Vizes vertfal a szerelem.
Olykor hűsít, máskor lápra csal.
Hervadt tavirózsák között
engem is láncra ver, ha akar.
Ódon várba zárt szörnyeteg,
a Napra kész, könnyed bestia.
A szomjan halók éneke,
halálba menetelők dala.
Egy elrontott rím a versben.
Az elrontott vers, amit féltek.
Bennem felnövesztett bogáncs,
szív nélküli gyönyörű lélek.
2014
Erős várunk nekünk a szerelem
csak testünk bástyáit
munkálja rommá az idő
Csak hitünk falait
tördeli semmivé a távolság
vaskesztyűs keze
Csak örömeink lobogó zászlóit
tépdesi a kétségkeltő
kétségbeesés
Úgy állunk itt
testünk várába burkolózva
a pillanatok védőpajzsai mögött
az itt és most biztonsági zárai
alatt
kiszolgáltatva
az időerózió örökérvényű
törvényeinek
Egy másik asszonnyal, aki nincs
(és minden asszonyban ott van),
aki nem te vagy, aki nincs,
aki egy mosolyodban,
mozdulatodban, benned is
olykor villanni látszik:
akit nem én, egy másik
férfi ismerhet benned, és
aki másoknak szenvedés; -
azzal a másik asszonnyal,
azzal is ismertess meg, -
akkor elhiszem: úgy szeretsz,
ahogy még nem szerettek.
1962
Hiába dúltál oly kegyetlen
zord jégpáncélba öltözötten,
te zsarnok tél, konok vitéz,
megjött a szép tavaszleány
virágfüzérrel homlokán,
s ő rémítő szemedbe néz.
Reszkess apóka, vert az óra,
rád vár az elmúlás hajója;
páncélod, kardod nem segít!
Hiába vívsz! A Kikelet
pajzs nélkül is kiáll veled!
S aki a zsarnok, az veszít!
Mert tudd meg, hogy az ifjú élet
ezer halálból is felébred,
s a tyrannus nyakára hág:
Ez ifjú láng csak rád nevet,
s eloszlik zordon lényeged,
miként a könnyű délibáb!
Pilis, 1955. III. 18. péntek
Öleléseid
aranyló tűzből
hamuvá fakultak már.
Most eltemetlek,
mint kialvó tüzek hamuját szokás.
Élő parázs, parázsló emlék
sem marad belőled,
mert önmagamba temetlek,
és megfojtalak,
mint rőt tüzek üszkös
parazsát a rideg föld,
Kedvesem,
és megemészt bennem az idő,
hogy amint kívántad,
örökre egy lehess velem.
Eltemetlek.
Végtelen álmodhoz kísérőzenéd
sem ibolyák,
sem vérpiros szekfűk kórusa nem lehet,
mégis csodaszép lesz a sírod,
mert a fejfád is önmagam leszek,
s ahogy kívántam,
velem örökre egy leszel.
Uram, mit műveltél velünk,
hogy semmi sem fáj, már csak untat
dicső országod, s hagyva múltat,
jövendőt, nem rettegve bűnt,
rongáljuk el magunkat?
Uram, a Te akaratod
meglesz úgyis, minek neked mi?
Temetni kell itt s jót nevetni,
csökött költők, csökött papok
gondját elhessegetni.
Uram, legyen neked elég
belőlünk. Már csináld magad. Mit
úgy hívtunk, remény, régen alszik.
S kevés hitünk, ha volna még,
Uram, hát vedd el azt is.
1981
Ha gyarlóságból megbánt a lány:
Kérleld meg! vele durván ne bánj!
A porszemért, mely szárnyára ült,
Gyöngéd zománcát le ne törüld!
Egy sóhajodból mindent megért,
S alázatos lesz nagy lelkedért,
Csókkal borítja térded, kezed,
És életénél jobban szeret!
(Jelenés a hómezőn)
Sóvár karod szerelmes rezzenése
most is kísért havas télen keresztül;
illatot szór szelek szálló ölébe:
s szívemben ég az emlék. Mindenestül.
Világgá lendül vágyam reszketése.
Mezőn látlak mezőnek, messze útnak
s lila-árnyas, dús-csipkés hó fehérje:
keblem fehérje a szívembe duzzad.
A finom, árnyas, gyöngyházhamvú tájon
opál kebled fénylőn bimbózni látom
s drágamívű öved a büszke híd.
Fehérlő térded: halmok édes álma
S szenedbe nézek: mennybe, kék virágba
és kárognak fekete fürtjeid.
1925
Minek mindenről beszélni?
Úgyis tudod, hogy várom:
felnőni alakod nemes rajzát a kertajtóban
ahogy a nárcisszal szegett úton felém tartasz
s a rózsakarókra tűzött üveggömbök színes tükrei
maguknak orozzák örökifjú gondtalan arcod.
Olyan szép vagy.
Istenem! szelíd könnybe fúl az elcsodálkozás
mozdulni sem merek, nehogy megrebbentselek
és egy nem várt mozdulatod diszharmóniát teremtsen
nappal övezett nevető legényarcodon.
Oh! mert szent ragyogású a szitakötők eozinos lilatüzű csillogása
az áthevült georginák s ez az egész napba-mosdatott kertvilág
aminek most felmagasztosult pillanatnyi sorsa:
hogy Te átjössz rajta, Felém.
1926
Álmomban nyúltam utánad: elértelek! Nem csak tenye-
remmel, a hátgerincideghúr pendülésével, talpam-
combom-hasam simogató kedvével, a földközeli álom
és a lebegő ébredés között, ahol nem intenek elővi-
gyázatra falragaszok a holnemvolt-van-sohasemlesz
falakon, kéznyújtásnyira időzített aknáktól: álmodban
felém fordultál, meztelenül és ébren: hogy elérjél,
elérjelek.
Haragszom rád, mert fürtöd fekete,
Haragszom rád csalárd kék szemedért,
Mely rám oly bűvös láncokat vete,
Haragszom rád kegyetlen ajkidért.
Haragszom rád, mert nyugtom elveszett,
Haragszom rád szilárd erényidér’,
S mert bájid elrabolták lelkemet:
És nincs remény, hogy többé visszatér.
Sorozatunk ebben a részében a lakodalmak legfontosabb mozzanatát az esküvőt megelőző szokások dalait mutatjuk be.
Az ajándékvivés szokása a jobbágykorszak maradványa, amikor a földesúr lakodalma alkalmával kötelező volt ajándékot adni, a beszolgáltatás részének tekintették. Az egy egész telek után járó földesúri ajándékot először az urbárium szabályozta egységesen: 2 csirkében, 2 kappanban, 12 tojásban, 1 icce vajban s minden 30 telek után egy borjúban. Az ajándék kisebb élelmiszerekből – főleg baromfi, tojás, vaj – álló csoportja konyhai ajándék, konyhai élés, élés néven is ismeretes. Ez természetszerűleg hagyományként megmaradt.
Barátaim, jó cimborák a földben,
íme ujra együtt vagyunk,
gyertyánk lepkefényében, régi körben
izzik szivünk és lángol homlokunk.
Csengő poharakkal csókoljuk egymást,
Tokajnak illatos borát
hörpintgetve izleljük tünt napok izeit s a föld
mindent takaró mámorát.
Meddig szemünk lát, kőbevájt pincénkben síri csönd
vonulnak kétoldalt, vasalt
hassal a mosolygó gönci hordók, folyékony
lángokat rejtegetve s ama dalt,
amaz idős éneket, amit apáink fujtak egykor
s rég csönddé szakgatott a szél
s ami mégis feltámad, kiszáll fasírjából és lobogva
boros ajkunkon ujra él.
A bor, halállal sujtott tájaink tündére,
arcunk simító gyönge kéz,
mely hajlongó dongabölcsejében mint a Nap és a Föld
szerelmének gyümölcse heverész -
áldjon meg minket s derítse fényessé napjainkat,
legyen a bajból már elég!
Bor és barátság szép tüzeiben úszva vidáman
ballagjunk sírjaink felé.
Bezzeg voltunk rosszabb üregekben is nemrég,
vérben, haldokló vagy halott
bajtársaink testébe bújva szinte, árkok, kavernák mélyén,
midőn roppant vaszáporral csapott
reánk a gyűlölet s mi állig fegyverben is remegve
azt lestük csak, hogy kőegünk
mikor zuhan arcunkra s alighogy élve, ifjan
hazánktól távol ottveszünk.
Hadd idézzem Szibériát is, orosz fogságunk
földbe ásott barakjait,
ahol bűn nélkül is bűnhődnünk kellett, hallgatván
egymás jaját, sírását, szitkait.
Évekig hevertünk élő halottként s mint a gyilkos,
kinek remény többé nem int:
mi is rég lemondtunk már arról, hogy viszontláthatjuk
drága földünket, véreink.
Barátaim, ennyi bajokon, halálon keresztül,
meleg borgőzös föld alatt
együtt vagyunk mégis s egy szebb jövő ütemére
táncoljanak a boros poharak.
Igyunk, hadd simogasson virágkezével a bor,
ringasson csengő mámorunk,
legyen könnyű nekünk a föld, ha benne
utoljára találkozunk.
Ez a lemondás azonban csak látszat volt. Ha eredeti terve szerinti útvonaláról kényszerűségből le kellett térnie, Csoma kész volt újabb akadályok leküzdésére is vállalkozni, hogy a szinte áthatolhatatlan Himaláján és európai ember számára úgyszólván megközelíthetetlen Tibeten keresztül kísérelje majd meg, ha alkalma fog nyílni, útja továbbfolytatását. Megtanulta tehát a tibeti nyelvet, nem azért, mintha azt hitte volna, hogy a magyar nyelv a tibetivel közeli rokonságban áll, hanem mert útjának folytatása olyan vidékek bejárásával lett volna összekötve, ahol a tibeti nyelv bírása nélkül nem boldogulhatott volna. Ladákhból visszafordulva Kashmir határán találkozott William Moorcraft angol utazóval, akitől egy tibeti ábécés könyvet, a Georgi féle Alphabetum Tibetanumot kapta kölcsön s elhatározta, hogy „ezen különös nyelv szerkezetével megismerkedik”. Ezzel, Duka szerint, „saját céljait is elősegíthetni vélte, ha ujon szerzett tudományával Lhassába elérhet. Ott a dalai lámának könyvtárai nyitva lennének előtte s ő áttanulmányozhatja a tibeti és mongol nyelven írt ama könyveket, amelyeket másutt megszerezni képes nem vala, pedig tartalma, hite szerint, a hunok eredetére is világot vet”.
Hogy ez tényleg így volt, arra Csoma tibeti nyelvtanulmáynainak sajátos egyoldalúságából és elhatároltságából következtethetünk.
Kétségtelen, hogy Csoma a tibeti nyelv egész területén járatos volt. Lankadatlanul fejlesztette tudását a különféle tájszólásokban, így a kanawariban (délkashmiri), élete vége felé a sikkimiben (déltibeti). Tudományosan mégis csak a régi tibeti irodalmi nyelvet, s ennek kedvéért az ezzel azonos ládkhi tájszólást művelte legtüzetesebben. Hol az összefüggés a magyarok eredeti lakóhelyeinek felkutatása és a ladákhi tájszólás között? Ha tudjuk, hogy a Dalai Láma Ihassai könyvtárában remélt adatokra bukkanni, kérdezhetjük, hogy miért nem fektetett akkor nagyobb súlyt a Ihassai, középtibeti dialektusra? Azért, mert a Lhassában használatos élő tibeti nyelv az idők folyamán túlfejlődött azon a fokon, melyet az ősi irodalmi termékek képviseltek. Hogy Ladákhban a régi beszédmód fennmaradhatott, annak az a magyarázata, hogy Ladákhban, mint Nagy-Tibettől politikailag elszakított területen, a hivatalos urdu-hindosztáni nyelv által körülszigetelve az élőnyelv a legújabb időkig is megőrizte ősi sajátságait és közel maradt a letűnt évszázadokban használt régi irodalmi nyelvhez. Kőrösi Csoma nyelvtanulmányozásában tehát lehetetlen meg nem látni a tudományos következetességet, rendszerességet és céltudatosságot. Őt a Dalai Láma könyvtárából csak a régi korok irodalma érdekelte, tehát a régi tibeti irodalmi nyelvvel foglalkozott, hogy a régi iratok hun és magyar vonatkozásait korszerű nyelvtudással legyen képes kibányászni.
Későbbi magyar nyelvészek nagyon lenézték Csomát ezekért z álmaiért. Erre azonban voltaképpen nem volt joguk. Csoma egyelőre csak ösztönösen megérzett nyomokon indult, s hogy indulása nem is történt egészen rossz irányban, azt újabb felfedezések bizonyos mértékig igazolták. Így beigazolódott, hogy a hunoknak valóban voltak érintkezéseik a tibetiekkel. Ódon kínai emlékek szerint már a Kr. előtti századokban tartós háborúságok folytak a jue-tsi néven említett tibetiek és a hiong-nu (másképpen Kiang) elnevezésű hunok között. Vannak tudósítások, melyek arról értesítenek, hogy a fehér hunok ősi szokásai sok hasonlóságot mutattak a tibeti ősszokásokhoz. Hogy a hun-magyar rokonság miként áll, más kérdés, de az valószínű, hogy a Dalai Láma könyvtárában Csoma tényleg találhatott volna egyet-mást a hunokra vonatkozólag. Ugyanígy, az ujgurokat vagy jugarokat illetőleg se fordulhatott volna semmilyen jobb forráshoz,m int a tibeti régi történelem feljegyzéseihez. Kr. után a VIII. században vette kezdetét az újgurok uralma Közép-Ázsiában. A Kuen Luntól északra, a tarim medencében éltek és a tibeti határokból is jókora területeket elhódítottak. Fennmaradt feliratok együtt emlegetik a népvándorlás előtti Közép-Ázsia lakói sorában az újgurokat, tibetieket, avarokat, tatárokat, chinaiakat stb. Csoma óta kiderült, hogy az újgurok nem voltak azonosak a magyarokkal, tehát nyomkeresése a fajrokonítás szempontjából nem volt helyes. De viszont Stein Aurél ásatásai a Tarim medencében sok újgur kéziratot hoztak felszínre, melyekről a nagy orientalista megállapította, hogy nagyban „hozzá fognak járulni az ó-török nyelvkincsről való tudásunk bővítéséhez.” Az újgur írás Közép-Ázsia török lakossága körében egy időben nagyon el volt terjedve. Ki tudja, hogy a török nyelvnek a magyarral való hatását vizsgáló szakemberek nem fognak-e még érdekes nyelvészeti felfedezésekre bukkanni az újgur írásemlékekben? Csoma mindenesetre tudni kívánt az újgurokról és e vágya elérésére legközelebbinek látszott az Ihassai könyvtár. Egész tibeti búvárkodása erre való készülődés volt tehát, abban a reményben, hogy ha a régi tibeti irodalom szakembere gyanánt kér bebocsáttatást, elhárulnak előle az európai utazóktól szigorúan őrzött tibeti határokon tornyosuló akadályok. A tibeti hagyományok ismerete, biztos tibeti nyelvtudás és a szinte mindenható lámák ezáltal elérhető rokonszenve és pártfogása nélkül szó se lehetett volna a Nagy-Tibetbe s annak fővárosába, Lhassába való bejutásról.
