Mélyen lenyúlnak mélyszagú bodzafák.
A hold milyen meleg,
forogva, fénylőn visszaremeg
az ízes füvet rágó tehén
domború szembogarán,
melyet dülledten semmibe ejt.
Alig hallod ficamos állának
őrlő zaját,
odahull lebukva a csendbe,
melyet nagy néha hangtűvel szurkál
a kutya nyúló vonítása.
Gyárak torkán ordító, fagyos kiáltás,
mint fojtott emberé
kínnal kibuggyan.
Utána ijedten újrafeszíti
sátrát a csend.
Bika Hóban a' bikákat
Ismét a' tsordába verd.
Szőllőt köss, a' báránykákat
El-választni meg ne merd.
Vess a' mit még nem vetettél,
Kőfalat most jól kezdettél,
Méheket ki-menni hagyj,
Plántáidnak vízet adj.
Szegény magyar ember, szegény magyar ember,
Súlyos dologba áll már nagy kora reggel.
Szomorún szántogat egész napon átal,
S nem kél víg dalra a dalos pacsirtával.
Az eke két szarvát erősen megfogja…
Ki tudja, mily nehéz gondolja, gondja?
Szomorú panasszal csak a rögre bámul,
Fojtó fájdalom sír tisztes homlokárul.
S míg ekevasa a földet hasogatja,
Új barázdába hull szemének harmatja,
Mint nyáron a búza a kövér kalászból,
Mint ősszel a levél a harmatos ágról.
Egyszer csak föltekint, szíve nagyot dobban…
A jövőre gondol a nehéz dologban.
Ostorával hosszút sújt a levegőbe,
Lova is, maga is összerezzen tőle!
S megy az eke után lassú lépésekkel
Szegény magyar ember, szegény magyar ember!
Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égből
hull a napfény és hull a zápor.
Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.
Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap.
Vékony, ezüst esőfonálon
dévaj angyalkák citeráznak.
Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két ősi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.
1923 (?)
/két hangra/
Na még egyszer, na még kétszer,
így tart törvényt a cimbalmon,
az ád olcsón, kinek nincs mit,
- hamuba toppant bocskorom.
Messziről jött fejszés ember
járt erre az egyik este,
április volt, kecskoló a
holdat ezüst csecsnek nézte!
Jaj, ki bírja, pajta híjja,
kánya megleste két szemed,
tépett köntös, rongyos rétes,
harisnya-oldva vétkezett.
Mért nyögne a vadalmafa
záporozó fejszeélnek,
forgács röpül, s nagy bükkcsordák
csodálkozva körbegyűlnek. -
Ölre öllel, ködre köddel,
csillagot nyit egy somfaág,
kéz sem fog, hol emlék mulat,
napra nap jön hát legalább.
Így kidöntve, borzongással
fogadta a futó záport,
s mint ki keservében kacag
hajnal felé kivirágzott!
Az egész éjjel ma csupa-egy tavaszszag!
Hullámai az erdőszél felől
Át-áthömpölyögnek a tisztás fölött is,
Melynek szögében a borvízkút bugyog.
A vízről könnyű gőz lebeg titokzatosan
A hold felé, mely puffatag arccal áll – –
A forrás fejénél, nyirkos, fekete kövön,
Valaki ül, hajlottan, háttal a holdnak –
Tenyerébe rejtett arca láthatatlan –
De azért mi tudjuk:
Ő a bujdosásban levő fekete királyfi –
Siratja eddigi tavasztalan életét,
S az élő vízzel könnyei egybefolynak.
A sok tavaszi színnek mért örülsz,
A zengő zöldnek s mind a többinek,
Mely föld alól, szivárványfényű tűz,
Most fellángol, ó, mindez minek?
Bolond tavasz! te is csak elröpülsz,
Benned is él az örök élet vágya,
S téged is vár az ősz halottaságya,
És elvonulnak a harsány színek...
1918
Megint bolondul megrohannak
a gondok és a látomások
s párnák között, verítékezve,
vergődve, gyűrött gödröket ások.
Most megint minden fejemre zajlott
minden: mi rossz s minden: mi drága
– ott kint virrasztva ég ezer csillag –
s engem a percek fojtogatnak
forró párájú éjszakába…
Elnyögtem én már minden imámat,
jajgatva hívtam az édesanyámat,
gondoltam istenes igékre
s boszorkányos kabalákra –
mindhiába… mindhiába!…
De lám, most mégis, itt az éjbe,
halkan, szelíden, mint az álom
– boldog Isten! – felém kígyózik,
átsiklik szürke, rossz szobámon
nagy messziről egy hűs leánykar,
(hófehér kar, szirom tenyér)
s egyszerre olyan könnyűség van
a szívemben és az agyamban,
mikor simítva ideér…
Hűsen lehull a homlokomra
s égő szemem befogja szépen.
Most virágos mezőket látok…
reám nevet szeme anyámnak…
fény van köröttem… csönd… szelídség…
hallom a vérem hullámverését
s alszom… fisan, mélyen… mélyen…
Fehér kezét elküldte nékem
özvegy asszonynak fehér leánya…
1920
Magyar népköltés
«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy kovács legényhez.
«Nem kell anyám, nem kell,
Az a kovács legény:
Fuvónyomogatni,
Patkószeget verni…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!»
«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy diák legényhez.
«Nem kell anyám, nem kell,
Az a diáklegény:
Könyvet olvasgatni,
Falun tanítani…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!»
«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy molnár legényhez.
«Nem kell anyám, nem kell,
Az a molnár legény:
Malomkövet vágni,
Lisztet méregetni…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!»
«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy harangozóhoz.
«Nem kell anyám, nem kell,
Harangozó legény:
Egyet-kettőt kongat,
Mindég csak pufogtat…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!…»
– Dugonics András nyomán –
Mátyás király elunta a szolgák locsogását, ezért megparancsolta neki, hogy csupán akkor szóljanak, mikor őket valamiről kérdezi.
Egyszer elküldte az egyik szolgát a tárnokhoz, hogy hívja meg ebédre. Jól van, a szolga megjárta az utat, s nem szól semmit.
