.
Médföldlépő csizmában,
köszöntenek a Földnek.

- Adjon Isten, emberek!
- Fogadj Isten, pásztorok!
Szülessen akkora hit,
mozduljanak a hegyek!

Mer’ Kisjézus itt közeleg,
jászolkája csupa fény,
kicsi istálló fölött
látni a csillagjelet.

Megérzi még a vak is
bús szemén a ragyogást.
A süket is meghallja,
mert a béke nem hamis.

A Kisdeddé vált Ige
nem hiú pompával jön.
Mégis de hatalmas, szép
az Isten áldott szíve!

Dobogjon hát minden szív,
jön az imádságos éj…!
Aki bűnös vagy, te se félj,
bánatod elébe vidd!

Mert mindenki jó lehet,
aki látja a jelet,
- Aki hinni akar, hisz
s láthatja a Kisdedet!

Garfield, 1977. december. Karácsonyvárás

Valentyik Ferenc: „Ma este - a Szeretet ünnepel.”

    Gyóni Géza ismeretlen karácsonyi verse az Erdélyi Szemlében

   A 20. századi erdélyi magyar irodalom megkerülhetetlen forrásainak egyike az Erdélyi Szemle szépirodalmi folyóirat, mely 1915 és 1944 között különböző neveken, de végig Sütő-Nagy László (1894-1978) szerkesztésében került az olvasókhoz. A kolozsvári születésű szerkesztő kiváló érzékkel ismerte fel a szép és maradandó értékkel bíró írásokat, de feljegyezték jó szervező és integráló készségét is. Így a nehéz években munkatársai között tudhatta az erdélyi írók, költők legjobbjait, mint például Reményik Sándort, Bárd Oszkárt, Ligeti Ernőt, Berde Máriát, Áprily Lajost, Nyírő Józsefet, Makkai Sándort és Kós Károlyt. 1940-ben Magyarországra települt, de addig minden jelentősebb erdélyi irodalmi vállalkozásnak részese volt. Munkásságával kiérdemelte, hogy az irodalom verbunkosának, az erdélyi szellemi élet örök vállalkozójának nevezzék.

Weöres Sándor: A bolondok karácsonya

A szegény
földtekén
kalapálást hallok én.
Sírást-rívást, kiabálást,
fizetjük az éji szállást
a beszálló fogadóban,
ha lovunkat viszik, jól van.
Egy király,
két király,
három király sorban áll,
szalmabábu a halál.
Addig-addig kalapálnak,
míg végtére táncot járnak,
mirrha, tömjén, arany-kincs,
a kolduson koszos tincs.
Itt a hullaház, toloncház,
a bolondház, fogház, kórház,
egy beteg,
sok beteg,
a jászolban kisgyerek.

Mondj uramnak engem

Magyar népköltés

Hej, páva, hej páva, császárné pávája!
Szegény legény volta, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem,
A vásárba mentem, piros csizmát vettem,
Avval haza mentem, az asztalra tettem.
– Kincsem feleségem, mondj uradnak engem!
– Én bizony sohasem, teljes életembe!
Mert apám háznál nagyobb urak jártak,
Őket sem uraltam, téged sem urallak.

Hej, páva, hej páva, császárné pávája!
Szegény legény volta, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem.
A vásárba mentem, rojtos ruhát vettem,
Avval haza mentem, az asztalra tettem.
– Kincsem feleségem, mondj uradnak engem!
– Én bizony sohasem, teljes életembe!
Mert apám házánál nagyobb urak jártak,
Őket sem uraltam, téged sem urallak!

Hej, páva, hej páva, császárné pávája!
Szegény legény volta, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem,
Az erdőre mentem, somfabotot szeltem,
Avval haza mentem, a pad alá tettem.
– Kincsem feleségem, mondj uradnak engem!
– Én bizony sohasem, teljes életembe!
Botom elé kapám, hátára vagdalám.
– Uram vagy, uram vagy, halálig, uracskám!

Mátyás király szerencséje

– Bonfini krónikája nyomán –

Minden dolgában szerencsés volt Mátyás király, s szerencse mindig a tenyerén hordozta. Háborúban golyó nem találta, kalandon baj nem érte, ármány egy hajaszálát sem görbítette meg. De legszerencsésebb a kockajátékban volt.
    A cseh hadjárat idején történt, hogy a királynak elfogyott a pénze. Hiszen írt a kincstartójának, sürgette is a pénzt, de hiába, csak nem érkezett meg, a katonák pedig erősen zúgolódtak, mert nem kapták meg a zsoldjukat.
    Mátyás azt mondta a zúgolódó katonáknak.
    - No, fiaim, még csak egy napot adjatok! Holnapra meglesz a pénz.
    Hiszen szép szó az ígéret, hanem azt meg is kell tartani!
    Aznap este a tisztek kockajátékba kezdtek, és erősen harcot vívtak egymással. Nagy volt a tét: a tiszt urak aranypénzben játszottak.
    Egy bátrabb tiszt azt mondta a királynak:
    - Ne csak a csatamezőn, itt is felséged vezesse a sereget! Álljon közénk, hadd lássuk, kinek szolgál a szerencse!
    A király nem kérette magát: leült a tisztek közé, és elkezdett kockázni.
    Egész éjjel folyt a játék. A királynak olyan jól szolgált a szerencse, hogy reggelre tízezer arany állott előtte. Éppen annyi kellett a katonák zsoldjára.
    Mátyás király a zsoldot mindjárt kifizette.
    Attól kezdve mindenki látta, hogy a szerencse a királyt a tenyerén hordozza, és sehol cserben nem hagyja.

Holstein Mária: Marcika

    I.

    Marcika minden este imádkozott apjáért, anyjáért. Imáját így végezte be:

    Édes jó Istenem, küldjél nekem egy falovacskát, icinkét-picinkét, olyat, amilyet Pistának hoztak a vásárból! Csak most az egyszer hallgasd meg kérésemet, s én mindig jó leszek.

    II.

    Ezüstös holdsugarak csókolták a csillogó havat. Fehér angyalszárnyak lebbentek a fagyos éjszakában. Az ablakok gyémántvirágai között be-bekukkantottak minden ablakon. Amikor senki sem vette észre, beloptak egy-egy ajándékot, bevittek egy-egy aranyezüstbe öltözött karácsonyfát. Hova mi illett, ki mit érdemelt.

Farkas István: Megbocsátó karácsony

Csend volt az iskolában. Ilyen csend csak a templomban szokott lenni, vagy a temetésen, amikor a koporsót az udvarra viszik. Az alacsony iskolaszoba ablakai halvány délutáni világosságot leheltek magukból. A padok merev sorokban árnyékolódtak és bennük ültek a kis parasztgyerekek. Fiúk és leányok. Kedvesek, okosak, tiszták. Kívül is, belül is. Pontosan negyvenheten voltak.

    A tanító, fáradtszemű, magashomlokú fiatal férfi, ott állt az első padsornál és mesélt a gyerekeknek. Hangja mint halkuló orgonaszó csendül az apró fülekbe és benne volt a lelke, szomorúsága és egész élete. Emlékezések, fájdalmasak és szépek, egy régen élt gyerekkor, melyből hirtelen áttört az emberréválás keserű megpróbáltatása, ifjúkori börtön, ifjúkori háború, a harc a hatalmasokkal és ismeretlen ellenséggel.

Petelei István: A tolvaj

A vizsgálóbíró – egy szelíd szemű, sugár ifjú ember – felhozatta Madár Márton favágót a tömlöcből, s így szólt:

    - Mondja el, Márton, igazán, szép renddel, amint történt az a szerencsétlen eset!

    - Igaz, tekintetes bíró úr, szerencsétlen volt az! Én nem vagyok gonosz ember, én nem bántottam az öreg boltost. Én sohase bántok mást… Soha életemben sem volt dolgom a törvénnyel, pedig negyven felé járok, s csak azóta őszülök, hogy itt benn vagyok. Azelőtt, ha egy-egy szerencse fehér szálat kaptak a hajamban a gyerekek… odahaza. Odahaza… a gyermekek, mert két leánykám van, tekintetes bíró úr és egy fiam! Már a barátokhoz jár betűre. Úgy hívják, mint engemet. Az Isten nevelje becsületre, s ne engedje, hogy ilyen szerencsétlenségbe essék, mint az apja.

Dalmady Győző: Lefelé

Lefelé megyek a hegyoldalon,
Nehezen, fáradtan, ingatagon,
Aludni de jó lesz a völgy ölén,
Nem bánom, ha fel sem ébredek én.

Ég felé törtettem a hegyeken,
Kitárult előttem a végtelen,
Mehetek aludni, éppen elég,
Hogy rólad álmodjam, végtelen ég.

1903

Gács Demeter: A csillag és a tenger…

A csillag és a tenger
a legszebb a világon…
De náluk is szebb vagy Te,
szerelmes boldogságom.
Ragyogó csillagoknál,
mély tengereknél szebben
világít rám a jóság
egyetlen két szemedben.
A tenger elapadhat
és kihunyhat a csillag…
De Te az én szívemben
az örök, tiszta hit vagy;
Mélyebb a tengereknél,
ragyogóbb, mint a csillag…

1925

Komócsy József: Mea culpa!

Dithyrambok ciklusból

/10/

Jön majd idő, hol átkarollak,
Fejem szíveden nyugtatom,
S bűnvallomást teszek előtted,
Óh, én egyetlen angyalom!

Légy akkor is kegyelmes hozzám:
Szívemnek bűne volt elég;
De szenvedtem is érte szörnyen:
Azt hittem, lelkem összeég.

Lásd: ma szíved édes lángjában
Phönixként újra éledek,
Míg «mea culpával» kiáltom,
Hogy szánom-bánom vétkemet!

Tekintetemmel égő ajka
Mosolyát vágyva keresem;
Egy csókod oldhat, köthet engem:
Óh, légy irgalmas, kedvesem!