Tibet három részre oszlik. Keleti harmada China fennhatósága alá tartozik, régi idők óta. A közbülső Nagy-Tibet nevet visel, s ez alkotja az önálló Tibetországot, Lhassa székhellyel. Politikailag főleg Chinával tart fenn kapcsolatokat s a külföldiek, főleg az európai fehérek elleni gyanakvása és gyűlölete nagyon nehezen megközelíthető területté tette és teszi. A nyugati rész neve Kis-Tibet, vagy Nyugat-Tibet, Beltisztán és Ládákh tartományokkal.
Bennünket főleg Ladákh érdekel, mert Csoma huzamosabban tartózkodott itt. Ez a tartomány Csoma ottlétekor már nem tartozott Nagy-Tibethez. Előbb az angolokkal szövetséges kashmiri radzsah birtoka volt, utóbb brit birtok lett. Lakosai mindazonáltal tibeti nyelven beszéltek, csakhogy, mint említettük, annak ősibb alakjait és kiejtését őrizték meg.
Azok a többi területek, melyeket Csoma tibettudományi kutatásai folyamán még bejárt, így Kashmir és Sikkim, szintén nem tartoznak Tibethez, hanem Brit-Indiához, de népességük egy részének tibeti az anyanyelve és még a régi időkből visszamaradt tibeti kolostoraik évszázadokon át megőrizték a tibeti kultúra örökségét.
Csoma előbb a ladákhi Leh-ben, aztán a kashmiri Szrinagar-ban, majd 1823. nyarától 1824. őszéig a Ladákh-beli Zanszkar tartományi zanglai (Dukánál hibásan yanglai) kolostorban Szang-Je-Pun-Tszog lámapap segítségével a tibeti irodalomba és a lámabuddhizmus irataiba mélyedt el. Zanglában ismerkedett meg a tekintélyes Kunga Csocslegsz láma-apáttal, aki értékes útbaigazításokat adott neki. Összegyűjtött gazdag anyagával a tél beállta előtt Szabathuba indult. Szabathu parancsnok kémnek nézte és feltartóztatta Csomát, míg a brit-indiai kormányzattól meg nem érkezett az engedély, hogy szabadon folytathatja tanulmányait. Következő évben megint Zangszkarban, ez alkalommal a pukhtali zárdában s átmenetileg pár hónapig Szang-Je-Pun-Tszog láma falujában, Tetában (Duka hibásan Teesha, vagy Tisza néven említi ezt a falut) időzött. Ezután még egyszer Szabathuba ment, majd brit támogatással, melyet azonban ő mindig igyekezett a felajánlott összegnél kevesebbre csökkenteni, 1827. nyarának végén három évre a Basérh (Busahir) kerületi Kanum vagy Kanam faluban folytatta nyelvészeti és vallástörténeti kutatásait, ismét Szang-Je-Pun-Tszog láma társaságában. Ekkor az Ázsiai Társaság Calcuttába hívta meg, s Csoma a meghívást elfogadva, el is utazott Calcuttába. Egyfolytában öt évig, 1831-től 1836-ig maradt ott. Eközben jelent meg 1834-ben tibeti-angol szótára és tibeti nyelvtana. Egy évnyi bengáli tanulmányút után, melyet 1837-ban az ind nyelv megtanulása véget tett, visszatért Calcuttába és élete utolsó évéig az Ázsiai Társaság könyvtárosi töltötte be. Calcuttai évei alatt többször megpróbálta, de ismételten eredmény nélkül, hogy a Nagy-Tibetbe való beutazáshoz engedélyt nyerjen. Csak 1842-ben sikerült kedvező ajánlások birtokában végre bátorítást kapnia az elindulásra. Tüstént neki is vágott rég óhajtott céljának, Lhassa felé, de az úton maláriát kapott és a Sikkim tartományi Dardzsilingben 1842. április 11-én ötvennyolc éves korában meghalt.
Egész tibeti tartózkodását valami csodálatos igénytelenség és önmegtartóztatás jellemezte. Rideg lámakolostorok télen át is fűtetlen celláiban lakott, tápláléka faggyúval zsírozott és korpával sűrített tealeves volt, amilyennel a Himalája kopár hegyvidékein élő szegény tibetiek éltek. Csoma úgy gondokozott, hogy ha ezek a földhözragadt emberek teljes életüket ilyen életmódban töltik el, ő is kibírja a lemondást és a nélkülözést. Ezzel a függetlenségét is biztosította. Azt a kevés pénzsegélyt, amit a brit-indiai kormányzattól elfogadott, bőségesen visszatérítette a brit érdekekre nézve rendkívül becses tudományos teljesítményeivel. Pár alkalommal Magyarországról is küldtek neki tudományos munkája támogatására szánt pénzadományokat, de Csoma ezeket se tartotta meg magának, hanem különféle alapítványok címén visszajuttatta hazájába. A szó szoros értelmében kerülte még a lehetőségét is annak, hogy esetleges anyagi jóléte a bennszülött tibeti lámák és parasztok primitív környezetéből a brit kormányzósági és katonai kirendeltségek kényelmesebb viszonyai közé csábítsa, mert makacsul eltökélt szándékát, hogy a tibeti nyelvet, szokásokat, hagyományokat, vallást és irodalmat minél alaposabban magáévá tegye, csak a bennszülöttekkel való szüntelen érintkezés révén valósíthatta meg.
A magyar elismerés, mely Csoma iránt életében és halála után megnyilvánult, sokkal inkább tudta méltányolni ezt a hősies lemondást, állhatatosságot és önfegyelmet, mint azokat a tibettudományi eredményeket, melyek elérésének az aszkéta életmód csak eszköze volt. Pedig Csoma Sándor munkásságának a tibeti búvárkodás rendkívül fontos és jelentős területe, mert itt Csoma nemcsak kézzelfogható, valódi eredményekkel gazdagította a tudományt, hanem a keleti tudományoknak ebben az irányban egyenesen úttörője és korszakalkotója volt, annyira, hogy idevonatkozó teljesítményei révén az utolsó száz év legnagyobb tudósai sorában illeti elismerés. Hogy azonban érdemeit kellően méltányolni tudjuk, természetesen el kell kísérnünk őt a keleti nyelvészet világába, a tibeti nyelvtudomány mezejére, valamint az összehasonlító vallástörténet síkjába, a buddhizmus furcsa birodalmába.
A Himaláján túli népek és China lakossága közt a tibeti nyelv és műveltség sokáig körülbelül olyan szerepet töltött be, mint a nyugati nemzetek életében a latin nyelv, vagy a középkori skolasztika tudományművelése. Duka szerint „a tibeti nyelv a Buddha vallás rituáléjának nemcsak a legelterjedtebb nyelve, de egyszersmind közlekedési eszköz a mívelt s az irányadó osztályok között és a diplomáciában.” Még „China és Mantsuria zárdáiban is egyedül a tibeti nyelvet használják” a Buddha vallás hívei. Ennek ellenére Kőrösi Csoma Sándorig nem akadt nyugati ember, aki ebbe a nyelvbe és kultúrába behatolt volna. Ha történtek is kísérletek, jórészt felületesek és hasznosíthatatlanok voltak, Csoma tanulmányait és fáradozásait azonban a legteljesebb tudománysiker koronázta.
A tibeti nép a mongol fajhoz tartozik, a tibeti nyelv pedig az indochinai nyelvek közül ered (tehát nem a sanskritnak romlott dialektusa, mint tévesen Eötvös József és mások vélték). Az indo-chinai nyelvcsalád két rokon nyelvcsoportból áll, az egyik az anam-kambodsa-pegu nyelveket, a másik a chinai, tibeti, sziámi és barmai nyelveket foglalja magában. A második csoportnál is két ágat kell megkülönböztetni, úgymint a sziamo-chinait, mely a keleti ág és a tibetobarmait, mely a nyugti ág. A tibeti-barmai ághoz tartozó nyelveket Tibet, Nepal, Sikkim, Assam és Barma (Burma) területén beszélik. A tibetobarmai ág szorosan vett tibeti csoportjába illeszkednek bele a tulajdonképpeni tibeti nyelv, a lepcsa nyelv, az észak assami nyelv és körülbelül öt más nyelvalakulás, melyeknek aztán még külön-külön is sok tájszólási változatuk van. Így a tulajdonképpeni tibeti nyelvnek közép- és dél-tibeti, északnyugat-tibeti, vagy ladákhi, délkashmiri, vagy kanawari (kanauri), beltisztáni, horpa, gyarunk és még egynehány más dialektusa van. Ezek nagyon eltérnek egymástól az élőbeszédben, bár írásmódjuk hasonló.
– folytatjuk –
Fiatal korától mindhaláláig és még azután is egy-két évtizeden át az egész ország „Pósa bácsi”-ja volt. Mindenki szeretve és mosolyogva tisztelte. Bródy Sándor, a nagy hatású író, az egész modern hazai irodalom ösztönzője, és Hermann Ottó polihisztor, a vele kortárs tudomány egyik legkiválóbbika együtt tartotta és hirdette kulturális életünk egyik főalakjának. A gyermekekhez szóló magyar irodalom klasszikusai – Benedek Elek, Sebők Zsigmond, majd Móra Ferenc is – mesterüknek és példaképüknek tudták. Amikor a híres és népszerű költő-, mese és dalszövegíró-szerkesztő nemzedékeket nevelő Pósa Lajos meghalt, egy kritikus azt írta, hogy „neve élni fog, amíg magyar gyermek lesz a földön”. Szerették az irodalmárok mellett az átlagos felnőttek is – leginkább magyar nóta szövegei miatt – állítólag a „Pál utcai fiúk” írója, Molnár Ferenc mondotta, hogy „Pósa bácsi öreg korára is kisgyermek maradt, de ő volt a legokosabb és legkedvesebb kisgyermek Magyarországon". A nótára vágyó felnőtteknek Pósa Lajos olyan két- vagy háromszakaszos költeményeket írt, amelyekben semmi olyan nem volt, amiről egy kritikus igény akár azt mondhatta volna, hogy rossz, akár azt, hogy párját ritkító, mindenestre népszerűek voltak. Nem volt ő se dicsérhető, se kárhoztatható: a közigénynek megfelelő nótaszövegíró volt. Ez nagyon is megfelelt a középszerű muzsikusoknak, hogy olyan zenét szerezzenek hozzá, amilyet tehetségük lehetővé tett. Mintegy 800 dalt írt, ebből vagy 400 meg van zenésítve; a legtöbb magyar dallamszerző felhasználta szövegeit, leginkább azonban Dankó Pista és Lányi Géza. Ha Petőfi népi és nemzeti volt egyszerre, Pósa Lajos és Szabolcska Mihály – felismerve az újkapitalista nagyvárosok egyre fertőzőbb légkörét – már csak falusi, mégpedig Budapest ellen az. A „népnemzeti" líra klasszikusaitól még idegen a Budapest-ellenesség, ez a magatartás a századvégen jelentkezik először: Pósa, Szabolcska és mások írásaiban, mintegy előszeleként a későbbi, vérre menő urbánus-népi írók ellentétének.
A Rácz Pali hegedűje…
A Rácz Pali hegedűje búsan szól,
Miből is van? tán szomorú fűzfából.
Poharamba a könnyet is kicsalja, kicsalja,
Velem együtt azt a kis lányt siratja.
Hej Rácz Pali, ne húzz olyan keserűt,
Rózsafából csináltass már hegedűt.
Minden hangja a szívembe nevessen, nevessen,
Hogy valaha valakit még szeressen!
Megzenésítette Sas Náci
Jó volt ez a daláradat a maga nemében kiváló cigányprímás Dankó Pistának is, jó volt a lángelmének, Bartók Bélának. Ez az epizód önmagában is örök helyet biztosított volna Pósa Lajosnak, ha nem is a költészet csúcsain, de az irodalmi kultúrában. Költői és irodalomtörténeti rangját azonban a kisgyermekekhez szóló költészet és a legkisebbeknek szerkesztett irodalmi lap az „Én újságom” adta. Ennek korszak meghatározó nagy alakja lett és maradt, főleg a Felvidéken, szülőföldjén Nemesradnóton őrzik napjainkig töretlen hittel, nagy tisztelettel ma is alakját, emlékét. Visszatekintenünk személyiségére azért kötelező, mert egyrészt a magyar gyermekirodalom legkiemelkedőbbjei között van a helye, mert a maga módján, a kor politikai és irodalmi forrongásait kikerülve „csak szórakoztatni” akart, adni kicsiknek-nagyoknak, gyermeknek-szülőnek egyaránt. Emléke jó magyar szokás szerint halála után már tíz év múlva megfakult, majd 1946. után a vörös lapszerkesztőknek – sok más népi és polgári írótársával egyetemben – persona non grata, persze megfelelési kényszerből és felsőbb utasításra (http://www.szozat.org/index.php/bolyongasok/tartalommutato/8392-lukacs-gyorgy-alias-georg-lowinger-filozofus-a-rombolas-apostola ) is.
Mikor anyám itt járt
Mikor anyám itt járt Budapesten,
Egész nap a gondolatát lestem.
Tudtam, szegény, hogy nagyon kíváncsi
S mindent akar látni.
Megnéztük a királyi palotát,
Véges-végig a sok fényes szobát.
Félve lépdelt, hogy majd valahonnan
A király betoppan.
Úgy vágyott a szép Margitszigetre !
Egy szép rózsát onnan úgy szeretne!
Félt a hajón, hogy víz alá merül
S haza soh's e kerül.
Kisétáltunk a Kossuth sírjához,
A szabadság örök oltárához,
Elrebegett ott egy imádságot,
Tudom, égbe szállott.
A sír mellől szedett egy kis földet,
Ráhullatott egy pár hulló könnyet,
Bekötötte kendője sarkába
S úgy ment falujába.