Amikor az ebéd ideje eljött, mindenki megjelent a tárnokon kívül.
Előszólítja Mátyás a szolgát, és megkérdi tőle:
- Elhívtad-e a tárnokot?
- Elhívtam, utam – felelte a szolga.
- Hát eljön-e?
- Azt mondta, hogy sok foglalatossága miatt nem jöhet.
Felpattan erre Mátyás.
- Hát erről miért nem szóltál?!
- Mert erről nem kérdezett felséged.
Édes nagyapókám, réges régen, amikor én még elemista voltam – van annak legalább is egy esztendeje –, történt, hogy a tanító néni egy szép napon kelkáposzta formájú táblatörlővel állított be az osztályba.
- Gyerekek, figyeljetek ide – kezdé az órát a tanító néni. – Íme egy újmódi spongya! Ezt nem a tengerből halászták ki, nem ám! Ez bizony az erdőben termett. Hogyhogy? – kérdezitek ti. – Úgy – felelem én –, hogy a szarvasok az erdőben tanyáznak, márpedig ez a táblatörlő szarvasbőrből készült, mégpedig olyanformán, hogy a szarvasbőrt szeletekre szabdalják, összegombolyítják, s nedvesítés nélkül is le lehet törölni vele az írást a tábláról.
Virradatkor a hajóra mentek föl valamennyien.
Mire elhelyezkedtek volna, úgy ahogy, az ázsiai part alól feldugta fejét a nap, hét órakor aztán a fejedelem is beszállt, tisztelet okáért egy nagyot lőttek az ágyúval, ami nagy méltóságára esett neki. Ugyanakkor felhúzták a vasmacskákat, kétszáz rab egyszerre megrántotta a lapátot s minden rántásra szomorú zörgés támadt. A gálya pedig lassan megindult a kikötőből.
Ekkor már embermagasan járt a nap, s mikor az áprilisi szél végiglengett a tengeren, az árbocon úszni kezdett a hatalmas császár lobogója, növessze Isten hosszúra a szakállát! S a császár lobogója mellett hervadtan csüngött egy másik is, a piroskék színű, mely a fejedelem tiszteltére vontak fel a mai napra, minután őt magát még messzibb száműzetésbe küldte a győzhetetlen császár.
Sokszor lehet olvasni írásban azt a szót, hogy parasztgőg. Ha valamely úrforma leszáll a kis állomáson, s gyalog halad be a faluba, és észreveszi, hogy nem köszönnek neki az ákácfák alatt a ház előtt a kispadon ülő öregek, bátyámék és asszonyanyámék, akkor megállapítja magában, hogy ez parasztgőg. Pedig nem az, csak polgári önérzet. Mit tartozzon ő dicsértessék a Jézuskodni olyan embernek, akit most lát először, és akiről azt sem tudja, hogy kifia-csikaja? Azután már annyi pantallós úrforma, becsapta, a varrógépes meg a sorsjegyes, életbiztosításos vigéctől kezdve, a cséplőgépes meg a vetőmasinás vigécig, hogy a pantalló meg a keménykalap iránt való bizalmatlansága indokolt. Ilyképp vagyunk azzal a földéhség szóval is, pedig hát ez a paraszt részéről nem más, mint a haza földjének szeretete.
Azt kérded kedves, hova lett
a régi hit, a régi kedv,
a régi láng, az égi láng,
hogy nem maradt egy kis szilánk.
Kérdez a szemed, a szavad…
hidd el: felelni sem szabad.
Méreg a válasz, öl a szó…
jobb, hogyha nem tudod, Te jó.
Jobb, hogyha nem tudod, mi tett
hamuvá lángot és hitet.
Jobb, hogyha nem tudod, Te jó,
hogyan lesz sár az égi hó.
Jobb, hogyha nem tudod, Te jó,
mi ez a rettentő kohó,
ahol a hit hamvába hal,
és megdermed a szív, a dal.
Te nem tudod, ne tudd soha,
hogy minden vers: kis golgota,
mert rímet keres lázasan
s a rím örökre rejtve van.
De mert akarod, úgy leszen,
a kedvedért még megteszem,
a bűvös sipkát felveszem
és újra kezdem kedvesem
a mondhatatlant mondani
a bonthatatlant bontani
a kérdhetetlent kérdeni
az érthetetlent érteni.
1934
Kék a szemed, és mélységesen tiszta.
Ilyen szemmel csak álmodhat az ember,
Mert benne reszket a mélyvízű tenger,
Amely az égbolt kékjét veri vissza.
Az ajkadon száz fakadó csók lángol.
Vonagló, véres, vad, tüzes, parázsló,
Halálos búra – víg mosolyt varázsló,
Hogy aki ránéz, megszédül a vágytól.
Talán forró, fehér, fiatal tested
Tavaszi lényed legszebb koronája.
Csókot lehelt rád Isten büszke szája…
Május-illatú pompája nevednek
Olyan, mint egész lényed puha bája…
…És én örökkön-örökre szeretlek.
Groven, 1945. augusztus 5.
Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű.
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomon arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Iszonyattól, ha szédülök,
Ha a pimaszság rámdönög,
Önmagammal ha küzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!
Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Dicsérsz kedves, hogy olyan jó vagyok!
És meglehet, hogy az vagyok valóban,
De ne köszönd ezt énnekem... szíved
Annak forrása, bennem ami jó van.
Avagy talán a földnek érdeme,
Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot?
Teremne-e csak egy fűszálat is,
Ha nem sütnének rá a napsugárok?
Nagyvárad, 1847. október 25 - 31.
Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.
A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva,
szemelgetem az életem.
Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.
A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedül tiéd,.
kezdettől fogva neked készült
e nagyszerű egyszerűség.
Mint tagolatlan kosárember,
csak ül az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.
Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyú lenne felriadnom.
E csöndes kis szoba mit sem tud arról,
hogy ki is az, aki most itt lakik.
Hogy mily kísértetek suhannak át rajt
régi zenékkel esttől hajnalig.
A villanyvárosról, hol ifjú voltam:
hős Váradról mit tudnak a falak?
Vagy sejtik-é, hogy mit álmodtam egykor,
szőke Szeged, míg téged jártalak?…
Be idegen e négy falnak a borzas,
fekete fej s a szabadkai út,
hol aranypénzes nyakú lányok ajkán
ittam a csókos bunyevác aszút…
Csöndes szobává lett a hangos élet,
éjjente öt-hat kis lépés, le-fel…
S a kurta út mérföldekre világol
a régi városok színeivel…
S mikor a kakas Váradon megszólal,
én idehallom s behunyom szemem…
úgysincs több hajnal, csak az, ami elmúlt…
Ahogy elalszom, ráemlékezem…
Öreg Isten, de haragszik rám kegyelmed,
De megvonta éntőlem a segedelmet;
Úgy állok itt, mint az ujjam,
Árvaságban, bajban-búban,
Mint aki most mindörökre messze elmegy.
A lovamat elkötötte végrehajtó,
A tanyámból kilicitált adóhajtó.
A tehenem mások fejik,
A szeretőm ölelgetik…
Énelőttem csukva van már minden ajtó.
Gyere, kutyám, menjünk innen akármerre…
Kinek volna ittmaradni tovább kedve?
Ahol pislog egy vén csárda –
Éppen az én kedvem várja…
Miért ne kérném a legjavát az üvegbe?!
Ha kivirrad, nekivágok a világnak,
Hol is az út, amin ilyen árvák járnak?
…Tengerparton maradt kutyám
Vonít a gazdája után…
Szegény Bodri, öreg kutyám, de sajnállak!
Rákóczi hajh, Bercsényi hajh!
Magyartok gyászban ül,
Még leng a szellem tőletek,
S már lelke sem hevül.
Oltárunk áll s nem füstölög
Rákos szent mezején,
A szablya függ, s nem hord vitézt
Hátán a büszke mén.
O Várna, Várna füveid
Lengessék hűs szelek,
Borítsa csendes nyúgalom,
Király, emlékedet.
Vérkönnyet önt az utazó,
Mohács, virányidon,
Érzése mély, érzése szent,
Mert rajtad sír, o hon!
De bujdosóknak sírja te
Pontus határain,
Nem leng egy sóhajt s feléd
Hűv ének szárnyain!
Titkon borong a géniusz
A néma hant fölett,
Hol lángoló szív s honszerelm
Váltottak életet.
Bosszúját a hűvet, nemest
Keblében érleli,
Mely forr és olvad, s tiszta lesz,
És pontját fölleli.
S villámként csap, villámként sújt,
És tűzre lángra kél,
S a honfiú, s a honleány
Csak érez, nem lát s fél.
És halni mégyen, győzve jár;
A vér szent mezején,
Vészek körítik homlokát,
Erő forr kebelén.
S rohan, mint ár, a győzelem
Kelettől nyúgotig,
A láncsa zúg, a lobogót!
Magas szellők viszik,
S ledőlt országok hamvain
Egy szép hon támad fel,
Mely lelket tölt, mely szívet ráz
Neve zengésivel.
Pécel, 1817. április
Zúgnak őszi szélben a zborói hársfák,
Koronás fejüket bánatosan rázzák.
Hamuszín fátyolban néz a nap a tájra,
Mint régi dicsőség hamvadozó lángja.
Csak zúgnak a lombok, össze-össze bújva,
Mintha századoknak felzokogna búja.
Őszi zimankóban úgy fáznak, remegnek,
Könnyűi csillognak hervadt leveleknek.
És a hársfalombok regélnek, regélnek
Napfényes időkről gyönyörű regéket.
Hej, mikor a völgyben, hej, mikor a bércen
Tárogató zengett olyan-olyan szépen.
Diadalra mentek hadverő leventék,
Fegyverük acélát labancságra fenték.
Rákóczi, Rákóczi, mikor itt merengett,
Diadalt számlálva, dicső győzedelmet.
De az a verőfény hamar őszre válott,
Fölverte panasz, gyász az egész országot.
"Őszi harmat után, nagy hegyeknek ormán"
Bujdosik a kuruc, bús dalokat mondván...
Zúgnak őszi szélben a zborói hársfák,
Koronás fejüket bánatosan rázzák,
Őszi szél átzendül felzokogón, fájón,
De a tárogató nem zeng már a tájon.
1900
Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!
Az ügy, melynek katonája voltál,
Nemsokára diadalmat ül,
De te nem lész itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.
Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!
Számkiűztek nemzeted körébül,
Számkiűzve volt még neved is,
S bedőlt sírod a század terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint paizs.
Oh de lelked, lelked nem veszett el,
Ilyen lélek el nem veszhetett;
Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,
Ha kezdődik majd az ütközet.
Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,
S másvilági hangon lelkesítve
Erősítsd meg seregünk szívét.
S rohanunk az ellenség elébe,
S ha utánunk nyúl száz drága kéz,
S lesz előttünk száz halálnak képe:
Nem lesz köztünk, aki visszanéz.
S majd ha eljön győzedelmünk napja,
A szabadság dicső ünnepe,
Igy kiált föl millióknak ajka:
Aki kezdte, az végezte be!
Pest, 1848. április 21.
Fölébred este az ágyában Dankó és nézi mereven az asztallábat. Az asztalláb politúros és négyszögletű. Semmi olyan különös nincsen rajta, amit ilyen merev csudálkozással kellene nézni. Azonban Dankó mégis elcsudálkozva nézi. Azon gondolkozik, hogy ki ő és mi ő? Honnan került az ágyba és micsoda dolgok történtek vele, mielőtt az ágyba került volna?
Némi eszmélkedések után így brummogott:
- Vagy a szegedi főispán vagyok, vagy pedig Dankó Pista. De íme, én a Dankó Pista hónaposágyában fekszem, tehát csak álmodtam. Azonban, ha Dankó Pista vagyok, akkor én tegnap százötven forintot nyertem a nótámmal. Lássuk csak.
Nézi a tárcáját.
Abban nincs semmi.
Nézi az erszényét.
