Kölcsey Ferenc: Rákóczi hajh...

Rákóczi hajh, Bercsényi hajh!
Magyartok gyászban ül,
Még leng a szellem tőletek,
S már lelke sem hevül.

Oltárunk áll s nem füstölög
Rákos szent mezején,
A szablya függ, s nem hord vitézt
Hátán a büszke mén.

O Várna, Várna füveid
Lengessék hűs szelek,
Borítsa csendes nyúgalom,
Király, emlékedet.

Vérkönnyet önt az utazó,
Mohács, virányidon,
Érzése mély, érzése szent,
Mert rajtad sír, o hon!

De bujdosóknak sírja te
Pontus határain,
Nem leng egy sóhajt s feléd
Hűv ének szárnyain!

Titkon borong a géniusz
A néma hant fölett,
Hol lángoló szív s honszerelm
Váltottak életet.

Bosszúját a hűvet, nemest
Keblében érleli,
Mely forr és olvad, s tiszta lesz,
És pontját fölleli.

S villámként csap, villámként sújt,
És tűzre lángra kél,
S a honfiú, s a honleány
Csak érez, nem lát s fél.

És halni mégyen, győzve jár;
A vér szent mezején,
Vészek körítik homlokát,
Erő forr kebelén.

S rohan, mint ár, a győzelem
Kelettől nyúgotig,
A láncsa zúg, a lobogót!
Magas szellők viszik,

S ledőlt országok hamvain
Egy szép hon támad fel,
Mely lelket tölt, mely szívet ráz
Neve zengésivel.

Pécel, 1817. április

Juhász Gyula: Rákóczi hársfái

Zúgnak őszi szélben a zborói hársfák,
Koronás fejüket bánatosan rázzák.
Hamuszín fátyolban néz a nap a tájra,
Mint régi dicsőség hamvadozó lángja.
Csak zúgnak a lombok, össze-össze bújva,
Mintha századoknak felzokogna búja.
Őszi zimankóban úgy fáznak, remegnek,
Könnyűi csillognak hervadt leveleknek.

És a hársfalombok regélnek, regélnek
Napfényes időkről gyönyörű regéket.
Hej, mikor a völgyben, hej, mikor a bércen
Tárogató zengett olyan-olyan szépen.
Diadalra mentek hadverő leventék,
Fegyverük acélát labancságra fenték.
Rákóczi, Rákóczi, mikor itt merengett,
Diadalt számlálva, dicső győzedelmet.

De az a verőfény hamar őszre válott,
Fölverte panasz, gyász az egész országot.
"Őszi harmat után, nagy hegyeknek ormán"
Bujdosik a kuruc, bús dalokat mondván...
Zúgnak őszi szélben a zborói hársfák,
Koronás fejüket bánatosan rázzák,
Őszi szél átzendül felzokogón, fájón,
De a tárogató nem zeng már a tájon.

1900

Petőfi Sándor: Rákóczi

Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!

Az ügy, melynek katonája voltál,
Nemsokára diadalmat ül,
De te nem lész itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.

Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!

Számkiűztek nemzeted körébül,
Számkiűzve volt még neved is,
S bedőlt sírod a század terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint paizs.

Oh de lelked, lelked nem veszett el,
Ilyen lélek el nem veszhetett;
Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,
Ha kezdődik majd az ütközet.

Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,
S másvilági hangon lelkesítve
Erősítsd meg seregünk szívét.

S rohanunk az ellenség elébe,
S ha utánunk nyúl száz drága kéz,
S lesz előttünk száz halálnak képe:
Nem lesz köztünk, aki visszanéz.

S majd ha eljön győzedelmünk napja,
A szabadság dicső ünnepe,
Igy kiált föl millióknak ajka:
Aki kezdte, az végezte be!

Pest, 1848. április 21.

Gárdonyi Géza: Dankó Pista

Fölébred este az ágyában Dankó és nézi mereven az asztallábat. Az asztalláb politúros és négyszögletű. Semmi olyan különös nincsen rajta, amit ilyen merev csudálkozással kellene nézni. Azonban Dankó mégis elcsudálkozva nézi. Azon gondolkozik, hogy ki ő és mi ő? Honnan került az ágyba és micsoda dolgok történtek vele, mielőtt az ágyba került volna?
Némi eszmélkedések után így brummogott:
- Vagy a szegedi főispán vagyok, vagy pedig Dankó Pista. De íme, én a Dankó Pista hónaposágyában fekszem, tehát csak álmodtam. Azonban, ha Dankó Pista vagyok, akkor én tegnap százötven forintot nyertem a nótámmal. Lássuk csak.
Nézi a tárcáját.
Abban nincs semmi.
Nézi az erszényét.
Abban egy megavasodott papiroshajtalék van. Nótaszöveg az, de valami rímet vár a negyedik sora már félesztendeje. Végre a nadrágzsebben különféle kulcsok, gyanták és cigarettamorzsalék között egy kis csomó bankót tapint ki. Elővonja.

Kányádi Sándor: Bartók

egyszál hegedű
a tengeren
múlt és jelen
s tán a jövendő

süllyedő-félben
süllyedőben

csak a kapitány
két szeme
csak egy pillanatra
csukódott le

nagy baj nem lehet amíg
velünk a zene

1974

Juhász Gyula: Bartók Bélának

Erdély erdői zúgnak,
Ezüst és arany erdők,
Borongó, barna felhők,
Hárfái Nemerének,
- Sirámos dajkaének -
A dalaidban.

Tiszai tájak sírnak,
Panasza jegenyéknek,
Halottas őszi rétek,
Zúgó, fekete nyárfák,
Magányosak és árvák
A muzsikádban.

És fölérez és fölzeng
Az áhitatos, ős, szent,
Az ázsiai mély, nagy,
Szilajbús, boldog méla,
Pogány és büszke lélek,
A régi, régi éden
A zenédben!

Weöres Sándor: Bartók Béla

nyugodt velőn és zűrös véletlenen keresztül
vándorol az isteni gazda
aki a kévéket otthagyja
és az oldottat kézbe fogja

a hegyeket és tengereket
akaratlanul háta mögé dobja
halad foszlányokon és sivatagon át
különös szomját a száraz homok oltja

az állat és angyal közti űrben
az élőt kiszárítja kegyetlenül
merő szeretet és semmi irgalom
mi másnak kincs őnéki lom
mi másnak szemétdomb őnéki égi kémia

beágyazva józan önkívületbe
az időt folyatja tétlenül
munkája működik helyette

szülőanyjára visszanéz
A NAGY VILÁGON E KIVÜL
már ott honol a kristályok körében
zengő sípok állják körül
de nem hallja nem látja

mert jutalmát nem kívánja
füle örökre zárva
az általa felidézett hegy és tenger muzsikára

1964

Zilahy Lajos: Rokonok vagyunk

Odamentem hozzá és megfogtam a kezét. A csuklóját fogtam meg, bizalmasan, szinte titokban. Gondoltam, ez több, melegebb, mint egy rendes kézfogás.

    Felém fordult és kérdően nézett rám.

    - Gratulálok – mondtam.

    Láttam az arcán, nem érti, hogy mihez gratulálok.

    - A múltheti beszédedhez… a képviselőházban… a Duna-medence kérdésében… Nagyon megragadott a gondolatmeneted.

