Húzzad, húzzad keservesen,
Ne erősen, csak csendesen;
Az eleje legyen epe,
Csöndes álom a közepe.
Csak a vége riadjon fel,
Hogy a lelkem támadjon fel;
Búbánatom messze szálljon
S ablaka előtt megálljon.
Kopogtassa fel álmából,
Költse fel puha ágyából,
Titkon lopódzzék szívébe
S mint ő engem, úgy gyötörje.
Húzzad, húzzad keservesen,
Ne erősen, csak csendesen…
Hollót küldtem nem galambot,
Nem nyitnak annak ablakot!
Arad, örök magyar gyász szép arája,
Feléd suhan ma sóhajunk, feléd,
Ki élsz sötéten és némán az árva
Maros mentén, mely zúg ma gyász-zenét.
A kincses Erdély öléről ered le
És erre tart e bánatos folyó,
Mély morajában sír Erdély keserve,
Mint tárogatón zengő bujdosó.
Arad! Köszönt a csonka Magyarország
S tört lobogóját lengeti neked,
Mely fátyolos, mint ez október-est.
De még lobog és égi kezek óvják,
Selymére örök, győztes glóriát von
A Krisztus jobbján – ama tizenhárom!
Az 1867-es kiegyezés után egyre inkább botrányokkal teli, egyre zavarosabb volt a magyar politikai élet, mely ellentéteinek hatása az irodalmi alkotókat sem kímélte. A XX. század kezdetére, majd főleg az első világégés okozta sebek, az őszirózsás és bolsevista forradalom majd a trianoni békediktátum következményei, az alkotók politikai és vallási ilyen-olyan nézetei végérvényesen politikai szekértáborok küzdelmévé tette a magyar irodalmat is. A kommunisták-szociáldemokraták az első világháborút követő forradalmak vereségét – a lenini-szovjet példában bízva – átmenetinek hitték. Úgy gondolták, az internacionalista munkásosztály oldja majd meg az emberiség problémáit. Még az 1930-as évek legelején is így vélekedtek, ezért a politikai harcban a művészeteknek fontos felvilágosító szerepet szántak. A főként zsidó tőke által háttérből pénzelt, liberális attitűdökkel kitűnő urbánusok számára – állításuk szerint – legfontosabb az emberi jogok egyetemessége volt.
Sárközi György:
A domboldalon tábort ütöttek
A cigányok:
Bozontos férfiak, napsütöttek,
Vézna lányok,
Pipás vén nők, sok csupaszfenekű
Barna purdé,
Mellettük ott áll tépettfedelű
Házuk, a kordé.
Tüzet raktak, magasra kéklett
Rőzsefüstje,
Dobálták az esett csibéket
BE az üstbe,
Szaglászták rotyogó vacsorájuk
Heverészve.
Rejtelmes szóval pergett szájuk
Mérges beszéde.
Lackóné Kiss Ibolya orvos volt és író. Erdélyben, a Bihar megyei Érbogyoszlón született, Szlovákiába, Liptószentmiklósra ment férjhez, és Magyarországon, Budapesten halt meg 86 éves korában, 1980. június 18-án. Éppen negyedszázada már.
Születésének, ami még a régi Magyarország idejére esik, ugyancsak az idén volt kerek – a száztizedik – évfordulója. Ez azért is külön fontos tény, mert a lexikonokban, irodalomtörténetekben vele kapcsolatosan téves születési évszámok szerepelnek (1894, 1898, 1904). L. Kiss Ibolya születésének valódi dátuma: 1895. január 23., amit két hiteles irat is tanúsít: bátyjának egy kézírásos, 1978. aug. 1-jén kelt levele és a budapesti János Kórház 1980. június 20-i keltezésű, 1040/1980 folyószámú halotti anyakönyvi kivonatának fénymásolata. Mindkettő a néhai Petrásné Kováts Gizella, az írónő munkásságát 1934-től, liptószentmiklósi ismeretségük idejétől figyelemmel kísérő, az utolsó éveinek ügyeiben segítőkészen eljáró, majd emlékét ápoló barátnő rám bízott hagyatékában őrződött meg. (Petrásné 1995-ben a Hétben, Kiss Ibolyáról szóló megemlékezésében maga is közzétette az írónő helyes születési évszámát, de ez nem került be az irodalmi köztudatba; az azóta megjelent A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona továbbra is az egyik régi téves évszámot közli.)
Családi hivatás
L. Kiss Ibolyát az orvosi hivatás – amely családjában elterjedt volt – gyermekkorától fogva vonzotta. Elvégezvén középiskolai tanulmányait a nagyváradi premontrei gimnáziumban (Juhász Gyula is tanította), egyenesen a budapesti orvosi egyetemre iratkozott be (Eötvös Lóránd előtt is vizsgázott).
Érbogyoszló község monográfiája két ismert személyiség életrajzát mutatja be röviden. Az egyik Kiss Ibolya írónő, a másik Récsei János református lelkész.[1]
2016-ban egy helytörténeti vetélkedő alkalmával merült fel Kiss Ibolya neve újra az iskolánkban, egy képzelt riport készítése alkalmával. Kevés adat híján csak a monográfia szövegére hagyatkoztunk a gyerekekkel. Kutatási vágyam arra vezetett, hogy megkeressem az írónő emlékének nyomait, mely e vidékhez, Bihar megyéhez kötődik.
Születési éve bizonytalan volt. Megtaláltam a helyi református egyház iratai között az 1894-es adófizetők listájában édesapja, I. Kiss Béla jegyző nevét. Ebből kiindulva sikerült beazonosítani az akkori házszámozás szerint szülőházát is, ami a mai polgármesteri hivatal.
Az adófizetők listája 1894-ből, 18-as házszám alatt lakott a jegyző, az érbogyoszlói református parókia archívuma őrzi.
Wass Albert:
Itt nem lehet
csak áhítattal járni.
Szent tölgyfa-bolt:
itt mindent megtalálni
ami volt.
Itt a Csend lakik
és a szent Magány
csak itt lehet
imádkozni talán.
Csak itt lehet
szívet megnyugtató
nagy Estre várni
és megtalálni
a mosolygó Halált.
Itt látni kell
milyen megnyugtató
ez a furcsa szó.
Mocskosan ontja a folyam
Zöld habjait,
A tájra fehér hóvihar
Fátylat borít.
Szétvágva ott a nagy fehér
Omló lepel:
Nagy vas-híd szürke íve száll
Az égbe fel.
Szürkés homályos lassú kép,
Szürke keret,
Sötét vonat siklott el most
A híd felett,
Zúgó moraja hóba vész –
Elhangzott már,
A légben csend – oly színtelen
A láthatár.
Mj. 1894
«Szelek szárnyán járó.
Édes lovam Ráró!
Előtted van az út,
Ne várd a sarkantyút,
Csak előre, sebesebben,
S a világból vigy ki engem!»
««Ej ej édes gazdám,
Ne haragudjál rám!
Azért megyek lassan,
Hogy itt megnyughassam,
Az út mellett, a csárdánál,
Hátha inni befordulnál.»»
Nem felel a vitéz,
Mindig csak hátra néz,
Törülgeti képét,
Verítékét, vérét:
«Mint a vadat űznek engem,
Csak előre, sebesebben!»
««Ne szólj, édes gazdám,
Ilyen búsan hozzám,
Eressz, hadd forduljak
Ennek a falunak,
A hol az a kis lány lakik,
Mulatoznánk ott hajnalig.»»
Még szombat este kelyhe zárva
S pünkösd vasárnap hajnalára
A rózsabimbó rózsa már.
Illatja üdv, színe igézet –
És lopni édes tiszta mézet
A méheraj csak ide jár.
Kifakadását várta, leste
S mosolygva nézte szombat este,
Bizony, nem hitte volna még,
Hogy nem több, mint egy éj bűbája
E kedves bimbót már kitárja,
Mire a hajnal pírja ég.
S tán pünkösd napján meg se látja
A rózsát a bimbó barátja –
S hogy újra jő pünkösd után:
Immár a rózsa, szirma-hullva,
Ott csüng az ágán elvirulva
S illatja – egy emlék csupán.
Pünkösdi rózsám, szép virágom,
Hervadva tűnő ifjúságom!
Csodálva s búsan nézlek én:
Pompára oly hamar fakadtál,
Hogy azt az üdvöt, a mit adtál,
A míg volt – észre sem vevém.
Izenetet küldtek kézen-közön görbe
diplomata-úton a suttogó postán.
Prágából nagy utat tett meg, amíg körbe
eljött a hír hozzám, hogy csak tűrt vendége
vagyok én a földnek, költözzek ki Pestre,
vagy Rodostóba, csak menjek a fenébe.
Én menjek el innen?? Én ide jöttem!
Én mindig itt voltam világ kezdetétől,Í
emberformám várva a sárosi rögben.
Tiportak felettem római légiók,
hun lovak, gót, tatár, osztrák paták. Jöttek
s eltűntek. Nem hoztak s nem hagytak semmi jót.
E föld része voltam. Egyszer intett Isten
s emberré virultam. Az anyám álmain
keresztül e földből így kaptam a testem:
sárosi dombokon piroslott a málna,
fényt evett a búza, krumpli kotlott fészkén
s ezekből lett testté bennem anyám álma.
Nem vagyok Rákóczi. Nem rokonom nékem
sem a muszka cár, sem a francia király.
Mint testem e földben, lelkem élt e Népben,
mezítláb harcoló rongyos kurucokban:
magyarban, szlovákban, ruszinban. Szívemben
porladt kuruc ősök vágya újra dobban.
Az erdei virág, ha fogynak a fények,
egy-helyben haldokol, avar lesz, elkorhad,
trágyája lesz új, szebb virágú növénynek.
Ilyen az én Népem. Várva, egyre várva,
trágyának hull szirma a szebb jövő alá.
Szegény elhagyott nép. Atyátlanul árva.
Mert van jövőjéhez sok bába itt, hitvány,
Júdás íródeák, ki tárogatóval
csalogatja labanc-útra, viszályt szítván,
van jó igrice, ki szívét elringatja,
tudós tanítója, pár nemes vezére,
– de azért oly árva, mert kevés az Atyja!
Atyja kell népemnek! Húzhatnak karóba,
szívem van: maradok népem egy Atyjának.
Nem megyek sehová, semmi Rodostóba,
mert Rodostó-éltem volna nékem Pesten.
Ha meghalok, ezt a földet trágyázza meg
új, szebb kuruc álmok tavaszához testem!
/Élőket nézek/
Kristályokból rakott gondolat-palotádnak
Egy tört szöglete nincs, és minden oszlopja pompás.
Spinóza módjaként egyensúlyozva vágnak
Átlátszó termein át: az ősi jó s a Rontás.
A roppant forgató tengely két sarkaképpen
Egymást lebegve tartja szilárd Rossz, balga Jó,
Örök két angyala Istennek, már az Éden
Tündéri kertjében is egy célra szárnyaló.
Az Ádám hajnalát Lucifer éjszakája
Örök kettős törvény hatalmával szegi;
A küzdelemben zúgó vad diszharmóniára
Magas harmóniák dalát zengetve ki.
A küzdő férfinak szebbé tört árnyaként
Útját sugárba szórja a változandó Asszony,
Erénnyé játszva bűnét és bűnné az erényt,
Hogy bárki bármit vessen, diadalt ő arasson,
Mert örök diadalma a megfogamzott gyermek,
Az élet végtelenje, a biztos szent jövő,
Ki új csaták hevére már eljegyezve termett,
Az Úr osztovátáján ember-sorsot szövő.
Tragikus szembe-harcát itt vívja lankadatlan
Az égbe tört Egyén s a porba fúlt Tömeg,
Egymás nagy érdekét a döntő pillanatban
Elgáncsolt szellemekként soha nem értve meg.
Itt zúg örök himnuszt a végtelen világok
Kerengő csillag-árja a titkos Alkotónak,
S parányi szűk körökben pislogó gyönge lángok
A mikrokozmosz éjén sugárt nevére szórnak.
A véges, végtelen: egy Akarat szavára
Egy láthatatlan tengely sodrásán úgy forog,
Hogy minden ellenes egymásnak ősi párja,
Élet-halál, erény-bűn, Gonosz és Angyalok,
S a zengő Mindenségnek ormán még láthatatlan
Ülvén, teremtett művét szemléli a nagy Úr,
Magát tükrözve változón sok milliárd alakban,
Örök szépséget szólván kimondhatatlanul.
Jól eltömött redőny mögött
Hársfalevelet főzök.
A föld felett griffmadarak,
Halállal viselősök.
A klinikán sírnak a gyerekek,
A sírokban nyögnek az ősök.
A holtaknak jó már odalent:
Éltek, ameddig győzték,
A csontokkal a gondokat is
Szépen elszemfedőzték.