Abban egy megavasodott papiroshajtalék van. Nótaszöveg az, de valami rímet vár a negyedik sora már félesztendeje. Végre a nadrágzsebben különféle kulcsok, gyanták és cigarettamorzsalék között egy kis csomó bankót tapint ki. Elővonja.
egyszál hegedű
a tengeren
múlt és jelen
s tán a jövendő
süllyedő-félben
süllyedőben
csak a kapitány
két szeme
csak egy pillanatra
csukódott le
nagy baj nem lehet amíg
velünk a zene
1974
Erdély erdői zúgnak,
Ezüst és arany erdők,
Borongó, barna felhők,
Hárfái Nemerének,
- Sirámos dajkaének -
A dalaidban.
Tiszai tájak sírnak,
Panasza jegenyéknek,
Halottas őszi rétek,
Zúgó, fekete nyárfák,
Magányosak és árvák
A muzsikádban.
És fölérez és fölzeng
Az áhitatos, ős, szent,
Az ázsiai mély, nagy,
Szilajbús, boldog méla,
Pogány és büszke lélek,
A régi, régi éden
A zenédben!
nyugodt velőn és zűrös véletlenen keresztül
vándorol az isteni gazda
aki a kévéket otthagyja
és az oldottat kézbe fogja
a hegyeket és tengereket
akaratlanul háta mögé dobja
halad foszlányokon és sivatagon át
különös szomját a száraz homok oltja
az állat és angyal közti űrben
az élőt kiszárítja kegyetlenül
merő szeretet és semmi irgalom
mi másnak kincs őnéki lom
mi másnak szemétdomb őnéki égi kémia
beágyazva józan önkívületbe
az időt folyatja tétlenül
munkája működik helyette
szülőanyjára visszanéz
A NAGY VILÁGON E KIVÜL
már ott honol a kristályok körében
zengő sípok állják körül
de nem hallja nem látja
mert jutalmát nem kívánja
füle örökre zárva
az általa felidézett hegy és tenger muzsikára
1964
Odamentem hozzá és megfogtam a kezét. A csuklóját fogtam meg, bizalmasan, szinte titokban. Gondoltam, ez több, melegebb, mint egy rendes kézfogás.
Felém fordult és kérdően nézett rám.
- Gratulálok – mondtam.
Láttam az arcán, nem érti, hogy mihez gratulálok.
- A múltheti beszédedhez… a képviselőházban… a Duna-medence kérdésében… Nagyon megragadott a gondolatmeneted.
Gyengeség fogott el, mert hirtelen úgy éreztem, hogy nem is ő tartotta azt a beszédet. Mikor ideléptem hozzá, esküdni mertem volna, hogy ő beszélt a Duna-medencéről. Láttam az újságot, az újságban a betűket. Most, hogy már kint volt a gratuláció, egyszerre olyan bizonytalanná vált ez az emlékem, amelyre gratulációm támaszkodott, mintha a földet rántották volna ki alólam.
Mindez azonban csak rossz lelkiismeret apró kis szédülése volt.
Zilahy Lajos:
I.
Emlékeimnek dermedt holdfényébenű
Egy város alszik holtan, feketén.
Akáca ciprus, régi tornya ében, –
Beteg szívemmel arra járok én.
Kit betemetett hamu, tűz és láva,
Pompéji vagy, múltam holt városa,
Romokban állasz, bús üszökké válva
És nem támadsz fel nékem már soha.
De én az emlék csillagútján
Szegény Szalontám visszajárok hozzád,
Mert te voltál a bölcső és a sír,
Az ifjúság, a hatalom, az ország.
II.
Tíz éve jártam itt utószor. Évek
Szeges korbácsa űzött, kergetett.
Most visszajöttem, lelkem erre tévedt
S kerülgetem az alvó kerteket.
– A hajó embertömeggel hintáz
A batyuk, demizsonok vegyes szagot kínálnak
A hamis nóták vízcsobbanással ütemeznek
A hullámok maradék opálszínekkel játszanak
A horizontba sárga lilák kapaszkodnak
A közeledés párába hagyja a távolodást
A kikötő ágaskodik. A tülk ijesztőt bődül
A békaretygés jelzi a partot
Élmény-pakkom összefogom
Kiszállok.
Fonyód
Egry József emlékére
Selymes, gyöngyház-színű tó
tapad a partok sarlójába,
inog, remeg a víz szinén
a tükröződő hegyek árnya.
Az égig ér a tisztaság,
s az ég a csendnek boltozatja:
az illat könnyű páraként
lebeg a szürkülő magasba.
És ő csak ül, a vízre néz,
a tó ringatja ráncos arcát,
de átható tekintetét
a víz redői sem takarják;
és zöld tükrében látja ő
a háttal elfödött világa,
s hallja a föld neszét, amint
a nádasok közt átszivárog.
Akár a nyugalom köve,
a Badacsony úgy áll a parton;
bazalt lépcsőn száll a nap,
szőlői közt bujkál az alkony,
s a lejtők forró útjain,
a fák lombját ezüst mártva,
a házak, pincék résein,
folyik a fény, az égi híva.
És látja, ott a hegy mögött:
a zöld öböl átlép a rétbe,
hegyek bocsátják hajlatuk
táruló, sima szőnyegére;
vonat kígyós a síkon át,
szalad az őt fehér szalagja,
s az Aranykagyló-völgy felett
a messzi víz hunyorg a napba.
Barázdált arca vízre néz,
de szeme egyre érzi, látja,
ahogy körötte tündököl,
csodákat ír a fény, a pára.
És tudja: nincs szilárd világ,
a föld, a hegy se mozdulatlan,
valami lelkes lendület
feszeng a sok nehéz anyagban.
Nem érzik őt az emberek,
de ő az embert is megérzi,
a kaptatón zihálva még
helyettük áll meg látni, nézni,
hogy milyen szép az őszi táj,
a színek érett tarkasága,
a sárga fák, a barna nád,
a tóvíz ónos csillogása.
Botjára támaszkodva áll
a kapunál. Utolszor látom.