    Gyengeség fogott el, mert hirtelen úgy éreztem, hogy nem is ő tartotta azt a beszédet. Mikor ideléptem hozzá, esküdni mertem volna, hogy ő beszélt a Duna-medencéről. Láttam az újságot, az újságban a betűket. Most, hogy már kint volt a gratuláció, egyszerre olyan bizonytalanná vált ez az emlékem, amelyre gratulációm támaszkodott, mintha a földet rántották volna ki alólam.

    Mindez azonban csak rossz lelkiismeret apró kis szédülése volt.

Zilahy Lajos: A holt város, Apám, Életem, Régi emberek

Zilahy Lajos:

A holt város

I.

Emlékeimnek dermedt holdfényébenű
Egy város alszik holtan, feketén.
Akáca ciprus, régi tornya ében, –
Beteg szívemmel arra járok én.

Kit betemetett hamu, tűz és láva,
Pompéji vagy, múltam holt városa,
Romokban állasz, bús üszökké válva
És nem támadsz fel nékem már soha.

De én az emlék csillagútján
Szegény Szalontám visszajárok hozzád,
Mert te voltál a bölcső és a sír,
Az ifjúság, a hatalom, az ország.

II.

Tíz éve jártam itt utószor. Évek
Szeges korbácsa űzött, kergetett.
Most visszajöttem, lelkem erre tévedt
S kerülgetem az alvó kerteket.

Egry József: Hajón

– A hajó embertömeggel hintáz
A batyuk, demizsonok vegyes szagot kínálnak
A hamis nóták vízcsobbanással ütemeznek
A hullámok maradék opálszínekkel játszanak
A horizontba sárga lilák kapaszkodnak
A közeledés párába hagyja a távolodást
A kikötő ágaskodik. A tülk ijesztőt bődül
A békaretygés jelzi a partot
Élmény-pakkom összefogom
Kiszállok.

Fonyód

Fodor András: A vízrenéző

Egry József emlékére

Selymes, gyöngyház-színű tó
tapad a partok sarlójába,
inog, remeg a víz szinén
a tükröződő hegyek árnya.
Az égig ér a tisztaság,
s az ég a csendnek boltozatja:
az illat könnyű páraként
lebeg a szürkülő magasba.

És ő csak ül, a vízre néz,
a tó ringatja ráncos arcát,
de átható tekintetét
a víz redői sem takarják;
és zöld tükrében látja ő
a háttal elfödött világa,
s hallja a föld neszét, amint
a nádasok közt átszivárog.

Akár a nyugalom köve,
a Badacsony úgy áll a parton;
bazalt lépcsőn száll a nap,
szőlői közt bujkál az alkony,
s a lejtők forró útjain,
a fák lombját ezüst mártva,
a házak, pincék résein,
folyik a fény, az égi híva.

És látja, ott a hegy mögött:
a zöld öböl átlép a rétbe,
hegyek bocsátják hajlatuk
táruló, sima szőnyegére;
vonat kígyós a síkon át,
szalad az őt fehér szalagja,
s az Aranykagyló-völgy felett
a messzi víz hunyorg a napba.

Barázdált arca vízre néz,
de szeme egyre érzi, látja,
ahogy körötte tündököl,
csodákat ír a fény, a pára.
És tudja: nincs szilárd világ,
a föld, a hegy se mozdulatlan,
valami lelkes lendület
feszeng a sok nehéz anyagban.

Nem érzik őt az emberek,
de ő az embert is megérzi,
a kaptatón zihálva még
helyettük áll meg látni, nézni,
hogy milyen szép az őszi táj,
a színek érett tarkasága,
a sárga fák, a barna nád,
a tóvíz ónos csillogása.

Botjára támaszkodva áll
a kapunál. Utolszor látom.
Köhög, az arca csupa kín,
de pilláján a dac világol;
és szúr az éles, szürke szem,
a csontos kéz biztatva markol:
„Lehet, hogy elmegyek, de ti
nem tértek el az én utamról!” –

Elment, s a nyári tó színén
gazdátlan ingnak most a fények,
de az az éles szürke szem
még vízre néz, még napba réved,
s előtte újra tündököl
a teljes égbolt tisztasága,
s kitárul földön és vizen
az ember elveszett világa.

Nagy László: Egry ragyogása

Már nem a tó és nem a tenger
nem a világ boltozata
nem a hullám, nem a villám
betölti szeme a férfi

aki jön a végtelen vízről
csónakkal, vászonruhában
hó jelenése, vért se köhög már
nem zihál, semmi erőfeszítés
két evezője vadliba-toll

kiköt s a párában asztal várja
kenyér és hal meg bor s körülötte
mind aki rajongja olyan ívben
akár a szivárvány arca előtt

Szent a mi kenyerünk, halunk s borunk
Jó volt, még szivárványt is láttam itt

S elevez tőlünk a szent és barbár
két evezője vadliba-toll
zendül aa tó és zeng a tenger
föltámad a hullám, a villám
reped a világ boltozata
megölnék egymást az elemek
alakok elvéreznének
de ő feltartja kezét, csönd lesz
patyolatot ád a sebekre
rend lesz, de marad a feszesség
a vízé, az égé, a hegyeké
homlokuk tektóniája

kőművese a világosságnak
siratja az elherdált világot
s fölépíti káprázatában

Németh László: Szabó Lőrinc

Feltűnő, hogy kortársaink közt milyen kevés a versfordító. Az 1908-as nemzedék költői a világirodalom nagy borkóstolói voltak. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád végig pinceszerezték a nagyobb európai irodalmakat, még Ady is beugrott néhány Baudelaire-szonettre s azokon is, akik, mint Juhász Gyula, műfordítói hírre nem tettek szert, érzik a tapasztalt íny, amely sokféle szó ízét, sokféle forma mámorát forgatta meg, miközben a maga verseit írta. Mért csappant meg a mi nemzedékünkben ez a műfordítói hagyomány alakult ki a vállalkozó mégis alig akad.

    A fiatal írók műveletlenek, hallottuk a panaszt. Igaz és mégsem igaz! Nagyon semmi dolog volna az írói műveltség, ha néhány nyelv tudásából s bizonyos művek ismeretéből állna. Művelt írónak mi azt tartjuk, aki az emberiség örök problémáihoz, akármilyen úton, hozzá tudott férni, írói törekvései emelkedettek s anyagát szakavatott mesteremberhez méltón kiismerte. Ady például nem volt műveletlenebb a kortársainál, csak műveltségének a forrásai voltak mások. Az ő műveltsége a műre koncentrált műveltség s igen kevés rajt a „tudni-illik műveltség” nyűge. Valahogy így van a mai fiatal írók java is. Ha különbséget teszünk egy művet-tápláló s egy általános irodalmi műveltség közt, nálunk (Erdélyinél, Papnál különösen) igen magas műkultúrát s igen hézagos irodalmi műveltséget találunk.

Szabó Lőrinc képes életrajza

Szabó Lőrinc: Barátaimhoz, Ellenségeimhez, Egy döglött légyhez

Szabó Lőrinc:

Barátaimhoz

Zilahy Lajosnak

Álmatlanul forgolódtam az ágyon.
Éjfélig itt volt három-négy barátom,
tervek lobogtak, gúny, vád, vad beszédek,
szidtuk a pénzt és mentettük a népet
s elmentek és kihűlt a láng heve.
– Hagyjuk, fiúk, nem lesz itt semmi se!

