Bata János: El nem küldött levél Vári Fábián Lászlónak Mezőváriba

Lerogyva ama halomra, ott, Fehérvárott, vajon most Gyóni Géza miről álmodik? Bronz teste, minden bizonnyal, hangtalan úgy vacog, mint azé a másik szerencsétlené, akinek szétroncsolt tetemét a kenyérszelet-haza térképével takarták le egy vasúti megálló várótermében…
Hangtalan vacog, mert most december van, annak is a legvége. Egy századvégen, mi több: ezredvégen alig túl, egy újabbnak mondott ezred küszöbén, amely nem hozott megnyugvást, sem tisztánlátást.
December van, és annak is az utolsó napjai. Az év majd lassan átfordul egy másikba, a tölgyek és a fenyők némán, mozdulatlanul állnak a kálvária körül – és előtt. A tölgyek félkörben, a szürke égbe meredező ágaikkal és vaskos törzseikkel óvják, mintegy beborítják Krisztust a kőkereszten. Testükből palástot borítanak a mezítelen testre, a keresztre, és ennek a palástnak a melegéből jut a két latornak is. A jobb latornak meg a bal latornak. A stációk kőtetőjén hó, a földben, a kálvária földjében giliszták és vakondok surrannak, a cserebogarak meg tovább álmodják a nyár végi álmukat. A fenyők, az egykori karácsonyfák, innen, az udvaromból, fölülemelkedvén a téglafalon, egyszerre figyelik a kőkereszteket és engemet.
Hát, így vagyunk, testvérem, a kirekesztettségben. Vagyunk, és kissé szomorkodunk. Mert mi megint kimaradtunk. Úgy, mint egykoron a szemfényvesztő doni hómezőkön Elek bátyád és Jóska bátyám valahogy lemaradt a hazafelé tartók közül. Nem pontos a szó: nem le-, hanem elmaradtak ők. És velük együtt elmaradtak az évek, amelyeket az itthoniak a várakozásban töltöttek. Az örökös várakozásban, hogy egyszer csak hazajönnek, tíz év, húsz vagy akár harminc év után, de mégis megérkeznek. Szőrösen-szakállasan, csontsoványan, a vállukon a köpenyük, amelyen itt-ott a golyó ütötte és a molyrágta lyukak, a tarisznyájukból pedig előkerül a háborús szuvenír: a konzervdobozból összefabrikált ágyú, a csajka, a fakanál, és, szinte hihetetlen: egy átlőtt légelhárító golyó… De ők nem jöttek – és nem megyünk mi sem oda, ahol akár cukrászdát is nyithatnánk, mondjuk Bécsben… Ülnénk a cukrászda teraszán, jófajta kávékat szürcsölgetnénk, miközben inasaink a sokféle úri népet szolgálnák! Nagy idők nagy tanúira emlékezvén csak török kávét innánk, meg azért néha bort is.
De mi nem megyünk sehova! Maradunk ott, ahol voltunk, ahol vagyunk idestova kilenc évtizede. Mert voltak, akik ezt akarták. Mert voltak, akik ezt így akarták. Maradunk a kirekesztettségben, mert Európa, a céda így akarja. Mert ezt akarják bódultságukban a festett cafkák, a nyegle szépfiúk, azok, akik oly bátrak, hogy bátorságukban felgyújtják a szegedi dóm előtt a szalmabetlehemet, leköpik a Kossuth-szobrot, és ledöntik a sírkereszteket. Bátrak ők, nagyon bátrak!
Felétek nemrég a Tisza jegei egymást tiporva zajlottak, méteres hullámokat vetve öntött el mindent a tajtékzó víz, fölöttünk meg a légmező ólomvércsékkel volt tele. Ebben a szürkülő félhomályban próbáljuk feledni a rianó jégtáblákat és a vijjogó vércséket. Felednénk, de nem lehet, mert felnőtt ember nem feledhet. – Csak emlékezik, és emlékeztet. Akkor is, ha tudja, mint hajdan volt próféták és bölcsek, a szava most a hófödte mezőkbe kiállt.
…És tudja azt is, hogy feje fölött, a kőszürke ég mögött ott van a Tejút és a Göncöl hét csillaga, és olykor maga Gyóni Géza, a Göncöl prádés kocsisa.

Horgos, 2007. december 31.

Magyar Szó, 2012. április 23; p. 12.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf