Reményik Sándor: Álmodsz e róla

(Sorok az özvegy férfihez)

Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindig könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív?
Álmodsz-e róla, mondd?

szozattovabbacikkhez

Pap Zoltán: Iszogatok-dalolgatok

Iszogatok, dalolgatok,
Azt mondják, hogy korhely vagyok,
Korhely vagyok,
Szidnak engem, minden rosszat
Rám fognak az emberek,
Pedig én csak csitítgatom,
Hej, pedig csak altatgatom
Ezt a szegény szívemet.

Azt mondják, hogy korhely vagyok,
Pedig hát én beteg vagyok,
Beteg vagyok,
Gerle madár, árva madár,
Mondd el az én bánatom,
Keress nekem olyan helyet,
Ahova én elmehessek,
Merre tartsak, hova menjek,
Mit csináljak, nem tudom.

Gyökössy Endre: Budapesten

Mit kerestek Budapesten
Marokszedő lányok?
Itt a bűn, mint éhes farkas
Leskelődik rátok?

Szüret után, dolog után
Mért siettek erre?
Hogy szívetek a csábítás
Magához ölelje?

Bűnös itt a levegő is,
Átkos itt az élet!
Öntudatlan az angyal is
Pocsolyába téved.

S mikor sírva szabadulna
Már kihullott szárnya…
Csak vergődik, mint a madár
Kalickába zárva!

Ne jöjjetek Budapestre
Szép falusi lányok…
Tenger a bűn… Az Isten se
Vigyázhat itt rátok!

Greguss Ágost költő, egyetemi tanár

Greguss ÁgostNagyon sok embernek költőként csak Petőfi Sándor jut eszébe, ha az 1848-49 forradalom és szabadságharc ideje jön szóba, holott – napjainkra részben elfeledve – más jelentős irodalmárok is szívvel lélekkel küzdöttek a hazáért és a nemzetért a remény és a lelkesedés örökké emlékezetes napjaiban. A jelentősebbek közé tartozott Jókai Mór, Tompa Mihály, Lisznyai Damó Kálmán, Vasvári Pál és mások mellet, az 1825. április 27-én, Eperjesen született Greguss Ágost. A híres esztéta és filozófus Greguss Mihály fiaként Ákos[édesanyja Farkas Lívia] szerencséjére nem esett messze az ész és a tudásvágy fájától. Esztétikai művei és verses tanítómeséi ennek a műfajoknak kétségtelenül legsikerültebb magyar példái. Nemcsak a módszeres feldolgozás lep meg bennük, hanem a gondolatai finomsága is. A nagynevű esztétikus a terjedelmesebb oktató-mesetípust kedvelte, bár a néhány soros erkölcsi szabály versbefoglalásában is mester volt. Kortársainak együgyűsége, az írók hiúsága, a politikusok szédelgései, értékes szatirikus apróságok írására ihlették, félszeg alakjait néhány vonással pompásan jellemezte, az elbeszélést a tanulsággal ötletesen kapcsolta össze.

szozattovabbacikkhez

Greguss Ágost: A lakatosok, Őszkor, Szép éjszaka

Greguss Ágost:

A lakatosok

/Irodalmi mese./

Lélekben úgy, úgy megfogyott a nép,
Már szinte nem is tudta: mi a szép,
Midőn — az égből vagy máshonnan jött-e? —
Tündér jelent meg, ragyogón, közötte.
    — »Látjátok ama kettős csarnokot?
Két nemzet szellemkincse rejlik ott:
        Helléneké, latinoké.
        Megifjuhodni vágytok-é?
        Reátok új lét fénye árad,
        Csak pattantsátok föl a zárat.
        Igaz, jó rég nem jártak ott,
Lehet be is rozsdásodott,
lm, kulcsai!« Lakatos mesterek
Átveszik. Oh, mi pompás két remek!
Nem láttak ilyet még emberszemek!
Már ez a szerszám ki van ám eszelve!
Szép rajta minden: füle, szára, nyelve!
Nyelv is a két kulcs: görög s római,
        Két irodalom kulcsai.
Szemlélik is, vizsgálják egyre még,
Mind egyre lakatos uraimék;

– Felolvastatott 1879. február 9-kén. –

szozattovabbacikkhez

Csukás István: Tóth Árpád szemüvege

Tóth Árpád szemüvege nézi tovább
a világot, megcsillan benne a reggel,
az este, a fák vetkőzése-öltözése,
vagyis az ősz, a tavasz, belebámul
a hold, a nap, beledideregnek
a csillagok, bútorok sétálnak el
előtte, mennyi izgatott költözködés,
madarak fürdenek a fókuszában,
a fénytörésben fényképek fintorognak,
a falióra szomorúan ingatja fejét,
mert hol van a szem, hol van
a hunyorgó, mindent néző, minket
élővé látó, hol van, hol van?


Tóth Árpád

Féja Géza: Tóth Árpád

Első verseskönyve, a „Hajnali szerenád” 1913-ban jelent meg, a második, a „Lomha gályán” 1917-ben. A költő harmadik könyvében bontakozott ki, mely „Az öröm illan” címmel jött 1922-ben. Az évszámok Tóth Árpádnál igen fontosak, mert az Ady utáni nemzedék költői úgy próbálják Tóth Árpádot igazolni, hogy Ady Endrén sújtanak egyet. Lassanként azt a balítéletet ültetik a közönség lelkébe, hogy Ady „hangos lírája” nyomta el Tóth Árpád halkszavú, tökéletes művészetét. A vád felszínes és átlátszó szándékú, mert Tóth Árpád finom, halk hangját 1918-ig inkább a világháború nyomta el. Midőn a csöndes, szerény költő virág-vetése megérett, Ady már halott volt s Babits költői „országlása” következett, így a vádat, ha egyáltalában szükséges ilyet emelni, igazság szerint Babits Mihály szerepének túlméretezése és egyéniségének mesterkélt túlértékelése ellen kell fordítanunk.