– Nem hát – morogtam. S teltek lassú órák.
– Nagyzolsz, vízcsepp? Tenger a múlt s az ország!
Mi közöd hozzá?! – Forogtam, tűnődtem:
– Mi jogod?!… Aludj!Oly elérhetetlen
a nép és oly nagy, mint az ezredév…
Mentsd inkább a magad kis életét! –

Csend volt. Csak agyam vergődött, – Öregszem…
Mi lesz?… Ezerkilencszázban születtem…
Volt csalódás… S mennyi lesz, ha megérem
a kétezret, ahogy egykor reméltem!
Mennyi lesz akkor! – S játszva, mint gyerek,
elképzeltem, hogy százéves leszek

s ekkor hirtelen megláttam a törvényt:
– Egész hazámmal csak tízannyi történt,
csak tízszer annyi, mint amennyi vélem…
Ezerből száz: az én rokoni részem!
– kiáltottam és árva testemen
átnyúlt, átcsapott a történelem

és ami messze volt és idegenség,
most mind körém gyűlt s lett egyszerre szomszéd,
apa, déd, ük és testvér és barát lett,
tíz magyar század egy közel család lett
és mint ismerős állt előttem ő,
a Honfoglaló, a Telepítő…

Felültem… Bennem dobogott az ország
s én fiatalnak éreztem a sorsát,
reménykedőnek, lángnak, magaménak…
S körülnéztem, kerestem a fiúkat
s mint erős érc, zenget bennem a hit:
hogy csinálunk mi itt még valamit!

1937

Szabó Lőrinc: Halott nép, Ima, Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol, Ősöd és unokád, Példázat a lepkéről a szépasszonyoknak

Szabó Lőrinc:

Halott nép

Féja Gézának

A telken, piros drótháló mögött,
nyírt kertek és úri villák között,
a lezárt telken, melynél napra-nap
haza megyek s amely még rét maradt,
a sarki telken tegnap kasza járt
s a békétlenek közt békét csinált.

Békét és rendet. Hogy tomboltatok,
barátaim, virágok és gyomok!
Hogy birkóztatok, pitypang, szarkaláb,
lóhere, pipacs, vadtorma, szulák,
katáng és mályva, meg ti, többiek,
akiket csak „látásból” ismerek,

hogy pompáztatok, öldököltetek!
Tavasz óta, mint buja rengeteg,
lángoltatok… Figyeltem napra-nap
lassú és szívós harcaitokat,
virágok harcát, vad testvérekét,
egy teleknyi őserdő életét!

Megérte? Kórók, hórihorgasok,
kik nálam is nagyobbak voltatok,
s ti, törpék, és ti, kunkor fonalak,
akiket most együtt aszal a nap,
felelj, halott nép, szólj, szomorú rét,
megért annyi kínt ez a buta vég?

Megérte? – A felelet elakad,
csak a szívem hallja szavaimat,
saját magammal beszélgetek… és
megsimogatom a drótkerítést,
megsimogatom, mintha tízezer
kis halottól búcsúznék vele el.

És megyek tovább. Isten veletek,
hangya és veréb dúl most bennetek,
harsog a víg, idegen csipogás…
De, barátaim, lesz feltámadás,
s helyettetek új harcba kezdenek
a csonkok, magvak s néma gyökerek.

1937

Csizmadia Sándor: Az asszony

Az egyik: olyan karcsú, mint a nád,
Az arca rózsa, a keze fehér:
Alakja, mint a játszó délibáb,
El-eltűnik, meg újra visszatér,
És rajta vész a szem sokáig,
A szív, a test utána vágyik.
Még álmodban is újra látod,
A szépen festett cifraságot.

A másik: érdes, durva, mint a fa;
Megreng alatta a föld, hogyha lép…
Arcába lóg kócos, fakó haja,
A szél kifújta nagy, vörös kezét.
Magára nincsen semmi gondja,
Szétterjedt teste fáradt, lomha.
Körötte forr az élet árja:
Ő meg s érzi, meg se látja…

Az egyik: hogyha jő a tarka nyár,
Vagy beköszönt a fehérfürtű tél,
A fürdőkre, a mulatságra jár,
A pompának, a ragyogásnak él.
A bú, a gond, ha rája törne:
Belefullasztja a gyönyörbe.
Az élet kéj, arany pohárban…
Az okos mind kiissza bátran…

A másik: szürke, hűvös reggelen,
Poros állványok közt mászik, mozog,
Kezén hólyag, szemében könny terem,
Arcát mélyen megszántja a dolog.
Az emberek húzódnak tőle,
Nem ismernek benne a nőre.
Maga se gondol önmagára:
Lebámul egy-egy szép ruhára…

Az egyik: édes, illatos virág,
Szép, szép, de haszna semmi sincs;
A másik: fonnyadt, téli kérges ág,
Ám a gyümölcse hasznos, drága kincs.
Az egyik dísze a világnak,
A másik néma, dolgos állat;
Azért van, hogy kéjt fakasszon,
Az téglát hordjon, mosogasson…

Fülöp Áron: Székelyföldön

Üldözve a gondtól, bútól,
Megjöttem a hosszu útról
S pihenhetek kebleden
Fenyves erdők büszke tája,
Bérces Erdély koronája,
Szülőföldem, - mindenem!

Miért bámulsz? nem ismersz rám?
Nem én vagyok, kétkedel tán?
Hajh, rég láttál, nem csoda!
Míg feletted egy és örök
A sors keze, fiad fölött
Változóan mostoha.

Lám feletted bár gyakorta
Járt a vihar dúlva, rontva,
Mégis, mégis nyomtalan;
Fiadat egy kis vész érte,
S egy haragos lebbenésre
Minden, minden oda van.

Egy maradt csak, a mi régi,
Hangja tiszta, lángja égi,
Mint mikor elhagytalak:
Ma is oly hően szeretlek
Zúgó csermely, büszke hegyek,
S madárdal a lomb alatt.

Ismerj rám hát, fogadj bé te
Fájó lelkem menedéke
Bérces, erdős, hegyi táj,
Végy karodra, ringass lágyon
Régi ábránd, régi álom
S üdv leend tán ami fáj!

1883.

József Attila: (Drága barátaim…)

Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek írok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.

1937. nov.

Kiss Menyhért: A harang

Be messze estem kis falumtól
Édes anyám, a rácsos kapunk, be messze,
Ami szép volt, könnyes borútól,
Bútól borított, ködös távolba veszve.
A homályból egy-egy sugár, ha csillan,
S egy-egy hang, múltak szellőjébe kapva:
Bimbam, bimbam
A mikházi klastrom harangja.

… És holdsugáros, titkos éjszakákon
Jön légi úton a templom, a klastrom,
Sok-sok szerzetes mélahalaványon,
Sok kis fiú cinteremi haraszton.
Szűz Mária oltárán mennyi szín van,
Búcsúsok jönnek daloló csapatba –
Köszönti őket: bimbam,
A mikházi klastrom harangja.

Jönnek ünneplőn, szent, gyermeki hittel,
Tavaszi nap pompázó sugarába:
Pereg a dob, ezüst csengő csilingel,
Szélben repes a zászlók pántlikája.
S ő, aki oly sok század óta itt van,
S hívott fegyverbe, véres zivatarba:
Szelíden búgja: bimbam,
A mikházi klastrom harangja.