Pósa Lajos kortársai Reviczky, Komjáthy, Koroda Pál (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/29953-csagoly-peterfia-bela-koroda-pal-kolto-dramairo-jogasz-fovarosi-postatanacsos ) és társai útkereső, a korszakra jellemző érzelmes pesszimizmus mellet harcoltak az elavult ellen, mert akárcsak Európa sok költője, meghasonlott, keserű hangulatban voltak a századvégen. A „népnemzeti" iskolát a XIX-XX. századforduló Magyarországán azonban nemcsak a végletes elapadás, a hanyatlás jellemezte, volt még egy utóvirágzása is: Kozma Andor (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/16823-kozma-andor-kolto-iro-mufordito ), Vargha Gyula (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/19725-gorzsonyi-vargha-gyula-statisztikus-kolto ) és Bárd Miklós (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/20696-bard-miklos-kolto-alias-leveledi-kozma-ferenc-huszartiszt-nyugalmazott-honvedtabornok) költészetében. Kozma, Vargha és Bárd idetartozására vall költészetük hangsúlyozottan nemzeti szelleme, mely jól megfér európai műveltségükkel, fejlett, kifinomult ízlésükkel. Kétségtelen így: Pósa Lajos a kiegyezés és az első világháború közti közel fél évszázadnak, a „millenniumi évtizedek"-nek olyan jellegzetes irodalmi alakja volt, aki nélkül hiányos volna a kor összképe. Erre a korszakra egyszerre és egyformán jellemző az ipar vadkapitalizmusa, Budapest polgárosodása, szegénység és gazdagság párhuzama, világvárosiasság felé törekvése, az ipar és a kereskedelem mellet a bérházépítés és a bankok, az uzsora pénzek példátlan lendületű fejlődése, és közben az alaposan elmaradt földnélküli zsellérek, falunak és kisbirtokos paraszti népének idilli eszményesítése. Ehhez járul egy „Ferenc Jóská”-t éltető Habsburg-lojalitás olyan összhangja, amely az úri kaszinók és a falusi kocsmák falán egymás mellé akasztja a Bécsben lakozó Ferenc József császár-király és az örökre számkivetett Kossuth Lajos képét, mindenesetre közéjük függesztve a liberális Deák Ferencet is, a „bölcs kiegyezés” géniuszát. Ebben a társadalom meghatározta légkörben az európai irodalmi kultúrának színes palettája fejezi be a lezárult évszázadokat és készíti elő a század derekáig bontakozó jövendőt. Egyszerre érvényes és népszerű Jókai zengő, színpompás romantikája, Szigligeti, Csepreghy, Tóth Ede népszínműveinek táncos-szerelmes-betyáros álfalusi álidillje, Csiky Gergely és Mikszáth Kálmán kedélyességében is fanyar realizmusa, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza és az induló Móricz Zsigmond modern igényű naturalizmusa. De – tudjuk – Bródy naturalizmusának Jókai az eszményképe, Gárdonyi és Móricz naturalizmusa a népszínművek világából indul. És valamennyiük hátterében ott hegedül a cigány Dankó Pista, és a Dankó-dallamokra grófok, bankárok, állami és vármegyei tisztviselők, gabonaüzérek és sarki fűszeresek, falusi kocsmában borozó kis- és nagygazdák, külvárosi kocsmákban söröző vagy pálinkát kortyoló gyári munkások egymással versengve énekelték Pósa Lajos verseit...
Még azt mondják nincs Szegeden boszorkány…
Vigyázz pajtás, jól vigyázz a szívedre,
Ne menj, ne menj a boszorkány-szigetre.
Oda jár a szegedi lány, valahány,
Ott ragad rá a boszorkány-tudomány.
Még azt mondják, nincs boszorkány Szegeden,
Pedig, pedig, mint a fűszál, úgy terem.
Engemet is megrontott egy boszorkány,
Egy szegedi kökényszemű barna lány.
Megzenésítette Dankó Pista
Pósa Lajos 1850. április 9-én született a Gömör Vármegyei Nemesradnóton kicsit módosabb református parasztcsaládból származott, amelynek körében adnak arra, ha egy fiúgyermek a szokottnál okosabbnak látszott, jó tanulónak bizonyult a kisiskolában, azt tovább taníttatták Rimaszombatban, vagy felsőbb osztályok elvégzésére már Sárospatakon, hátha pap, ügyvéd vagy tanár lesz belőle. Pósa Lajos igyekezete, ezeken keresztül végül Pestig tanulta fel magát.
Nagy viszontagságok és nélkülözések árán jutott el ide. Az ősök vezették, az az örökség, amelyet Gömör földjéről magával hozott. A gyökerei, az a példázatos hagyaték, amelyet a Balog patak partjáról magával hozott. Ez az elfelejthetetlen közeg, amelyben élt, mindvégig meghatározta életét. Radnóton kisnemesi családok éltek (a török elleni harcokban tanúsított vitézségéért a falu egész lakossága nemesi címet kapott a királytól, Luxemburgi Zsigmondtól), hadba tömörültek, kalákában dolgoztak, őrizték hagyományaikat, igazi „újhitű” magyarként élték napjaikat. A bibliát forgatták, zsoltárokat, népdalokat énekeltek, saját, helyi ízlésű ételeket fogyasztottak. Ezt látva a hazai rög iránti ragaszkodás, a bőséges, gazdag termést adó táj megbecsülése áradt mindvégig Pósa Lajos egész lényéből. Szeretete szülőfaluja, annak mesébe illő alakjai iránt — és nem utolsó sorban a szülői házban kapott indíttatás — felejthetetlen az ifjú költőpalánta számára.
A radnóti harangláb
Vén harangláb, adjon Isten!
Mégse dűltél romba’?
Tudod-e még, tudod-e még
Iskolán koromba!
Hogy futostam grádicsodon
Boldog kedvteléssel . . .
S kerestem a galambtojást
Zegbe . . . zugba . . . széjjel!
Köteledbe, hej de sokszor
Belecsimpajkodtam,
Temetésre vagy imára
Hogy megharangoztam!
Sok viz lefolyt a Balogon,
Öreg, már azóta . . .
Édesanyjának féltése, megbocsátása, végül áldása mind-mind kísérte pályáján. Anyja papnak szánta, minden vágya az volt, hogy fiát a szószéken lássa. Amikor a radnóti iskolából Kolosi István tanító úr felkereste, hogy tehetséges a fia, gimnáziumba kellene adni, már akkor kigondolta, hogy a papi pályán lesz a helye. A rimaszombati évek, Mikszáth Kálmánnal kötött barátsága után Sárospatakra került. 1866 őszétől itt a gimnáziumban tanult, a magyart Tarnóczy Tivadar tanár úr tanította neki. A nagyon jó megjelenésű, de nem annyira a tudománynak élő tanár nem nyerte meg Pósa Lajos tetszését. Később, mikor már irodalmi pályán volt, megkérdezték tőle: „Hatott-e rá a sárospataki nevelés?” „Egy cseppet sem”, válaszolta. Kitűnő tanuló volt, annak ellenére, hogy Patakon nevelőséget vállalt. A báró Inczédy-fiúknak volt a nevelője, így az utolsó évet érettségi előtt magántanulóként végezte el, Bereden töltötte a nyolcadik osztályt. Kitűnőre érettségizett, és Pestre akart menni. Ott pezsgő irodalmi élet volt, ide vágyott. Édesanyja azonban nem engedte, a nyár elteltével 1868-ban Sárospatakra került vissza, és megkezdte teológiai tanulmányait. Egy esztendőt itt töltött, így édesanyja az ünnepi legáció alkalmával láthatta Radnóton a szószéken. De 1869 őszén már Budapesten van. Biztos volt abban, hogy az irodalom érdekli. Az íróság azonban nem jövedelmezett, csak egy-egy riportot tudott készíteni, egy-egy cikket megírni. Nagy szegénységben élt, sokat nélkülözött. Barátjával, Nagy Jánossal, földijével, egy lénártfalvi fiúval lakott együtt, aki később orvos lett, a szegények orvosa. Barátságuk később is megmaradt, sőt Nagy János halála után Pósa Lajos támogatta rendszeresen családját, taníttatta gyermekeit. Mint fennebb írtam, itt már folyton súlyos anyagi bajokkal küzdött. Mint egyetemi hallgató óraadással és a lapokba írogatással tartotta fenn magát. Öröme, vigasztalása a költészet volt; sőt feláldozta ez ábrándjának már-már biztosított életpályáját is. Volt kisegítő-tanár a fővárosi reáliskolában (a belvárosban, meg a Józsefvárosban is) egy évig; de egyrészt gyenge volt az egészsége, másrészt pedig mindenáron költő akart lenni. Felhagyott tehát a kenyérpályával és folyton írt és írt.
„Álmodik az ősz Balambán,
Százados tölgy mohos alján.
Erdei ér, susogó fa
Ősz Balambán altatója.
Víz morajlik bérczen, alant:
„Alugy, alugy, boldogtalan!"
Koronás tölgy zúg körötte:
- Aludnál el bár örökre!"
Kakuk madár fönn az ágon:
„Kora még az örök álom!
Kakuk! kakuk! ösz Balambán
Árnyék lebeg síron . . . fejfán . . .”
/Balambán- részlet/
Kötelezően – bár beteges volt – 1872-ben a Molináry-bakákhoz bevonult Pestre. Emlékezetes, humorral teli időszak életében a katonáskodás, mindig színes, érdekfeszítő előadásokban számolt be életének erről az időszakáról. Majd 1873 őszén beiratkozott az egyetemre, négy félévet tanult, és tanári alapvizsgát tett. Tanárai voltak: Toldy Ferenc, Horváth Cirill, Gregus Ágoston. Mikor végzett, póttanári állást vállalt egy reáliskolában. Édesanyja is megkönnyebbült, hiszen a rendszeres támogatás, amit a fiának éveken keresztül kellett biztosítani, minden erejét felülmúlta. De Pósa Lajos nem tudott itt maradni. Nem bírta a kötöttséget. Ismét az irodalmi élettel próbálkozott. Egyik alkalommal, amikor odahaza volt Radnóton, az édesanyja megkérdezte tőle: „Mi is az a költő, aminek te állítod magadat?” Ezt válaszolta: „A költő az emberek, asszonyok, kicsinyek, nagyok tanítója, a világ erkölcsi megjavítója.”
Őszi napfény
Őszi napfény játszik a faágon,
Őszi harmat reszket a virágon.
Öreg anyám csöndes jó kedvébe
Ki-kiül a virágos kertjébe.
Le-leszakít egy-egy őszi rózsát,
El-eldúdol egy-egy régi nótát.
Rövid ideig tanított is 1876-ban az akkor egészen újfajta középiskolákban, a VIII. kerületben, amelyet „reáltanodá"-nak, majd hamarosan reáliskolának neveztek. De már 1870-től – tehát 20 éves korától – cikkei és versei jelentek meg. Hamarosan kiderült, hogy igen jó munkatárs az újságszerkesztőségekben. Az ilyenekre igen nagy szükség volt a gyorsan fejlődő nagyobb vidéki városok sajtóéletében. Pósa a tanítást hamarosan felváltotta az újságírósággal. De úgy lett becsült újságíró, majd mindvégig nagyrabecsült szerkesztő, hogy lelke mélyéig megmaradt tanítónak, méghozzá a legkisebb gyermekek tanítójának. Később szeretetteljes gúnnyal mondogatták róla, hogy igazi férfieszménye a falusi óvodásfiú. Mesékben, példálózásokban és főleg költeményekben ezeket a legifjabbakat akarta és tudta tanítani becsületre, hazaszeretetre, a természet szépségének szeretetére, a szép versek élvezetére. Írói pályáját a Tóth Kálmán szerkesztette Bolond Miska című humorisztikus lapnál kezdette az 1870-es évek elején, mint rendes belső munkatárs; ily minőségben 1875-ig Csernátoni Lajos politikai napilapjában, az Ellenőrben is dolgozott, majd a Toldy István szerkesztésében megjelent Nemzeti Hírlaphoz került. Az akkortájt alakított Néplap mutatványszáma megjelent 1878. szeptember 15-én a Mulattató Újság címmel, Pósa szerkesztette. Sajnos nem boldogultak. A megoldást számára az volt, hogy 1881 januárjától a Szegedi Napló munkatársa lett. Mikszáth 1880 decemberének végén ment el a Szegedi Naplótól, Szegedről. A szerkesztő, Kulinyi Zsigmond, az ő helyére hívta meg Pósát. Honnan ismerte? Együtt katonáskodtak. A Napló már indulásakor külső munkatársai között említette, de mindössze egy verse jelent meg a lapban. „S z e g e d” című tárcájával 1881. január 8-án mutatkozott be Pósa a halászlé és a paprika város olvasóinak. Azután inkább verseivel, vezércikkeivel, színi kritikáival és „Apró történetek” címmel, írott miniatűrjeivel szerepelt a lapban. Magát a lapot is a vidéki jelentéktelenségből az országos érdekességig fejlesztette, és létrehozott benne egy ifjúsági rovatot, amelyért kisgyermekek szülei országszerte vásárolták. Kiválóan felismerte a megfelelő fiatal munkatársakat. Ennek az ifjúsági rovatnak a színvonalát jelzi, hogy ott indult írói útjára Gárdonyi Géza, Benedek Elek, Sebők Zsigmond. Később mindhárman nemcsak mint idősebb barátjukra, de mint nevelőjükre is néztek Pósa Lajosra.
Pacsirta
Hallod, hogy szól a pacsirta
Jer ölembe, angyalom
Boldog szivünk dobogását
Én is dalba foglalom.
Boldog szivünk dobogása
Zengve ajkról ajkra száll...
Kipattan a rózsabimbó
S mosolyog a rózsaszál
Majdnem kivétel nélkül minden napi és hetilapba s folyóiratba írt, a fővárosiakon kívül számos vidékibe is. Mint munkatárs és segédszerkesztő Szegeden 1889 végéig működött (később utódja lett itt, Tömörkény István író is). Közben 1883. január 14-től Szegeden a Népszínház titkára, Nagy Vince színigazgató 1883 őszén színházi titkárnak szerződtette. Sz. Szigethy Vilmos történész az 1960-as években mint levéltár-igazgató megtalálta az egykori fizetési jegyzéket: eszerint az igazgatónak havi 200, a titkárnak 70 forint volt az illetménye. A Szegedi Városi Színház1883. október 14-én Pósa Lajos prológusával nyílt meg. Lánczy Ilka mondta el. Utolsó sorai ízelítőt adhatnak emelkedett, ünnepi, kissé avítt stílusából:
„Oh múzsa jer!
Foglald el trónodat!