Könnyű teher a hazai rög,
Nehéz a felelősség!
Könnyű a gyerekeknek is:
Még ők fejére nőnek
S elszaggathatják tőreit
A nagy Emberevőnek,
És írhatnak törvényeket
Istenesebb időnek.
De mit tegyen a férfiú,
Kinek törvénye: tenni,
Ki prófétálni küldetett,
És nem hallgatja senki,
És két halál feni rá fogát,
A kinti és a benti!
Kívül az ordas légiók,
Az emberhús-veszítők.
Benn a megőrült háza-nép,
A Krisztust újrafeszítők.
Cseppenkint vérezteti el
A százgyökérű szív őt.
Mit tegyek? Némán kavaron
Az elszűrt hársfalombot.
Kéken illanak ég felé
A gőzök és a gondok.
Kik végig-forrón fogynak el,
Bölcsek-e vagy bolondok?
Kinek egykor édes dalát
Magyarhon leányi lesték:
Ott fekszik a vándor költő,
Idegen föld nyomja testét.
Rajta széttépett virágok;
Húrjaitól megfosztott lant;
Oly hideg testének a sír,
Oly nehéz az idegen hant!
Fejénél a Mississippi
Haragos moraja hallik…
Ő álmodik a Dunáról,
S szíve még meg-megnyilallik.
Koronáját az őserdő
Rázza, rázza, s hosszan mormol…
Ő álmodik fenyvesekről,
Tátravölgyről, bércoromról.
Sírján ring a kis kolibri,
Csillog drága tolla szépen…
Ő álmodik a fecskéről,
Szülőháza ereszében…
Fecske is elhagyja fészkét,
Elmegy messze, tengeren túl;
Ah de vágya visszavonja,
És honába visszaindul.
Dél fűszeres levegője,
Kelet verőfényes partja,
Pálmaerdők enyhe árnya
Őt nem köti, őt nem tartja.
Csak a költő vándorolt el,
Hogy ne térjen vissza többé…
Szegény fiú! Sebeidet
Gyógyfüvekkel hol kötöd bé?
Dalaidat hova tetted?
Vidámságod hova lett el?
Visszavágyol, visszanézel
Könnyben úszó tekintettel…
Mit beszélek? Már nem vágyol…
Elcsöndesült a fájdalom.
Csak mi itt távol merengünk
Még a félbeszakadt dalon.
Ah, te már révpartra értél.
A temető a te partod.
Csakhogy nem az kísért oda,
Ki egykor emlőin tartott!
Ismeretlen sírhalmodat
Vadon őserdő köríti;
Idegen madár zeng rajta,
S zúg vadul a Mississippi…
Ilyenkor januárban,
amikor kinyitott borotvával
rohangálnak a szelek az erdők között
s a be-beszakadó hóban
négykézláb vonszolja magát a Nap is,
mindig a télben elesett katonákra gondolok.
Ott feketednek egymás után
az összegyüremkedett fehérségben,
mint menekülő kocsikról
ledobált csomagok.
Nem kellenek már senkinek.
Nem kellenek már a kárhozatnak sem.
Karácsony elmúlt,
az óév elmúlt,
az élet elmúlt
s a haza helyén egy irgalmatlan bombatölcsér.
Ilyenkor januárban,
mikor a keletre szálló varjúk
recsegő jégcsapoknak röpülnek neki a láthatáron,
mindig elindulok én is
az elbitangolt halottak útján.
Sínek kísérnek hosszan
és Ukrajna sebe kísér,
ágyúlövések és Oroszország,
elüszkösödött szájak
a katyusa-golyókkal átluggatott levegőben,
zsákok,
melyekre vérrel írtak,
templom-kupolák,
melyekhez agonizáló szemek menekültek.
Ilyenkor januárban,
mikor meghosszabbodnak az utak
idegen alföldeken,
de bent lerövidülnek a halál felé,
mindig elfelejtem, hogy valaha éltem is,
hogy húsom elevenebb volt,
mint a dinnye húsa,
elevenebb, mint a karmoló fáké,
s fejemen, a jégrücskös katonapokróc helyett,
még nyári lombok is csuszkoráltak.
Hallga, tél csendje nevet a fákon,
Hallga, hó zenél a bütykös ágon!
Jókedvű pihék csattogva szállnak,
Nincs vége-hossza a muzsikának.
Tündéri sereg dalol a télnek,
Biztatón mondja: „Melegedj, lélek.
Álmokat hullat a tél szitája,
Szívedben hajt ki akácvirága!”
...Melegítsz, erdő... A fák között messze,
Vakító fehér ködökbe veszve,
Rózsákkal keblén, égkék ruhába,
Felém siet az emlékek lánya!
Szemébe' könny gyújt hétszínű lángot.
Hallga, télerdőn hív űzni álmot!
- S elindulok véle, kéz kezet fogva.
Úttalan úton lelünk-e nyomra?!
1922
Természet! még te is gúnyolódol?...
Amióta őt eltemetők:
Tél havának kellő közepette
Olyan tavasziak az idők.
Semmi jég a sima Dunavízen,
Semmi hó a Szentgellérthegyen...
Csak hogy testem és lelkem szemében
Mentül sértőbb ellentét legyen.
Mért nem keltek bőszült háborúra?
Mit alusztok? lusta elemek!
Éjszak vésze, te prédát űző sas,
Szárnyaid mért nem süvítenek?
Mért nem hajtod a felhőt az égen?
Mint vadász a sebzett madarat;
Hadd hullatná szét hópillangóit,
Mint ama madár a tollakat.
Ezt szeretném, kedvem ebben telnék,
Úgy láthatni a természetet,
Mint szívem van, mely szép Perzsiából
Vad Szibériává vetkezett. -
Oh de hátha e meleg verőfény
A természetnek nem gúnyja? nem!
Sőt részvéte: csak azért nincsen tél,
Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.
Pest, 1845. január
Fák húsából a fagy kiált
Ma éjjel s fázva visszaretten
Talán az élet benned is,
Akit szeretni elszerettem.
Forró bőröd most zúzmarás,
Ajkad közt jégvirágra leltem,
A ködös vágy fon így körül,
Mert én, a tél, reád leheltem.
Fehér halálként száll a hold
S a holt havat szikrázva járja.
Fönn a hegyek közt vetve vár
Árván maradt menyasszony-ágya.
És ölbe kaplak, mint a szél
Ha csókra szökteti a holdat,
S a testem, izzó hópehely,
Mezítlen tagjaidra olvad.
1934
A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.
A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése: csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,
a pára tartja tenyerén,
a semmin ül a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.
Minden fehér, csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott cseng, nevetgél, ott guggol,
és térdét öleli a szélben.
Kuruc-korszak dalaiból
Ne higyj magyar a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet
Mint a kerek köpönyeged
S pecsétet üt olyat rája
Mint a holdnak karimája:
Nincsen abban semmi virtus –
Verje meg a Jézus Krisztus!
– Benczédi Székely István krónikája nyomán –
Mátyás király egyszer kiment az urakkal a mezőre mulatni. Ahogy ott mulattak, meglátott egy szegény embert, aki Buda felé ment. Odalépett hozzá és megkérdezte:
- Bátya, hová mégy?
Mondta a szegény ember:
- Budára.
Kérdezte ismét a király:
- Hová viszed a ludat?
De az ember nem vitt ludat, hanem csak megőszült.
Azt mondta erre a szegény ember:
- A szekszárdi apátúr házasult meg, jóanyádat vette el, ím, oda viszem menyegzőbe a ludat.
Amikor ezt a király meghallotta, azt mondta rá:
- Efféle aggebet náluk holddal vetnek.
- Nálunk is vetettek, de több ki nem kelt abból a te aggeb atyánál.
A király nagy örömmel tért vissza az urakhoz, és elmondta nekik, hogy-mint járt a szegény emberrel.
Mulatozás után visszatértek Budára, és a király nem nyughatott addig, mígnem a piacon felkereste a szegény embert, akivel az úton beszélt.
A király megtapogatta a tarka ló farát, amin az ember ült, és azt kérdezte:
- Bátya, hogy adod a tarka szövetet?
A szegény ember ezt meghallotta, ottan hátrafordult, felfogta a ló farkát, és azt mondta a királynak:
- Jer be, atyámfia, a boltba, megalkuszom veled.
Ahogy a király ezt meghallotta, a szegény embert bevitte a várba, örök szabadságot adott neki, és felette megajándékozta.
Én nem tudom, hol szerzi Pannika azt a sok aranykrajcárt, de minden reggel van neki egy. A tündérek teszik-e a vánkoskájára, nagyanyától kapja-e, doktor bácsi adja-e, vagy anyjától kunyorálja vagy az apa zsebe bánja? Én nem tudom, mert nem mondja meg, csak szalad, szalad, öröm ragyog a szemében, aranykrajcár a kezében.
- Mid van, tán aranykrajcárod?
- Minek kérded, úgyis látod.
- Hát add nekem, cserébe három csókot kapsz érte.
- Nem kell nekem senki csókja. Szaladok vele a boltba, veszek rajta csokoládét, mákos kiflit, habos kávét. Eredj az útból, Ferkó bácsi!
Ment, ment sebesen, mint a szél, már a konyhából is kiért, amikor hízelkedve elébe állt a Bodri kutya. Az is azt kérte tőle:
- Mid van, tán aranykrajcárod?
- Minek kérded, úgyis látod.
- Jaj, Pannika, nagy a hiba. Megcsípett a dongó darázs, ég a helye, mint a parázs. Ha id’adod a krajcárod, veszek rajta orvosságot. Ha nem adod, majd megbánod!
- Jaj, én nem tehetek róla. Szaladok vele a boltba, veszek rajta csokoládét, mákos kiflit, habos kávát. Eredj az útból, Bodri kutya!
Délután egy kis szél indult el és nehéz, szürke felhőket hozott a hegyek felől.
Egyszerre este lett. Puha köd ült a szérűkre, ahol verebek alusznak és macskák leskelődnek egerek után. Télszaga lett a füstnek, a toronyóra kongása olyan messziről jött, mintha valahol távol a mesékben vernek takarodót ólomkatonáknak.
Távoli és csendes lett egyszerre minden. A szekerek puhán zörögve fordultak be a kapun, a lovak a hazatérés örömével baktattak be az istállókba, a tyúkok már felgallyaztak az eperfákra, és a kutyák némán feküdtek a küszöbök előtt.
Elcsendesedett a falu, elnéptelenedtek az utcák, csak a cigány ballagott az alvég felé. Vállán vastag nyárfadarab, hóna alatt fejsze, kalapjában kakastoll. Mezítláb csattog a puha sáros földön. Egyszercsak megáll, leteszi a fát és felszimatol a levegőbe.
- Esik a hó. Esik.
Újra felkapja a fát, a hóna alá vágja a fejszét – mint a katonatisztek a kardjukat a májusi sétatéren – és elindul.
Esik a hó. A templomdomb füvén már látszik is és a kerítések élén megmarad. És sűrűsödik. Eleinte csak apró pelyhek szakadtak ki a szürke égből, de most ár bátran, vastagon havazik.
Félig öntudatlanul kerülgette a locsogó tócsákat.
Úgy történt valamiképp, hogy a háromnapos eső után már nem felhőket küldözgettek a hegyek, hanem fehéres, sűrű kö9dbe takargatták a falucskát. A köd pedig hűséges volt: ragaszkodott a földhöz, s úgy odaült a Hargita alá, mint nagyanyám a rokkája mellé. És azután fonta, pödörgette csendes dobogással az elnehezülést az emberek lelke köré. Éppen, mint nagyanyám orsójára a szíjas kenderfonalat.
Az uccácskában tova bandukolt egy-egy subába takaródzott vén székely, s subája szélén csepegett a víz, mertha eső nem is esett, de a köd hozzáragadt az emberhez, s ragaszkodásával reá lopta az ősz nedves, hideg leheletét.
Pista elárvult magában nézegette az ablakon keresztül a meghalványodott világot. Mellette könyv hevert sután félredobva; félig a kanapén, félig a padlót nézegetve.
- Minek már ide könyv? Minek ide tanulás – sóhajtott Pista. – A világ ködbe öltözött a Hargita alatt, s én innen sehová se mehetek, mert ideköt apám nyűgöző akarata. Most már semmit se használjon a tanulás.
Úgy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Úgy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –
nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!
Makacs elmúlás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tűzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?
Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek –
s nem is úszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!… Hol volt az öled?…
Míg itt hadart s hazudott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.
Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a művész pörölt az elmúlással –
tanúskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. És nem vagyok bolond.