Lelkem ragyogó szövetébe
Szent álmokat szőttek angyalkezek,
És leborulva Assziszi elébe,
Súgtam: „Óh, nagy szent, a fiad leszek!”
És biztatott és hívott álmaimban
Hűs szellő karján ringatva, suhanva,
Bimbam, bimbam,
A mikházi klastrom harangja…

S azóta jön, jön, hajnali időkbe,
Csöndes estenden hallom, hallom, egyre,
Ablakomon csodásan átömölve
Rá hull gyászosan szomorú szívemre –
Jön, mindig jön, kísértőn, holtomiglan,
Sebzett szívem a halálba ringatva:
Bimbam, bimbam,
A mikházi klastrom harangja…

1911

Lendvai István: Éjszakák

1.
Egy éjjel elbolyongtam,
a sárga Hold kísért,
egy éjjel elbolyongtam, —
már nem tudom: miért.

A sárga Hold be szép volt,
az erdő halovány,
s a csillagok tünődtek
egy árva fuvolán.

Az erdő halovány volt,
a sárga Hold kísért, —
én édesen zokogtam
már nem tudom: kiért.

2.
Visszaút az álomút,
Holdja véres, Holdja rút:
vérszínű és kapzsi pók.
Fákon holtak szíve lóg,
szél rikoltja: hol a csók,
ifjúság és dáridók?

Álomút a visszaút,
nem talál, csak köd-falút,
süket házon örök zár,
ablak szeme oltva már,
kósza lélek mire vár?
Holt az, aki hazajár.

Visszaút az álomút,
Holdja véres, Holdja rút.

3.
Téli éj, tiszta éj,
hómezőnek csöndje mély.

Csillagosan, csillag nélkül,
vágyik rá vagy föl se készül:
ember egyszer útra kél.

Téli út, messze út,
utószor nyitnak kaput.

Vakfekete lovad hátán
ügethetsz halálosárván:
Hold a társad, meg az út.

Szíveden nagy, dermedt béke,
minden lángnak vége, vége, —
hómezőnek csöndje mély.

Erdélyi József: Kökényvirág

Bús időben nyit a kökény,
alig éri ez kis napfény,
idejére mégis-mégis
csupa virág minden tövis.

Hófehéret nyit a kökény,
sose búsulj, szegénylegény,
elég egy szál fehér pendely,
tele hajló szerelemmel.

Nagy a világ, mégis kicsi,
szerelmedet rabbá teszi,
nem mindenki selyemágyban,
de mindenki tüzes vágyban.

Pápa, 1924
Pesti Napló, 1929. október 27.

Gárdonyi Géza: Március

A tél elhúzódott. Ami kis hű maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok, mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.

Egy-egy kerek, barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábnyoma.
S egy-egy kerek, kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött, kékszemű tavasz lábanyoma.

Óh, ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.

Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüngő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.

Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!

Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.
Még a macskánk is felhunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, s alszik a napnak melegén.

S előkívánkozik, ki a napsütésbe
minden, ami csak él, – báró, vagy bárány.
A báró csak mászva vasrácsos kertjébe,
a hodály előtt meg táncolva a bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz ettrom gurulna mellette.
Elnézem gondoz, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.
Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt, – Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
…S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán ballagdálva,
s csakúgy oldalt sandít a rémült csirkékre…
Várja a tyúk, várja míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.

Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezítlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!

A beteg Könczölné, az is idekint van!
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-dikón fekszik mozdulatlan,
behunyt szemmel tartván orcáját a napba,
Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.

Óh nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy a világnak!
Mikor fölemelted tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
óh, ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja! – –

Ím egy rögecskén, mely király szíve volt tán,
kis, vörös Ilona-bogárkák fekszenek,
lapos kis hátukat a nap felé tartván,
csendesen, boldogan ők is melegszenek.
A bogár is ember; az ember is bogár.
Ugyanaz a kezdet, ugyanaz a halál.
S minden más hazugság, gőgös fejemelés.
A fő törvény a nap, meg a melegedés.

De mi lárma ez itt, a Kevi kertjében?
A vén Kevi zargat valami gyereket.
Ingujjban az öreg, s ásó a kezében.
Bizony még rázuhint, ha oda nem megyek.
– Mi bajt tett a Pista?
– Hát, disznózom-adtát,
majdnem elrontotta ezt a szép barackfát!
Ma ültettem ide a szőlő sarkába.
Hát, disznózom-adtát, betűt vágott rája!

Olyan már az öreg, mint a mosott kender.
Irdatlan nagy időt élt ez a vén ember!
Ha kőből lett volna, széjjelmállott volna.
Ha acélból, régen megeszi a rozsda.
Így a manó tudja, mi tartja életben,
de mindig búcsúzás szavam az öreggel:
leejtheti őt már minden kis véletlen,
s ha előbb nem, ősszel, a falevelekkel.

– Kendje be viasszal – mondom tanácsképpen, –
megél az még szépen.
– Úgy teszek – dünnyögi – hej, disznózom-adtát,
ezek a gyerekek, hogy afát nem hagyják!
Mind én ültettem ezt. Ezt a diófát is.
Ezt a körtefát is, ezt az almafát is.
Ezt a kis barackfát magjáról neveltem.
A városból hoztam, ezelőtt hat évvel.
Olyan ez, meglássa… Azóta sem ettem:
nagyobb, mint az öklöm, és tele van lével.

S végignézi a fát, az ásóra dőlve.
– No majd megkínálom magát is belőle.

Kuthen: Tavaszi dal

Dalos erdő, zajos erdő,
Tiszta keblű kis patak,
Zöld mezőség, gyöngyvirágok,
Messziről jött madarak;
Fényes csillag, fehér felhő
A mosolygó egeken,
Beszéljetek, daloljatok
Énnekem!

Zöld erdőben, patak mellett
Virágok közt heverek,
Csókolgatják bátlan arcom
A ráhajló levelek.
Beszélgetünk és beszédünk
Édes mint a szerelem,
Beszéljetek – jól esik ez
Énnekem!

Te szólj hozzám legelőször
Ártatlan kis szűz patak;
Zengjenek át lelkemen a
Benned fürdő sugarak.
Legyen h i t e m, mint futásod,
Tiszta, gyors és végtelen, –
Erre taníts, erről beszélj
Énnekem!

Élő erdő, erős tölgyek,
S zöld lomb a fák tetején.
Legyen, mint ti, élő s erős
Keblemben a r e m é n y.
Ez virrasszon, hogyha minden
Elhagy is bús éltemen,
Erről, erről beszéljetek
Énnekem!

Patak-parti piros virág,
Mondd el: mi a s z e r e t e t?
S boruljon rá kebelemre,
Mint a habra kis fejed.
S lángoljak, mint a déli nap,
Hőn szeretve Istenem –ú
Erre taníts, erről beszélj
Énnekem!

Fehér patak, erdő, virág,
Föltámadott kikelet,
Tudjátok, hogy majd a halál
Engemet is eltemet.
Tanítsatok, hogy nekem is
Virrad ott még reggelem –
E reggelről beszéljetek
Énnekem!