Köhög, az arca csupa kín,
de pilláján a dac világol;
és szúr az éles, szürke szem,
a csontos kéz biztatva markol:
„Lehet, hogy elmegyek, de ti
nem tértek el az én utamról!” –
Elment, s a nyári tó színén
gazdátlan ingnak most a fények,
de az az éles szürke szem
még vízre néz, még napba réved,
s előtte újra tündököl
a teljes égbolt tisztasága,
s kitárul földön és vizen
az ember elveszett világa.
Már nem a tó és nem a tenger
nem a világ boltozata
nem a hullám, nem a villám
betölti szeme a férfi
aki jön a végtelen vízről
csónakkal, vászonruhában
hó jelenése, vért se köhög már
nem zihál, semmi erőfeszítés
két evezője vadliba-toll
kiköt s a párában asztal várja
kenyér és hal meg bor s körülötte
mind aki rajongja olyan ívben
akár a szivárvány arca előtt
Szent a mi kenyerünk, halunk s borunk
Jó volt, még szivárványt is láttam itt
S elevez tőlünk a szent és barbár
két evezője vadliba-toll
zendül aa tó és zeng a tenger
föltámad a hullám, a villám
reped a világ boltozata
megölnék egymást az elemek
alakok elvéreznének
de ő feltartja kezét, csönd lesz
patyolatot ád a sebekre
rend lesz, de marad a feszesség
a vízé, az égé, a hegyeké
homlokuk tektóniája
kőművese a világosságnak
siratja az elherdált világot
s fölépíti káprázatában
Feltűnő, hogy kortársaink közt milyen kevés a versfordító. Az 1908-as nemzedék költői a világirodalom nagy borkóstolói voltak. Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád végig pinceszerezték a nagyobb európai irodalmakat, még Ady is beugrott néhány Baudelaire-szonettre s azokon is, akik, mint Juhász Gyula, műfordítói hírre nem tettek szert, érzik a tapasztalt íny, amely sokféle szó ízét, sokféle forma mámorát forgatta meg, miközben a maga verseit írta. Mért csappant meg a mi nemzedékünkben ez a műfordítói hagyomány alakult ki a vállalkozó mégis alig akad.
A fiatal írók műveletlenek, hallottuk a panaszt. Igaz és mégsem igaz! Nagyon semmi dolog volna az írói műveltség, ha néhány nyelv tudásából s bizonyos művek ismeretéből állna. Művelt írónak mi azt tartjuk, aki az emberiség örök problémáihoz, akármilyen úton, hozzá tudott férni, írói törekvései emelkedettek s anyagát szakavatott mesteremberhez méltón kiismerte. Ady például nem volt műveletlenebb a kortársainál, csak műveltségének a forrásai voltak mások. Az ő műveltsége a műre koncentrált műveltség s igen kevés rajt a „tudni-illik műveltség” nyűge. Valahogy így van a mai fiatal írók java is. Ha különbséget teszünk egy művet-tápláló s egy általános irodalmi műveltség közt, nálunk (Erdélyinél, Papnál különösen) igen magas műkultúrát s igen hézagos irodalmi műveltséget találunk.
Szabó Lőrinc:
Zilahy Lajosnak
Álmatlanul forgolódtam az ágyon.
Éjfélig itt volt három-négy barátom,
tervek lobogtak, gúny, vád, vad beszédek,
szidtuk a pénzt és mentettük a népet
s elmentek és kihűlt a láng heve.
– Hagyjuk, fiúk, nem lesz itt semmi se!
– Nem hát – morogtam. S teltek lassú órák.
– Nagyzolsz, vízcsepp? Tenger a múlt s az ország!
Mi közöd hozzá?! – Forogtam, tűnődtem:
– Mi jogod?!… Aludj!Oly elérhetetlen
a nép és oly nagy, mint az ezredév…
Mentsd inkább a magad kis életét! –
Csend volt. Csak agyam vergődött, – Öregszem…
Mi lesz?… Ezerkilencszázban születtem…
Volt csalódás… S mennyi lesz, ha megérem
a kétezret, ahogy egykor reméltem!
Mennyi lesz akkor! – S játszva, mint gyerek,
elképzeltem, hogy százéves leszek
s ekkor hirtelen megláttam a törvényt:
– Egész hazámmal csak tízannyi történt,
csak tízszer annyi, mint amennyi vélem…
Ezerből száz: az én rokoni részem!
– kiáltottam és árva testemen
átnyúlt, átcsapott a történelem
és ami messze volt és idegenség,
most mind körém gyűlt s lett egyszerre szomszéd,
apa, déd, ük és testvér és barát lett,
tíz magyar század egy közel család lett
és mint ismerős állt előttem ő,
a Honfoglaló, a Telepítő…
Felültem… Bennem dobogott az ország
s én fiatalnak éreztem a sorsát,
reménykedőnek, lángnak, magaménak…
S körülnéztem, kerestem a fiúkat
s mint erős érc, zenget bennem a hit:
hogy csinálunk mi itt még valamit!
1937
Szabó Lőrinc:
Féja Gézának
A telken, piros drótháló mögött,
nyírt kertek és úri villák között,
a lezárt telken, melynél napra-nap
haza megyek s amely még rét maradt,
a sarki telken tegnap kasza járt
s a békétlenek közt békét csinált.
Békét és rendet. Hogy tomboltatok,
barátaim, virágok és gyomok!
Hogy birkóztatok, pitypang, szarkaláb,
lóhere, pipacs, vadtorma, szulák,
katáng és mályva, meg ti, többiek,
akiket csak „látásból” ismerek,
hogy pompáztatok, öldököltetek!
Tavasz óta, mint buja rengeteg,
lángoltatok… Figyeltem napra-nap
lassú és szívós harcaitokat,
virágok harcát, vad testvérekét,
egy teleknyi őserdő életét!
Megérte? Kórók, hórihorgasok,
kik nálam is nagyobbak voltatok,
s ti, törpék, és ti, kunkor fonalak,
akiket most együtt aszal a nap,
felelj, halott nép, szólj, szomorú rét,
megért annyi kínt ez a buta vég?