Nemzet virága hódolva fogad;”
Mikszáth kissé rosszmájúan azt írta róla: „csinosnak csinos volt, de el is maradhatott volna…”. Egyelőre nem tudni, vajon szegedi tartózkodásának végéig, 1889. december 1-jéig titkárkodott-e Pósa a városi színházban. Mindenesetre Szeged egész életében fontos hely, itt otthonra talált, és későbbi eljövetele után is visszavárták. Itt alakított ki maga körül egy művésztársaságot, létrejött az úgynevezett Pósa-asztal. Helyük először a Ströbl-féle városi víztoronyból kialakított kávéházban volt, később a Hungária Szállóban jöttek össze. Ide járt tanítványain kívül Kacziány Ödön, Herman Ottó, Dankó Pista, a Móra-fiúk és sokan mások. „Fölvetődött bennem, – írta le Pósa Lajos – hogy a lakások bizonytalansága miatt talán a biztos helyet lehetne megjelölni. Ez a biztos hely a Hungária, ennek is a kávéházi része. „A régi Hungária-kávéház bal sarka volt a mienk” - írta Békefi István színműíró, kabarészerző. Gyöngyösy László irodalomtörténész, középiskolai tanár a Ströbl-féle kávéházat (Szeged, Klauzál tér 2.) meg a vármaradványban berendezett kioszkot emlegeti kedvelt találkozóhelyükül, de hozzáteszi: „Főhadiszállásnak mégis a szerkesztőség mellett levő Hungária Szállót tettük meg. Ide verődött az az írói és művészi, valamint az érdeklődő emberekből álló csapat, amely Pósa Lajos vezérsége alatt állott.” Gárdonyit 1888-ban Pósa itt ismertette össze Dankó Pistával. Gárdonyi írta: „Egy őszi délután benyitok a Hungária-kávéházba. Ott látom Dankót egy szögletben. Ceruzával írt a márványasztalra hangjegyeket.” Azután odament a cigányokhoz, ezek cincogtak a hegedűiken, egy-kettőre megtanulták az új nótát, s hamarosan be is mutatták a jelenlevőknek. „Másnap már az utcán énekelték. Egy hét múlva zongorázni hallottam...” Volt is itt jókedv, gondtalanság, tréfa, kötődés, komoly vita elegyesen. Ide járt Herman Ottó, akkortájt Szeged város országgyűlési képviselője is. Békefi még hozzátette: „Ha valaha valaki írásba akarja venni Szeged irodalmi históriáját, ezt a Pósa-korszakot ismernie kell.”
A nagy fordulat Pósa életében is, a magyar ifjúsági irodalom történetében is 1886-ban történt, amikor összegyűjtve addig írt és különböző újságokban megjelent ifjúsághoz szóló költői műveit, a híres fővárosi kiadóvállalat, a Singer és Wolfner „Gyermekversek” címen kiadta. Az eddigi, általában túl gügyögő és gyakran igen ostoba gyermekeknek írt versikék után végre szép irodalmi nyelvű művészien jó és jól mondható, esetleg alsó iskolákban szavalható versek kerültek a magyar kisfiúk és kislányok kezébe. – Persze, hogy nem forradalmi újdonságokról, hanem közkeletű erényekről, legáltalánosabb tudnivalókról szólnak ezek az azonnal érthető versek. De közönségük is az a korosztály volt, amely akkor kezdte tanulni az ábécét és a kisegyszeregyet. Sőt még azoknak is meg kellett érteniük, akiknek a „dedó"-ban felolvasták, minthogy a legelső leírandó szóapróságokat, az „úr ír"-t is csak jövőre kezdik tanulni. (Aki nem tudná, „dedó"-nak az óvodát nevezték, idáig kopott le a kapunál olvasható „kisdedóvó" felirat. Az „úr ír" pedig a legrégebbi elemi iskolák első osztályában a legelső, még palatáblára írandó szöveg volt.) Hogy a kiadó ötlete volt-e, hogy a már országszerte ismert gyermekköltő Pósa Lajos szerkesszen hetilapot a kicsinyek számára, vagy ő ajánlotta-e a Singer és Wolfner cégnek, nem tudjuk.
„Olyan bolond kort élünk, hogy ritka az olyan ember, aki a lelkét hozzá tudja idomítani a gyermekek gondolkozásához és nem ritka az olyan gyerek, aki úgy gondolkozik,mint egy öregember. A modern nevelés elrontotta gyermekeinket.
A poézis hímporát még talán a dajka fújja le a lelkükről. E pici szörnyetegek már a bölcsőben realisták. Nekem magamnak van egy Laci fiam, akinek a legelső szava »mama« volt, a másik szava »pénz«. A játékszereket elhajigálja magától, szívesebben játszik a négykrajcárosokkal. Pengeti, gurítgatja. Egy ismerősömnek a fiacskája négyhetes korában kihúzta apró kezecskéivel a dajka zsebéből az arany órát. Ez is szép kezdet. Egy kétéves lányka (a professzoré a második emeletről) a ruhakelméket nézegeti, morzsolgatja, hogy mekkora finomságúak. De akár százszámra idézhetném a példákat, amik aggodalommal töltik el lelkünket, hogy talán a faj van már egészen enerválva s arra a gondolatra vezet, hogy a társadalom újjáteremtését a gyermekeknél kell kezdeni, Pósa Lajos költő, az, akiről szó van. Egy egész kötet verset rendez most sajtó alá Szegeden, s kötetét most kéziratban, mint halljuk, Trefort miniszterhez terjesztette, hogy azt a közoktatási tanács ajánlja a hazai iskoláknak. Semmi kétség, hogy a közoktatási tanács örömmel fogja megragadni az alkalmat s elterjeszteni a nagybecsű könyvet, mely a Győry Vilmos gyermekirodalmi termékei mellett páratlanul áll az irodalomban.” Ezeket a sorokat Mikszáth Kálmán, Pósa szerkesztő elődje, az utolsó öreg bölcse a magyar irodalomnak vetette papírra heti könyvajánlójában. Pósa Lajos hangját 1886-ban kiadott a „Gyermekversek”című könyvében találta meg, élete végéig elkísérte.
„Van nekem egy botocskám,
Éd’s apámról maradt rám.
Öreg, ócska, mogorva,
Kutyafejű botocska.
Ott az ajtó megett áll,
Örökké csak szundikál.
De ha mondom: »Cingiling!
Hókusz-pókusz! rozmaring!
Rossz a gyerek, botocskám!
Húzzad, húzzad a nótám!«
Bezzeg hallgat a szóra,
Meg is ered a nóta.”
Annyi biztos, hogy 1889-ben, 39 éves korában Budapestre költözött, megalapította és haláláig – harmincöt éven át – szerkesztette az „Én újságom" című, mindvégig országszerte kelendő, hetenként megjelenő, kifejezetten az apróbb emberpalántákhoz szóló gyermeklapot. Többek közt Babits Mihálynak és Karinthy Frigyesnek is kedvelt olvasmánya volt… Az ólom lábú, szárnyatlan gyermekköltészetbe belelehelte a gyermek egész szívét, lelkét, mosolygó, szertelen vágyait, álmait, mesés reménykedését; belé az egész gyermeket, a családot, mint a gyermekek imádó seregét, s a hazát. A magyar hazát, ennek forró szerelmét, imádatát s mindezt annyi közvetlenséggel, amennyivel magyar költő ő előtte a gyermekvilágot meg nem szólaltatta soha” – írta róla néhány lapszám után Herczeg Ferenc „Uj Idők”-jébe olvasói levélként egy lelkes szülő.
„Itt van, itt az Én Újságom!
Csakhogy itt van, régen várom.
Napkeletről tündér hozta,
Ez aztán a kedves posta.
Tele dallal, tele képpel,
Telisteli, szép mesékkel.
Mese, mese tarka szárnyon,
Fogjátok meg, el ne szálljon!”
Pósa Lajos vallásos ember volt. Több, gyermekeknek írt imádság is fűződik nevéhez:
Reggeli imádság Esteli imádság
Én Istenem, felébredtem,
Te őrködtél én felettem.
Köszönöm, hogy megtartottál,
Hogy felettem virrasztottál.
Óvj meg ma is szent kezeddel!
Szent kezedből ne eressz el!
Vedd oda mind, aki szeret,
Oh, hallgasd meg kérésemet!
Ámen.
Én Istenem, jó Istenem!
Becsukódik már a szemem,
De a tied nyitva, Atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám!
Vigyázz kedves szüléimre,
Meg az én jó testvéremre!
Mikor a Nap újra felkel:
Csókolhassuk egymást reggel.
Ámen.
Eközben derűsen, ötletes csevegések közt volt vezéralakja az Orient kávéházi "Pósa-asztal"-nak, ahol Feszty Árpád, Bársony István, Nógrády Papp Gyula mellet már Bródy Sándor is állandó beszélgető-, vitatkozó-, anekdotázó alakja volt, aki rajongó szuperlatívuszokban beszélt róla (Gárdonyi révén került a körbe, Bródy és Gárdonyi kezdetben Egerben a tanítóképző iskola padjain osztálytársak voltak). Írótársai szerették vidámságát és közvetlenségét, időnként az ország legtekintélyesebb szerzői és újságírói is szívesen elbeszélgettek a „Pósa asztalnál”, és adtak gyerekeknek szóló kéziratokat az „Én Újságom" számára. Pósa Lajos életművének egyik legfőbb jelentősége, hogy innentől rangot adott az ifjúsági irodalomnak. Írók, költők, tudósok versengtek, hogy ifjúsági szerzőnek ismerjék el őket a gyermekek is, a kávéház törzsasztalánál ülők is. Derűs történetek is szóltak az Orient kávéházi törzshelyről. „Rendszerint muzsikált hetenként egyszer az „Úribanda” a hajdani Nemzeti Szalonnak nevezett társashelyen, a Kossuth Lajos utcai klubban, vagy pedig az Orient kávéházban székelő Pósa Lajos asztaltársaságnál: mikor a hangulat emelkedőben volt. Rákosi Viktor (Sipulusz) barna szakálla alatt próbálgatni kezdte férfias baritonját, Gárdonyi Géza kivette néha a hosszú pipaszárt szájából, és a flegmatikus férfiúról alig feltételezhető juhásznótákat kezdeményezett, sőt a felejthetetlen méltóságú, komoly Pósa Lajos is beleegyezőleg intett az asztalfőről az „Úribanda” jelenlévő tagjai felé. Ilyenkor intézkedett Szép Aladár, akit családi nevén Gyöngyössynek hívtak, és foglalkozása szerint vígszínházi színész volt, hogy előhozzák prímási hegedűjét, ahol az Úribanda hangszereit tartogatta. Felkerekedett Bereczky Lajos, aki egyébként a pesti városházán igen komoly hivatalnoki teendőket végzett napközben, és rögvest hozták elő abból a fogadói szobából hozzá méltó hangszerét, az ünnepélyes nagybőgőt, komoly táncra hívva. Előkerült a Gömör vármegyéből származott és itt, a pesti Nemzeti Színháznál színészkedő Nárcisz úr, aki a második prímás tisztét töltötte be az Úribandánál. Zsinkó Pista, az egész világ Zsinkó Pistája, elszaladt Blahánéért a Népszínházba vagy közeli lakására. A Pósa-asztalhoz újabb és újabb asztalokat tologattak az Orient pincérei, amikor Krúdy Bandi is letelepedett cimbalma mellé, és megpengette hangszere húrjait.”
Pósa idővel megnősült (1900. december 23-án), felesége Andrássy Anna Lídia 25 évvel volt fiatalabb nála, igen szép, kedvesen csevegő asszony, aki előbb Ihász György lapszerkesztő felesége volt, és egy kislányt, Sárikát hozta az új házasságba. A kislányt Pósa örökbe fogadta, sajátjaként nevelte. Lídia férjének szerkesztésben is, meseírásban is kitűnő munkatársa: házasságuk is gyermekien idillikus-, szerelmes egymásra találás és síron túli együttmaradás volt.
Járj ki édes a síromhoz,
Majd, ha porladok…
Este, mikor kigyúlnak a
Fényes csillagok.
Ha nevedet sóhajtja a
Suttogó levél:
Meg ne rezzenj,
Veled akkor
A lelkem beszél.
Járj ki édes a síromhoz/ részlet
Ekkorra érte el egyszerre Pósa Lajos a családi boldogságot, a népszerűséget és a tisztes anyagi megélhetést. Felesége hosszú évtizedekkel élte túl férjét, mindvégig őrizve Pósa Lajos hírét és dicsőségét.
Mikor együtt vagyok veled
Mikor együtt vagyok veled,
Édes boldogságom,
Ebből a nagy világból csak
Kék szemedet látom.
Mikor tőled elszakadok,
Szép arany virágom,
Olyan, mintha nem is volnék
Ezen a világon!
„Pósa bácsi” életútja innentől zavartalan lett. Bár édesanyja halála után (1901. szeptember 3.) hazaköltözött Radnótra, bár az irodalmi élet alakjai gyakran megfordultak a faluban, de nem bírta soká, újra visszament Budapestre
1903-ban. Utána a nyarakat szülőfalujában töltötték, bár 1908. július 13-án egész Radnót leégett. A szülői ház is a lángok martaléka lett…
A Petőfi-társaság már 1892-ben tagjának választotta. Szegeden arany tollal tisztelték meg, eljöttekkor pár száz gyermek arcképéből albumot nyújtottak át neki, s a város intelligenciája búcsúünnepet rendezett tiszteletére. Pósa Lajos a gyermekköltészet mellett a hazafias lírát művelte, nevezetes politikai események alkalmával gyakran adva kifejezést a nemzeti érzésnek. Ilynemű költeményeinek lelkesítő hatása alatt határozták el és kötelezték magukat az erdélyi, ménesi szőlőbirtokosok, hogy a költőt minden évben Lajos napján egy hordó kiváló borral tisztelik meg. Az első évi „tiszteletadót” 1896. külön küldöttség művészileg faragott hordóban adta át egy írói estélyen az Orienbeli Pósa-asztalnál.
A Pósa- irányzat kedvenc műfaja a nóta, az anekdota és a népszínmű. Nyelve azonban választékos irodalmi nyelv (ellentétben néha Gárdonyival és általánosan Tömörkénnyel), de a falusi ember szókincsére korlátozva. Jellemzője továbbá az irányzatnak a hang naiv közvetlensége, a többnyire hangsúlyos versforma, a dalszerűség, a falusi életből merített képzetkincs, a parasztember feltételezett, jámbor világnézetének dicsérete, a falusi idill és a természet-festés egyeduralma a témaválasztásban. A népszínmű virulásának kora volt ez, Pósa megtalálta az egykorú magyar társadalomhoz illő műfajt: a nótát. Más ez, mint a dal. Endrődi Sándor vagy Szabolcska Mihály dalköltő, Pósa nótaköltő. A nóta ugyanis – a dallal szemben – személytelen, s hogy bárkinek húzható, bárkit helyettesíthető legyen, nem a költő egyéniségét fejezi ki, hanem egy képzelt falusi vagy kisvárosi legényét, aki ellágyulva, elomolva a halálos nagy szerelemtől, a kocsmaasztalnak dőlve, vagy egy „kislány" ablaka alatt énekel, vagy anyjának gyónja a hűtlen kedves miatti bánatát. Országos népszerűségének az „Én Ujságom” az alapja, s joggal: mint gazdag leleményű gyermekköltő, múlhatatlan érdemeket szerzett. Dalai közül a cigánynóta-szerzők, Dankó Pista, Lányi Géza megzenésítésében sok a nép ajkára került, 1914-ben, kevéssel halála előtt, negyven éves írói jubileumán ötezer gyerek vonult fel üdvözlésére a pesti ligetbe, ahol utóbb szobrot is emeltek emlékére. Pósa Lajos Budapest, Terézvárosban hunyt el 1914. július 9-én, síremléke a Fiumei-úti Temetőben máig látogatható, a nagy mesemondó itt alussza örök álmát felesége társaságában.