Krüzsely Erzsébet: Barkák

A barkák nőnek már a rügyeken,
A bolyhos-selymesek
S mind így susog: Ugye, hogy szép vagyok?
De majd még szebb leszek: -
Még gyönyörűbb, ha május csókja ér
És újra lombot bontok –
S szellősóhajra vizek partjain
Majd új meséket mondok.
Kis rügyeim a télború után
Első tavaszfiak, -
Cirógassátok hát meg szeretőn
Selymes barkáimat.
Csak én vagyok, mikor még nincs virág
A föld s a templom éke:
Engem szórnak virágvasárnapi
Díszül Krisztus elébe!

1933

Sárosi Gyula: Tavaszvágy

Ő az én szerelmem mostan is.
Szeretem őt még a sírban is;
A temető mindent eltemet,
Csak nem az én boldog sebemet.

Alszik ő a földben csendesen,
Nem lehet felőle tudni sem.
Oh, miért nincs a sírnak szája,
Betemette a nép kapája.

Sohse vártam még így a tavaszt,
Ha tudnátok, így mért várom azt,
Tán a virág sírján ha kikél,
Álmairól mindent elbeszél.

Zajzoni: Börtönben

Itt fekszem némán, csendesen,
Vetetlen börtön ágyamon;
Lelkemben kínos kín gyötör.
Anyám, anyám, nem állhatom!
És mintha jőne jó anyám,
Szellemként lépve, egyedül –
«Ne csüggedj, édes gyermekem,
Viseld te magad emberül!»

Kerengnek gondolatjaim
Sötéten sötét éjszakán:
Hogy eshetett meg a halál-
Csapás Hunyad László fián?!
És László, ím előttem áll,
Arcán fejedelmi fény derül –
«Ne csüggedj, árva rabfiú,
Viseld te magad emberül!»

Oh boldog dél, oh szelíd ég!
A hellen ifjak szabadon!
De ím ott Marco Botzarisz.
A dalnok, török vérpadon;
Fűrészelik, ő jajt se mond,
A török orvok vére hűl –
«Ne csüggedj, hű magyar fiú,
Viseld te magad emberül!»

Eltűnt az éj, régi megvirradt,
A börtönőr szobámba lép,
Ítélet napja ma leszen,
Hallgatni jött kíváncsi nép;
De én bátor s nyugodt vagyok,
Fülembe cseng szünetlenül:
«Ne csüggedj, hű magyar fiú,
Viseld te magad emberül!»

Hány véka a Gellérthegy?

– Baranyai népmonda nyomán –

Mátyás király feladta a mérnökeinek, hogy mérjék fel a Gellérthegyet, hogy hány vékával lenne. Egyhónapi időt adott nekik, különben megfosztja őket a rangjuktól, ha nem tudják kimérni.
Az utolsó napon, mikor mentek mérni, találkoztak egy cigánnyal. Persze a reményük el volt veszve.
Azt mondja a cigány:
- Hej, uráim, ádjánák egy kis sivárdarabot!
Azt mondja a főmérnök:
- Van is nekünk kedvünk szivarozni! Nemhogy szivarunk volna!
Azt mondja a cigány:
- Mi bántja ázs urákát, hogy uan somorúak, talán tunnák segítteni.
A főmérnök mégis elszánta magát, s elmondja, hogy Mátyás király milyen föladatot adott nekik.
Azt mondja a cigány:
- Isen, uráim, egyserű ázs egés. Mondják Mátyás királynak, ha nagyobb less a véka, mint a hegy, akkor egyel se lesz.
Persze erre előkerültek nemcsak a szivardarabok, hanem az egész szivar is.
Jelenti a főmérnök Mátyás királynak, hogy végeztek a méréssel.
- No, hát ha végeztek, mondják meg, hány vékával lesz.
Azt mondja a főmérnök:
- Felséges királyom, ha a véka nagyobb lesz, mint a hegy, akkor eggyel se lesz.
- No, tudom, valami cigánytól tanultátok ezt!

Benedek Elek: Öcsike-történetek II.

    2. Aki másnak vermet ás…

    Maga, édes nagyapóka lelkem, bizonyosan már sok történetet olvasott, sőt tán írt is, amelynek a tanulsága, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. Hogyne hiszen már én is oly sokat olvastam ezzel a bölcs tanulsággal, hogy a könyökömön jönnek ki a „másnak vermet ásott s maga esik bele”-történetek, sőt íme, magam is írok egy effajta történetet, amelynek szemtanúja voltam.

    Íme:

    Gyönyörű szép verőfényes őszi nap volt. Stáncli-Cenci néni rózsadombi kertjében elmerengve sétáltam, békére buzdító versen gondolkodván, amelyet az általam alapított Pax, vagyis Béke önképzőkörben terveztem felolvasni. Mert, tetszik tudni, nagyapó lelkem, a VIII. kerületi gimnázium I. A osztályában békebarát osztálytársaimmal megalapítottam a Pax önképzőkört. Természetes, hogy azóta különösen nagy érdeklődéssel figyelem mind az embereket, mind az állatokat, s látva látom, hogy az egyik 19, a másik 1 híján 20. Irigy az ember is, irigy az állat is. Ez is, az is irigyli a másik szerencséjét, boldogulását, ahelyett, hogy örülne ennek, s higgye meg, nagyapó, hogy ebből az irigységből támad a legtöbb veszekedés, támadnak a háborúk is.

Darkó István: A tékozló fiú

A tortareceptek, a házigyümölcsborok, a szelíd ütemű, mégis kiadós munka s a fokozódó ritmusú, de sohasem eléggé hosszú mulatozások kora volt ez.

    A csendes Sajó kerek dombokkal övezett völgyében is. Itt élt ebben a történelemelőtti, ebben a bronz- és vaskor előtti nyugodalmas világban, a gömöri vidék teliszájú, ízletes embereitől távol, két jóbarát.

    Szakál Döme úr volt az egyik. Pirosarcú, hatvanas, szép ember, rettentő villanású fekete szemekkel, de olyan szelíd lelkülettel, olyan meleg, kérlelően búgó lágy orgonahanggal, hogy aki ránézett, s közben beszélni hallotta, azt hitte, hogy szeme káprázik, vagy füle cseng, mert itt nem ez a haragos szemejárású úriember beszélget könyörögve. Kétszáz holdja volt Döme úr apjának, neki már ennek a fele. Apa és fia közé odakanyarodott ugyanis az unoka, a Döme úr legényfia, aki Sárosba került szolgabírónak, s onnan, elég helytelenül, a hitelezők közvetítésével levelezgetett az apjával. Döme úr ijedten csóválgatta a fejét s küldött, amennyit tudott. Ez az amennyi végül éppen száz holdat tett ki. Akkor a fiú gondolhatott egy nagyot, mert hosszabb szünet után Amerikából írt levelet. Legvégére, éppen akkorára, hogy szinte a tulajdon édesapja is elfelejtette, megjelent itthon. De nem ám élő testi mivoltában.

Fekete István: Szivar temetése

Barna volt és kutya. Olyan féldakszli-félfoxi, nem rövid és nem hossz szőrű, és mindent tudott, amit egy városi kutyának tudnia illik. Tudott szolgálni, elhozta a gazdája papucsát, a vendégeket szaguk szerint rangsorolta, és csak éppen hogy nem beszélt velük. Tudta, hogy asszonya lusta sétáltatni, ez okból nyöszörögni kell, hogy a szegény kis kutyának is vannak „emberi” dolgai, melyek néha halaszhatatlanok.