    Az Ady-nemzedéknek mindenesetre Tóth Árpád és Juhász Gyula a legtisztább lírikusa. A két törékeny szervezetű és kecses versű költőben hallatlanul erős lélek lakozott, melyet nem törtek meg, de még föl sem kavartak az ugyancsak gyors egymásutánban és tragikus ellentmondásokkal zúduló történelmi események. Mélyebb, ősibb és örökebb törvények mozdították mindkettőjüket s hűek maradtak művészi törvényeikhez. Pályájukban semmiféle törést sem találunk, különösen Tóth Árpád fejlődése olyan szerves, tiszta és biztos törvényű volt, mint a virágé.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor: „Lélektől lélekig”

Tóth Árpád posthumus-kötetéhez

E percben tettem le a könyvedet.
Ismertetni, méltatni kellene...
Te mosolyogsz egy távol csillagon,
S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
Hogy láttad befele folyt könnyemet,
Azt mondod, neked nem kell méltatás,
Csak síron túl egy kicsi szeretet.

Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
Ha láttál, láttad bennem magadat,
Láthattad, lelkem hogyan itta fel
Kristálycsillámú hagyatékodat.
Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
Hogy int felém a szomorú tető,
Ragyog reám elérhetetlenül
Tört alakod, a szépen szenvedő.

Láthattad: kálváriád utait
Hogy jártam értőn ma este veled,
Bámultam beteg gazdagságodat,
S szégyelltem beteg szegénységemet.
Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
Mint amely bennem régen vándorol
Gyötrelmesen keresi önmagát,
De testté nem válhatva, szétfoszol.

Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
Míg én még hurcolom a bús igát,
És járom, szikkadt szívvel egyre járom
Vers-stációim meg nem írt sorát.
A méltatásod, látod, elmarad,
De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
Kik egymást nem ismertük itt alant:
Suttogjuk ma: "Lélektől-lélekig".

Kolozsvár, 1929. március 19.

Tóth Árpád: Bazsalikom; Isten törött csellója, hallgatok

Tóth Árpád:

Bazsalikom

Az asztalomon paraszti csokor,
Bazsalikom, viola, szarkaláb,
Szemet vidító, kedves, egyszerű
Mezei tarkaság.

Már három napja itt áll a csokor,
De csak ma vettem észre a szelíd
Virágok tiszta, jó lehelletét
És boldog színeit.

A bazsalikom csipkés levelét
Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
Mint parasztnéne szokta, ha belép
A templomküszöbön.

Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
A hűvös templom fehérre meszelt
Tornácában, mikor már odabenn
A kántor énekelt.

Lehajtom tenyerembe a fejem,
Be régen is volt! Hej, azóta hány
Istennek s hány ördögnek jártam én
Tornácos ajtaján!

Jó a virágnak. A bazsalikom,
Míg el nem hull, mind csak virág marad,
De jaj, az ember mennyi rosszat ér
Rossz élete alatt!

Voltam én is, mint más, bolond király
S bolondabb koldus, - voltam gyilkos és
Áldozat, kinek szívébe szaladt
Tövig, s megállt a kés.

szozattovabbacikkhez

Gyurkovics Tibor: József Attila

Krétával írtál deszkafalra
törölhetetlen verseket,
de most az éjtől elragadva
hajtod alá a fejedet.

Világkiáltó száddal már a
szárszói sarat csókolod,
üti a férgek kalapácsa
bazaltkockájú homlokod.

Őrzöm sorod, mint falevélen
az ősz megőrzi a nyarat,
emberbőrömön ez az érem,
hagyatékodból fanyomat.

Ne ülj testszaggató vonatra,
ne kanyarogj a síneken,
kancsód ne hulljon száz darabra,
települj le a szívemen!

Körmödön kék az éji festék!
Huszonnyolc kerék súlya nyom!
Ne hadd, hogy ingedből kitessék
az éktelen birodalom!

Kezeden a halál csomói,
fogóddz belém, míg átmegyek
a síneken, hol meg kell halni,
egy kis gyerek s egy nagy gyerek!

Lefekszem melléd és e földnek
adom át minden tagomat,
hogy veled egyesülve nőjek
föl e hazában, mint a mag.

József Attila: A szeretők hallgatva álltak…, Arról, hogy belőlem, aki szarvas voltam, farkas lesz, Milyen jó lenne nem ütni vissza

József Attila:

A szeretők hallgatva álltak…

A szeretők hallgatva álltak,
A tóban elrejtették szívüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Széjjelváltak.

Most már kimehetsz a partra,
Kinálhatsz nevetve egy almát föl a fának,
Nagyot szaladhatsz -
A tóból minden kanyarodónál
Hűvös szemmel egy arc fordul utánad.

1926. március.

 

József Attila:

Arról, hogy belőlem, aki szarvas voltam, farkas lesz

Futtam, mint szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szívemben.

Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.

szozattovabbacikkhez

Tersánszky J. Jenő: József Attila verskötete

Csak egy pár meleg őszinte szót szeretnék írni róla, amiknek értéke, mint a szegény özvegy fillérje, a gazdag farizeuséhoz viszonyítva csupán más erkölcs szerint nyomhat a latban, mint a szokásos. Más szóval nem merném vállalni, hogy versenyre keljek azzal a fráziskoszorú tömeggel, amit manap egy-egy újon felfedezett ifjúi tehetségre aggatnak s aminek épp az teszi gyanússág súlyát, hogy nagyon is bőkezűen bánnak vele, ellenben hiszem, hogy irodalmiakban a véleményadás goromba puritánja közé sorakozhatnak, akitől az elismerés fenékig tejföl, valóban.
Megvallhatom például, hogy egy időre s jó időre teljes reménytelenséget látok abban, amit lírai termelésnek neveznek, az után az írócsoport után, amit a Nyugat köré szeretnek csapni. Éspedig a nézetem pontosan az, hogy ami következik, az jobb verselés, mint költészet, mint ahogy Petőfiék után egész Adyig a hullámvonal mélyen járt.
    Nos, ezt a nézetemet most sem tudnám megdöntöttnek azzal, ha azt írom ide, hogy ez az ifjú ember mégis költészetet csinál s még mindig lelt új hangokra a nagy aratás után is. Egyszerűen azt mondom róla, hogy ami becseset ad, abban (mondjuk hát így) az öregekkel tartja a rokonságot s ha át is lépeget formáiban abba a vigasztalan szómozaik-rakásba, amit új költészetnek tartanak, ad mindig valamit. Érzés cseng és ötlet pattan soraiban s egészen eredetien kezel valami fanyar, kamaszi hetykeséget hangjában.
    Nem fog csalódni, aki átlapozza könyvét, amit szegedi kiadója indított útjának.

Jékely Zoltán: Ballada a kóbor kutyákról, Egyedül, Gyerekkoromban is kerestelek

Jékely Zoltán:

Ballada a kóbor kutyákról

Villon emlékének

Hol vagytok, hé, kóbor kuvaszkutyák,
hogy bírjátok ki mostanság a sorsot?
Talán nyulat gyilkoltok s őzsutát,
vagy kunyhótájról koncokat raboltok?
Lehet, hogy erdőszélen kóboroltok
s irhátoknak nem árt a hó s hideg,
mert éjjelente most nem panaszoltok,
vonítgatás a tért nem tölti meg.

Züllött ebek, kivert komondorok,
örökre elhagytátok városunkat?
Feleljetek, lompos kalandorok,
talán a város háborgása untat?
Vagy tudjátok, hogy nincs itt mit keresni,
étlen gyomor itt csak tovább korog,
hogy céltalan már hulladékra lesni,
felfalja mind szikkadt embertorok.

szozattovabbacikkhez

Márai Sándor: Evangélien

1. Úgy szeressétek egymást mint a barmok
Olyan erősen és állatszagúan
És manikűrözni is járjatok
Spekuláljatok csak a valutákban
De itt maradjatok
A bűnben a civilizációban és a nyájban.

2. És a széllel nevessetek és legyetek bolondok.
Minden hiú minden hiú
De milyen egyszerűek a dolgok
Én láttam egyszer a napot
(A moziban) és hiszek benne
Olyan erősen és állatszagúan
Mint a barmok

3. Pechünkre emberek vagyunk most
No nézzétek csak hiszen az el fog múlni
Fogunk mi még fákon lógni a nyárban
Vagy így vagy úgy
Nehéz mesterség ez ki kell tanulni

4. Aki hisz az nyújtsa föl a kezét
Vagy bőgjön egyet csak adjon valami hangot

5. No kongjatok ti húsvéti harangok

1923. június 10.

Pósa Lajos: Petőfi

Segesvári csatatéren
Ott esett el szent hevében.
Egy kezében, mint a villám,
Kardját villogtatta,
A másikban szabadságról
Zengedezett lantja.

Segesvári csatatéren
Mi sír ott a völgy ölében?
Sírva zokog a Küküllő
Minden kicsi habja,
Sírva zokog a Küküllő:
Petőfit siratja.

Segesvári csatatéren
Rózsabokor halmon, réten,
Ha arra jársz, magyar ember,
Szakíts egyet róla:
Hős Petőfi vércseppjétől
Piros ott a rózsa.

Segesvári csatatéren
Vándor, állj meg csöndes éjen!
Fülemile ha megszólal,
Kalapodat vedd le:
Siratja a szabadságot
A nagy költő lelke.

Reviczky Gyula: A nemzeti kaszinónak

- midőn Gyenes László tanulmányútjára gyűjtést rendezett -

Szabályként álljon mindenféle kornál:
Ostort az ellen, ami léha, kontár.

S ha valahol középszerű terem,
Halálhozója a közöny legyen.

De igaz érdem, feltörő tehetség
Ily sors alá soha, soha ne essék!

Mutassa meg a nemzet, hogy a szellem
A legnagyobb kincs, megbecsülhetetlen!

Te megmutattad. Hála hát neked;
Nagy vagy, becsülve a művészetet.

Fogd azt a zászlót, ez a küldetésed,
S az egész nemzet fog követni téged!