Búcsú
Lemenő nap fénye
Piroslik a tájon .. .
A jó Isten szeme
Rád mindig vigyázzon!
A merre csak elmégy,
Szerelmem galambja,
Hullva hulló csillag
Ragyogjon utadra,
Szálljon föl cserébe
Szemed gyöngyharmatja.
A gőzkocsi előtt
Fülemile szálljon,
Ringató kereke
Harmatos rózsába,
Gyönge violába,
Nefelejcsbe járjon .. .
Áldjon az ég, áldjon
Pósa Lajos megítélésnek fontos kulcsa Kosztolányi Dezső írása: http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/26497-kosztolanyi-dezso-posa-lajos
Mert a kérdést munkásságával kapcsolatosan nem úgy kell föltenni, hogy ki nagyobb költő: Pósa bácsi-e vagy Shakespeare? Azt kell megállapítani, hogy Pósa előtt egyetlen gyermekköltőnk Petőfi Sándor. Talán ennél is nagyobb érdeme a szerkesztőé. Már 1882. június 15-én Szegeden elindította „J ó B a r á t” címmel gyermeklapját. Kiadója, szerkesztője, írója ő maga volt. Ezért joggal írta Móra Ferenc Pósa-nekrológjában, hogy a magyar gyermekköltészet bölcsőjének
Szeged tekinthető. Móra Pósa halála után is – a húszas évek elejéiig – háziszerzője maradt a már az erdélyi származású Gaál Mózes szerkesztette lapnak. „Pósa Lajos jegyzett el engem a halhatatlansággal” – folytatta másutt Móra szelíd öngúnnyal. „Ö volt az én aranyhidam, amelyen az újságírás kopár ólomszérűjéről bekerültem az irodalom virágoskertjébe.” Hozzátette, „azért, hogy író lettem, a jó Isten a felelős. De hogy akármihez nyúlok, gyermekíró maradok az utolsó tollvonásig, azt Pósa Lajosnak köszönöm”…
Munkái:
– Költemények. Budapest, 1878.
– Újabb költemények. Budapest, 1882.
– Költeményei. Szeged, 1883.
– Tíz év alatt. Versek. Szeged, 1886.
– Száznegyven dal. Szeged, 1887.
– Dalaim. Szeged, 1887.
– Édes anyám. Versek. Budapest, 1897. (Az anyai szív dicsőítése.) – Pósa Lajos költeményei. Budapest, 1914. (Válogatott gyűjtemény.)
– Lidike. Versek. Budapest, 1920. (Magasztalt hitvestársa: Andrássy Lídia írónő.)
– A magyar nép kesergője. Versek. Budapest, 1921.
– Hazafias versek. Budapest 1926.
Források: Arcanum, Érdekes Ujság, https://felvidek.ma/2018/07/a-legkisebbeket-akarta-hazaszeretetre-tanitani-posa-lajos-a-mesekiraly/ , MEK, posalajos.com, Sárospataki Református Lapok, Széphalom, www.szozat.org, Tiszatáj, Uj Idők, Vasárnapi Ujság.
Legenda jár… A muramenti erdők
borongó árnyán bujdosik a bánat…
Nem szabad sírni hangos zokogással,
csak esténként a csöndes éjszakának
panaszkodik a vasravert remény.
De lám a szívek titkos rejtekén
kelnek a vágyak, repülnek, szállnak,
sűrűsödnek s hangjuk is támad
s csuda-reménység jár a nyomába
e diadalmas új legendának.
Akkor is így volt. Ínséges idő.
Rabláncát rázta az árva magyar,
földúlt faluknak tüze égig lángolt
s milliók ajkán sikongott a jaj.
S mikor elhagyott minden jóremény:
Muraköz felől felvillant a fény
és jött a költő, harcot énekelt,
lantverő jobbja hős kardot emelt,
amerre lépett új sereg támadt
s ragyogó fényét dicső kardjának
egész világ csodává nézte,
s mint kit az Isten küldött le nékünk,
úgy járt utána hű magyar népe…
Azóta eljárt a szárnyas idő.
Háromszáz évnek árnyéka fénye,
boldog napok s nehéz korok
suhantak el a múlt idők ködébe.
És ránk szakadt az új csapás-özön.
Gazok s bolondok játékszere lettünk
rabszíjra fűzték drága véreink
s halálharangja kondult meg felettünk.
S mikor vízzé vált erünkben a vér
s reményünk eltűnt átkos dermedtségben
a Tisza partján feltűnt a vezér.
S mint az a másik, aki egykor régen
a Muraközben bontott lobogót,
az új vezér is sereget varázsolt,
a semmiből s amint a riadót
ott megfuvatták, egyre nőtt a tábor.
Egy nemzet ébred fel a kürt szavától!
S most jár előttünk s mi megyünk utána
ujjongó hittel, hiszen bármi ér:
el nem veszünk, mert csillag jár előttünk:
Istentől küldött új magyar vezér.
1920
Asszony-anyám adta a testem,
a bús arcom, és kócos hajamat.
Áldott legyen, áldott legyen,
amíg egy felhő száll az ég alatt!
Élet-anyám adta a csókot
botlásokat és részegséget.
Megátkozom, megátkozom,
amíg csak zeng egy mámoros ének!
Asszony-anyám adta a sóhajt,
s a szép és tiszta szomorúságom,
Élet-anyám a csörgősipkát
s a kocsmadalt a himnuszos számon.
Asszony-anyám adata a vágyat
s a homlok-szántó töprengéseket,
Élet-anyám a szatír sípot
s a gyermek-gyilkos, lázas éveket…
Asszony-anyám adott minden jót,
élet-anyám meg csupa rosszat.
Asszony-anyám áldott legyen,
élet-anyám, megátkozlak!
1919
Most mindig olyan szomorú a szemed
és lopva, féltőn vizsgálsz engemet.
Éjjel az álmod százszor megriad:
hogy nem sóhajt-e titkon a fiad?
S reggel remegve nyitod a szobámat,
hogy itt virrasztott-e velem a bánat?
Tudom: – a Drávántúlon az a lány
jobban fáj néked, mint a fiadnak
édesanyám.
A napok szürkén és csöndben szaladnak,
arcomon egy, két bús betűt hagynak
s te olvasgatod mint egy bibliát.
Tűnődsz, hogy múlik rajt az ifjúság.
Minden örömed od’adnád nekem
s egyet gyűlölsz csak: az a szerelem,
amiért az arcom olyan halovány.
Hagyd el, ne bánd, elmúlik idővel
édesanyám!
Ki együtt sírtál minden szenvedővel
s te: ki sohsem dobtad vissza kővel
azt, ki reád hajított követ;
ne küldj te átkot és gyűlöletet
a Drávántúlra. Mert nékem is fájna.
Ne haragudj te arra a leányra.
Hiszen mind ilyen! játékos… talány….
És a szerelem? – Csak tiszavirág,
édesanyám.
Ha zongoránkból bús melódiák
betöltik ezt az álmodó szobát;
botodra dűlve, fáradságosan
ne jöjj s ne kérdezd mindjárt: „fáj fiam?”
S ne simogassad meg a hajamat,
hiszen a könnyek úgyis fojtanak;
mert hogyha gyönge lennék netalán:
elsírom magam veled egyszerre
édesanyám!…
Húzzátok, hej, a fiatal barázdát,
törjétek egyre a régi ugart!
Recsegjen, nyögjön a szúette járom,
ostoros gyerkőc gyorsabban járjon,
pirosló hajnal ne lássa ágyban,
ne lássa ágyban – de izzadságban -
serény szántásban az újult magyart!
Duzzadt köténnyel a barázdán járok,
nyikorgó, áldott, vén ekék mögött
és hintem a magot most jobbra-balra.
Zizegve szórom éhes ugarra
tiszta magját a szent Gyűlöletnek.
Tiszai tájon ilyennel vetnek,
ilyennel vetnek most minden rögöt.
Pogány termés lesz mire majd kisarjad.
Kemény, acélos, csodatevő mag.
Nekünk: éltetőnk, mannánk, kenyerünk
– vérrel duzzasztja sok apadt erünk – ;
másoknak: méreg, halál kenyere,
romlás, gyehenna, poklok étele,
poklok étele mindegyik falat.
Pogány termés lesz. Én vetem a magját,
hej, csak törjétek azt a parlagot!
Gyűlölet magját a magyar földeken,
ifjan dalolva, boldogan vetem.
Piros hajnalán a szép kikeletnek,
tiszai tájon ilyennel vetnek,
ilyennel vetnek az új magyarok…
Te vagy a legény Tyukody pajtás!
Szakad a szádon tenger sóhajtás.
Penészes nóta, savanyú lőre
mégis csak könnyebb, mint az: „előre!”
Te vagy a legény Tyukody pajtás…
Csahol a labanc, szűkül a hajtás,
de te ne mozdulj – minek is tennéd? –
majd a Rákóczi, Bercsényi megvéd…
Te vagy a legény Tyukody pajtás…
Akad még benned duhaj kurjantás.
Lobban a lángja magyar portáknak,
Rákóczi kínja-t te csak ne bánjad!
Te vagy a legény Tyukody pajtás.
Keserűségre álom a fojtás.
Bercsényi uram dobot verethet:
mi majd csak alszunk kemence mellett.
Te vagy a legény Tyukody pajtás,
szakad a szádon sóhaj, káromlás.
Duhajkodj búsan, tart még a lőre,
akinek tetszik: menjen előre!
Te vagy a legény Tyukody pajtás…
1919. november
(„Néhány magyar író és költő érintkezésbe lépett egy angol társasággal
, hogy a kivándorlás feltételeit megtudják…”
Egy újsághírből, 1919.)
A csillagokon keresztül invokállak Amerika, távoli földrész
(mert idegen néha a szülőhazád és közeli a táj, mit nem láttál soha),
zengő fiatal lírát lélegzek feléd, húsévesek meleg pátoszát
küldöm forró hullámban partjaid köde felé –
Jaj, nehezen oszlik a köd! A tenger párolog egyre,
homályos nappalainkból feketén gomolyg fel az éj.
Sós ízét a szeleknek kapjuk mi csak itt – tefeletted
bontott felhős eget is, vájt dagadó hullámban öblöt
s lengette húsz emelet magasban pálmáid lombját.
Zöldell kétezeréves kultúránk aranykupolája –
ás virít a penész házaink stilizált ereszén –
termés hajló kalásza zöldell földetek síkján
s enyhe tavasz melegét lélegzi zsenge vetéstek.
Fogyóban olajunk, utcáink sötétek, az éjben
egy lépést léptünk előtt világít csak éppen a lámpás –
messziből idevakít New York City sugára,
reklámcsóvákkal keringő, izzó elektromos napotok –
Könyveink felett gubbasztunk s enervált kezekkel
lapozzuk lapjainkat. De kőszénünk mind kevesebb.
Nem adnak enni a könyvek s finnyás idegeinkben
elfonnyad Hellas és Egyiptom fölszívott múltja.
Bábelünk málladozik s tornyából feléd kiáltunk
Ígéret földje, Kánaán, egy új generáció:
A termű medencét vágyjuk, a Kertet, hol összepihennek
a Bárány és az Oroszlán, az ős törvény betelik.
1919
Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?
Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.
Szobákban, éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,
és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.
1921
(Metszet, 1928)
A spájzban szőlő lógott és dió,
A Hradován méterre állt a hó.
Egyszer Rákóczit hozták haza reggel,
Kézenfogva vitt apám a menettel.
A dóm úszott a ködben, mint egy várrom,
Valami nagy és biztos e világon.
Kapuja fénye ködös és opálos,
Körötte él halkan a kicsi város.
S a püspök egyszer kis, puha kezével
Megsimogatta arcomat a réten.
Egyedül sétált, vagy egy kanonokkal,
Bojtos kalapban és egy görbebottal,
Mint egy igazi pásztor, aki kémlel,
Hogy báránykái nem futnak-e széjjel?
Jaj, hol a pásztor és hol a nyáj is?
Május végén a bankón volt majális.
(Csak így tudom már, rímbe rakva, mint a
Játékkockán a képbe rakott minta,
Kirakni rajzod, régi Kassa, álom,
Fakult kis rajz e vad, színes világon.)
Fakult kis rajz, a színe mit se hoz ki,
Itt baktat a sánta kovács, Kukovszki,
Úgy járok én e hanyag rajzban, kedves,
A rajz még tustól s könnyeimtől nedves.
Hová kallódott íz, szín, illat, emlék?
Van is, már nincs is, élet még, s már emlék.
Ami íz volt és illat, ennyi már csak,
Valami szédült és gonosz varázslat.
Félsz áthajolni párkányán e görnyed
Toronynak, miben élsz, mert lenn a szörnyebb
Lomtárban, mint ütött szemét, hevernek
Kedveseid, emlékeid, s a dermedt
Távolban úgy néznek, mint régi képen
A halottak – szörnyű penész a képen,
Évek penésze, piszok és szemét!
Már elfeledtem barátom szemét.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Ennyi maradt csak, mint marad a vesztett
Városról néha együgyű fametszet.
1928
Most leoltottam a csillárt és a szoba homályba merül.
Asztalomon ég csak a lámpa, fénye merev kört vág körül.
Éles sugárkörében a tinta és papír, meg az újságlapok,
Mint a rovar a fénybe, ebbe a varázsköbe ragadok.
(Tudja, hogy végül elperzseli a halálra égeti magát,
De újra és újra nekiesik s ha beledöglik: nem adja alább.)
Most olyan egyedül vagyok, mint Isten a teremtés elején.
Félelmetes ez a magány, nincs hang, nincs fény, nincs te, meg én,
Nincs pajtás itt, nem cirpel cimbora, szeretőm nem segíthet senki se.
Fegyver nélkül és egyedül vagyok.
Kezdetben volt az Ige és semmi már, se holdak, se csillagok,
Oly mélyről jön ez a szorongás, tán így születik az ember, mint a gondolat
Néha kiabálni szeretnék munka előtt, valami elszorítja a torkomat.
Jó lenne imádkozni, vagy felhívni a rokonomat,
Talán tud egy varázsszót, lám, volt, aki rothadt almát szagolt
És volt aki agyonlőtte magát és vére a papírra folyt,
De én tudom, hogy itt semmiféle alma nem segít.
Ebbe a magányban néha félni kezdek itt,
Mert ijesztő most ez a csend s a levegő fojtó és színtelen.
Nem is tudom, mi lesz itt, ha most megmozdítom a kezem –
Talán láng csap fel és égni kezd a csipkebokor,
Vagy seregek kelnek csatasorban s megrohannak engem, ki botor
Kézzel felidéztem a semmiből azt, ami eddig nem volt soha, soha még
Lehet, hogy irtózatos az arca s olyat kiált, hogy elhasad az ég
S az emberek elfödik homlokuk, a földre esnek és sírni kezdenek.
Talán hegyomlás lesz és eltemet engemet,
Vagy harangszó, oly szelíd, mint a halak
Mozgása, vagy repül talán, mint a madarak,ú
Vagy félszemű lesz és a kezében kés forog.
Egyetlen szó talán, de olyan, hogy a torok
Hörögve szorul össze és bőgés buggyan rajta, mint a vér.
Lehet, hogy fakír kötele lesz, ami az égbe ér.
Én nem tudom, mi lesz, de most itt vagyok a helyemen
És inkább itt pusztulok el, de kifejezem,
Aminek nincs neve még, se hangja, se formája, kevesebb,
Mint a lehelet és a csillagoknál ismeretlenebb.
És a halálnál érthetetlenebb. Mert senki nem mondhatja meg, csak én,
Huszonnégy betű az egész, talán csak játszom velük, mint a gyerek.
Mindenesetre mélyen elhajtom a fejemet,
Az is lehet, hogy egy napon belehalok.
Nincs mentség, nincs kifogás, nincs varázsszó, Isten egyedül hagyott.
Talán Ádám indult el így a világban, idegen
Tengerek és földek között, a jég csillogott még a hegyeken
És olyan csend volt, hogy a meteorok esését is lehetett hallani
S ő szűkölve a földre borult és kihördült a száján valami…
1930
Nem tudom, mikor történt. Semmi se
Árulta el. Szemem, fogam, hajam
Nem adtak jelt. Neve sincs. Szomorúbb
Nem voltam, se vígabb, néztem hideg
Figyelemmel, mit látnom adatott.
Kutyám növését, s emberek jaját
Hallgattam, a kis, együgyű halál
Buta arcát lestem kíváncsian.
Nem tudom, mikor történt. Se a nap,
Az évszak sem jelezte. Tán hotel-
Ágyban feküdtem, ahogy kéj veri,
Vagy nyakkendőm bogoztam, tán szmoking
Feszült rajtam, sétálva jöttem éjjel
Zenével a fülemben. Öregebb
Se lettem, nem ez az. Csak hirtelen
Elszakadt valami, sugár, fonál,
Hajszálerecske tán, mi kötözött
A többihez, mindenhez, ami él.
Nem vagyok rosszabb. Csak idegenebb,
Magányosabb. Azóta tart. Soha
Nem várok semmire. Szemem nyitott,
Így fekszem éjszaka. Csak idegen
Lettem a földön, ennyi az egész.
A szemétdomb is túl finom nekem.
Kíváncsian várom a keselyűt.
1930
„finomul a kín”
(József Attila: Ős patkány)
Vitatni? Mi végre? A kín finomul.
Hazádból a büszke sereg kivonul,
majd háború, ostrom, orosz rataták
helyett: infarktus, prosztatarák,
s ha sziréna vonít, hangpróba csupán,
hisz béke galamblik itt nap nap után,
s nem a ház fala dől, csak a borda törik
(mert gyérül a csont, ha az X ötödik).
Az ég beborul, az eső elered.
Ez a párna tiéd, hajtsd rá a fejed:
infúzionista lehetsz mihamar,
prosectorod lenge lepelbe takar,
s békén elereszt az adóhivatal.
Idézlek ím a
régi sörházban
mosónő fia,
József Attila.
Éjféli holdnál
a külvárosban
szétkóboroltál. —
Aj, költő voltál.
Babát, szeretőt
vágytál magadhoz
s nézted az esőt,
verte a tetőt.
Soha se tellett
havi kétszáz fix
s fokhagyma mellett
gond gondot ellett.
A sínre dobtad
egy nap magadat.
Sorsa ez soknak,
oka az oknak.
Magyarországon
ha haltál, haltál,
télen, mint nyáron
veréb a fákon.
Magyarországon
mit ér, hogy éltél, –
pír az orcámon,
gyöngy a rózsákon.
1941, Debrecen
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szívében néha elidőz
a tigris meg a szelíd őz.
1937. jún. eleje
Pillantásomtól az almák pirosodnak és gömbölyödnek,
térdigérő erős búzában henteregnek a fiúk, a lányok.
Én a magos fa ágán ülök, lelógatom a lábomat,
kacagásuk fürtjeimet megbodorítja.
Nem tudják ám a leányok, hogy én mennyire kedvelem őket.
Akkor szaladvást jönnének el, sokszázan gyűlnének össze itt körülöttem,
én meg a zöld leveleket két marokkal szórnám hajukba,
hanem előbb még minden szálat futtában is kétoldalt megcsókolnék.
Erősödik az ág alattam, erősödöm én is a világon,
sokaggancsú szarvasa hátán egyszer csak megérkezik a meztelen leányzó.
Akkor indult el, amidőn anyámra szememet fölnyitottam,
huszonegy éve már,
hogy elhagyta értem az erdőt.
1926. április
I.
Attila, ennyi lennél
hazugok száján jelszó
hülyék homlokán jelvény
másnak - Balatonszárszó
Civódnak rajtad, tépnék
konccá szép hagyatékod.
Mintha Te hagytad volna
örökül azt a sorsot.
Attila, szinte látom -
a sínre lehajtod fejed.
De zakatoló tested
még rámszól: Légy fegyelmezett!
II.
Attila, ölni is lehet,
magunkat is. Te láttad
azt a vonatot, azt a sínt,
fegyelmed nem alázat
odahajolni, ha a kín
bejárta tested, gyalázat
zabálta szellemed, szíved
s oda vezet, beláttad,
mértéke nem, de ára
a fölemésztett láznak,
ha átdübörög rajtad
most az a magyarázat.
III.
Álmodd: már minden nő tied
s nem fogja vissza kezedet
aki emberi szerelemmel
szeretni lefekszik veled.
Reméld: majd felnő az ember
egy tisztesebb halálhoz
s e túlvilágon minden
Tehozzád lesz arányos.
És tudd: a kerepesi csöndből
már négymilliárd embert
kötözöl itt a földön
szellemmel, szerelemmel.
Mint az esőcseppek: üreget vájok,
s áttörök hidegen a világ falán.
Gyönge vagyok, de nem temet el árok,
kihajtok zölden az élet hajnalán.
Roppant gyökérrel a bús mélybe növök,
s pokolra szállok lázas-mezítlenül,
a vágyam ezer és életem örök,
tündöklöm a sárban is szeplőtlenül.
Sziklák s kövek porladnak lábam alatt,
a hold és csillagok vállamra ülnek,
törpe a tér, s az idő egy pillanat,
lehullnak a napok és megkövülnek
a percek, a hegyek az űrbe hullnak,
vihar és végzet tombolnak köröttem,
a Mindenség rácsai meglazulnak.
A végtelen árad és zeng fölöttem.
Ősz sárga lombja hull a földre,
búcsúzom a nyártól örökre,
a levelek alatt rám talál,
s bénult szívemre lép a halál.
De néha fel-fellobban az ég,
s mintha messzi hárfát hallanék,
énekét egy visszatért nyárnak,
az emlékek még visszajárnak.
Rám hull a hold szelíd ezüstje,
a létnek lángja nincs, csak füstje.
Fölkap s elragad az éj, a szél
és havat sodorva visszatér.
Tél kerget, mint vadász a vadat,
aludni hosszan a hó alatt,
s nem tudom, mint gazdag ráadás,
eljön-e majd: a feltámadás?
A végtelen éjben bolyongunk mi árvák,
elűzött a ház, hol születtünk,
lépteink mögött a hű kaput bezárták,
gond virraszt feketén felettünk.
Még élünk, de szívünk már halott,
mint kitépett virágok lassan hervadunk.
Száll a szél, de nem hoz illatot,
hullunk a mélybe és velünk hull századunk.
Rég letűnt emlék a győzelem,
s a dicső ősz elvesztette minden lombját,
csak a képzelet játszik velem,
s híred, Hazám, újra dobverők dobolják!
Bús ölén a vén időnek
az emlékek egyre nőnek.
Visszajárok messze múltba,
kínzó vággyal, térdre hullva.
Diák voltam Kolozsváron,
olyan ez most, mint egy álom.
Kalazanti Szent Józseffel
találkoztam minden reggel.
Tiszta templom, fénylő lelkek,
nem tudtuk, hogy rémek lesnek.
Tüzes hittel lángol szívünk,
az oltárra mirhát viszünk.
Kezünkben tömjén és arany,
s zeng a toronyban a harang.
Ifjúságunk ünnepeltük,
vágyainknak eget leltünk…
Hol van az a régi reggel,
papokkal és gyermekekkel?
Elszállt illat, eltűnt álom,
bujdosás vár a világon.
Az emlékek egyre nőnek
bús ölén a vén időnek.
Kínzó vággyal, térdre hullva,
visszajárok messze múltba.
Felhők szállnak, szél zúg fölöttem,
barbár vagyok, keletről jöttem.
A valónál szebb volt az álmom,
ólban lakom, nyakamon járom.
Hittem egykor a bölcs nyugatban,
dán polgárban, bajor parasztban,
híres szerekben, tudósokban
és ördögűző orvosokban.
Hittem, hogy itt nagyobb a szellem,
de a gép volt több, nem a jellem.
A bálvány-világ összeomlott,
törpe lett, keserű és romlott.
Morc a nap, a hold halott király,
rút ragadozó csak a sirály.
Barbár vagyok, keletről jöttem,
ítél nyugat, ítélj fölöttem!
Mióta emberé az élet,
itt éltem a földön tevéled,
titkos erőknek áramában,
egy akolban és egy világban.
A bőröm színe, mint a tied,
hitemet te éppen úgy hiszed,
de ha néger, vagy sárga lennék,
Istenhez úgy is veled mennék.
Ha eljönne a nagy ítélet,
kérném: ne büntessenek téged.
Itt hagytál veszni idegenben,
s nem ismertél föl soha engem.
Barbár vagyok, keletről jöttem,
ítél nyugat, ítélj fölöttem!
Cigánynak, vad pásztornak néztél,
megbocsátom már, hogy lenéztél.
Te voltál férfi, én kisfiú,
Istenem, az ember mily hiú.
Nem ismeri csak háza táját,
saját földrajzát, kertjét, fáját,
de ítél sors, élet s nép fölött,
álmodik büszkén a fal mögött.
Mert csak kis nép lesi, tanulja
a titkot, a nagy mindig unja,
folyót, hegyeket összezavar,
egy előtte a hun s az avar,
a Duna zúg Bukarest alatt,
s a perzsa a Donból fog halat,
Buddha hajdan Pekingben lakott,
s Laotsze Mekkában oktatott.
Barbár vagyok, keletről jöttem;
ítél nyugat, ítélj fölöttem!
Kérdezd, mi voltam? Piutokrata,
kommunista, vagy demokrata?
Vallásom, házam, nem vagyok árva?
Voltam-e más bűnéért bezárva?
De mi közöm hozzá, mit akarsz:
faggatsz, vagy csak játszani akarsz?
Ember vagyok, békés és szabad.
Nem öltem s csak hallgatnom szabad.
Utáltam a rendszert, kalodát,
rendet szerettem s nem babonát.
Fényre lestem, eszmét vigyáztam,
és nem álltam feszes vigyázzban.
Tagja nem voltam soha pártnak
és nem hazudtam az apámnak.
Testvér a svéddel és arabbal,
koldussal, pappal, árva rabbal.
Ember vagyok s az ember szabad,
kiáltanék s szólnom se szabad.
Hittem egykor a bölcs nyugatban,
frank polgárban, belga parasztban,
híres szerekben, tudósokban
és ördögűző orvosokban.
De a bálvány múlt összeomlott,
keserű lett, sötét és romlott.
Ítélj nyugat, ítélj fölöttem,
barbár vagyok, keletről jöttem.
De amíg emberé az élet,
itt élek a földön tevéled,
titkos erőknek áramában,
egy akolban és egy világban!
Arról persze már nem beszél a fáma
csődörcsikónk hogyan ugrándozott
fejem búbját érte csaknem a lába
míg rajtam átszökellt az átkozott
még most is elven transzcendens rajza
bár e barbár kor mindent egybemos
csak vágyam ült rajt szerteszét nyargalva
hisz városunkban nem volt villamos
változtathat-e ezen már akárki
filmproducer vagy szemfüles vigéc
lovat nyergelhetsz váltig amíg élsz
s ha alkalmad van metróra tudsz szállni
de azt a csikót nem feledhetem
végső órámon mennybe száll velem
Magadra kapott álarc ez csak
elrejted előlem mi fáj
megbújsz a szavak viharában
ha jeges félelem cibál
ama bűnbeesés előtti
Évára vágyom Alion
közös időszámításunkban
fölserkenő szekfűszirom
oly hirtelen fut át az álom
borús emlékezetemen
felismerhetetlen az arcod
mégis kigyúl egész egem
ha szemednek beszédes kékjét
néhanapján még rámnyitod
itt az ideje végre lássak
lássam azt amit áhítok
átéljem minden részletében
aprólékosan éljelek
ha majd egy távoli világról
megérkeznek a fényjelek
Puszta Sándornak
Elvirágzóban a század
két angyal tartja két karunk
hogy le ne menjen a nap még
nyugtalan kanca Szent Mihály lova
legszívesebben már nyargalna velünk
nem futamodnék meg
míg búzasárgára be nem érik az égbolt
s befejezett életünk kévéit
keresztbe nem rakják
a mennyei marokszedők
hajnalok hajnala lesz akkor
végleges születésünk napja
a Szelek Csatornáján úszunk
a Lélek deltái felé
nem marad utánunk semmi
sehováse tartozunk
a leheletnyi időben
a színtelen égen üres kosarak
pörögnek a holdra
akkor sem futamodunk meg
ha elhomályosodik minden
belevakulva az éjbe is írjuk
nem tehetünk mást
szenteltvízszagú legendánkat
Pilinszky Jánosnak
1
E percben a zátonyra futott kezek,
a megfeneklett szonatínák.
Összeáll, széthull a világegyetem.
De kint a kertben mégis a szemek csöndje,
mintha most kezdődnék az örökkévalóság.
2
Ahogy a napszemüveg mögött
nem tudom: pokol-e vagy mennyország.
Pattogatott kukoricát ropogtat a tündér
s én összegezem a máglyákat
a mediterrán éjszakában.
Három riadt tekintet azt mondatja velem,
hogy a feliratok értelmét
egyszer már jó volna kibogozni.
3
A homokpartokon, mindig a homokpartokon
s a köréjük fonódó lehetetlenségeken.