    Gazdái gyermektelenek voltak, és Szivar töltötte be az űrt, amibe pár gyerek szépen befért volna. Szivar családtag lett. Bizonyos időben tért nyugovóra, bizonyos időben ébredt, és megkövetelte, hogy ilyenkor mindenki ébren legyen. Ha a háziak lustálkodtak, Szivar erélyesen ugatott, amit gazái ébresztésnek véltek, holott csak a reggelit követelte.

    - Szivar a legjobb vekker – mondta gazdája, és csodálatos történeteket mesélt kutyájáról a hivatalban kollégáinak, akik unták már Szivart gazdájával együtt, mert nem tudták, hogy minden ember költő egy kicsit, még ha számvevő is…

Berda József: Enyém - tiéd…

Csókod: a lelkem...
Szent tested: az ágyam...
Véred: a merszem...
Szűz szemed: a vágyam.

Álmom: a tiéd...
Bús szíved: az enyém...
Én néked: egy Lét,
Te nékem: a zeném.

Én néked: Élet...
Te nékem: Halál,
hol száz szent Vétek
önmagára talál.

Lászlóffy Aladár: Annyi háború van a földön

Annyi háború van a földön,
mért kezdjünk mi is háborút?
Száz évem idegenben töltöm,
veled egy délután ha jut.
Mit kívánsz még a győzelemhez,
ha élve, épen megvagyok,
s ha akarod, soká meglesz
négy tenyér közt e csöpp sarok,
nem színpadnak s nem csatatérnek,
csak lakni benne míg lehet,
s lehet, hogy itt utol se érnek
vagy ittfelejtenek neked.
Engedek inkább, kedved töltöm,
csak mert ez mind eszembe jut:
annyi háború van a földön,
mért kezdjünk mi is háborút.

Matók Leó: Dal a kedvesről

Egy pohárból ittunk mind a ketten,
Szép leány volt, s én nagyon szerettem.

Ahogy magát édesen kellette,
Jobb ember lett belőlem mellette.

Hogyha jöttek zsongó nyári esték,
Koldusvágyam megrabolta testét.

De átkozott bennem a természet,
Elrontottam egyszer az egészet.

Úgy kérleltem, sírva is fakadtam.
Mégis elment. S én magamra maradtam.

Szhely, 1950. VII. 24.

Nagy László: Tenyered éle előtt

Éjjel
tenyered éle előtt
megnyílnak a falak
kiscipődet nem sebzi út
krokodil-éhű salak
talpad alatt fű, fal virág
éjkupola
égi moha
s harmat golyóscsapágyain
gördülsz tova
te levegőt járó alak
uszályod a láz
te szellőt hasító profit
szimatolsz engem
vadat a vadász
május trágárzöld sáncait
döncölik értem lábaid
s már ott se találsz
hát a város alá
a pokolra leszállsz

Pilinszky János: Bűn

Gyerek vagy még, a tagjaid
mégis már szinte készen
vakítanak a hajlatok
derengő rendszerében,
s akár egy bujkáló mosoly,
ha csípőd nem, hát vállad
elárul és magadra hagy.
Tetőtől-talpig látlak.

Nézlek, és nem bírom tovább,
egyetlen moccanásra
puhán megindul életem,
mint omló homokbánya.
Gyenge vagy még, hát menekülj
mielőtt utolérne!
Előre biccen a fejed,
Az első ütés érte.

Mohón tülekszenek feléd
a leroskadó évek;
mint kiéheztetett botok,
a rengeteg megéled.
Éjszakánként az éjszakák
didergő csőcseléke!
Testestül veti rád magát,
egy falatka kenyérre.

Fiatal csuklód eltörik
és bezúzzák a hátad;
az üdvösségük keresik,
mit nálam nem találtak.
Az elveszített gyermeket,
vakító ifjúságot!
S kifosztva elhajítanak,
mint talpig tépett zsákot.

Ez maradt belőled nekem?
Ájult közönnyel nézlek.
Hová a váll, mely tündökölt,
nyoma a tündöklésnek?
Zavartan tesz-vesz a kezem
az üres levegőben.
Te voltál, kit megöltek és
én lennék, ki megöltem?

Szász Gerő: Szomorú dalok

I.

Zúg az erdő, óh, hogy jajgat;
Halljátok e nagy fájdalmat?
Eget, napot, felhő von be,
E nagy árnyat látjátok-e?

E nagy árnyék, e nagy bánat?
Mely nyög, elfogy s újra támad,
E kín, melyért én is sírok:
Gyászos törvény, egy nagy titok.

Az a titok, amely ott van:
Egy porszemben, a bimbóban,
Hol Heródes áll kevélyen
S Mózes gyékény-bölcsőjében.

Ez fáj nekem, oh, ez éget
S velem zokog a természet:
Megadással jajgatva áll
Vessződ alatt, lassú halál!

Bányai Kornél: Léva dombjain

Földig omolva simítom lengő fürtjeid s színeket,
mik sokasodva nőnek és ünneppé lobogózzák
szántott világ, friss fénybe forduló földarcodat,
mely újra felkacag s velem dalolja szélbe
minden élők s halottak indulóját.

Vert emberként elzuhant a róna, sajgó sebeit
finom párákkal s vattás felhőkkel kötözi a távol.
Maholnap táncra perdül, fényt iszik, szivárványt
lenget s duhaj kedvvel ízes szőlőt és búzát
bocsát magosba lázadó porából.

Némán hallgat északon hegyek halvány világa,
kis falvak ülnek ott, erdőkben, ős titkokat takarva.
De újra nő a róna s értük is készíti ünnepét
a meggyötört föld, mely vért izzadott s így várt tavaszt
bogáncsos rongyba, rothadó avarba.

Rögök repednek és özönnel dőlnek a színek,
csontok riadnak, távolok ezüstös csöndje zendül.
Minthogyha sosem élt, úgy indul Napba a föld,
fecskéi szállnak s első csókjai: szép gyönge ibolyák
zenélnek reszkető áldó kezemből.

Kisfaludy Károly: A sastoll, Az álmatlan király, Budai harcjáték

Kisfaludy Károly:

A sastoll

A királyi palotában
Már elhagyva, ősz fürtökkel
Áll hő Toldi. Ifjak körzik
S egy közölök gúnyra is kel,
Egy új sarkantyús vitéz,
Ki hegykén mindent lenéz.

„Ej, te vén sas, de kopott vagy!
Volt erőd be rút hamvvá lett!
Nyom ruhád is, hadd e fénykört,
Már neked jobb kályha mellett,
Ott forgasd az olvasót.
Hadd nekünk a földi jót.”

Toldi méri: „„Úgy van, úrfi,
A vén sasnak tolla is súly;
Érzem azt, azért segíts te,
Köntösöm vedd, s keblem tágul.
Azt ne bánd hogy éktelen,
Sok csatán volt már jelen.””

A király jön, hall s parancsol
És az úrfi bár mint szörnyed,
Köntösét rá adja Toldi;
De alatta már is görnyed,
S addig nyomja kétfelől,
Míglen hamvként összedől.

„Ez varázs!” zúg, s a király int:
De nyugton mosolyg hős Toldi,
És ujjából köntösének
Vastekéket s buzogányt hú ki:
„Ősz van, itt hűs szél legyint,
Megbéleltem egy kicsint.”