De légy kegyelmes ma is hozzám,
És így ítélj meg engemet:
Az égben egy megtérő bűnös
Száz igaznál is kedvesebb!…

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a szerelmet a túlsó partra!

Szendrey Júlia: De kijutott nekem

De kijutott nekem
Ezen a világon;
Csak már vége lenne
Egyre azt kívánom.

Mit annak az élet,
Kinek nincs jövője
Kinek a jelen csak
A múlt szemfedője!

Szegény virágok, mik
Holttestet takarnak:
Szegény örömeim
Koporsóra hullnak!

Múlt idő, oh mért nem
Tudlak elfeledni,
Mért jársz egyre vissza
Engem kísérteni.

Hogyha már tudtalak
Koporsóba tenni,
Mért nem tudlak immár
Végképp eltemetni!…

Azon pillanatban,
Melyben felednélek,
Utánad repülve
Hagyna el a lélek.

Veled temetném el
Hozzád forrott éltem,
Sírodon halna el
Végső lélegzésem!

Szakál Lajos: Népdalok

I.
Négy kereke van a Göncöl szekérnek,
Gondolatim egész oda felérnek,
Négy tűzcsillag, Göncölszekér kereke,
Szebben ragyog náluk babám két szeme.

Göncölszekér tudja maga járását,
Isten szabta neki örök futását.
Isten szavát én is híven követem:
Kedvesemet holtomiglan szeretem.

II.
Hórihorgas jegenyefa,
Csekély árnyék van alatta,
Véknyan vagyunk, édes rózsám,
Rég biztatgatsz, nem jössz hozzám.

Terebélyes nagy diófa,
Özönnel a dió rajta:
Sok a kérőd, úgy-e rózsám?
Azért vagy oly büszke hozzám.

Terescsényi György: Szeged

Kis kocsma, ócskái, bánatos,
Pislog a lámpa, a csapos.
Svábul beszél egy lócsiszárral,
A szókat öblögetve mondják,
A svájci óra mélán kong rá
És ráfelel kívül kilencet
A holdvilág alatt a templom . ..

Oh, búbarogyva ültem akkor
Repedt pohárral, csempe szívvel . . .
— Kívül a holdra udvar ível,
És mély és bús az élet kívül,
Mint elnyűvött reménytelenség. —

A hold alatt, torony tövében,
A sülyedt csapszék asztalánál
Fiatal, szép szívem verésén
Hallottam ezt a tétovázó
Keserű-édes dallamot.

Kívül a város álmodott,
Meleg vizekre húztak,
húztak
A vadludak s a távolok
Párás ködökben nyúltak el. ..

Belül a dallam énekelt
Gyöngén, szelíden, elveszőn.
S a végtelen magyar mezőn,
A Rókus elsüllyedt ugarján
Lidércek keltek táncra akkor . . .

Perzselni kezdett már az agg bor,
De jaj. szememre szender ült.
Valahol messze és belül
Üres lett minden. Egyedül,
Magamban ültem szótalan,

Magamra hagyva, itt alant
És hirtelen fölvert a szívem
És tudtam, hogy örökre végem,
És átkozott az ócska csapszék:
Élet. dal. mámor és dicsőség.

Erdősi Imre áldozópap, 1848-as honvéd-tábori lelkész

A nyitrai temető jobb oldali falának tövében van a nyitrai piaristák sírboltja. Az első pap-tanárt, Dezső Jánost 1878-ban helyezték itt örök nyugalomra, az utolsót, Ludovit Simončicot 1984-ben. Van a közös sírbolt közös névtábláján egy név: JIRDOSI IMRE. Megfejtése a temető látogatóinak és főként a mai nemzedéknek gondot okoz. Ez ERDŐSI IMRE, a branyiszkói hős örök nyughelye. A Branyiszkói-hágónál, a hegység legmagasabb pontjának közelében, 1849 telén nyertek csatát Guyon Richárd vörössapkásai, alaposan megleckéztetve a császári sereget.

    Erdősi Imre tábori lelkész Selmecbányán csatlakozott Guyon honvédjeihez, és egészen Branyiszkóig kísérte őket. Guyon tábornok elbeszélése szerint a tábori papnak köszönhető az 1949. február 6-án lezajlott győzelem.

Ady Endre: Délibáb-ősöm köd-városban

Fekete, komor árnyát
Láttam a Hortobágyon, az Égen.
Száz tornyú Köd-város előtt
Strázsált vad-kevélyen.

Vész-álmú, gyönge Isten,
Ki könnyes gőggel mered a Napba.
Olyan volt, mint én. Esküszöm:
Atyáimnak atyja.

»Atyám, a cifra ködben,
Megállj.« Ő álmodik. »Megállj.« Esengek
S ő szállt sötéten, álmodón,
Mint csoda-felleg.

Köd-város ingott-ringott.
»Jaj, szétszakad mindjárt ezer rongyra,
Atyám.« Rám néz s lép bátoran
Toronyról toronyra.