Egy másik asszonnyal, aki nincs
(és minden asszonyban ott van),
aki nem te vagy, aki nincs,
aki egy mosolyodban,
mozdulatodban, benned is
olykor villanni látszik:
akit nem én, egy másik
férfi ismerhet benned, és
aki másoknak szenvedés; –
azzal is ismertess meg, –
akkor elhiszem: úgy szeretsz,
ahogy még nem szerettek.
A holdpillantás futott ki elém,
született, óvott, gyermekszerű lény.
Felkaptam, éreztem, hogy kisleányom.
Állok vele, karon – az anyját várom.
Nem jön. Elindulunk szomorún, ketten.
Hallgat nagyon, mióta ölbe vettem.
Mit széttépett család, élünk mi is majd valahogy.
A gyermek nő, s a holdfény egyre fogy.
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Fehér vagy mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.
Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár – kérdem magamban.
Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.
A levegő még hosszú-hosszú szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködött tunyán.
Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásítasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.
Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végül minő medúzafő leszel?
A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
az ujjaidon próbálod fogát.
Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.
Parázna vagy, mondom neked, parázna,
– hallgass, míg végére jutok! –
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.
Zeng a nóta, sír a nóta,
Az édes-bús magyar nóta…
Benn’ a jókedv, benn’ a bánat,
Ami fakad, ami támadt
Örömünkben, búnkban itten:
Magyar földben, magyar szívben.
Zeng a nóta… játszi, pajzán,
Magyar lányok dalos ajkán…
S ahogy zendül, amint csendül,
Könny csordul ki a szemembül…
– Hullj, csak hullj, e drága földre,
Édes öröm édes könyje!
Sír a nóta… szomorúan,
S ami benne szomorú van:
Szívem az is általjárja
S megindul a könnyem árja…
– Hullj, csak hullj e drága földre,
Fájó bánat fájó könyje!
Küzd e nemzet ezer éve,
– Beillenék a mesébe! –
S küzdelmének bére, díja:
– Azért vigad most is sírva –
Kevés öröm, tenger bánat,
Ez ad szárnyat nótájának.
Daloljatok, daloljatok,
Dalos ajkú magyar lányok!
Ha inkább bús, szomorú is:
– Miénk az, ha gyász, ha bú is!
Örökségünk, büszkeségünk,
Szent a magyar nóta nékünk!
Daloljatok, daloljatok,
Zengjen, sírjon a nótátok!
A vidáma hadd vidítson,
Szomorúja hadd búsítson,
Kedvünk tüze hadd lobogjon,
Búbánatunk hadd zokogjon…
Hadd ázzék az arcunk könnytül,
Hullásától lelkünk könnyül,
Alvó szívünk lángra gyullad…
S a könny nyomán, melyet hullat
Honfi-öröm, honfi-bánat:
Szép hazánkra áldás támad!
Végre megértem: nincs semmi nagy ok
Rám olvasni, hogy vidéki vagyok,
Mert nem valami hitvány falvakon,
De valahára már Pesten lakom,
Hol sok a nagy ház, sok az éhező,
S hová közel van a Rákos-mező,
Egyszóval: többet tud, mint falun
A hatvanéves emberek.
Két hete már, hogy Pest ege fedez!
Két hét padig, haj! nagy idő,
Mert egy hónapos csecsemő
Éltének éppen fele ez.
Élveztem mindent, mit a pestiek,
Ittam az öreg Dunából vizet;
Állam sok fényes kirakat előtt,
Vacsora tájban: – úgy ebéd előtt;
Magas, főrangú helyen jártam:
A királyi ház – árnyékában;
Láttam poétát, aki tél-túl
Megejt egy-egy dalt martalékul;
Lányok kísértek négyen, ketten,
Ha tudniillik elől mentem;
Adósság is csak jutott nékem,
Ha nem is itt, de más vidéken;
Szóval, már pesti volnék teljesen,
Csak még nem csaltam meg a kedvesem.
Oh ily szép élet, ennyi élvezet
Bizony akárkit büszkévé tehet!
S engem is azzá tesz nagyon,
Mihelyt vidékre távozom,
Hol jó reggeltől késő estig
Adni fogom a kényes pestit.
Csak az a baj, hogy már kabátom
Helytelen útra tévedt, látom:
Napról-napra rohan a dőre
Bús pusztulásba nyakra-főre.
S ha még egy-nehány rövid hétig
A jó istenek meg nem védik
Akkor végem!
Oda lesz minden dicsőségem,
Mert el nem hiszik általában,
Hogy ilyen hitvány, foltozatlan,
Kopott kabátban
Csak egy napig is Pesten laktam.
1878
Óh, Petőfi, ha most élnél,
Vajon mihez kezdenél itt?
Élnéd-e úgy a világot,
A hogy a többiek élik?
Szorultságból, mint poéta
Mit tehetnél mindenfélit?
Adnál-e ki divatlapot,
Változatos melléklettel?
Czifra bolond divatokat,
S hozzá egész tisztelettel
Írnád-e, hogy most ezt hordják,
Azt a "régit" hát feledd el!
Vagy élczlapot szerkesztenél?
Próbálgatva, hogyan lehet
Álruhában átszöktetni
Egy-egy ártatlan ötletet?
S hányni a czigánykereket,
Mikor már senki sem nevet?
Vagy beállnál, mint munkatárs
Egy-egy taposó-malomba:
Írni Schleswigről, Bismarkról
Pesti Naplóba vagy Honba?
Épen neked való volna
Ez a munka, ez a lomha!
Vagy te is ott volnál régen,
A hol a többi poéták?
Kik a lantot elhajíták,
S biztosító-, hiteladó-
Intézetekben fogyasztják -
Nem a tintát, csak a krétát.
Vagy, nem! Volnál, a ki voltál:
Ki azt mondja, mit rég mondott,
Ki nem nézte, merre úsznak?
A hol gát volt, ott átrontott,
S bámulnának nagy szemekkel, -
- Mint gyógyíthatatlan bolondot?
Az olyan eszmékre, miként
"Azok" voltak, most nincs bolt-ár;
A te lángod kihűlt helye
Nem tűzhely már, - csupán oltár:
- Tisztelik; de nem főznek rajt'.
De jól jártál, hogy meghaltál!
Több ízben jártam Kiskőrösön, ahol Revalo Pál, a község érdemes jegyzője nagy segítségemre volt abban, hogy beszélhessek azokkal az öreg emberekkel, akik Petrovicsékat ismerték. Ily látogatásom alkalmával még életben találtam Petőfi dajkáját: Kecskeméti Mihályné született Kurucz Zsuzsannát, egy töpörödött öreg anyókát, aki tizenhat éven át szolgált Petrovicséknál. Ő ringatta egykoron ölében, s altatgatta dallal Magyarország dicsőségét!
