Muskátli - 2016. október

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2016/2017-es tanév kezdetével a Muskátli a harmadik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli második évfolyama, hasonlóan az elsőhöz ismét kiadásra kerül évkönyv formában. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen. Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2016. október / III. évfolyam / 2. szám

 

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos: Szüret

szuret

Őszi  napfény játszik
A diófaágon,
Szüreti dal cseng-bong
A bortermő tájon.

Szedik a mosolygó,
Édes szőlőfürtöt,
Amit a jó Isten
Venyigékre fűzött.

A szőlőpásztor is
Csakhamar ott termett...
Kínálja a gazda:
- Koccintson hát velem!

- Te is itt vagy, more?
Füstös kis cigányom!
Húzd el a nótámat!
- Igenis, instálom!

 

Forrás: Az Én Ujságom, 1911. október 15., XXII. évfolyam, 43. szám

 

EMLÉKEZÉS


 

Lőrincz Sarolta Aranka: „És lámpásnak állított engem az Úr”

Dr. Tamás Aladárné, Ilonka néni emlékére 

tamas ilonka

„Az élet emlékeit akkor igyekezünk összegyűjteni, amikor mások és saját magunk mulandósága is tudatosul bennünk. A tovatűnő, értékes emlékpillanatokat szeretnénk megfogni, mint tarka szárnyú pillangót, hogy gombostűre tűzzük, és emlékeink tárházában örökre megőrizzük.”
  E kis hazában, a Felvidéken sokan ismerték dr. Tamás Aladárnét, a 104 éves Ilonka nénit, Balog völgyének tanítónőjét. Én is az ismerősei közé tartoztam, ám ismeretségünk nem állampolgárságának elkobzása kapcsán kezdődött, hanem jóval előbb. Z. Urbán Aladár a Magyar Kultúra lovagja és a Palóc Társaság elnöke 2010-ben meghívott egy előadásra, amely Losoncon, a kakasos, vagy református templom melletti magyar iskolában volt megrendezve. Itt ismertem meg a 98 éves hölgyet, aki korát meghazudtolva érdeklődött minden iránt, ami a felvidéki magyarság életét, megmaradását érintette.
  Érdekes módon, amikor rokon lelkek találkoznak, olyan, mintha öröktől fogva ismerték volna egymást. Egy a gondolatuk, egy az értékrendjük, aztán amikor beszélgetni kezdenek, nehezen tudják abbahagyni, mert számukra kimeríthetetlen minden téma. Ilonka néni is így volt velem. Lényéből egyszerű szeretet sugárzott felém, amelyet nem lehetett visszautasítani, csak elfogadni. Beszélgetésünk alkalmával rájöttünk, hogy egyformán gondolkodunk, pedig korban és vallásban is különbözőek voltunk. Korban, közel negyven év, vallásban ő református, én katolikus. Vajon mégis milyen láthatatlan szálak kapcsolhattak össze minket? Akkor ezt nem tudtam magamnak megmagyarázni, csak most, ahogy gyűjtögetem róla az emlékeimet, mert már egy hónapja az égi hazába költözött.
  Ilonka néni életét utólag megismerve rájöttem, hogy szellemiségének tiszta tüzét, amely a Pozsonyi Orsolyarendi Apácák Magyar Tanítóképzőjében kapott lángra, lámpásként hordta maga előtt. Erős lelkének fényes lámpását kitartóan vitte a Felvidéki magyarság meghurcoltatásának sötét korszakában, vitte a gyermekek közé, akiket jóra, szépre, a magyar szó és kultúra megbecsülésére, szeretetére tanított. Amikor megismertem Rimaszombatban élt Anikó lányával. Ezen az emlékezetes találkozáson Losoncra is elkísérte, úgy, mint másik lánya, Fehér Tamásné, Judit, aki szó szerint őrzőangyala volt édesanyjának. / Az előadás után Ilonka néni az iskola lépcsőjén lefelé menet megbotlott és hajszál híja volt, hogy le nem zuhant. A pillanat töredékében kapta el Judit lánya az édesanyja feléje nyúló kezét./ Nem figyelt a korára, testi erőnlétére, nem saját magával, hanem másokkal törődött. Főleg a felvidéki magyarok sorsa, megmaradása volt immár nyugdíjas életének minden mozgatórúgója. Boldogan beszélt a Wass Albert Nyugdíjas Körben végzett munkájáról, ahol színdarabokat tanultak be és adtak elő, a magyar kultúra megmaradása érdekében. Ebből kifolyólag el is küldte nekem a színi előadásaik forgatókönyvét és baráti kapcsolatokat keresett más nyugdíjas klubokkal is. Akkor még nem volt számítógépem, de azért küldött magáról elektronikusan fényképet, ami sajnos egy ismerősöm számítógépében elveszett.