Szulik József áldozópap, költő

Amikor kitaláltam, hogy írok az irodalmi előidőkről a magyar literatúrában, nem számoltam azzal, hogy aki rendszeresen velem halad az emlékidézésben elkedvetlenedik, mert csapongok, mert az általános szokásokkal ellentétben én nem a valós eseménybeli- időbeli sorrend vagy értékrend szerint haladok. E figyelmeztetés ellenére most írni akarok azokról az árnyalakokról is, akik már több mint száz éve alusszák örök álmukat, akik a XIX. századtól a XX. század első harmadáig a másodvonalú-kevésbé közismert magyar irodalmat jelentették szerte a Magyar Királyságban, hiszen ennek az irodalomnak központi nagy alakjait azért inkább ismeri az Olvasó. Az előidőkre visszanyúlva sokszor csak halvány figuráit találjuk meg a múltban e meg nem világított szereplőknek. Az évfordulós megemlékezések viszont sokszor kapóra jönnek az ilyen felidézéseknél. Amikor kimondom, Szulik József nevét például az 1800-as évek utolsó évtizedeiből, magam is csodálkozom, hogy sikerült a családi könyvtárban meg a drótvilágban, a régi újságokban itt-ott rátalálnom emlékére. A délvidéki magyar irodalom kapcsán leginkább Herczeg Ferenc jut az ínyenc irodalomszerető és ismerő olvasóközönség eszébe. Itt és most azonban a Vajdaságban plébánosként szolgáló Szulik Józsefről van szó, a katolikus szellemű irodalom buzgó munkásáról, a tudós papköltőről és műfordítóról, az elfelejtett esztétáról, aki e tájon élt és alkotott.

Szulik József: A segítő Szűzanya, Hattyúdal, Hit, remény, szeretet; Szülőföldem, Uram, tied vagyok!

Szulik József:

A segítő Szűzanya

Járok-kelek e világon,
E sötét völgy fenekén…
Zordon szirtek bús pályámon
Mint megannyi szörnyű rém!
Éj gyanánt hull rám az árnyék –
Eltévednék idelenn,
Szűz anyám! ha napsugárként
Nem ragyognál énnekem.

Rút világ ez körülöttem:
Mi vidítsa szívemet?
Szennyes vágy küzd itt szünetlen,
S hajhász aljas érdeket.
Undorodva, szemfedőmnek
Keresném fel rejtekét,
Szűz anyám! ha szende fényed
Te reám nem hintenéd.

Zúgó vészek ostromolnak
Mint hajót a tengeren.
Szirtekhez örvények vonnak,
Fenyegetve rémesen.
Tehetetlen gyarlóságom
Meg nem óvná éltemet,
Ha nem intézné kormányom,
Szűz anyám! erős kezed.

Németh László: Berde Mária

Mi a Berde Mária útja? Három regénycímet állítok mérföldkövéül: Az örök film. Haláltánc. A szent szégyen. A három regény megírásának az időpontját nem ismerem, de nyilvánvalóan messze esik a megjelenésük időpontjától, mégis ebben a sorrendben adnak fejlődési láncot. Első pillantásra az elszegényedés útja ez, műértő szemben a belső gazdagodásé. Vannak írók, akik egyre új színeket öltenek s úgy válnak önmagukká; mások egyre több színt vetkőznek, szinte néhány színre szegényednek s így fejezik ki sajátos tartalmukat. Berde Mária az utóbbiak közé tartozik.

    Az örök film Münchenben játszódó diákregény. Németek, magyarok, angolok, lengyelek, csehek, rutének sodródnak itt össze, hogy leányszemmel meglátott bohém szerelmüket eljátszva visszaszívódjanak a szülőhazájukba. Csupa dialógus a könyv, ezer kis jelenet, melyben a különböző népek vérmérsékletével színezett s mégis színtelen szereplők alig menekedhetnek ki az unalom örvényéből. Bizonyos részletek nőies hangsúlyozása, a zenei és formai egység hiánya, az intellektus irodalmárkodó színezete a naiv és bizonytalan könyvek közé sorolják ezt a regényt.

    A Haláltánc egy svájci szanatórium betegeinek halál előtti szerelmi vergődését írja le. A környezet itt is nemzetközi, itt is apróra vagdalt jelenetekben imbolyog előre a mese.

R. Berde Mária: Ének a szegény lábakról, Királynéének

R. Berde Mária:

Ének a szegény lábakról

Lábak, fiatal, szegény lábak,
S ha nem fiatalok, még szegényebbek sokkal –
Nem hozzátok mért göröngyű úton
Hogy mentek egymagatokkal.

Nem hozzátok mért hidegű vízben
Hogy áztok, áztok –
Senki sem vár vetett ággyal rátok
Este, ha fáztok.

Meleg kendőkép kéz nem takargat,
Mikor dideregtek,
Senki sem kérdi, mi is volna jó
Árva tinektek!

Isten embertől, ember Istentől
Nem kéri számon:
– Jaj, minek ekkora kolonc egy lábon,
Sok szomorú lányon.

Lábak, senkinek-semmije lábak,
Ti bitagba vertek,
Jaj, ne higgyétek, hogy valami irgalmat
Tán kiérdemeltek!

Lábak, fiatal, szegény lábak,
(S ha nem fiatalok, még szegényebb szentek,)
Hogy tán mert ez életen kívül mentek,
Másénál könnyebb halálba mentek.

Reviczky Gyula: VI. Bál után

A mély gyönyörtől szédülök még,
Ragad a lázas képzelet.
Melletted ülök, czifra párok
Fel és alá keringenek.

A zene szól, de hangosabban
Dobog, majd megszakad szívem.
Szeretnék sírni, mint a gyermek,
A boldogságtul, azt hiszem.

Egy valczer édes áriáját
Lágyan merengve hallgatom;
De édesebb minden zenénél
A mosoly édes ajkadon.

S ha szólsz, óh, mennyei hatalmak!
Eszemet bontja meg e szó.
Én nem tudom, szférák zenéje
Lehet-e ilyen megható?

Honnan jövél? hol van hazád?... tán
A mennyből szálltál ide le?...
Ah, ép' most kér föl egy fajankó!
S keringesz fel s alá vele.

Tompa Mihály: Farsangban

Mint a szélvész, repül a szánka
A csillogó fehér havon;
Virgonc ifjakkal ülve rajta
Sok szép menyecske s hajadon.
Farsangol a világ! kinek nincs:
Feleséget keresni jő;
Mellőle megszökik, kinek van ...
Oh boldog farsangi idő ...!

Csapongó kedv a táncteremben!
Hol a kedélyes nősereg
Egymás arcát, mezét, családját
Ajk-pittyegetve szólja meg;
Hol annyi drága rizspor elfogy ...
És sok mámorban pihegő
Leány a másvilágra táncol ...
Oh boldog farsangi idő!

Az öreg úr otthon köhécsel,
És bodza-herbatét iszik,
Míg vigadozni a menyecskét
Rég jól ösmert karok viszik;
És amivel vigasztalásul
Férjéhez tér a drága nő:
Hosszú árjegyzék ... kurta hűség ...
Oh boldog farsangi idő!

Oltár elé állítja végre
Az ifjú, szíve kedvesét:
És véle, a várt százezernek,
Megkapja majd kilencedét.
Nagy kastélyt képzel a menyecske ...
S imé: szerényen tűn elő
A kis bogárhátú öreg ház ...
Oh boldog farsangi idő!