Egybeforraszt az írott nyelv mágiája,
de a tenger, az megint messzevisz.
Darabokra tép a révület tigrisfoga.
1
Fő vonalaiban ez a te életed.
Ellépsz a lovaskocsi mellől, pendelyesen,
de máris kurjongatva, vicekirály maroknyi
országodban, cserzett homlokú zsarnok, hangos
fájdalmad, lefojtott ösztönöd homokján huny ki
az áldozat tüze, füstöl az imádkozó fácánok
mögött a cserjés…
Fő vonalaiban a görög álmok szigetéről jöttél,
sziklákkal szegdelt öblök hűvöséből. A kender-
áztatók csak viharos éjeken térnek vissza.
Elbánnál most is a dölyfös számadókkal, de latin
vizekre úsztál, Vergilius tengere mos körül,
latinul sikolt a vészhír baltád nyelén,
„odi profanum vulgus”.
Ritkán jut eszedbe már, hogy’ sírt a ködkürt
s a szilfa sor lámpáin hogyan szökdelt a fénykör.
Mintha bölcsődből sose nőttél volna ki,
ragaszkodsz bíbicboglárhoz, citromfűhöz,
szarvánál fogva ragadod meg a Taurust.
Forró levegőjű világ ez. Eredetiben olvasod
Dante Interno-ját…
Fő vonalaiban tovazúg életedben ez az ár,
bőszülten neked ront, meg se várva utolsó
csónakjaid partra érkezését. Ezt magyarázd meg
– fő vonalaiban persze – s neked ajándékozom
csontnyelű sétapálcám.
2
Messzire kell visszalapoznom messze
szőnyegre kuporodva mélyre ásnom
papírkazlakba beletemetkeznem
újra előveszem a könyveket visszarakom
anyám szól mars az ágyba
ez már belháború mit kezdhetek
valóban rosszul alszom amióta
szélmalom-harcot folytatok a szóval
ócskapiacra járok antikvár salátákért
ó filológia nikotinmérgezés kamillafőzet
egyszer azt álmodtam hogy megtaláltam
az eredetijét de melyik műnek?
nem emlékszem egész az ütőérig
az orsócsontig hasít bánatom
apám ezért talán elnáspángolna
talán anyám viszont azt mondaná
ne búsulj menj és lesd a bakfiskorzót
hogy csipkedik a madarak a meggyet
szóval az életet te könyvkukac
brokátkeppben könnyű aranylaméban
a perditákat s hamvas szüzeket
vagy úgy? – szólok s már böngészem Homéroszt
3
valaki van az égboltomon
nem úgy harácsoltam
észrevétlenül siklott át
a nyugati kapun a Sas szárnya alatt
a Hattyú csőrében a Lant húrjai közt
semmiből támadt üstökös
sötét ügy
nagy ívben elkerüli az űri stadion
jegyszedőit mondhatnók „belóg”
s ha szemem nem csal
az állóhely felé tart
olyan sohanemvolt suhanással
mintha kiskorában bordái közé
bújt volna a villám
rebben csókaszeme az éjnek
megfigyelés alatt állsz
szegény kis pőre csillagom
ex nihilo nihil
összeszövetkeznek ellened
az Univerzum „nagymenői”
remélem azért hogy egyszer
talán a Tejút kapuin kívül
még „leszólíthatlak”
4
Elhallgatok ha majd az avarzörgés
kipárnázza az erdők dómját
lelket könnyítő felismerhetetlen hangú
Elhallgatok az aranybarna őszben
ökörfarkkórók halottvirrasztása
elmorzsásodott terítők koporsók
Elhallgatok rábízom ösztönömre
majolikacsempék és terrakották
megalázkodom múltam nincs jövőm se
Elhallgatok ultima ratio-nak
befészkelem magam a zongorába
társbérlő sakál faliszőnyeg
Elhallgatok nem bőgök utcahosszat
leszek világítótorony kötőfék
hónom alá csapom az egyenlítőt
5
Minden azokon múlik,
a más tájról érkezetteken,
akik kiléptek a zárt egészből,
– amint mások már rég megírták –
kitörtek a genetikusan épülő mikrokozmosz
magányos orgiáiból
s felöltözetlenül közelítenek felénk.
Előre fázunk tőlük.
Nem véletlen, hogy hosszú időre eldönthetik
lecsúszott életünket.
Még alvást mímelünk,
a kegyelem állapotában vagyunk – hisszük –
de szégyenbe hoz máris ragyogó szemük tisztasága,
ahogy előjön belőlük az angyal,
akit sohasem vártunk.
Orrunk előtt zajlik a színváltozás,
készülődik a Betsy-ciklon, gigászi orkán,
ércbuzogány a légkör magasában.
Visszadobálják koldus obulusainkat.
Így akarsz bejutni a fénybe? – mondják
és kényszeredetten mosolyognak.
Csak a történet kedvéért:
Tisztelet adassék
a sárból gyúrt keruboknak.
6
Éjszakák féléjszakák
kutyavonításos egyedüllét
lelkemre nehezedő gyönyörűség
Hányszor gyűjtöttem versbe-rendbe
istenes-átkos énekekbe
görög mintára anaphorákkal
az ég alján kallódó csillagos szénát
Aludni jártam csak haza azt se nagyon
rámolvastak az áprilisi felhők
állatmesék Bambi operabérlet
Hazugságban éltem altató allegóriákban
kéz alatt vásárolt bútorok közt
köménymagos levesen pacsuliszagban
Rámtelefonáltak a hittérítők
imádkozzam
Anyám fohászkodik az égbolt peremén túl
hogy baj ne érjen
pirongat is olykor koszorús-köszörűs költőt
ha titokban átszökdösöm
a tengeres-tundrás tiltott területre
Némán szalutálok
Lelkemen szárad a világegyetem
7
Egymagad álltál az ellipszis fókuszában. Alulnézetben óriás, felülről törpe.
Üresen ásítozott a tér s a mondakör sugarai szívedig értek. Hónaposrózsák a Vatikán kertjeiben. Belédfutott a szél, fésűje után száll a hajad. Szikráztatta szunnyadó szőkeségedet.
Mint mikor elsőáldozó, mint mikor érettségiző, közelről olyan voltál.
Előhírnöke valaminek, vagy históriása: gyökérszál, égre futó virág, szerves folytatása meghatározhatatlan szépségű koroknak. Tájnyelv, mi föltolakszik a Parnasszusra, rejtegeti az igazgyöngyöt.
Önfegyelem, néhány megejtő címszó és a suhogó levegő és a lebegő suhogás.
Közbe-közbe meg-megismétlődő történelmi szükségszerűség, álkulcs a Szentek Szentjébe, titkos rózsák, döngicsélő misztériumok
Átmenetileg az ellipszis fókuszán.
Aztán milyen parabolákon át s hová?
8
Már nem írom meg a trilógiát.
Mi a csudának?
Triesztben a Hotel Peru-ban még tervezgettem,
titokban hittem is, hogy lesz valami belőle,
valami nagyszerű wagneri gigantomachia,
méregkeverő, borongó, modern végzet,
amit az amor fati sugall,
aminek lángja csillagmérföldekre lövell,
ami nem marad el a Színjáték mögött.
Aztán a leeresztett sorompók,
a befagyott tenger, motorhiba,
argó szavak a rongyos Bankó homályában,
hajborította angyalarcok
az üveggyöngyfüggöny kárpitja mögött.
Hát mit csináltam én,
hogy a szárnyasoltár összedőlt,
a trilógia elmaradt?
Ültem a műterem sarkában, kalapáltam,
hantáztam, magoltam, tyúkszemet vágtam,
halnyelű bicskával hadonásztam,
füstölt lazacot ettem, kitérő válaszokat adtam,
ismétlésekbe bocsátkoztam.
Csak jönne egy váratlan fordulat,
ami visszavinne a „vészek honába”,
a befagyott tenger töredező partjaira.
Első két hirnöke melegebb napoknak,
Első hű fecskepár, légy általam üdvöz.
Kiket boldogabb évszak előre küldöz,
Hirnökül, hogy a várt napok jőni fognak.
Házunk héja alatt itt áll régi fészked,
A fészek is olyan régi, miként a ház,
Rideg évszak el-elkerget innen téged,
De mikor visszajösz, ismét reátalálsz.
Ugy nézzük azt mindig, mint házunknak részét,
Ugy várjuk lakóját, mind családunk tagját,
Várjuk bizonyosul uj megjelenését,
Ah, a fecskék régi házuk el nem hagyják.
Nem csalogatunk mi arany kalitkába,
Csaló madár-szóval, elhintett étellel,
Szabad égen által jösz, szabadon szállva,
S hű ragaszkodásod itt bennünket fellel.
Neked két hazád van: nyugaton, keleten,
Egyiktől másikhoz kell untalan járnod,
Te tudhatod még, hogy mi a honszerelem,
Kinek szive mindig két hazáért fájhat.
Szomoru szép hangod, éneklő beszéded
Milyen sokat elmond mind a két hazáról
Panaszos szép dalod; hangoztassad bárhol,
Ki ne értené azt, ki ne értne téged?
Beszélj, beszélj! Értjük, és felelünk rája,
S nevezzük azt édes, rokon társalgásnak,
Hiszen közös veled a mi házunk tája,
S te nálunk nem zsellér, de hű házitárs vagy.
Kegyelet őrzi ez eresz alatt fészked,
Nem babona, de hit széles e hazában:
Hogy a ki le próbál onnan verni téged,
Még a tej is vérré válik poharában.
Friss tavaszi légbe száll
tavalyi rózsaágak füstje,
elmúlt századod remeg
az elvadult édenkertben,
hol szemedbe mar a füst
tekergő szerpentinje.
Hát füstbement rózsák illatát
utaztatod a múltból…
ami nyaraidból még maradt
most könnyű füstön villan át,
s szíved valaki szívéhez
hozna egy rózsacsokrot.
Üljetek örömünnepet,
A nagy festő megérkezett,
Ecsetjétől a barackfagalyon
Fehér csipkét csókol a fuvalom.
A Gellérthegy tar sziklafalain
Rózsás foltokkal tarkált zöld a szín,
Ragyog az ég a Kelenföld felett…
Üljetek örömünnepet!
A szívünk is száz színt terem,
Beszínezi a szerelem,
De te vagy a nap, én szép angyalom,
Sugárzásod bont színt vak tájakon.
Ha te nem volnál, mi lenne velem?
Holt szó volna tavasz és szerelem.
Jer, vágjunk át a hídon, hegyeken,
A szívünk is száz színt terem.
A vén Gellért-szobor alatt
Hadd csókolom meg ajkadat.
Dél van… Nem járkál erre senki most,
Csak messziről halljuk a villamost.
Csenget kettőt… S zengőn viszi a sin.
Égjen, ujjongjon hát most mind a szín.
Lepje el Pestet aranyáradat,
A vén Gellért-szobor alatt.
1910
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.
1940
Egy búzamezőben háromféle virág.
Szóval felfelelé a szép búzavirág:
,Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál, –
Engemet leszednek: s a templomba visznek;
Nekem mind azt mondják: ez a Krisztus teste!’
Szóval felfelelé a szép szőlővirág:
«Szebb vagyok, jobb vagyok annyiból náladnál, –
Engemet leszednek s a templomba visznek,
A templomba visznek s a pohárba töltnek;
Nekem mind azt mondják: ez a Krisztus vére!»
Szóval felfelelé a szép szegfűvirág:
„Szebb vagyok,m jobb vagyok annyiból náladnál, –
Szüzek, szép leányok engemet leszednek,
Bokrétába kötnek, a templomba visznek;
S a szeretőjeknek süvegébe tesznek!…”
Egy mosolygós májusi délután Mátyás király a szépséges Beatrix királynéval meg egynéhány nagyúr barátjával elindultak a palotából sétálni. Lépdegélnek a sok fényes lépcsőn a budai völgybe lefele, Mátyás király az égre tekint, aztán odafordul az udvari csillagászhoz, mert azt is elhítta, mindig szerette, ha valami tudományos ember van a közelében. Odafordult a csillagászhoz, kérdi:
- Nem lesz-é vajon eső, kedves öregem?
A fehér szakállú vén csillagász felrakta a nagy ókulárét az orrára, körös-körül nézte az eget:
- Nem lesz eső felséges király, sétálhatunk bátorsággal.
Ahogy leérnek a gyönyörű zöld mezőre, hallja ám a király, hogy elordítja magát egy szamár. Mert éppen arra legeltette egy juhász a nyájat.
Odaérnek, azt mondja a király:
- Mondjad, te juhász, miért ordít a te szamarad?
- Felséges királyom, az én szamaram valahányszor a szavát hallatja, bőven hull a az esőnek harmatja.
A király megint a csillagászhoz fordul:
- Hallod- ez nagyszakállú csillagász?
- Hallom, uram, de csak azt mondom, nem lesz eső.
A szamár pedig erre még erősebben ordított.
A juhász meg szépen könyörgött:
- Fordulj vissza, felséges királyom, mert olyan csalfa idő ez a mái, mind megnyílhatnak az egek csatornái.
De a királyék nem hajtokkal a juhász szavára, sétáltak tovább. Nem telt belé egy félóra, olyan záporeső kerekedett, mind eláztatta a drága ruhákat, még a csillagásznak az ókuláréjáról is csurgott a víz lefelé.
Akkor harmadszor fordult Mátyás király a csillagászhoz, a szeme közé nevetett néki:
- Ismerd el öregem, hogy ez a szamár csillagász, mert ha a szamarat kérdeznéd, az is elismerné, hogy a csillagász szamár.
A fiatal és még keveset tapasztalt Naszreddin hodzsával történt az alábbi érdekes epizód, amikor életében első ízben járt a szép Szivri-Hiszár városában a kis-ázsiai kereskedelmi élet lüktető központjában. Nosza, bámulta e pompás épületek, meg az ezer féle áruval megrakott bazárok sorát órákon keresztül, úgy, hogy még az evésről is megfeledkezett. Egyszercsak a szemébe tűnt a mi derék hodzsánknak egy pénzváltó bolt, s ahogy bekukkantott, nem látott benne semmi portékát. Meg nem állhatta hát, hogy be ne lépjen oda.
- Ugyan mit árulnak itt? – kérdezte kíváncsian azt a nagy kövér, selyemkaftános férfiút, aki ott benn ült egy pompás szmirna szőnyegen, előtte nagy halomban az arany, az ezüst meg a rézpénzek.
- Hogy mit árulnak itt? Ökörfejet, ostoba! – dördült rá dühös hangon a pénzváltó, akit látszólag teljesen kihozott a sodrából az együgyűnek talált háborgatás.
- Nos, hát akkor igen szépen elfogyott a portékád jóuram, mert már csak egyetlen ökörfejet látok, és pedig a nyakadon – szólott a hodzsa egykedvűen, majd kényelmesen odébb állott a pénzváltóboltból.