Mikor 1894-ben fölkerestem, a felvégen lakott vejénél: Ambrus János földmívesnél, ki a második férjétől származó leányát bírta feleségül. A 86 éves anyóka künn ült a küszöbön, s összekulcsolt sovány kezét térdére hajtva, sütkérezett a nyári napsugárban. A hosszú idő mély barázdákat szántott napbarnított arcán.
Köszöntöttem és elmondtam, hogy mi járatban vagyok. A Petrovics név hallatára, mintha a múltnak egy sugara villant volna meg szemében, szinte sugárzó arccal mondta:
- Áldott jó emberek voltak. Isten nyugosztalja őket!
Majd betértünk a szobába, ahol Zsuzsi néni elmondotta egész élete történetét, beleszőve mindazt, ami Petrovicsékre emlékeztette.
Szülei kiskőrösi földmívesek voltak. A római katolikus és evangélikus templom közötti szűk utcaközben laktak. Mellettük állt a Makovinyi borbély háza, melyet később Petrovics mészárosék béreltek. Tizenöt éves korában férjhez ment Hegedüs András kiskőrösi földmíveshez, de házassága szerencsétlen volt és félévi együttélés után elhagyta férjét, visszatért a szülői házba. Kis fia már ott született, azonban néhány hét múlva meghalt.
Ekkor történt, hogy egy napon Petrovics mészáros meglátogatta őt és kérte: szegődjék el hozzájuk dajkának, mivelhogy felesége, aki a szüléskor a gyermekkel együtt nagy veszedelemben forgott, nem tud szoptatni, s ha ez így marad, a kis fiú elpusztul. Jó ellátást, jó bánásmódot ígért.
Kurucz Zsuzsanna másnap már Petrovics házában volt. Az újszülött kisded akkor néhány hetes lehetett csupán. Szülei lemondtak életéről: olyan gyenge, olyan beteges volt. De egy-két hónap múlva szemlátomást erősödött. Petrovics sült hússal tartotta a dajkát és eget-földet ígért, ha a fiát életben tartja. Időközben Petrovicsné is meggyógyult, s ez időtől kezdve boldogság költözött Petrovicsék házába.
Kurucz Zsuzsanna reggeltől estig a gyermek mellett volt. Megszokták egymást, s egymás nélkül el sem lehettek. A kis Sándor folyton a szoknyájába kapaszkodott és mezítláb tipegett utána a kertbe vagy ki az utcára. Mikor már beszélni tudott, dajkájával eleintén tótul beszélt vagy tót szavakat kevert a magyar közé, míg Petrovics mester meg nem parancsolta, hogy csak magyarul szabad a gyerekkel beszélni:
- Poczem Zsuzskó – szokta mondani a kis Sándor – menjünk a pincébe!
Marosvásárhely, júl. 29. 1849.
Kedves édes Juliskám!
E szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok, kezem úgy reszket, alig bírom a tollat. Megkaptad-e előbbeni két levelemet? egyiket innen, a másikat Kézdivásárhelyről írtam. Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána rugaszkodtunk Udvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Bereck felé, ott találkoztam vele, már visszajött Moldvából, hova lázító proklamációkat vitt be s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négyezer oroszt egy zászlóaljjal. Berecken jön hozzá a tudósítás, hogy Szászrégennél megverték a mieinket, s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül; én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most vagy két napig itt leszünk, míg a sereget egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? ő tudja. Előbbeni levelemben írtam, hogy Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van, Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Bemmel Berecken találkoztam; megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát, és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, s összeöleltük és csókoltuk egymást, „mon fils, mon fils, mon fils!” szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egresi Gábortól, hogy „fia ez a generálisnak?” Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta a másik segédtisztnek: „Melden Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden Sie das wörtlich: Mein Adjutant der Major Petőfi, welcher abgedankt hat wegen der schändlichen Behandlung des General Klapka, ist wieder in Dienst getreten.” Szinte ma is útban mondta, hogy neked itt Marosvásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföldnyire vannak innen, s az idevalók is szétfutottak, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehetsz felőle győződve. Hogyan vagytok, kedves édes imádott lelkeim? ha én hallhatnék valamit felőletek! ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, írj, ha csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél elébb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor, számtalanszor!
imádó férjed
Sándor
[Címzés:] Petőfi Sándornénak, Tordán, a református papnál Miklós Miklósnál
In: Petőfi Sándor összes prózai művei és levelezése. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974., 418-419. oldal.
Elő-elő veszem
S olvasom versedet.
Belőle búsulok,
Belőle nevetek.
Az pedig csak hagyján
Amikor búsulok:
Akarhogy fáj, azért
Könnyet nem hullatok.
Hanemha jó kedved
Szikráin nevetek:
Előttem a szép múlt -
S könnyeim peregnek.
Sötét a puszta. Szürkül. Őszidő van.
Fojtó, nehéz köd ül az udvaron.
A sáros úton lassú vándor ballag.
Fátylat köré hulló köd árnya von.
Távolban egy kis fény az esthomályból
A roskadónak hívón integet:
Alig-alig hogy bírja fáradt lába
S könnyezve nézi a sötét eget.
Az arca sápadt, tenger szenvedéstől.
Emésztő lázban ég a két szeme.
Már-már lerogy… De mintha az a kis fény
Közelbről bátorítva intene?!
Útszéli csárda… odaér pihegve.
Csak éji szállást kér szegény beteg…
Félvállról néz rá, fitymálva a gazda:
«A kályhasutba dűljön kelmetek…»
Csak odarogy szegény… Álomra csukja
A láz tüzében égő bús szemét…
S meglebben álma szép tündér-kárpitja
S egy angyal kérdezi: «Szenvedsz-e még?
Az 1848-as szabadságharc a magyar költészetben is forradalmi változásokat okozott. Leverése után a nagy zajjal fellépő Petőfi-utánzóknak nem voltak tartós sikereik; az Arany János szellemében dolgozó költői csoport lassankint felülkerekedett. Dömötör János költő pesszimista gondolkodó volt, az élet csapásai fásulttá tették, a túlvilág vigaszából kiábrándult, nem szerelmi lírikus és nem hazafias költő; meglepő kivétel ennek a kornak poétai világában. A Dunától félórányira, szép síkságtól környezett emelkedésen Dunaszentgyörgyön, Tolna vármegyében született 1843. december 20-án erős kálvinista köznemes szülőktől. Itt éltek régtől fogva a Dömötörök, anyja Szentes János kunszentmiklósi tanárnak, majd bogyiszlói papnak és Zelizi Máriának, a „dabasi homok virágának” leánya, Erzsébet. A családban állandó meleg béke és szeretet volt.