  A 2011-es év nagy ajándékot hozott a határokon túl élő magyarok számára, a nemzetegyesítést, a magyar állampolgárság felvételének lehetőségét. Ilonka néni oly természetes módon kérte vissza a magyar állampolgárságát, mint ahogy az ember lélegzik, levegőt vesz. Soha nem is mondott le róla, csak a sors kényszerítette rá, azért, hogy férjével a családjával együtt maradhasson. Tamás Ilonka néni magyar állampolgárságának visszavételével nagyon magasra tette a mércét a felvidéki magyarok előtt. Bízott benne sokan fogják követni, de fájdalom kevesen léptek a nyomába. Akik követték olyan erős lelkülettel bírtak, mint Ilonka néni. Tisztelet mindegyiküknek!  
  A magyar állampolgárság felvevésére hozott retorzió sem rettentette meg, lelke erősen állta a megpróbáltatásokat. Akik pedig megfosztották szlovák állampolgárságától, nem tudták, hogy aki lelkében Isten lámpását hordozza, attól semmit sem lehet elvenni, nem lehet megtörni. Anikó lánya megtöretett, de ő nem, még lánya halála után sem. Ez az erő vitte mindenhová, ahova tisztelettel és szeretettel meghívták. Tudta, hogy a nemzetnek, akár az anyaországban, akár a határokon túl nagy szüksége van a nemzeti öntudat erősítésére.
  Amikor megjelent a Hétköznapi hazaszeretet című könyvem, amelyben az Ipoly mentén élő emberek háborús történeteit, emlékeit gyűjtöttem egybe, Ilonka néninek is küldtem egy dedikált példányt, amelyet levélben megköszönt. / Gyönyörű írása volt./ Karácsonyi üdvözletet küldtem neki, ő szeretettel viszonozta, majd a 100.-ik születésnapjára is képeslapot küldtem. Közben mindig figyelemmel kísértem az Ilonka néniről készült tudósításokat, merre jár, milyen elismeréseket, díjakat vesz át. 2014 őszén Esztergomba hívtak énekelni, az Esztergomi Városi Televízió, Bihari Antal és barátai által alapított Szent István díj átadásának ünnepségére. Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy énekemmel Ilonka nénit fogom köszönteni, mert ő volt az egyik díjazott. Mosollyal az arcán lépett be a Lovagterembe, ahol a díjátadást tartották, Fehérné, Judit lányának a karján. Mintha az idő megállt volna felette, úgy tűnt első találkozásunk óta semmit sem változott. Sorban álltunk előtte, hogy gratulálhassunk a kitüntetéséhez. Megismert, mosolygott, megöleltük egymást, örült a pillanatnyi találkozásnak.
  Elmúlt két év és 2016. 8. 22-én jött a szomorú hír, dr. Tamás Aladárné, Ilonka néni, Balog völgyének örökös tanító nénije csendben, örökre elaludt. Élete talentumait, melyeket az Úr rábízott, bőségesen kamatoztatta, hiszen volt rá ideje 104 év, amely keveseknek adatik meg. Szomorúan vettem tudomásul halálának hírét és lélekben elkísértem utolsó útjára. Egy hónap telt el Ilonka néni halála óta és egyszer csak mintha a túlvilágról szólt volna hozzám lányán, Juditon keresztül. 2016. szeptember 17.-én szombaton, újból Esztergomba hívtak a Szent István díj átadására, amelyen Kallós Zoli bácsi erdélyi néprajztudós volt a kitüntetett. Ezen az ünnepségen Ilonka néni lánya, Fehérné, Judit is részt vett, s amikor meglátott azonnal odasietett hozzám. Én részvétet nyilvánítottam. Judit elmondta, hogy édesanyja halála előtt kezébe vette a Hétköznapi hazaszeretet című könyvemet, örömmel nyugtázva, hogy neki van dedikálva és beleolvasgatott. Teljesen felvillanyozódott és Judit lányának többször is említette, hogy jó lenne elmenni Ipolybalogra. Találkozni szeretett volna régi ismerőseivel, velem is, hiszen a rokon lelkek vágynak egymás társaságára. Aztán teltek a napok, a hetek, hónapok és a látogatás nem valósulhatott meg. Ilonka néni, Isten földi lámpása örökre kialudt.
  Drága Ilonka néni! Most már csak a lélek útján köszönhetem meg, hogy itt a földön találkozhattunk. Hálás vagyok a sorsnak, hogy égő lámpásának fényénél megtapasztalhattam azt az erőt, amely kitartást, hűséget ad a mindennapok küzdelmeiben, amikor magyarságunk, emberségünk megvallása a tét. A földön már nem találkozhatunk, csak az Önnel való emlékmorzsáimat szedegethettem össze, s mint ritka, szép, tarkaszárnyú pillangót gombostűhegyre tűzöm, hogy emlékeim tárházában örökre megőrizzem!

 

 

IRODALOM



Lőrincz Sarolta Aranka:
Régi és igaz történetek mai iskolás gyerekeknek / 8. történet /

A légypiszkos tejes bögre

 

tejesbögreOktóber elején a hajnalok már ködbe burkolózva várták a napfelkeltét. A köd tejfehér fátyolként lebegett az Ipoly menti rétek felett és jótékonyan eltakarta a kiszáradt, sárguló, barnuló föld szikes foltjait. Ahogy felkelt a nap, a fehér ködpára eltűnt, erre az Ipoly menti füzesek nagyokat nyújtóztak a bágyadt őszi fényben. Az igazi nyár azonban már messze járt és elvitte magával a libapásztorkodás minden gondtalan játékát. Csendes, elhagyatott volt a folyópart. Nem hallatszott gyereklárma, libák gágogása, csak néha rikoltott egy - egy vízimadár, amint elrepült a fák felett. Fekete varjak csapata körözött néha a rétek felett, aztán meggondolták magukat és elrepültek a szántóföldek felé.
 A kis libapásztorok már második hónapja minden reggel az iskola felé szaporázták lépteiket. Egész délelőtt a padokban szorongtak, gyűjtötték a tudást, amit Montskó László kántortanító úr és felesége Csala Anna igyekezett átadni a kis palóc gyerekeknek.  A Montskó tanítóházaspár a Trianoni elszakítás után 1925.- ben került Ipolybalogra, az egyházközség által fenntartott iskolába. A kántortanító úr a fölsőbb osztályosokat tanította, felesége az alsósokat. Hatvan gyerek zsibongott egy osztályban a régi, kopottas fapadokban. Montskó tanító úrnak igen csak össze kellett szednie nevelői tudományát, hogy a rend fel ne boruljon, hiszen egy teremben szorongott, az ötödik, a hatodik, a hetedik és a nyolcadik osztály. A kántortanító úr igazi, jó tanító volt, pálcabüntetést nem alkalmazott. Ha a kisebbeknél előfordult valami rendzavarás, Anna tanító néni a tanító úrhoz küldte a rendetlenkedőt büntetésre.
  Miért küldött a tanító néni?- kérdezte a tanító úr az osztályba lépő gyereket.
  Azér, hugy tessék megbüntetnyi. – sóhajtott egy nagyot a megszeppent, kis palócgyerek és várta a büntetést.
  Mit csináltál, hogy büntetést érdemelsz?- faggatta tovább.
  Verekedtem, nem figyeltem az órán!
  Szégyelld magad! Hát azért jársz az iskolába, hogy verekedj? A tudást kell gyűjtened szorgalmasan, mint a méhek a virágport, hogy méz legyen belőle. – magyarázta a tanulás fontosságát a tanító úr.
 Több ilyen eset elő ne forduljon, most pedig menj vissza a tanító nénihez és kérj tőle is bocsánatot!
 Ezek után a kis palóc gyerekben igen csak megnőtt a jóra való igyekezet és vigyázott, hogy szégyenszemre még egyszer ne kelljen a tanító úr elé állnia büntetésre.
  Az első Csehszlovák Köztársaság törvényei szerint a falusi iskolák nyolc osztályosak voltak, ellentétben a Trianon előtti idővel, amikor csak hat osztályt jártak a gyerekek. Montskó tanító úr nem elégedett meg ezzel a nyolc osztállyal, bevezette a vasárnap délutáni iskolát és feleségével együtt a felnőtt fiatalság nevelését is kézbe vette. A legények gazdálkodással, állattartással ismerkedtek, a lányok varrni, kötni, sütni tanultak, sokat énekeltek és közben az illem és a tisztaság alapszabályait is elsajátították. A tél közeledtével mindig betanultak valamilyen színdarabot, betlehemes játékot, amit a Majorban lévő Mézesék nagy magtárában adtak elő. Az egyházközség vezetősége örült, hogy a fiatalság jó kezekben van, a helyes erkölcs útján jár és a tanító úr a magyarságtudatukat is erősíti.