Mint a szélvész, repűl a szánka
S e mindenféle tarkaság
Engem harsány kacajra indít:
Így szép az élet ... a világ ...!
Most korholó, hideg vagyok, - majd
Víg pajtás, hűtlen szerető;
Így bolondítjuk benned egymást,
Oh boldog farsangi idő!

Gróf Vay Sándor: A Bárczyné fánkja

Csak a nagymama - no meg egy kicsit még az édesmama meséiből tudják a mai lányok, mi volt réges-régen a farsang három napja. Nem is volt bál, amelyiken másnap délig ne újrázták volna a csárdást, délután pedig újra kezdték a mulatságot valamelyik komposzesszor házánál. Farsang vasárnapján kezdték a mulatást és húshagyó kedden éjfélig mindenfelé szólt a hegedű, pengett a cimbalom Nagy-Magyarországon.

    Egy alkalommal a híres Boka Károly, Bónis Sámuel szabolcsi alispán nagyfalui kúriájában húzta a talp alá valót. Három nap, három éjjel nem hallgatott el a nóta, úgy hogy kedden estefelé már alva húzták a cigányok. A táncosok is érezték, hogy beteltek már minden jóval. Csak Recsky Bandi rakta még, aki legjobb táncosa, legszebb legénye volt a környéknek. Mikor éjfélt ütött az óra, elhallgatott a nóta és hozzá akartak látni éppen a nagybőgő temetéséhez, mikor csak látja Mudrány Andris, hogy Recsky még egyre táncol. Odamegy és megrántja a karját, de akkor még jobban elbámult, mert Recsky Bandi szemét megdörzsölve körülnézett, aztán pedig konstatálta, hogy ő már vagy egy negyedórája nem hallotta a zenét. Aludt és tánca gépies mozgás volt, éppen úgy, mint azoké a holtra fáradt katonáké, akik alva masíroznak.

    Húshagyó keddre esett a tőkehúzás is. Abból állt ez, hogy a farsangot bezáró éjfél után a férjhez nem ment lányok és nőtelenkedni szerető gavallérok ruhájára titkon egy tűvel fonálról lecsüngő kis fácskát akasztottak s ekkor az egész társaság ujjongva kiáltotta:

    - Húzza a tőkét, húzza a tőkét!... Valamint akkor este volt az utolsó pazar vacsora is. Ilyenkor annyit összefőztek, sütöttek elődeink, hogy az asztalok a szó teljes értelmében összerogytak.

Csokonai Vitéz Mihály: Komárom, február 16. 1798

Kilenc szép asszonykák leszálltak magáról
Az ártatlan öröm paradicsomáról,
Hol az örökké-zőld borostyános megett
Szíjják a szép lelkek a boldogabb eget,
Hol őket az édes andalgás rengeti,
Vélek az életnek gondját felejteti,
Hol a gyönyörködés lakik, a bőlcsesség,
Csak itt lévén eme kettő közt egyesség,
Hol a köz-szeretet és a csendes béke
Szállásává leve e helynek környéke,
Hol te, nagylelkű Pope! a gyenge Gessnerrel
Egy célra két úton sietsz az emberrel,
Hol én is a büszke világtól megvetve
S belső érdememmel megelégíttetve
Tőltöm ifjúságom legszebb esztendeit,
Hogy megfűszerezzem a vénség ideit.
E boldog környékről jőni látszatának
A kilenc asszonykák a kettős Dunának,
Hárfákkal jövének s inneplő sereggel,
Hogy a tizediket megtiszteljék reggel,
Meghallván lantjokon e szót: Juliánna!

Azonnal így kezdék kiáltni utána:
"Várjatok meg, áldott angyalok, várjatok,
Én is Komáromba mégyek utánatok,
Lantos tábortokba végyetek engem is,
Juliánna kedves név énelőttem is."

E szómra megállván, közéjök férkeztem,
S ímé, vélek együtt hozzád elérkeztem,
Itt vagyok, engem látsz: de ők, mint istenek,
Testi szemeidbe néked nem ötlenek.

Elmondhatnám, amit éneklenek ezek,
De mint kis énekes, vélek nem érkezek.
Szedhetnék magam is versbe áldásokat,
De te már előre képzelhetd azokat. -
Én is azt kívánom, amit más kívánna:
Éljen sok szép boldog időt Juliánna.

Csajbók Lidike: Téli estén

Leszállott a csendes téli este
A hófödte, mélyen alvó tájra;
Kigyulladt a csillagoknak ezre
S bágyadt fénnyel rezg a hold sugára.

Mélán nézem szobám ablakából
A lombvesztett, pusztán álló fákat,
S gondolkozva hazám bús sorsáról,
A szívemben mély fájdalom támad.

Mert, miként az őszi szél letépte
Lombjait a bokroknak és fáknak,
S levelüket elsodorva szerte,
Letaroltan, elhagyottan állnak:

Ez a sorsod, szegény hazám éppen!
Megtépdesett téged is az ármány…
Egyedül állsz a rád borult éjben,
S búslakodol elhagyottan, árván.

Határidat megcsonkítva orvul,
Hű fiaid elszakíták tőled…
Szívem, lelkem úgy remeg a gondtúl
Édes hazám, oh! mi lesz tevéled?...

De nem szabad kislelkűnek lenni;
Van még Bíró a csillagos égben!
Emberekben ha nincs remény semmi:
Ő lesz velünk a viharban, vészben!

Törhetlen hit lángja lobogjon fel,
S lelkesítsen minden honfi keblet:
Hogy reánk még ragyogó hajnal kel,
Hogy e nemzet soha el nem veszhet!

S mint tavaszkor újra zöldül minden,
Úgy viruljon magyarok hazája!...
Népek atyja, oh, jóságos Isten!
Küldd egedből áldásod reája!

1921

Erdélyi József: Február

Hófoltos február,
jégtörő napsugár,
a szél is tavaszibb,
lágyabb dalt fújdogál.

Áttörvén a kopár
erdők ült avarát,
mint tündéri harang
csendít a hóvirág.

Fehér, miként a hó,
sapkája, kelyhe zöld,
ministráns kisfiú:
fehér karinget ölt.

Ébredj, kék ibolya,
arany boglár, nevess,
dalolj, madár – dalold,
hogy élni érdemes!…

1977.
Literátor, 1994. I. szám

Gárdonyi Géza: Tél farka a pusztán

Gyermekkori emlék

Már napok óta borult az idő.
A földön hó. A havon szürke köd.
A fáknak éjjelenkint préme nő,
s a nap fehér folt csak a köd fölött.
Az apám szótlan álldogál s pipál.
Mi, gyerekek, ásítunk nagyokat.
A kalitkában gubbaszt a madár.
És csöndes a föld, az egész határ.

De ím, egy hétfőn a köd felszakad,
s a nap kitűzi aranyzászlaját;
a végtelen sík fehér patyolat;
víg varjúhad száll a határon át.

Az apám fütyörészve kalapál.
Mi, gyermekek, napon vagyunk,
s a falnál, ahol meleg a sugár,
golyóval játszunk, ugrunk, futkosunk.
Az anyám ablakot nyit és porol.
A rigónk táncol, s bomlottul dalol,
s a napsütésbe ki-kikandikál.
Óh, áldott napfényi áldott napsugár!

1893