Megérte? – A felelet elakad,
csak a szívem hallja szavaimat,
saját magammal beszélgetek… és
megsimogatom a drótkerítést,
megsimogatom, mintha tízezer
kis halottól búcsúznék vele el.
És megyek tovább. Isten veletek,
hangya és veréb dúl most bennetek,
harsog a víg, idegen csipogás…
De, barátaim, lesz feltámadás,
s helyettetek új harcba kezdenek
a csonkok, magvak s néma gyökerek.
1937
Az egyik: olyan karcsú, mint a nád,
Az arca rózsa, a keze fehér:
Alakja, mint a játszó délibáb,
El-eltűnik, meg újra visszatér,
És rajta vész a szem sokáig,
A szív, a test utána vágyik.
Még álmodban is újra látod,
A szépen festett cifraságot.
A másik: érdes, durva, mint a fa;
Megreng alatta a föld, hogyha lép…
Arcába lóg kócos, fakó haja,
A szél kifújta nagy, vörös kezét.
Magára nincsen semmi gondja,
Szétterjedt teste fáradt, lomha.
Körötte forr az élet árja:
Ő meg s érzi, meg se látja…
Az egyik: hogyha jő a tarka nyár,
Vagy beköszönt a fehérfürtű tél,
A fürdőkre, a mulatságra jár,
A pompának, a ragyogásnak él.
A bú, a gond, ha rája törne:
Belefullasztja a gyönyörbe.
Az élet kéj, arany pohárban…
Az okos mind kiissza bátran…
A másik: szürke, hűvös reggelen,
Poros állványok közt mászik, mozog,
Kezén hólyag, szemében könny terem,
Arcát mélyen megszántja a dolog.
Az emberek húzódnak tőle,
Nem ismernek benne a nőre.
Maga se gondol önmagára:
Lebámul egy-egy szép ruhára…
Az egyik: édes, illatos virág,
Szép, szép, de haszna semmi sincs;
A másik: fonnyadt, téli kérges ág,
Ám a gyümölcse hasznos, drága kincs.
Az egyik dísze a világnak,
A másik néma, dolgos állat;
Azért van, hogy kéjt fakasszon,
Az téglát hordjon, mosogasson…
Üldözve a gondtól, bútól,
Megjöttem a hosszu útról
S pihenhetek kebleden
Fenyves erdők büszke tája,
Bérces Erdély koronája,
Szülőföldem, - mindenem!
Miért bámulsz? nem ismersz rám?
Nem én vagyok, kétkedel tán?
Hajh, rég láttál, nem csoda!
Míg feletted egy és örök
A sors keze, fiad fölött
Változóan mostoha.
Lám feletted bár gyakorta
Járt a vihar dúlva, rontva,
Mégis, mégis nyomtalan;
Fiadat egy kis vész érte,
S egy haragos lebbenésre
Minden, minden oda van.
Egy maradt csak, a mi régi,
Hangja tiszta, lángja égi,
Mint mikor elhagytalak:
Ma is oly hően szeretlek
Zúgó csermely, büszke hegyek,
S madárdal a lomb alatt.
Ismerj rám hát, fogadj bé te
Fájó lelkem menedéke
Bérces, erdős, hegyi táj,
Végy karodra, ringass lágyon
Régi ábránd, régi álom
S üdv leend tán ami fáj!
1883.
Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek írok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
1937. nov.
Be messze estem kis falumtól
Édes anyám, a rácsos kapunk, be messze,
Ami szép volt, könnyes borútól,
Bútól borított, ködös távolba veszve.
A homályból egy-egy sugár, ha csillan,
S egy-egy hang, múltak szellőjébe kapva:
Bimbam, bimbam
A mikházi klastrom harangja.
… És holdsugáros, titkos éjszakákon
Jön légi úton a templom, a klastrom,
Sok-sok szerzetes mélahalaványon,
Sok kis fiú cinteremi haraszton.
Szűz Mária oltárán mennyi szín van,
Búcsúsok jönnek daloló csapatba –
Köszönti őket: bimbam,
A mikházi klastrom harangja.
Jönnek ünneplőn, szent, gyermeki hittel,
Tavaszi nap pompázó sugarába:
Pereg a dob, ezüst csengő csilingel,
Szélben repes a zászlók pántlikája.
S ő, aki oly sok század óta itt van,
S hívott fegyverbe, véres zivatarba:
Szelíden búgja: bimbam,
A mikházi klastrom harangja.
Lelkem ragyogó szövetébe
Szent álmokat szőttek angyalkezek,
És leborulva Assziszi elébe,
Súgtam: „Óh, nagy szent, a fiad leszek!”
És biztatott és hívott álmaimban
Hűs szellő karján ringatva, suhanva,
Bimbam, bimbam,
A mikházi klastrom harangja…
S azóta jön, jön, hajnali időkbe,
Csöndes estenden hallom, hallom, egyre,
Ablakomon csodásan átömölve
Rá hull gyászosan szomorú szívemre –
Jön, mindig jön, kísértőn, holtomiglan,
Sebzett szívem a halálba ringatva:
Bimbam, bimbam,
A mikházi klastrom harangja…
1911
1.
Egy éjjel elbolyongtam,
a sárga Hold kísért,
egy éjjel elbolyongtam, —
már nem tudom: miért.
A sárga Hold be szép volt,
az erdő halovány,
s a csillagok tünődtek
egy árva fuvolán.
Az erdő halovány volt,
a sárga Hold kísért, —
én édesen zokogtam
már nem tudom: kiért.
2.
Visszaút az álomút,
Holdja véres, Holdja rút:
vérszínű és kapzsi pók.
Fákon holtak szíve lóg,
szél rikoltja: hol a csók,
ifjúság és dáridók?
Álomút a visszaút,
nem talál, csak köd-falút,
süket házon örök zár,
ablak szeme oltva már,
kósza lélek mire vár?
Holt az, aki hazajár.
Visszaút az álomút,
Holdja véres, Holdja rút.
3.
Téli éj, tiszta éj,
hómezőnek csöndje mély.
Csillagosan, csillag nélkül,
vágyik rá vagy föl se készül:
ember egyszer útra kél.
Téli út, messze út,
utószor nyitnak kaput.
Vakfekete lovad hátán
ügethetsz halálosárván:
Hold a társad, meg az út.
Szíveden nagy, dermedt béke,
minden lángnak vége, vége, —
hómezőnek csöndje mély.
Bús időben nyit a kökény,
alig éri ez kis napfény,
idejére mégis-mégis
csupa virág minden tövis.
Hófehéret nyit a kökény,
sose búsulj, szegénylegény,
elég egy szál fehér pendely,
tele hajló szerelemmel.
Nagy a világ, mégis kicsi,
szerelmedet rabbá teszi,
nem mindenki selyemágyban,
de mindenki tüzes vágyban.
Pápa, 1924
Pesti Napló, 1929. október 27.
A tél elhúzódott. Ami kis hű maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok, mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.
Egy-egy kerek, barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábnyoma.
S egy-egy kerek, kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött, kékszemű tavasz lábanyoma.
Óh, ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.
Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüngő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.
Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!
Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.
Még a macskánk is felhunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, s alszik a napnak melegén.
S előkívánkozik, ki a napsütésbe
minden, ami csak él, – báró, vagy bárány.
A báró csak mászva vasrácsos kertjébe,
a hodály előtt meg táncolva a bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz ettrom gurulna mellette.
Elnézem gondoz, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.
Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt, – Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
…S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán ballagdálva,
s csakúgy oldalt sandít a rémült csirkékre…
Várja a tyúk, várja míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.
Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezítlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!
A beteg Könczölné, az is idekint van!
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-dikón fekszik mozdulatlan,
behunyt szemmel tartván orcáját a napba,
Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.
Óh nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy a világnak!
Mikor fölemelted tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
óh, ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja! – –
Ím egy rögecskén, mely király szíve volt tán,
kis, vörös Ilona-bogárkák fekszenek,
lapos kis hátukat a nap felé tartván,
csendesen, boldogan ők is melegszenek.
A bogár is ember; az ember is bogár.
Ugyanaz a kezdet, ugyanaz a halál.
S minden más hazugság, gőgös fejemelés.
A fő törvény a nap, meg a melegedés.
De mi lárma ez itt, a Kevi kertjében?
A vén Kevi zargat valami gyereket.
Ingujjban az öreg, s ásó a kezében.
Bizony még rázuhint, ha oda nem megyek.
– Mi bajt tett a Pista?
– Hát, disznózom-adtát,
majdnem elrontotta ezt a szép barackfát!
Ma ültettem ide a szőlő sarkába.
Hát, disznózom-adtát, betűt vágott rája!
Olyan már az öreg, mint a mosott kender.
Irdatlan nagy időt élt ez a vén ember!
Ha kőből lett volna, széjjelmállott volna.
Ha acélból, régen megeszi a rozsda.
Így a manó tudja, mi tartja életben,
de mindig búcsúzás szavam az öreggel:
leejtheti őt már minden kis véletlen,
s ha előbb nem, ősszel, a falevelekkel.
– Kendje be viasszal – mondom tanácsképpen, –
megél az még szépen.
– Úgy teszek – dünnyögi – hej, disznózom-adtát,
ezek a gyerekek, hogy afát nem hagyják!
Mind én ültettem ezt. Ezt a diófát is.
Ezt a körtefát is, ezt az almafát is.
Ezt a kis barackfát magjáról neveltem.
A városból hoztam, ezelőtt hat évvel.
Olyan ez, meglássa… Azóta sem ettem:
nagyobb, mint az öklöm, és tele van lével.
S végignézi a fát, az ásóra dőlve.
– No majd megkínálom magát is belőle.
Dalos erdő, zajos erdő,
Tiszta keblű kis patak,
Zöld mezőség, gyöngyvirágok,
Messziről jött madarak;
Fényes csillag, fehér felhő
A mosolygó egeken,
Beszéljetek, daloljatok
Énnekem!
Zöld erdőben, patak mellett
Virágok közt heverek,
Csókolgatják bátlan arcom
A ráhajló levelek.
Beszélgetünk és beszédünk
Édes mint a szerelem,
Beszéljetek – jól esik ez
Énnekem!
Te szólj hozzám legelőször
Ártatlan kis szűz patak;
Zengjenek át lelkemen a
Benned fürdő sugarak.
Legyen h i t e m, mint futásod,
Tiszta, gyors és végtelen, –
Erre taníts, erről beszélj
Énnekem!
Élő erdő, erős tölgyek,
S zöld lomb a fák tetején.
Legyen, mint ti, élő s erős
Keblemben a r e m é n y.
Ez virrasszon, hogyha minden
Elhagy is bús éltemen,
Erről, erről beszéljetek
Énnekem!
Patak-parti piros virág,
Mondd el: mi a s z e r e t e t?
S boruljon rá kebelemre,
Mint a habra kis fejed.
S lángoljak, mint a déli nap,
Hőn szeretve Istenem –ú
Erre taníts, erről beszélj
Énnekem!
Fehér patak, erdő, virág,
Föltámadott kikelet,
Tudjátok, hogy majd a halál
Engemet is eltemet.
Tanítsatok, hogy nekem is
Virrad ott még reggelem –
E reggelről beszéljetek
Énnekem!
A barkák nőnek már a rügyeken,
A bolyhos-selymesek
S mind így susog: Ugye, hogy szép vagyok?
De majd még szebb leszek: -
Még gyönyörűbb, ha május csókja ér
És újra lombot bontok –
S szellősóhajra vizek partjain
Majd új meséket mondok.
Kis rügyeim a télború után
Első tavaszfiak, -
Cirógassátok hát meg szeretőn
Selymes barkáimat.
Csak én vagyok, mikor még nincs virág
A föld s a templom éke:
Engem szórnak virágvasárnapi
Díszül Krisztus elébe!
1933
Ő az én szerelmem mostan is.
Szeretem őt még a sírban is;
A temető mindent eltemet,
Csak nem az én boldog sebemet.
Alszik ő a földben csendesen,
Nem lehet felőle tudni sem.
Oh, miért nincs a sírnak szája,
Betemette a nép kapája.
Sohse vártam még így a tavaszt,
Ha tudnátok, így mért várom azt,
Tán a virág sírján ha kikél,
Álmairól mindent elbeszél.
Itt fekszem némán, csendesen,
Vetetlen börtön ágyamon;
Lelkemben kínos kín gyötör.
Anyám, anyám, nem állhatom!
És mintha jőne jó anyám,
Szellemként lépve, egyedül –
«Ne csüggedj, édes gyermekem,
Viseld te magad emberül!»
Kerengnek gondolatjaim
Sötéten sötét éjszakán:
Hogy eshetett meg a halál-
Csapás Hunyad László fián?!
És László, ím előttem áll,
Arcán fejedelmi fény derül –
«Ne csüggedj, árva rabfiú,
Viseld te magad emberül!»
Oh boldog dél, oh szelíd ég!
A hellen ifjak szabadon!
De ím ott Marco Botzarisz.
A dalnok, török vérpadon;
Fűrészelik, ő jajt se mond,
A török orvok vére hűl –
«Ne csüggedj, hű magyar fiú,
Viseld te magad emberül!»
Eltűnt az éj, régi megvirradt,
A börtönőr szobámba lép,
Ítélet napja ma leszen,
Hallgatni jött kíváncsi nép;
De én bátor s nyugodt vagyok,
Fülembe cseng szünetlenül:
«Ne csüggedj, hű magyar fiú,
Viseld te magad emberül!»
– Baranyai népmonda nyomán –
Mátyás király feladta a mérnökeinek, hogy mérjék fel a Gellérthegyet, hogy hány vékával lenne. Egyhónapi időt adott nekik, különben megfosztja őket a rangjuktól, ha nem tudják kimérni.
Az utolsó napon, mikor mentek mérni, találkoztak egy cigánnyal. Persze a reményük el volt veszve.
Azt mondja a cigány:
- Hej, uráim, ádjánák egy kis sivárdarabot!
Azt mondja a főmérnök:
- Van is nekünk kedvünk szivarozni! Nemhogy szivarunk volna!
Azt mondja a cigány:
- Mi bántja ázs urákát, hogy uan somorúak, talán tunnák segítteni.
A főmérnök mégis elszánta magát, s elmondja, hogy Mátyás király milyen föladatot adott nekik.
Azt mondja a cigány:
- Isen, uráim, egyserű ázs egés. Mondják Mátyás királynak, ha nagyobb less a véka, mint a hegy, akkor egyel se lesz.
Persze erre előkerültek nemcsak a szivardarabok, hanem az egész szivar is.
Jelenti a főmérnök Mátyás királynak, hogy végeztek a méréssel.
- No, hát ha végeztek, mondják meg, hány vékával lesz.
Azt mondja a főmérnök:
- Felséges királyom, ha a véka nagyobb lesz, mint a hegy, akkor eggyel se lesz.
- No, tudom, valami cigánytól tanultátok ezt!
2. Aki másnak vermet ás…
Maga, édes nagyapóka lelkem, bizonyosan már sok történetet olvasott, sőt tán írt is, amelynek a tanulsága, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. Hogyne hiszen már én is oly sokat olvastam ezzel a bölcs tanulsággal, hogy a könyökömön jönnek ki a „másnak vermet ásott s maga esik bele”-történetek, sőt íme, magam is írok egy effajta történetet, amelynek szemtanúja voltam.
Íme:
Gyönyörű szép verőfényes őszi nap volt. Stáncli-Cenci néni rózsadombi kertjében elmerengve sétáltam, békére buzdító versen gondolkodván, amelyet az általam alapított Pax, vagyis Béke önképzőkörben terveztem felolvasni. Mert, tetszik tudni, nagyapó lelkem, a VIII. kerületi gimnázium I. A osztályában békebarát osztálytársaimmal megalapítottam a Pax önképzőkört. Természetes, hogy azóta különösen nagy érdeklődéssel figyelem mind az embereket, mind az állatokat, s látva látom, hogy az egyik 19, a másik 1 híján 20. Irigy az ember is, irigy az állat is. Ez is, az is irigyli a másik szerencséjét, boldogulását, ahelyett, hogy örülne ennek, s higgye meg, nagyapó, hogy ebből az irigységből támad a legtöbb veszekedés, támadnak a háborúk is.
A tortareceptek, a házigyümölcsborok, a szelíd ütemű, mégis kiadós munka s a fokozódó ritmusú, de sohasem eléggé hosszú mulatozások kora volt ez.
A csendes Sajó kerek dombokkal övezett völgyében is. Itt élt ebben a történelemelőtti, ebben a bronz- és vaskor előtti nyugodalmas világban, a gömöri vidék teliszájú, ízletes embereitől távol, két jóbarát.
Szakál Döme úr volt az egyik. Pirosarcú, hatvanas, szép ember, rettentő villanású fekete szemekkel, de olyan szelíd lelkülettel, olyan meleg, kérlelően búgó lágy orgonahanggal, hogy aki ránézett, s közben beszélni hallotta, azt hitte, hogy szeme káprázik, vagy füle cseng, mert itt nem ez a haragos szemejárású úriember beszélget könyörögve. Kétszáz holdja volt Döme úr apjának, neki már ennek a fele. Apa és fia közé odakanyarodott ugyanis az unoka, a Döme úr legényfia, aki Sárosba került szolgabírónak, s onnan, elég helytelenül, a hitelezők közvetítésével levelezgetett az apjával. Döme úr ijedten csóválgatta a fejét s küldött, amennyit tudott. Ez az amennyi végül éppen száz holdat tett ki. Akkor a fiú gondolhatott egy nagyot, mert hosszabb szünet után Amerikából írt levelet. Legvégére, éppen akkorára, hogy szinte a tulajdon édesapja is elfelejtette, megjelent itthon. De nem ám élő testi mivoltában.