Szülei 13 éves korában meghaltak, nevelőszülei bátyjai lettek. Cseregyerekként Bikács községben töltött egy évet, itt megtanult németül, majd 1854-ben a gyönki gimnázium tanulójaként három alsó osztályát végezte, majd 1857 őszén a Nagykőrösi Főgimnázium hallgatója. Így lehet,
hogy bár dunántúli református családból származott, a nagykőrösi alma materben, a legnagyobb magyar balladaköltő Arany tanítványa lett. Komlós Aladár szerint, aki egy disszertációban próbálja megeleveníteni Dömötör János elfelejtett alakját és képet rajzolni egyéniségéről leírja, Dömötör sajátságos, nehezen megfejthető egyéniség volt, ellentmondásokkal teli, enigmatikus lélek és munkássága is sok tekintetben az.
Fejtik a bort a pincében. Nagy és hosszú pince, az egész tanyában ez a legszebb épület. A bornál ugyanis finnyásabb vendég nincsen a világon. Azonnal megérzi a rossz kvártélyt, és beteg lesz. Ez alapon az okos ember szép lakást épít neki, hogy valami baja ne essen. Ebben aztán a bor fejlődik és egészségesedik. Mikor először fejtik, még semmit sem mutat. Lélotty, amit a csávába kellene önteni. Piszkos, zavaros, és igen kétségbeesett embernek kell annak lenni, aki megissza. Már a második fejtésnél tisztul, bár még nem átlátszó. Olyanforma fények vannak benne, mint a tejkő ragyogása. De az íze már lehetős. Ennek örülni szokás. Most csak a tiszta hordókba vele, mert olyan a bor, mint a gyerek, hogy tiszta bölcső kell neki. Abban bizonyos ideig megint nyugszik. Ilyenkor pihen a bor, alszik, és álmában tisztaságot ölt magára. A harmadik fejtés az ünnepélyes. A harmadik fejtésen ösmerszik meg a bor valósága. Ha ekkor nem jó, fejtheti ezerszer, csak oly ital marad ő, amelytől az ember megborzong, s ily módon dicséri a gazdának: Ejnye, de jó bor, verje el az isten a tövit útról-útra. Ettől pedig nagyon óvakodni kell, hogy ilyen véleményekkel ne álljon elő az, akit az itallal fölkínáltak. A szőlőbe ugyanis sok pénzt kell belerakni egyik szürettől a másokig, aminek az ára aztán csak a borban jön vissza. Aki a bort nem fejti, az pénzt sem fejt, aki meg a bort rosszul fejti, a pénzt is rosszul fejti. Ugyanis a rossz bor nem kell senkinek sem, a jó bor után pedig úgy tülekednek az emberek ebben a hamis világban, hogy az csoda. Ennélfogva a borfejtés nem kis mesterség, hozzá mindenféle részről hozzáértés kívántatik.
Erdélyi József:
Undok idő, fagyos, sivár.
Legalább a hó esne már!
Esne, esne, akkor hó:
takarná be a világot. –
Az lenne tél, nekem való!
Omlana bár, meg se állna,
míg egy toronyhegy kiállna,
míg kiállna egy gyárkémény. –
Egy sivatag lenne a Föld,
egy hómező s rajta én, én.
Hósivatag, fehér tenger,
közepében csak egy ember;
tanyák, falvak, városok: lenn,
lenn, a mélyben és könnyebbség,
nagy könnyebbség unt szívemben.
Nagy könnyebbség a szívemben,
csend zenéje a fülemben;
csend zenéje, boldogságnak
tündéri szép muzsikája,
hívó dala más világnak –
Erdélyi József a XX. századi magyar irodalom meghatározó egyénisége, a népi írói mozgalom előfutára és első nagy költője 120 esztendővel ezelőtt[1], 1896. december 30-án a Bihar megyei Újbátorpusztán dolgos középparaszt szülők harmadik fiaként látta meg a napvilágot. A mezőtúri hadiérettségi után Kolozsváron járt tiszti iskolába. Ekkor, 1916. augusztus 20-án jelentős irodalmi, művészeti és közéleti lapban, Sütő Nagy László Kolozsvári Szemléjében jelent meg Este egy polyák viskóban című, kint, a galíciai fronton írt verse. Azóta eltelt bő egy évszázad. Ez a kettős évforduló jó alkalom a számvetésre, és a hányatott sorsú, istenáldotta nagy költő hagyatéki jellegű kötete megjelentetésére.
Móricz Zsigmond a Nyugat 1921. áprilisi számában közreadta a népből jött Erdélyi József öt földszagú versét (Fegyvertelen; Búcsú; Ibolyalevél; Minden árvák anyja; Tetemrehívás). Az öt reprezentatív vers megjelenésétől számítjuk a költő indulását. Ettől kezdve, a kisebb-nagyobb zökkenők, hosszabb szilenciumok ellenére 1978. október 4-én bekövetkezett haláláig, sőt a síron is túl tengernyi versét közölték az irodalmi folyóiratok, hetilapok és a legkülönbözőbb politikai irányzatokat képviselő napilapok.
Amikor Erdélyi első verseit Pestre hozta és szétnézett, merre vannak, mit csinálnak fiatal költőtársai, lírikusok helyett verskísérleti-telepet talált, ahol, mint valami német kémiai gyárban az új anilin-származékokat, elméleti úton új stílusokat állítottak elő, a katlanokban új formák forrtak s az üllőkön új szófűzések, sokszor új nyelvtanok teherbírását próbálták ki. Az előző nemzedékre bajos volt rálicitálni; a fiatal mesterek süröghettek, izzadhattak, ha Ady és Babits után az érdektelen és epigon jelzőtől egyszerre akartak menekülni.
Erdélyi nem volt laboratóriumi ember s húzódozott a kísérleti költészet retortáitól. Neki megvolt a maga költői terhe, ennek a nyomásától akart minél előtt szabadulni. Nem teketóriázhatott a versírással, nem válogathatott a költői megjelenés változatai közt, egyik vers a másikat tolta s valahogy mindnek meg kellett íródnia. Mély vízben találta magát és úsznia kellett. Úgy úszott, ahogy a fulladás veszedelme diktálta, úgy verselt, ahogy az otthon hallott dalok, diákévei Petőfije, Aranya a verset az ösztönébe írták.