Tűz Tamás: Földi látomás

mindjárt kezdetben kellett volna nemde
szédítő űrt fed napszemüveged
ha leszállnék a templomi hidegbe
ha megfoghatnám márványszép kezed

azt meg kell adni mosolyogni tudtál
villámokat csak néha szórt szemed
ibolyaszínű csillagképbe buktál
zuhanásodtól most is reszketek

elnémulok a halál árnyékában
kórisme röntgen hőemelkedés
hosszú alvások napnemérte nyárban
eszmélet eszem az is csak kevés

egyszerűen azért azért vagy másért
volt egy ember talán én voltam az
kit múlhatatlan földi látomás ért
kire nem vár már csak örök tavasz

vitéz Somogyváry Gyula: Roham után

A drótsövénynek tépett roncsain
zizegve, halkan, nótát kezd a szél…

Az ágyúk, mint a láncravert kutyák
elnémultak. A zaj elhallgatott.
S véres holtait kint a sziklán hagyva,
a bersaglieri-század megfutott…

S a drótsövénynek tépett roncsain
zokog, zizeg, panaszkodik a szél…

Új fojt a füst… gőzölgő emberpára…
s a szürke sziklán barna vérnyomok.
Csak nézünk szótlan, fáradtan, meredten
és nyújtóznak a puskák, szuronyok.

Ránknéz a nap. Véresen visszanéz
s merül, merül az ég alján a vérbe…
– Mit bámulsz rajtunk? Magyar munka volt:
egy sem jutott az árkainkba élve! –

szozattovabbacikkhez

Bartalis János: Április

Jaj, a hegyeket nézd!
De üdék, frissek, zöldek,
s a remegés de finom,
mely átjárja lelkemet.

Jaj, a mezőket nézd!
Hogy hajtanak, színesednek,
hogy ég, pirul az arcuk,
s hogy fénylenek a füvek.

Jaj, az erdőket nézd!
A komor, vén fákat,
mint lány, bomlik mindahány,
majd kiszakad a szívem.

Jaj, a felhőket nézd!
Futnak űzve az égen.
Fátyoluk leng a tájra
és aranyhajuk zizzen.

Mosolyuk lobban és
aranykacajuk tékozolva
szórják a földön szét.
Jaj, a felhőket nézd!

Berda József: Tavaszt köszöntő két vers

Tavaszodik…

Szobába zárt rab, kinyitom végre ablakomat:
vonulj hajlékomba már táncoló tavaszi nap!
(Rikkants rigó, ragyogj kökörcsin, nyílj hát hóvirág;
ébredjen fel veletek az elaludt vén világ!)
Bizsergesd vérem, villanyozd minden idegszálam,
eleget hervadtam a hosszú, téli halálban!
- A béke fénye, a béke hangja; üde illata ez!
az áldott anyaföldé, melyben az élet ébredez.

Egy csokor erdei virágról

Nem vagyok immár borongó, magára hagyott árva:
a hegyek, az erdők besétáltak a szobámba!
Tavasz tündérei ülnek pohárban; ablakomba.
- Velük alszom el most, velük ébredek hajnalonta.

Flórián Tibor: Megindult a csend a bodzafák mögül

Mélyen lenyúlnak mélyszagú bodzafák.
A hold milyen meleg,
forogva, fénylőn visszaremeg
az ízes füvet rágó tehén
domború szembogarán,
melyet dülledten semmibe ejt.
Alig hallod ficamos állának
őrlő zaját,
odahull lebukva a csendbe,
melyet nagy néha hangtűvel szurkál
a kutya nyúló vonítása.
Gyárak torkán ordító, fagyos kiáltás,
mint fojtott emberé
kínnal kibuggyan.
Utána ijedten újrafeszíti
sátrát a csend.

Földi János: Aprilis, az Égi jegy szerént Bika hava

Bika Hóban a' bikákat
Ismét a' tsordába verd.
Szőllőt köss, a' báránykákat
El-választni meg ne merd.
Vess a' mit még nem vetettél,
Kőfalat most jól kezdettél,
Méheket ki-menni hagyj,
Plántáidnak vízet adj.

Gyökössy Endre: Tavaszi szántáskor

Szegény magyar ember, szegény magyar ember,
Súlyos dologba áll már nagy kora reggel.
Szomorún szántogat egész napon átal,
S nem kél víg dalra a dalos pacsirtával.
Az eke két szarvát erősen megfogja…
Ki tudja, mily nehéz gondolja, gondja?

Szomorú panasszal csak a rögre bámul,
Fojtó fájdalom sír tisztes homlokárul.
S míg ekevasa a földet hasogatja,
Új barázdába hull szemének harmatja,
Mint nyáron a búza a kövér kalászból,
Mint ősszel a levél a harmatos ágról.

Egyszer csak föltekint, szíve nagyot dobban…
A jövőre gondol a nehéz dologban.
Ostorával hosszút sújt a levegőbe,
Lova is, maga is összerezzen tőle!
S megy az eke után lassú lépésekkel
Szegény magyar ember, szegény magyar ember!

Kosztolányi Dezső: Az áprilisi délutánon

Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égből
hull a napfény és hull a zápor.

Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap.
Vékony, ezüst esőfonálon
dévaj angyalkák citeráznak.

Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két ősi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.

1923 (?)

Páll Lajos: Áprilisi ballada

/két hangra/

Na még egyszer, na még kétszer,
így tart törvényt a cimbalmon,
az ád olcsón, kinek nincs mit,
- hamuba toppant bocskorom.

Messziről jött fejszés ember
járt erre az egyik este,
április volt, kecskoló a
holdat ezüst csecsnek nézte!

Jaj, ki bírja, pajta híjja,
kánya megleste két szemed,
tépett köntös, rongyos rétes,
harisnya-oldva vétkezett.