 Ferkó ötödik osztálytól a Montskó tanító úr osztályába járt és ez volt az utolsó éve, a nyolcadik osztály. Tudta, számára véget ért a libapásztorkodás, a jövő nyár munkába szólítja, szolgálatba kell állnia. Segíteni kell szüleinek úgy, mint Jani bátyjának, aki az iskola befejezése után Csalra, a hegyek alatt, erdők közötti kis tót faluba szegődött el egy juhászhoz, ahol két évig szolgált. Később a hegyek alá az útépítőkhöz járt dolgozni, végül a Csehszlovák Köztársaság törvényei szerint besorozták katonának. Nagyon messze, Csehországban katonáskodott és két évig haza sem engedték, csak néhányszor írt képeslapot, vagy levelet. Szerencséje volt, hogy a juhásznál valamennyire elsajátította a szlovák nyelvet, így a katonaságnál értette a cseh kommandót.
  Az egyik októberi este, amint az asztalnál vacsoráztak, apja arról kezdett beszélni, ha Ferkó kimarad az iskolából, hova adják szolgálatba. Szóba jött a csali juhász is.
  No, szógám, jó lesz neked Csalon a juhászná! Té is megtanolod a tót nyelvet, mint Jani bátyád, oszten, ha katonának visznek, abba a fene nagy Csehországba, nem fogsz elvesznyi! - biztatta Ferkót a nagyapja.
  Azt mán nem! Én nem megyek Csalra szógányi! Nem akarok légypiszkos begrébő tejet innyi! - ugrott fel Ferkó az asztaltól hevesen tiltakozva és már mondta is miért ez a nagy ellenállás.
  Édesanyámval eccer meglátogattuk Jani bátyámot, a juhászné tejvel kínát. Amikor megláttam, hugy a begrén sűrő légypiszok van, mintha mákval szórták vóna be, fölfordót a gyomrom. Hejába unszótak, sehugy se nem tudtam innyi a begrébő. Egyre csak mondta a juhászé: Tu máš mlieko chlapče, nože vypi! Édesanyám csudákozott mé nem akarom meginnyi a tejet, mer tudta, hugy mennyire szeretem.
  Igaz, úgy vót! Mondtam is a gyereknek, hugy nem tuggya mitő hízik, igya mán meg, mer megsértőgyik a juhászné. - vette át a szót Ferkó édesanyja, aki a tűzhely mellett álldogált.
  Öccse, Filip, nevetni kezdett a légypiszkos tejes bögre története hallatán, de Ferkó sem hagyta magát, mérgesen hátba lökte, majd kibökte, ami még a szívét nyomta:
  Tuggyák kendtek, én nem akarok Csehországba mennyi katonának, én a magyar hazát akarom szógányi! Magyar katona akarok lennyi, tuggya ké apika, magyar katona!
  Az utolsó kijelentésnél fájón nagyapjára nézett. Arra gondolt hányszor beszélt neki a magyar hazáról, biztatta, erősítette benne a lelket, most mégis a csehországi katonasággal riogatja. Az öreg érezte, hogy nem jót mondott, ezért enyhíteni igyekezett előző szavainak élén.
  No, azér nem kő mingyán megijennyi, aggyig még változik a világ. Most még csak szántanyi megyünk a szőlő ódalba. Ha a szántás jó fog mennyi, akkor itt a faluba is kapsz szógálatot, meg tán a haza is magyar lesz. Beszelik ám a korcsmában, hogy újbó magyarok leszünk.  
  No, evvel meg is vónánk. Tegyük hát el magunkot hónapra, mer köll az erő a szántásho. - szögezte le az öreg és Ferkót az ágy irányába terelte, csakhogy megnyugodjon.
  Az éjszaka sötétje ólomsúllyal nehezedett Ferkóra és egyre nyomasztóbb érzés kerítette hatalmába. Valahol belül hiányérzete támadt a gondtalan gyermekkor után, amely gyorsan elszállt, mint a nyár. Most itt áll a felnőttkor küszöbén, komoly életkihívások várják és ezeknek meg kell felelnie. Már nem gyermek, de még nem is felnőtt. Ebben a nehéz helyzetben úgy érezte, nagyapja is cserbenhagyta.
Múlóban volt az éjszaka. A közeledő hajnal meglebbentette ködfátyolát az Ipoly mellett elterülő rétek felett. Vigyázatlan volt, a fátyol beleakadt a folyó partján álló fák, bokrok levelet hullató ágaiba és rongyosra szakadt. Mivel már a faluba nem jutott belőle, így a nap bekukkanthatott a parasztházak kis ablakain, hogy felkelésre nógassa az iskolába készülő gyerekeket. Ferkó is felkelt, de nem az iskolába készült. Montskó tanító úr elengedte az aznapi tanulást, de lelkére kötötte, hogy pótolja be, mert amit egyszer megtanul az ember, azt nem veheti el tőle senki. Ferkó megígérte, bepótolja a mulasztást, tudta a tanító úr csak jót akar.
  A reggeli után nagyapja befogta a lovat a szekérbe, föltették az ekét és elindultak a szőlők felé. Itt volt egy keskeny földparcellájuk, ami még szántásra várt, az őszi vetés alá. A ló csendben poroszkált a mezei úton. A zötyögő szekéren szótlanul ült egymás mellett az öreg palóc és unokája. A tegnap esti beszélgetés úgy ült a lelkükön, mint valami fekete madár és nagy komorsággal őrizte a vidám gondolatokat, hogy ki ne röppenjenek. Az öreg odapislogott a gyerekre, gyorsan elhessentette a fekete madarat és megtörte a bús csendet.
  Aholyan idővel kezdőgyik Orsolya napja, olyan lesz a té!
  Ferkó gondolatait még mindig őrizte a fekete madár, ezért úgy tett, mintha nem is hallotta volna mit mondott nagyapja, csak ült a szekéren lógó orral.
  Szerencsénk van, hugy nem esik, így lagalább be tudjuk fejeznyi az őszi munkát. Mer, tudod é szógám, ha októberben sok eső esik, akkor decemberben nagy szelek lesznek ám! - sorjáztak az öregből kifelé az időjárásra való megfigyelései. Ferkó megemberelte magát és elhessentette a fekete madarat. Összehúzott szemmel nagyapjára nézett és most vette észre, hogy mennyire összement a nyáron. Sovány, kis öregember lett, a ruha lötyögött rajta. Arcát, melyet a nyári nap barnára cserzett, ezer ránc szántotta. A bajsza már fehéredni kezdett és két oldalt úgy lógott a szája szélén, mint télen a jégcsapok az ereszről. Hány éves is lehet, gondolkodott Ferkó. Ha jól tudom, akkor 1883.- ban született, most meg már 1938.-at írunk, akkor 55 éves. Jaj, csak meg ne halljon, csak még sokáig megmaradjon - suhant át lelkén a féltés. Az öreg is rápislantott a gyerekre és egyből kitalálta unokája gondolatait. Összeráncolta homlokát, szemével a távolba nézett és egy nagy sóhaj szakadt fel a melléből: Haj, szógám, az ifjóember meghalhat, de az öregembernek meg kő halnyi, úgy bija!