Ha társai a világirodalom szabadegyetemén szédelegtek, Erdélyi megmaradt népiskolai tanulónak.
Bitang tél! kegyetlen ellensége
szenvedő testem minden tagjának:
ó, mint utállak-gyüllölek én! Évről
évre borzongva várom jöttöd, mint
félős gyermek a borzas ördögöt.
Míg a te időd durva szeszélye
dühöng; állandó, sosem gyógyuló
beteg vagyok, dühös eb, ki mindenkit
megugat. - Inkább a döglesztő s
verejték-csurgató meleg nyár
kinozzon mindörökké, mint a te
fertelmes egyhangúságod, nyavalyák
időszaka. Ázom-fázom, tüsszögök s mi több:
étvágytalan vagyok miattad! A konok
halál kedvence vagy, káromkodásra
ingerlő, kórház-szaporitó nyavalya,
mely nem az Isten mosolyában fogant, mint
a többi lelket-gyógyító időszak. Pusztitsd el,
öld meg a telet igaz Isten, - hadd énekeljek
igazabbul, mielőbb végképp megbolonditana
e halálbataszitó, bitang téli idő.
A horizont ma ködökbe vesző,
s a nagy világ egyetlen
csöndes hómező.
Pelyhet kavarva dudorász a szél
és nagy titokról halkan
meséket mesél.
...Merő szemekkel nézek lefele,
mert énbennem talán
most minden fekete,
s reszkető térdem csöndben földet ér
és megcsókolom a havat
csak azért, - mert fehér.
1925
A reggeli ködben kicsi útszéli erdő,
milyen messzi és mély vagy!
Kopasz, suta, apró ágaidra
aranykarikát dobál a téli nap
és hamvas lilára ölel téged
s a benned nyugvó szürke levegőt,
szorító karja a csupa fény.
Mennyi szín alszik most szíveden, erdő,
mennyi fény száll most a homlokodra, fa,
mennyi titok bújik meg karjaid közt, ág…
Miért hal meg a szín, fény és titok,
ha fölszakad a köd?
1933
Csendesen, botfülű vonat!
A szakrális lepel alatt
Piheg a téli Balaton.
Fehér áhitattal köszöntsük,
Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk
A felnyújtott jegenyegallyakon.
Csak ez, csak ez van, - nincs se vér, se bomba,
Nincs katakomba,
Csak a szépség van, ez a hófehér.
Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod,
Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot
A szépséggyilkos emberért!
A föld csonttá fagyott,
Zord keble a magot
Már nem fogadja be,
S a csíra lent, szegény,
A föld fagyán-jegén
Áttörhet-e?
Mi lesz velünk, mi lesz?
Éhség, ínség ijeszt,
Én nemzetem.
Az Isten megaláz,
Nem nő rengő kalász
Dús földeden.
Óh kínos a nyomor…
Az éhező gyomor
Kínos kivált,
Az ember kebliből
Midőn a meggyötört
Állat kiált.
S nemcsak a harcteren,
Itt is könyörtelen
Dúl a halál;
Érett kalász helyett
A nyár gyermekfejet
Sárgít kasza alá.
1915
Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.
Csillag-é vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözitőt hirdet az emberiségnek?
Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol
S éji táncaikhoz rémeknek világol?
Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
Akár bujdosó láng - én megyek utánal!
Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre - temetőbe viszen.
1849 dec. 25
Dicsőség a magasságban Istennek
és a földön békesség a jóakaratú embereknek.
/Szent Lukács evang. 2 , 14./
Karácsony-éj… Fönn az égen
Holdsugárban, csillagfényben
Angyaloknak népe rajzik,
Boldog ajkak dala hangzik.
Amerre csak szemük láthat,
Nem talál egy lombos ágat,
Csak a fenyők zöldek épen
Amottan az erdőszélen.
Oda szállnak hát hozzájuk,
Le is törik gyönge száruk;
A szegénykék sóhajtoznak,
Panaszkodnak, siránkoznak.
Az angyalok vigasztalják:
Ne sírjatok, szegény kis fák,
Nem haltok meg búsan, árván
Szent karácsony éjszakáján…
Jézus, te is születtél,
Milyen fiú lehettél?
Verekedni szerettél?
Hát mosdani? … Vagy jobb voltál
minden földi gyereknél?
Hát zöld egrest ettél-e
egészséged vesztére?
Fáról sokszor estél-e?
Kék foltokkal rakva hányszor
értél haza estére?
Panasz is volt néha rád?
Ne szomorítson a vád:
ha elszakadt a ruhád,
vagy valamit összetörtél,
kiporolt-e jó anyád?
Ó, te égi, tiszta fény,
követni mernélek én,
szakadékok peremén,
ha tudnám: te is így kezdted,
gyermekként, akárcsak én.
Most, hogy a földön minden költemény bús,
csapongó szárnyon Hozzád repülök,
s Neked dalolok, karácsonyi Jézus!
Repülök szánkán, csörgő hit-batáron
és úgy hódolok jászlod előtt,
kicsi Mesterem, jóságos Tanárom!
Nagy hittel vetek bízó szemeket Rád
és szent iskolád rossz kis nebulója;
megáldom szalmás, szegényes katedrád.
Te nem bántottál soha-soha engem,
nem vágtál arcul nagy-ártatlanul,
ha fehér álmot hordtam a szívemben.
Te nem taszítál el magadtól távol,
ha verseltelek Édesanyám nyelvén
s nem tiltottál ki soha iskolából.
Csókkal kérdezted: nem vagy-e beteg?
Könnyet töröltél, ha könnyet facsartak
karácsony-rontó sötét emberek.
Hát ne legyen most ez a költemény bús.
Legyen himnuszos, mint a téli táj,
s csókoljon vissza Téged, kicsi Jézus!
Legyen üdvözlő, ujjongó kiáltás,
a hópihéknek gyermekded öröm,
az embereknek szelíd megbocsájtás.
Sok-sok bajomért kit sem okolok.
Minden szavam szép karácsonyi áldás,
szentjánoskenyér, cukros dobozok,
selyem-papíron arany betűk – –
– és kegyelmedből, drága kicsi Jézus:
békesség velem, békesség velük!