Mért nyögne a vadalmafa
záporozó fejszeélnek,
forgács röpül, s nagy bükkcsordák
csodálkozva körbegyűlnek. -

Ölre öllel, ködre köddel,
csillagot nyit egy somfaág,
kéz sem fog, hol emlék mulat,
napra nap jön hát legalább.

Így kidöntve, borzongással
fogadta a futó záport,
s mint ki keservében kacag
hajnal felé kivirágzott!

Tompa László: Ilona tavaszi tánca

Az egész éjjel ma csupa-egy tavaszszag!
Hullámai az erdőszél felől
Át-áthömpölyögnek a tisztás fölött is,
Melynek szögében a borvízkút bugyog.
A vízről könnyű gőz lebeg titokzatosan
A hold felé, mely puffatag arccal áll – –
A forrás fejénél, nyirkos, fekete kövön,
Valaki ül, hajlottan, háttal a holdnak –
Tenyerébe rejtett arca láthatatlan –
De azért mi tudjuk:
Ő a bujdosásban levő fekete királyfi –
Siratja eddigi tavasztalan életét,
S az élő vízzel könnyei egybefolynak.

szozattovabbacikkhez

 

Tóth Árpád: A sok tavaszi színnek…

A sok tavaszi színnek mért örülsz,
A zengő zöldnek s mind a többinek,
Mely föld alól, szivárványfényű tűz,
Most fellángol, ó, mindez minek?

Bolond tavasz! te is csak elröpülsz,
Benned is él az örök élet vágya,
S téged is vár az ősz halottaságya,
És elvonulnak a harsány színek...

1918

vitéz Somogyváry Gyula: Április

Megint bolondul megrohannak
a gondok és a látomások
s párnák között, verítékezve,
vergődve, gyűrött gödröket ások.
Most megint minden fejemre zajlott
minden: mi rossz s minden: mi drága
– ott kint virrasztva ég ezer csillag –
s engem a percek fojtogatnak
forró párájú éjszakába…

Elnyögtem én már minden imámat,
jajgatva hívtam az édesanyámat,
gondoltam istenes igékre
s boszorkányos kabalákra –
mindhiába… mindhiába!…

De lám, most mégis, itt az éjbe,
halkan, szelíden, mint az álom
– boldog Isten! – felém kígyózik,
átsiklik szürke, rossz szobámon
nagy messziről egy hűs leánykar,
(hófehér kar, szirom tenyér)
s egyszerre olyan könnyűség van
a szívemben és az agyamban,
mikor simítva ideér…

Hűsen lehull a homlokomra
s égő szemem befogja szépen.
Most virágos mezőket látok…
reám nevet szeme anyámnak…
fény van köröttem… csönd… szelídség…
hallom a vérem hullámverését
s alszom… fisan, mélyen… mélyen…

Fehér kezét elküldte nékem
özvegy asszonynak fehér leánya…

1920

Kapitányné leszek

Magyar népköltés

«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy kovács legényhez.
«Nem kell anyám, nem kell,
Az a kovács legény:
Fuvónyomogatni,
Patkószeget verni…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!»

«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy diák legényhez.
«Nem kell anyám, nem kell,
Az a diáklegény:
Könyvet olvasgatni,
Falun tanítani…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!»

«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy molnár legényhez.
«Nem kell anyám, nem kell,
Az a molnár legény:
Malomkövet vágni,
Lisztet méregetni…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!»

«Megyek anyám, megyek,
Kapitányné leszek.»
Ne menj lányom, ne menj,
Eladlak én téged.
«Kihez anyám, kihez?»
Egy harangozóhoz.
«Nem kell anyám, nem kell,
Harangozó legény:
Egyet-kettőt kongat,
Mindég csak pufogtat…
Rip, rip, rip! rop, rop, rop!
Kapitányné leszek!…»

Akkor felelj, mikor kérdeznek!

– Dugonics András nyomán –

Mátyás király elunta a szolgák locsogását, ezért megparancsolta neki, hogy csupán akkor szóljanak, mikor őket valamiről kérdezi.
Egyszer elküldte az egyik szolgát a tárnokhoz, hogy hívja meg ebédre. Jól van, a szolga megjárta az utat, s nem szól semmit.
Amikor az ebéd ideje eljött, mindenki megjelent a tárnokon kívül.
Előszólítja Mátyás a szolgát, és megkérdi tőle:
- Elhívtad-e a tárnokot?
- Elhívtam, utam – felelte a szolga.
- Hát eljön-e?
- Azt mondta, hogy sok foglalatossága miatt nem jöhet.
Felpattan erre Mátyás.
- Hát erről miért nem szóltál?!
- Mert erről nem kérdezett felséged.

Benedek Elek: Öcsike-történetek 3.

Az újmódi spongya

Édes nagyapókám, réges régen, amikor én még elemista voltam – van annak legalább is egy esztendeje –, történt, hogy a tanító néni egy szép napon kelkáposzta formájú táblatörlővel állított be az osztályba.
    - Gyerekek, figyeljetek ide – kezdé az órát a tanító néni. – Íme egy újmódi spongya! Ezt nem a tengerből halászták ki, nem ám! Ez bizony az erdőben termett. Hogyhogy? – kérdezitek ti. – Úgy – felelem én –, hogy a szarvasok az erdőben tanyáznak, márpedig ez a táblatörlő szarvasbőrből készült, mégpedig olyanformán, hogy a szarvasbőrt szeletekre szabdalják, összegombolyítják, s nedvesítés nélkül is le lehet törölni vele az írást a tábláról.

szozattovabbacikkhez

Komáromi János: A gályán

Virradatkor a hajóra mentek föl valamennyien.

    Mire elhelyezkedtek volna, úgy ahogy, az ázsiai part alól feldugta fejét a nap, hét órakor aztán a fejedelem is beszállt, tisztelet okáért egy nagyot lőttek az ágyúval, ami nagy méltóságára esett neki. Ugyanakkor felhúzták a vasmacskákat, kétszáz rab egyszerre megrántotta a lapátot s minden rántásra szomorú zörgés támadt. A gálya pedig lassan megindult a kikötőből.

     Ekkor már embermagasan járt a nap, s mikor az áprilisi szél végiglengett a tengeren, az árbocon úszni kezdett a hatalmas császár lobogója, növessze Isten hosszúra a szakállát! S a császár lobogója mellett hervadtan csüngött egy másik is, a piroskék színű, mely a fejedelem tiszteltére vontak fel a mai napra, minután őt magát még messzibb száműzetésbe küldte a győzhetetlen császár.

szozattovabbacikkhez

 

Tömörkény István: A gőg

Sokszor lehet olvasni írásban azt a szót, hogy parasztgőg. Ha valamely úrforma leszáll a kis állomáson, s gyalog halad be a faluba, és észreveszi, hogy nem köszönnek neki az ákácfák alatt a ház előtt a kispadon ülő öregek, bátyámék és asszonyanyámék, akkor megállapítja magában, hogy ez parasztgőg. Pedig nem az, csak polgári önérzet. Mit tartozzon ő dicsértessék a Jézuskodni olyan embernek, akit most lát először, és akiről azt sem tudja, hogy kifia-csikaja? Azután már annyi pantallós úrforma, becsapta, a varrógépes meg a sorsjegyes, életbiztosításos vigéctől kezdve, a cséplőgépes meg a vetőmasinás vigécig, hogy a pantalló meg a keménykalap iránt való bizalmatlansága indokolt. Ilyképp vagyunk azzal a földéhség szóval is, pedig hát ez a paraszt részéről nem más, mint a haza földjének szeretete.

szozattovabbacikkhez

Gács Demeter: Mert Te akarod…

Azt kérded kedves, hova lett
a régi hit, a régi kedv,
a régi láng, az égi láng,
hogy nem maradt egy kis szilánk.

Kérdez a szemed, a szavad…
hidd el: felelni sem szabad.
Méreg a válasz, öl a szó…
jobb, hogyha nem tudod, Te jó.

Jobb, hogyha nem tudod, mi tett
hamuvá lángot és hitet.
Jobb, hogyha nem tudod, Te jó,
hogyan lesz sár az égi hó.

Jobb, hogyha nem tudod, Te jó,
mi ez a rettentő kohó,
ahol a hit hamvába hal,
és megdermed a szív, a dal.

Te nem tudod, ne tudd soha,
hogy minden vers: kis golgota,
mert rímet keres lázasan
s a rím örökre rejtve van.

De mert akarod, úgy leszen,
a kedvedért még megteszem,
a bűvös sipkát felveszem
és újra kezdem kedvesem

a mondhatatlant mondani
a bonthatatlant bontani
a kérdhetetlent kérdeni
az érthetetlent érteni.

1934

Matók Leó: Szonett

Kék a szemed, és mélységesen tiszta.
Ilyen szemmel csak álmodhat az ember,
Mert benne reszket a mélyvízű tenger,
Amely az égbolt kékjét veri vissza.

Az ajkadon száz fakadó csók lángol.
Vonagló, véres, vad, tüzes, parázsló,
Halálos búra – víg mosolyt varázsló,
Hogy aki ránéz, megszédül a vágytól.

Talán forró, fehér, fiatal tested
Tavaszi lényed legszebb koronája.
Csókot lehelt rád Isten büszke szája…

Május-illatú pompája nevednek
Olyan, mint egész lényed puha bája…
…És én örökkön-örökre szeretlek.

Groven, 1945. augusztus 5.

Nagy László: Himnusz minden időben

Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű.
Dárdának gyémánt-köszörű,
    Gyönyörűm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
    Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomon arany-kupola,
    Gyönyörűm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
    Gyönyörűm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
    Gyönyörűm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
    Gyönyörűm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
    Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
    Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
    Gyönyörűm, te segíts engem!

Iszonyattól, ha szédülök,
Ha a pimaszság rámdönög,
Önmagammal ha küzködök,
    Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
    Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Petőfi Sándor: Dicsérsz, kedves…

Dicsérsz kedves, hogy olyan jó vagyok!
És meglehet, hogy az vagyok valóban,
De ne köszönd ezt énnekem... szíved
Annak forrása, bennem ami jó van.

Avagy talán a földnek érdeme,
Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot?
Teremne-e csak egy fűszálat is,
Ha nem sütnének rá a napsugárok?

Nagyvárad, 1847. október 25 - 31.

Pilinszky János: Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva,
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedül tiéd,.
kezdettől fogva neked készült
e nagyszerű egyszerűség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak ül az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyú lenne felriadnom.

Somlyó Zoltán: Régi városok

E csöndes kis szoba mit sem tud arról,
hogy ki is az, aki most itt lakik.
Hogy mily kísértetek suhannak át rajt
régi zenékkel esttől hajnalig.

A villanyvárosról, hol ifjú voltam:
hős Váradról mit tudnak a falak?
Vagy sejtik-é, hogy mit álmodtam egykor,
szőke Szeged, míg téged jártalak?…

Be idegen e négy falnak a borzas,
fekete fej s a szabadkai út,
hol aranypénzes nyakú lányok ajkán
ittam a csókos bunyevác aszút…

Csöndes szobává lett a hangos élet,
éjjente öt-hat kis lépés, le-fel…
S a kurta út mérföldekre világol
a régi városok színeivel…

S mikor a kakas Váradon megszólal,
én idehallom s behunyom szemem…
úgysincs több hajnal, csak az, ami elmúlt…
Ahogy elalszom, ráemlékezem…

Farkas Antal: Koldusnóták

Öreg Isten, de haragszik rám kegyelmed,
De megvonta éntőlem a segedelmet;
    Úgy állok itt, mint az ujjam,
    Árvaságban, bajban-búban,
Mint aki most mindörökre messze elmegy.

A lovamat elkötötte végrehajtó,
A tanyámból kilicitált adóhajtó.
    A tehenem mások fejik,
    A szeretőm ölelgetik…
Énelőttem csukva van már minden ajtó.

Gyere, kutyám, menjünk innen akármerre…
Kinek volna ittmaradni tovább kedve?
    Ahol pislog egy vén csárda –
    Éppen az én kedvem várja…
Miért ne kérném a legjavát az üvegbe?!

Ha kivirrad, nekivágok a világnak,
Hol is az út, amin ilyen árvák járnak?
    …Tengerparton maradt kutyám
    Vonít a gazdája után…
Szegény Bodri, öreg kutyám, de sajnállak!

Kölcsey Ferenc: Rákóczi hajh...

Rákóczi hajh, Bercsényi hajh!
Magyartok gyászban ül,
Még leng a szellem tőletek,
S már lelke sem hevül.

Oltárunk áll s nem füstölög
Rákos szent mezején,
A szablya függ, s nem hord vitézt
Hátán a büszke mén.

O Várna, Várna füveid
Lengessék hűs szelek,
Borítsa csendes nyúgalom,
Király, emlékedet.

Vérkönnyet önt az utazó,
Mohács, virányidon,
Érzése mély, érzése szent,
Mert rajtad sír, o hon!

De bujdosóknak sírja te
Pontus határain,
Nem leng egy sóhajt s feléd
Hűv ének szárnyain!

Titkon borong a géniusz
A néma hant fölett,
Hol lángoló szív s honszerelm
Váltottak életet.

Bosszúját a hűvet, nemest
Keblében érleli,
Mely forr és olvad, s tiszta lesz,
És pontját fölleli.

S villámként csap, villámként sújt,
És tűzre lángra kél,
S a honfiú, s a honleány
Csak érez, nem lát s fél.

És halni mégyen, győzve jár;
A vér szent mezején,
Vészek körítik homlokát,
Erő forr kebelén.

S rohan, mint ár, a győzelem
Kelettől nyúgotig,
A láncsa zúg, a lobogót!
Magas szellők viszik,

S ledőlt országok hamvain
Egy szép hon támad fel,
Mely lelket tölt, mely szívet ráz
Neve zengésivel.

Pécel, 1817. április

Juhász Gyula: Rákóczi hársfái

Zúgnak őszi szélben a zborói hársfák,
Koronás fejüket bánatosan rázzák.
Hamuszín fátyolban néz a nap a tájra,
Mint régi dicsőség hamvadozó lángja.
Csak zúgnak a lombok, össze-össze bújva,
Mintha századoknak felzokogna búja.
Őszi zimankóban úgy fáznak, remegnek,
Könnyűi csillognak hervadt leveleknek.

És a hársfalombok regélnek, regélnek
Napfényes időkről gyönyörű regéket.
Hej, mikor a völgyben, hej, mikor a bércen
Tárogató zengett olyan-olyan szépen.
Diadalra mentek hadverő leventék,
Fegyverük acélát labancságra fenték.
Rákóczi, Rákóczi, mikor itt merengett,
Diadalt számlálva, dicső győzedelmet.

De az a verőfény hamar őszre válott,
Fölverte panasz, gyász az egész országot.
"Őszi harmat után, nagy hegyeknek ormán"
Bujdosik a kuruc, bús dalokat mondván...
Zúgnak őszi szélben a zborói hársfák,
Koronás fejüket bánatosan rázzák,
Őszi szél átzendül felzokogón, fájón,
De a tárogató nem zeng már a tájon.

1900

Petőfi Sándor: Rákóczi

Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk!

Az ügy, melynek katonája voltál,
Nemsokára diadalmat ül,
De te nem lész itt a diadalnál,
Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.

Hamvaidnak elhozása végett
Elzarándokolnánk szívesen,
De hol tettek le a földbe téged,
Hol sírod? nem tudja senki sem!

Számkiűztek nemzeted körébül,
Számkiűzve volt még neved is,
S bedőlt sírod a század terhétül,
Mely fölötte fekszik, mint paizs.

Oh de lelked, lelked nem veszett el,
Ilyen lélek el nem veszhetett;
Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,
Ha kezdődik majd az ütközet.

Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,
S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,
S másvilági hangon lelkesítve
Erősítsd meg seregünk szívét.

S rohanunk az ellenség elébe,
S ha utánunk nyúl száz drága kéz,
S lesz előttünk száz halálnak képe:
Nem lesz köztünk, aki visszanéz.

S majd ha eljön győzedelmünk napja,
A szabadság dicső ünnepe,
Igy kiált föl millióknak ajka:
Aki kezdte, az végezte be!

Pest, 1848. április 21.

Gárdonyi Géza: Dankó Pista

Fölébred este az ágyában Dankó és nézi mereven az asztallábat. Az asztalláb politúros és négyszögletű. Semmi olyan különös nincsen rajta, amit ilyen merev csudálkozással kellene nézni. Azonban Dankó mégis elcsudálkozva nézi. Azon gondolkozik, hogy ki ő és mi ő? Honnan került az ágyba és micsoda dolgok történtek vele, mielőtt az ágyba került volna?
Némi eszmélkedések után így brummogott:
- Vagy a szegedi főispán vagyok, vagy pedig Dankó Pista. De íme, én a Dankó Pista hónaposágyában fekszem, tehát csak álmodtam. Azonban, ha Dankó Pista vagyok, akkor én tegnap százötven forintot nyertem a nótámmal. Lássuk csak.
Nézi a tárcáját.
Abban nincs semmi.
Nézi az erszényét.
Abban egy megavasodott papiroshajtalék van. Nótaszöveg az, de valami rímet vár a negyedik sora már félesztendeje. Végre a nadrágzsebben különféle kulcsok, gyanták és cigarettamorzsalék között egy kis csomó bankót tapint ki. Elővonja.

szozattovabbacikkhez

Kányádi Sándor: Bartók

egyszál hegedű
a tengeren
múlt és jelen
s tán a jövendő

süllyedő-félben
süllyedőben

csak a kapitány
két szeme
csak egy pillanatra
csukódott le

nagy baj nem lehet amíg
velünk a zene

1974

Juhász Gyula: Bartók Bélának

Erdély erdői zúgnak,
Ezüst és arany erdők,
Borongó, barna felhők,
Hárfái Nemerének,
- Sirámos dajkaének -
A dalaidban.

Tiszai tájak sírnak,
Panasza jegenyéknek,
Halottas őszi rétek,
Zúgó, fekete nyárfák,
Magányosak és árvák
A muzsikádban.

És fölérez és fölzeng
Az áhitatos, ős, szent,
Az ázsiai mély, nagy,
Szilajbús, boldog méla,
Pogány és büszke lélek,
A régi, régi éden
A zenédben!

Weöres Sándor: Bartók Béla

nyugodt velőn és zűrös véletlenen keresztül
vándorol az isteni gazda
aki a kévéket otthagyja
és az oldottat kézbe fogja

a hegyeket és tengereket
akaratlanul háta mögé dobja
halad foszlányokon és sivatagon át
különös szomját a száraz homok oltja

az állat és angyal közti űrben
az élőt kiszárítja kegyetlenül
merő szeretet és semmi irgalom
mi másnak kincs őnéki lom
mi másnak szemétdomb őnéki égi kémia

beágyazva józan önkívületbe
az időt folyatja tétlenül
munkája működik helyette

szülőanyjára visszanéz
A NAGY VILÁGON E KIVÜL
már ott honol a kristályok körében
zengő sípok állják körül
de nem hallja nem látja

mert jutalmát nem kívánja
füle örökre zárva
az általa felidézett hegy és tenger muzsikára

1964

Zilahy Lajos: Rokonok vagyunk

Odamentem hozzá és megfogtam a kezét. A csuklóját fogtam meg, bizalmasan, szinte titokban. Gondoltam, ez több, melegebb, mint egy rendes kézfogás.

    Felém fordult és kérdően nézett rám.

    - Gratulálok – mondtam.

    Láttam az arcán, nem érti, hogy mihez gratulálok.

    - A múltheti beszédedhez… a képviselőházban… a Duna-medence kérdésében… Nagyon megragadott a gondolatmeneted.

    Gyengeség fogott el, mert hirtelen úgy éreztem, hogy nem is ő tartotta azt a beszédet. Mikor ideléptem hozzá, esküdni mertem volna, hogy ő beszélt a Duna-medencéről. Láttam az újságot, az újságban a betűket. Most, hogy már kint volt a gratuláció, egyszerre olyan bizonytalanná vált ez az emlékem, amelyre gratulációm támaszkodott, mintha a földet rántották volna ki alólam.

    Mindez azonban csak rossz lelkiismeret apró kis szédülése volt.

szozattovabbacikkhez

Zilahy Lajos: A holt város, Apám, Életem, Régi emberek

Zilahy Lajos:

A holt város

I.

Emlékeimnek dermedt holdfényébenű
Egy város alszik holtan, feketén.
Akáca ciprus, régi tornya ében, –
Beteg szívemmel arra járok én.

Kit betemetett hamu, tűz és láva,
Pompéji vagy, múltam holt városa,
Romokban állasz, bús üszökké válva
És nem támadsz fel nékem már soha.

De én az emlék csillagútján
Szegény Szalontám visszajárok hozzád,
Mert te voltál a bölcső és a sír,
Az ifjúság, a hatalom, az ország.

II.

Tíz éve jártam itt utószor. Évek
Szeges korbácsa űzött, kergetett.
Most visszajöttem, lelkem erre tévedt
S kerülgetem az alvó kerteket.

szozattovabbacikkhez

Egry József: Hajón

– A hajó embertömeggel hintáz
A batyuk, demizsonok vegyes szagot kínálnak
A hamis nóták vízcsobbanással ütemeznek
A hullámok maradék opálszínekkel játszanak
A horizontba sárga lilák kapaszkodnak
A közeledés párába hagyja a távolodást
A kikötő ágaskodik. A tülk ijesztőt bődül
A békaretygés jelzi a partot
Élmény-pakkom összefogom
Kiszállok.

Fonyód

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf