Móritz Mátyás: Jelenvalóság
Tűz Tamás születésének évfordulóján
Nem szól már, elcsendesült az aki egyszer volt,
aki azóta talán gondtalan csatangol;
kurta tolla volt a tanúság, hogy ember volt,
egy ember, csilla ércből, és kemény anyagból.
Mint minden ember, ő is lassanként megolvadt,
a zord társaival, és a torz barátokkal;
akinek a szeme fölé lehellek holdat,
hogy összehasonlíthassam magam a jobbal.
Megolvadt a vassal, -a villanó ezüsttel,
mint aki pára volna, illanó és merész;
aki szembe szállt égető tűzzel és füsttel,
a nehézség tanította, hogy ez nem nehéz.
Nem hullhatott szerte, -Isten tett vele csodát,
ki a szikla oldalából forrást fakasztott;
hogy kikacaghassa ő a gonosz ostorát,
a vértje nem is volt soha falra akasztott.
A nép ellen soha nem is szegült a teste,
és úgy nyílt szét előttük, akár csak a tenger;
feltekintve az égre minden áldott este,
méltósággal, emelt fővel, és nyitott szemmel.
Az Istene minden áron összetartotta,
úgy óvta minden lépését, kerek törvénnyel;
a hitét az út szélére sohasem dobta,
hogy összebékülhessen az árnyék a fénnyel.
Szétzúzva is az Isten felé igyekezett,
zöld hajtásként ütötte fel fejét a romon;
hogy legyőzze a csontot ropogtató kezet,
és élhessen túl a földön, kék határokon.
Hogy megszülhesse magának az új világot,
kit a hit úgy nemesített, mint tűz a vasat;
utána a nap is a végtelenbe hágott,
és utána még a kárpit is kettéhasadt.
Biztos mozdulattal lendült tervező keze,
hogy megköthesse velük a rónák vad porát;
hogy elsöpörhesse a rosszat az ő szele,
úgy érte el ő az ősz hajak késő korát.
Ember volt, ahogy az Isten szellemi lénye,
aki a képviselőjeként mindig megállt;
hála, hogy ő lehetett választott edénye,
és dicsértessék, hogy egykor éppen rá talált.
2015. április 17. péntek, Budapest, Csepel