Eredeti török forrás alapján írta Rakovszky József
A bárány húsvét előtt nyolc-tíz nappal szokott előbukkanni, valami különös és tüneményes módon. Néha a kerekeskút mögül lépegetett elő, néha a tornácos folyosó végén jelent meg, néha pedig Görbic Pista bácsi jött be reggel, mondván:
- Egy ksibárány kéretődzött hajnalban az istállóba… hát beeresztöttem…
A hajnali jövevényt – természetesen – azonnal látni akartam.
- Majd, ha tejet megittad…
Egy valódi kisbárányért mit meg nem tesz az ember, azaz a gyerek… hát behunytam a szeme, mert ha már nyelni kellett az utálatos folyadékot, legalább látni nem akartam…
- Töröld meg a szád is…
Megtöröltem… és mire a „Gang”, azaz a küldő folyosó végére értünk, már el is feledtem a szülői akadékoskodás keserűségét, mert kezem megmelegedett már Pista bácsi hatalmas markában:
- Fehér? – kérdeztem.
- Mint a hó…
- Nagy?
- Hát akkora nincs, mint a cigányok szamara… de szép kisbárány…
És mentünk az istálló felé, ami talán ötven lépésre lehetett, de nekem a világ végének tetszett.
- Csak lassan – mondta Pista bácsi – hátha megijed, aztán a lovak közé fut… még agyonrúgják…
Ettől a gondolattól a szívem olyan vad vágtába kezdett, hogy nem is hallottam az ajtó nyikorgását, de aztán kinyílt végre és az istálló közepén ott állt kétségbeesve, tanácstalanul, elanyátlanodva egy szomorú kis fehér bárány.
- Bee – mondta szomorúan és rám nézett, mintha azt mondta volna: hol az anyám? Mért nem jön az anyám… hová tettétek az anyámat? És éhes is vagyok…
- Na, menjünk beljebb – mondta Pista bácsi – az ajtót be kell tenni, mert megfáznak a lovak…
Betettük hát az ajtót és csak álltunk – amíg megszokta a szemünk a homályt – aztán lassan odamentem a kisbárányhoz. és leültem melléje a földre.
- Bari… Barikám – és Pista bácsira néztem engedélyért, mert azt már tudtam, hogy minden állat irtózik a megfogástól.
- Megsimogathatja… a juhász gyerekeivel még játszott is…
- Bari… Barikám… – simogattam a kisbárányt – egyél Barikám… hozok cukrot is.
- Fenét! – mondta Pista bácsi határozottan – inkább egy kis tej kellene neki, de – és öreg barátom komoly figyelmeztetéssel felemelte mutatóujját – nem én mondtam… érti, ugye?
- Persze – mondtam és apámra gondoltam, de mintha a bárány kívánsága erősebb lett volna és erősebb is volt, mert felkeltem és azt mondtam:
- Kérek neki tejet!
- De nem én mondtam! Érti? – és Pista bácsi nagyon komolyan nézett rám, én pedig összes kurázsimmal reszketeg lábaimban felmentem a reggelizőasztalhoz és azt mondtam:
- A kisbáránynak tej kellene… talán cukor is…
- Ki mondta? – kérdezte apám elkomorulva – Pista bácsi?
- Vinkó Borcsa néni – mondtam bátran – mert ez igaz is volt. Borcsa néni nagymosásnál mesélte, hogy egy kisbárányt cuclival és édes tejjel neveltek fel, mert elpusztult az anyja…
Apám nehezen nyelte le a mérgét, de – lenyelte… és utána hosszú csend lett a reggelizőasztal körül, én pedig csak álltam, bár ingott alattam a padló és a könnyek már összefutottak szemem sarkában.
- Kérj a konyhában – mondta végül apám komoran és a hátamon éreztem, hogy utánam néz… de éreztem, hogy édesanyám is utánam néz és ez megnyugtatott.
A kisbárány aztán szépen nevelődött, de ez kizárólag az állatorvos bácsinak volt köszönhető, aki leíratta nagyanyámmal a kisbárány étrendjét, amit aztán én pontosan betartottam.
És egy két nap múlva, reggel apám nyitott be nagyanyám szobájába – akivel egy szobában aludtam – szokatlanul csendesen:
- Alszik a gyerek? – suttogta – Hát hagyja aludni, édesanyám és ne is engedje ki nyolc óra előtt. János hétre küldi a másik bárányt… a fene látott ilyen nyúlszívű porontyot…
Én tehát „aludtam”, de a „nyúlszívű poronty” kissé rosszul esett, bár magam se értettem, hogy amíg a csirkék és kacsák lenyakazását szinte érdektelenül néztem, a hízó kétségbeesett rivalgása alig érdekelt, annak a kisbáránynak megölése szinte kétségbeesett irtózattal rázta meg egész gyermeki valóságomat. Nem értettem, de éreztem a megmagyarázhatatlan valóságok egymástól való irtózatos távolságát.
És pár nap múlva, a padláson járva az sem érdekelt, hogy egy friss báránybőr lógott volna a padlás homályában, amihez semmi közöm nincs, a tulajdonost nem ismeretem és soha nem nézett rám szinte szeretettel a türelem, az ismerősség vagy a félelem riadt, tiszta gyermeki szemével.
De az élő báránnyal annál melegebb barátság kezdett kialakulni köztünk, hiszen éntőlem kapta az édes tejet és mindent, ami a kis jószágnak az életet jelentette.
Hosszas tűnődés után Tódornak „kereszteltem” és nagyanyámnak reggel, még felkelés előtt, el is mondtam, hogy Tódor már érti a nevét és hívásomra úgy jön, mint a jólnevelt kutya.
Nagyanyám nem lehetett jó hangulatban, mert azt mondta: hogy „Érti a fenét egy buta birka…” s ezért nagyon meg is sértődtem… és elhatároztam, hogy a Szent Antal szobrot kiállítom a kis stelázsi szélére… ami elég magasan volt a falon. Nagymama felnyúl az imakönyvéért, meglöki a Szentantalt… és puff!…
Nagymama azonban ezen a szép nagyszombati napon – amint már említettem – nem volt imádságos hangulatban, vagy csak úgy könyv nélkül imádkozott, mert a kegyes Szent állt, mint a kőszál és később, belátva tervem aljasságát, bocsánatot is kértem tőle, s úgy éreztem, a nagy Szent meg is bocsátott, hiszen nagyapám is tőle kapta a nevét, bár nem lett szent, tehát meg is házasodott, amit nagyon bölcsen tett, mert akkor ki írta volna meg ezt a kis történetet?…
Később tehát nagyon illedelmesen megkérdeztem, hogy felkelhetek-e, s miután éreztem, hogy nagyanyámat a jólneveltség eme magas foka erősen meghatotta, egészen felületes mosakodás és öltözködés után engedélyt kaptam Tódor meglátogatására.
Szép, langyos tavaszi délelőtt volt, tehát Tódort kivittem a kerbe, mint egy főúr az agarát, és nagyon kellemes séta után visszaballagtunk az istállóba. Közben azonban apámmal ia találkoztunk, aki nagyon meglepődött jó magaviseletem eme magas fokán.
- Na, látod, mondta, tudsz te rendes gyerek is lenni…
Mivel pedig ennél nagyobb csoda már nem történhetett, és a déli harangszó is már a levegőben volt, már megmostam a kezem, mert a levegőben volt a bűvös szó is, hogy tálalva van! Ebéd végeztével pedig apám azt mondta:
- Majdnem elfelejtettem. Az ö9spörös bácsi üzent, hogy a délutáni körmenetben légy ott te is nagyanyáddal…
Hát – ott is voltam! Közvetlenül a baldachin mögött és erősen fogtam nagyanyám kezét, és nem vettem le szemem az arany szentségtartóról, amelynek ostyájában ott van a földreszállt és az emberek által megfeszített szelíd és békés, örök Isten.
A falu utcáján már az alkonyat járt, de zengett az ének és elszállt a házak felett, a kertek felett, ki a szabad mezők felé, ahol bontogatta már szárnyát a hűvös, szürke alkony.
Fogtam, egyre erősebben fogtam nagyanyám kezét, mert öspörös bácsi felemelte az Oltáriszentséget, és letérdeltünk mi is, mert körülöttünk elhallgatott az ének, és mintha elkaszálták volna – porba hulltak mind az emberek.
És ekkor úgy éreztem, a harangok mintha ujjongva felkiáltottak volna, mintha zengésük összeölelkezett volna magasan, fent az ég alatt, mintha soha többet el nem hallgatnának… és talán ezért van, hogy ha arra a hatvannégy év előtti feltámadásra gondolok, azt a simogató, boldogító, ujjongó zengést – ma is hallom.
János idevaló ember, s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla szólni, hogy no, hát János bejött a városba a vidékről. Nem szükséges János neveit teljes egészében emlegetni, e kor nem arra való. Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő Nagymihályék családjából származó, s a neve ezen értelemben Kiskasza Vadlövő Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem arra való a betű, hogy fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A történet így is hosszadalmas, mert el kell mondani benne, hogy János miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd faluból lányt vett el, s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája, földecskéje, János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az adója is alighanem kisebb, s mikor a maguk földjén odakint nincsen dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a falu, amelyben János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál odáig.
Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint éppen nem volt munka, s János bejött a városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a földet ásta valamely ház alapjánál, este megkapta érte a pénzét, s haladt kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az utcákon, esni kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja hát, hogy ezelől födél alá megy az ember. Ott van épp útban az elevenhalott asszony korcsmája (még életében megcsináltatta a koporsóját és halotti ruháját: innen a furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az elfogy, majd csak eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is elfogy, s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák. Időnkint kitekint, hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé mégis csak odajut János, hogy ez olyan országosforma eső, mely talán holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy. Elindul. Sötét van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit világít, különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a kerítésekbe kapaszkodva kell elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák fölébrednek, s igen nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér, és kocog az ablakon, előbb halkan, azután erősebben.
- Ki az? – kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.
- Én! – feleli János önérzettel.
- Hejnye, kutya, akasztófára való betyárja! – kiabál az asszony. – Hát ilyenkor gyüsz haza? Ne félj, ide be nem töszöd a lábad.
- Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót! – rendeli János.
- Nem nyitom én! – pöntyög vissza az asszony. – Ide be nem eresztelek, akasztófavirág! Eredj vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!
Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint vérig kapaszkodik a kerítéseken, följut a töltésre, s visszajön a városba. Egy óra múlva már ismét csak ott van az elevenhalottnál.
- Aszonták otthon – mondja –, hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt vótam eddig, hát ide gyüttem.
Hát jól van. János leül az asztalhoz, s ott van még másnap délben is. Mint este is. Már költögeti a pénzt ugyancsak, és nótás kedvében van. Még éjszakára sem megy haza, mert teljes igazában véli magát. Odakint a faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt sem tudja, mitévő legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az apjához, aki bürgékkel bajoskodó juhász ember, elmondja neki a dolgot, és könyörög, hogy menne be a városba, és keressem meg az urát. Hümmög az öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit beszéljünk, mégsem szabad ilyen tetteket követni el. No, megígéri, hogy bejön, fölkeresi és szép szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós botot, és megindul. A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út ott haladt el az elevenhalott mellett, és kihallatszik János dalolása. Már a hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket szedi elő, s most épp annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a hízott libát. Sok cselédje volt Ábrahám szomszédnak, hízott libája meg csak egy: így az elosztás nagyon sok gondot okozott, s talán ezért is foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János éppen, hogy… Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig bruder mög az vékony szalonnáját… mikor belép a kocsmaszobába az öreg, így szól mérgesen:
- No!
János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:
- Gyék kend ide, édösapám!
Az öreg haragosan ül le. János borral kínálja. A bor jó, nem lehet tagadni.
- De várjék kend csak – bíztatja János –, majd összevágom egy kis szoldával.
Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek.
- Hát… – kezd a beszédbe az öreg.
- Hát – vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőbe – tudom én, ne is mondja kend… Mind ilyen az… kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják töretni az embört! Kenddel is csak ezt csinálta az asszony. de okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.
- Én? – szól az öreg. – Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohasem hagytam, akármit csinált is. Mert nem ű parancsol.
- Persze hogy nem ű – hagyja rá János jóakaró bíztatással. – Az természeti dolog. Ne is engedjön kend neki sohase.
- Nem is… – mondja amaz, s önt a poharakba.
- Maga magának minek önt kend? – kérdezi János.
- Már mér nem öntenék?
- Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.
Így évődnek délig, ezután estig. Hogy a János zsebe már nem futja anyagiakban az öreg intézkedik, és okvetlen „hangászokat” akar. Valami darabban maradt bandából kerül is három cigány. De hisz elég az éppen. A klárinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely szerint: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra, Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát. – Lehetetlen az ilyent táncolás nélkül kibírni. Az öreg a juhászost járja, és ütögeti tenyérrel a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság mértéke is, mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.
Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Fekete kávét akarnak inni, sokat. A kedv már igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják ama kunos nótát, hogy Cintányérban, cintányérban aprószöllős pogácsa. Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. – A zajra rendőrök jönnek elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol a legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba tessékelik a magyarokat, s ott némi vergődés után elalszanak a szalmazsákon. Az öreg még álmában is szaval: Bort hozz, kutyafülű…
Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbíró előtt állnak a csendháborítás miatt.
- Ejnye, ejnye – feddi a bíró Jánost –, már hogy lehetett ekkora italozást csapni?
János szigorú haptákot áll, és szól:
- Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.
Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány fel, hogy nézze csak, hát a dolog csakugyan asszonyi ok miatt történt…
1899
Vajon örökre így maradnak
Kidalolatlanul, rejtetten
Dalai a hű, bánatozó,
Napverte, bús, magyar nyaraknak?
Itt a néma kínszenvedések
Makacs ajka minden beszántás,
Elhamvadt könny a szik-föld pora
S minden nyár-nap egy halott ének.
Ki ért a halott-támasztáshoz,
Ki érti a jajos barázdát
S ki érti az ős, nyári Napot,
Amikor gúnyosan leáldoz?
Én ébresztgetem megbomolva,
Fejem nyugtatván ó nótáin,
E földet és úgy megölelem,
Haként az én volt szívem volna.
S úgy áldozom Jézussá nőve
Kincseim e szegény nyarakra,
Mint Jézus az ő bocsánatát
Csókokkal vétkes, titkos nőre.
De hát örökre így maradnak
Kidalolatlan kegyelemmel
Dalai a hű, bánatozó,
Napverte, bús, magyar nyaraknak?
Járom a mezőt, járva-járom,
Ezernyi nyár leigázottját,
Ős bánatát esengve lesem,
De a nótáit csupán várom.
Sír szélén állok: nézzétek meg,
Magyar nyarak bennem alusznak
S örök, nyári titkot ástok el
Majd, amikor engem temettek.