   Ferkó meghökkent nagyapja kijelentésén. Eddig azt hitte, hogy csak Szalai Krisztyin nenében van boszorkányság, de lám, van a nagyapjában is. Honnan tudta, milyen gondolatok motoszkálnak a fejében? Miféle láthatatlan szálak, rejtett érzelmek vannak körülöttük, hogy nagyapja még a szeme nézéséből is ki tudja olvasni gondolatait. Ekkor értek a szőlők alá. Ferkót egy nagy csapat seregély surrogása, szárnyalása zökkentette ki elmélázó gondolataiból.
  Apika, nézze ké, mennyi madár! - mutatott hirtelen ostorával az ég felé. A seregély csapat a szőlők fölött körözött, lármázott, keresték hova csaphatnának le. A madarak rikoltásába hirtelen belezörrent az öreg csősz kereplője.  Csörgött, kerepelt minden erejével, hogy a szemtelen seregélyeket elriassza a szőlők felől. Mindenképp meg akarta szolgálni a bérét, mert ha a madarak leeszik a termést, a gazdák nem fizetik ki a járandóságát, de még egy pohárka bort sem kap jutalmul.
  A rosseb essen ebbe a sok seregélybe! - káromkodott kegyetlenül az öreg csősz, amint észrevette Ferkót és nagyapját.
  Egy percnyi nyugtom sincs, hejába kerepelek meg durrogtatok a puskámval, mingyán visszagyünnek ezek a szemtelen madarak. Csak mán megvóna a szüret, akkor nyugodtabban alunnék!
  Az öreg palóc köszönésképpen a kalapjához billentette a mutatóujját és nyugtatva odaszólt a csősznek: No, ne nyugtalankoggyék kend, Magyarok Nagyasszonya ünnepe után megkezdőgyik a szüret, aggyig mán csak egy két nap, hát őrizze kend türelmesen.
  Aztán ügyet sem vetve a mérgelődő csőszre és a lármázó seregélyekre tovább szekereztek a földjük felé. Amint odaértek kifogták a lovat és az ekét utána kötötték. Ferkó kezébe vette a ló kötőfékét és lassan vezetni kezdte a parcellájuk szélén. Nagyapja jó erősen megmarkolta az eke két szarvát és minden erejéből nyomni kezdte a föld felé. Az ekevas belevágott és fényes, sötétbarna, hantokat hasított ki, amelyek egyenletesen szaporodtak és a fölszántott föld lassan sötétbarna színt öltött. Ferkó vigyázva igazította lépteit a ló mellett a szántás barázdájában. Néha felnézett és látta, hogy a szőlődombokkal tarkított mezőt már majdnem lecsupaszította az ősz. A faluhoz közeli út szélén, egymással szemben két fehér kőkereszt állt, melyeken a megfeszített Jézus alakja némán figyelmeztette az arra járókat milyen nagy ára volt lelkük megváltásának.
  Ferkó beszívta a frissen szántott föld illatát és szorongása, bánata egy varázsütésre megszűnt. Tudta, paraszt lesz, mint nagyapja és apja, a földet fogja művelni a föld terméséből fog élni. Gyökereit mélyre ereszti, mint a mezőben álló útszéli fák és bokrok, amelyek arra szolgálnak, hogy megakasszák a szelek útját.
 Vajon felnőtté válva lesz majd annyi lelkiereje, hogy megakassza azt a szélvihart, amely már készül kiszakítani a magyarság gyökereit a Felvidék földjéből?

