Tornai József: Méz, dió, krizantin

Hull az égbolt széles
vakolat-darabokban. A levegő
állványai megreccsennek.
Fácánszárny, sötét orgonabokor,
a horpadt hátú dombos
jegenye szökik föl.

Madár vagy, ki utoljára röpül,
fű, esővel rég itatott
és álom, a gyümölcstelen:
nélküled is tetszhalott vagyok,
melleden is tetszhalott vagyok.
Göröngy olvad el a számban.

Feketül a lapály, mint a szén.
Nézd a híd ugrását
a levél-foltos folyón!
Hozzád menekültem,
tőled el nem futok;
álmaidé és térdedé vagyok,
nyelvedé és nyakszirtedé:
ágyékom középkorát bocsásd meg.

Ó, villanypózna-egyedüllét:
a hold öklét egy gyümölcsösbe vágja.
Megtántorodik az út.
Míg ezt a kényszerzubbonyt hurcolom
ezen a tájon, hol ősz túr föl őszt
s a házak most félredűlt sírkövek:
a nappalnak az éjszakát vissza kell adnom,
s veszélyed suhanásait.

Csak én rúghatom le a nyálkás sírlapot:
méz, dió, krizantin vagy, világ.
Visszamegyek a nyekergő kocsik közé:
tülkölés, nyikorgó reggel vagy, világ.
A fény vázai tornyokká merednek,
egy fa rámgörbül, lombja nincs,
fürdik a vakító térben,
mint én, halálos-meztelen.