 

VALÓSMESE

110 éve, 1906. október 29-én került sor Kassán II. Rákóczi Ferenc újratemetésére

iirakocziferencItthon vannak a bújdosók

Az édes hazai földben, Magyarország szerető keblén pihennek a bujdosók: a két fejedelem, II. Rákóczi Ferenc és Thököly Imre, a nagy Zrínyi Ilona, az ifjan elhunyt Rákóczi József, a kuruc szabadságharc két vezére, Bercsényi és Eszterházy, Bercsényi tábornok hitvese, Csáky Krisztina és a hű Sibrik Miklós.
Fejedelmi pompa kísérte hazatérő koporsóikat az egész országon át a kassai székesegyházban levő sírboltjukig, sőt lehet mondani, hogy attól a perctől fogva, hogy a koporsók Rodostóból, Konstantinápolyból és Izmidből elindultak, az egész úton mély tisztelet környezte azokat. A török, a görög, az örmény, a bolgár, a szerb, a román nép, mind tisztelettel búcsúzott el a tőlük távozó vagy országukat érintő nagy magyar hősök hamvaitól és e népek közt élő magyarok szívük minden szeretetét, kertjük minden virágát a szent koporsókra szórták. Virágtól elárasztva érkeztek már a koporsók Magyarország határára, Orsovára.
Itt várta egykori fejedelmeit és hőseit a magyar nemzet, mert ezt képviselték az ott megjelent miniszterek, főrendek, képviselők és más előkelőségek. És innen diadalútban vitte a vonat a szent hamvakat az országon át. Minden város, minden falu, minden kis tanya népe kisietett a vasúti pályára és levette kalapját, meghajtotta zászlaját a koporsókat hozó vonat előtt, ahol pedig megállt, koszorúval halmozták el. Éjszaka sötétsége nem akadályozta meg a népet abban, hogy ne tisztelegjen hazatérő hősei előtt. Ahova éjszaka érkezett a vonat, ott a nép fáklyával várta. Az alföldön mindenütt nagy pásztortüzek, a hegyeken pedig égő máglyák jelentették, hogy a magyar nép virraszt és várja Rákóczit, Thökölyt, Bercsényit.
A koporsókat előbb a fővárosba vitték, hogy a templomokban ravatalra tegyék és az ország fővárosa is ünnepelhesse hősei hazaérkezését. Káprázatos pompával és fénnyel vonultak be a hősök tetemei annak az országnak a fővárosába, melyért ők küzdöttek, véreztek és bujdosásban meghaltak. Az ország minden vidékéről ezren és ezren utaztak Budapestre, mely Rákóczi fejedelem piros és kék és az ország háromszínű zászlaival fel volt díszítve. A halottas kocsik előtt, melyek a koporsókat vitték, oriási lovasbandérium haladt, mely szebbnél-szebb lovasokból állt, akik többnyire Rákóczi vitézeinek díszruhájába öltöztek. A lovasokat díszruhás csatlósok és apródok kísérték útjukban. Mily fönségesek voltak ezek a lovasok! Vállukon tigris vagy farkas-kacagány lengett, kezükben buzogány, valamennyinek a fején medvebőrös kucsma volt, melyet sasszárny ékesített. Mintha a régi daliás idő megelevenedett volna.
Így vitték, fejedelmi díszű halottas kocsikon a hősöket a Kerepesi-úton, melyet a nap emlékére Rákóczi-útnak neveztek el és a Károly-körúton, melynek neve mostantól fogva Thököly út, a templomokba: Thököly Imre koporsóját az ágostai evangélikus templomba, Rákóczit és társait pedig a Szent István templomába. Mind a két templomban fényes isteni tisztelet volt, s a nép mindaddig tolongott a templomokba, hogy lássa a ravatalon lévő koporsókat, míg ezeket ismét vonatra nem vitték, hogy Kassára szállítsák. II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi és hitvese, Esterházy és Sibrik hamvait a budapestihez hasonló pompával a kassai székesegyházban, Thökölyét pedig Késmárkon, az ottani evangélikus templomban helyezték örök nyugalomra.
Itthon vannak a bujdosók, a hazai föld ölén alusszák már örök álmukat.
Magyar fiúk, magyar leányok, forduljatok mindig szívbeli szeretettel és szent kegyelettel az ő sírjuk felé. Tanuljatok tőle hazaszeretet, önfeláldozást, lelki bátorságot, Istenfélelmet, vallásosságot, törhetetlen jellemet. Árassza el szíveteket az a szeretet, mellyel ők a hazát szerették és akkor ez a haza boldog lesz. De hiszem, tudom, hogy sohasem fogjátok feledni, kik nyugszanak Kassán és Késmárkon. Nem lesz olyan magyar gyermek többé, aki feledje, hogy Isten és szülei után a haza nagy hőseink s ezek közt Rákóczinak és társainak köszönhet legtöbbet.

Nádi Hegedűs


Forrás: Az Én Ujságom, 1906. november 4., XVII. évfolyam, 45. szám

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

Pósa Lajos: Felhők és csillagok

Mikor az ég boltján sötéten, feketén
Felhők gomolyognak:
Vissza-vissztérő árnyéka borong tán
Letűnt századoknak?
Tán az a sok felhő ezeréves hazánk
Tenger bánatának záporhullatója?
Tán a szabadságért égbe szállt vitézek
Villámhordozója?

Mikor az ég boltján kigyúló csillagok
Tűzben tündökölnek:
Honszerető lelkét látom ott lobogni
Szabadsághősöknek.
Fénysugarat hintve vészes utainkra
Fenn a hadnak útján őrködnek felettünk,
Hogy tépett zászlónkat a porba ne ejtsük,
Hogy el ne csüggedjünk!

Forrás: Az Én Ujságom, 1912. október 6., XXIII. évfolyam, 42. szám


Október 6-a az aradi vértanúk emléknapja. Pósa bácsi a versben az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc hőseiről ír. Azonban 1956-ban is hasonló szabadságharcosok vívtak meg a szabadságért október 23-án. Ezért e verssel rájuk is emlékezünk.
60 évvel ezelőtt a szovjet csapatok kivonását követelték Magyarországról. Továbbá általános, titkos választásokat szorgalmaztak több párt részvételével, lándzsát törtek a vélemény- és szólásszabadság mellett, valamint a magyar diákság kifejezte szolidaritását a lengyel néppel.
Az 1956-os eseményekről bővebben: http://oktober23.kormany.hu/1956-esemenyei
 

IMÁDSÁG

 

posalajosszobor

Pósa Lajos: A föld népe

 

Légy büszke, hogy a föld népének születtél!
Áldd az Istened, hogy szántóvető lettél!
Az ekevas nyomán hasadó barázda:
Őseidnek porát szökkenti kalászba.
Mezei vadrózsán ükapáid vére
Mosolyog a határ lehajtó egére.
Halkan fúvó szélben ők suttognak hozzád,
Meg-megtörölgetik verejtékes orcád.
Halkan fúvó szélben, hallod, mit beszélnek:
„Úgy, úgy, adj kenyeret gazdagnak, szegénynek“
Fellegekben is az ő lelkük villámlik.
Beborult ég boltján, hallod, mit dörögnek:
„Légy hű gazdája az apai öröknek!“
És szívedbe hull az ősapák erkölcse:
Firól-fira szállva, hogy tisztét betöltse.
Te vagy a hazának minden bizodalma,
Nagy erős oszlopa, kardja, diadalma!

 

 

Pósa Lajos: A szabadság lelke


Mit dalolgatsz mindig szabadságról,
Isten pacsirtája?
Szállj le, szállj le, szállj le kék egedből
Arany kalitkába!
-Nem szállok én, nem tudok én más dalt!
Ez az Isten nyelve!
Tudjátok-e: ki vagyok én itt fenn?
A szabadság lelke!

 

Forrás: Az Én Ujságom, 1905. október 15., XVI. évfolyam, 42. szám

 

TERMÉSZET

 

kert

Szabolcska Mihály:
Kertben

 

Lombhullajtó, őszi alkonyattal,
Teli a kert sárguló avarral.
A kert alján régi, zöld színében:
Egy fenyőfa pompázik kevélyen.

És a fenyő szól egy almafának:
„Jó almafa, de nagyon sajnállak,
Minden új nap búsabban virrad rád...
Az én sorsom örök fiatalság.”

S felel rá az almafa szelíden:
„Szép a sorsod, de én nem irigylem,
Örök törvény az én lombhullásom,
Jó az Isten, van vigasztalásom!

Tavaszidőm tele van virággal,
Lombjaim közt zengett száz madárdal,
Gyümölccsel volt rakva minden ágam...
Sorsom az, hogy nem éltem hiában.

 

Forrás: Az Én Ujságom, 1912. október 13., XXIII. évfolyam, 43. szám

 

Szerkesztette: Homoly Erzsó

 

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang Gaál plakat Életmű 30 Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo