Dsida Jenő: Két vers Kuncz Aladárhoz

SZOBOR ÉS DRÁGAKŐ

Mintha Carrara bús, jégmerev és fehér
márványtömbjeiből kellene szobrodat
vésnem, – elnyugodott, drága nemes barát –
     úgy mártom be ma tollamat

s pillanatra megáll fulladozó szívem:
érdes emberi nyelv sziklakemény, komor
ősi görgetegét mint kalapáljam úgy,
     hogy bár körvonalakban is

megjelenne finom-rezzenetű szemed,
homlokod delejes íve s a ritka haj
édes fürtjeivel, selymesen és puhán?
     hát keskenyvonalú, lezárt

ajkadon hogyan, ó jaj, hogyan önthetem
itt alakba zenés lágy mosolyával és
minden titkokat oly biztosan átfogó
     s hirdető nagy igéivel?

s hol marad buzogó melled erős, meleg
dobbanása, kezed száz remekelt piciny
lendülése, melyet Petronius borult
     szemmel látna s irigykedőn?

S szellemed pazarul csörgedező, hideg
kristályhabja hová sikkad e tömbökön?
nagy szíved suhogó, förgeteges szelét,
     villám-gúnyod acélnyilát,

gyermek-hangulatod türkiszlángos egét,
mely baráti beszéd napsugarával oly
egyként záporozott mindegyikünkre, – mily
     jel jelölheti szobrodon?…

Cseng a kőkalapács, serceg az ércfúró,
zúgva-zengve repül, pattan a törmelék,
véső vés sziszegőn, omlik a tiszta kő
     porfinom szeme, mint a liszt,

s egyre fogy, kicsinyül holt alakod meredt
márvány-terve, gigász oszlopa megreped,
kőforgácsra szakad minden anyag, s romok
     szennye közt maradok magam.

…S akkor íme, sugár sejlik a csonkokon,
százfelé faragott, omlatag és zilált
márványtönk tetején szellemed élni kezd,
     szóba, kőbe nem önthető

szépségében, – a menny éteri árama
reszket át a szobán – s meztelenül csupán
lelked él: anyagot nem viselő, szabad
     lelked, mint a virág szaga,

mint a csendbemerült szók rezegő s örök
zöngehangja a szív mély rezonátorán,
mint mesék kicsiszolt, mesteri ékköve,
     mely a titkosölű, havas

márvány legközepén szunnyadozott soká
s most kitárva tüzel kék-lila-halkvörös
pompa színeiben s fellobogó ezer
     gyertya fényerejével ég…

 

IMMÁRON ÖTVENHÁROM NAPJA

Bocsásd meg nékem, édes Aladár,
hogy szép szavakba próbálom beszélni,
amin ma is zokognom kellene
s amin zokogni már-már nem tudok.
Augusztus vége. Transsylvániára
lassanként őszi felhők csüngenek,
zord díszletek bizarr tragédiákhoz,
s a gyér futóka rőtes levelére
örökké tartó, vén eső pereg…
Immáron ötvenhárom napja, hogy
kicsiny országunkból kivándoroltál.
Immáron ötvenhárom napja, hogy lehajtott fejjel járok, terheket
cipelve döbbent, fáradt lelkemen
és megrázkódva olykor meg-megállok,
mint vak koldus, akinek botja vége
gödörre bukkan ismeretlen úton.
…Mindennap négyszer elmegyek lakásod
előtt, s Fürdő utca szögletén
s elgondolom: most felmegyek megint.
A szolgáló kinéz s megkérdezi,
mint rendesen, hogy hozzád jöttem-e,
s belépve újra ott látlak nyitott
könyvvel, papírral sűrűn elborított
asztalod mellett, s meghitten fogadsz:
Isten hozott! Isten hozott, Jenőkém!…
A kávéházban üldögélve, míg
kövér tócsákat gyűjt odakünt a járda,
s az üvegen száz vízcsepp folydogál,
hosszúórákig várom, hogy benyitsz.
Eljössz, tudom, csak mindig várni kell,
eljössz, tudom, piros arccal, vidáman,
bontani kezded szürke gyapjúsálad
s mellém telepszel: Mi hír, öregem?
– miért ne lenne egyszer újra így?
Mi az a percnyi, végzetes titok,
lényegtelen, parányi változás,
ami miatt régóta megszokott
kedves dolgok nem térnek vissza többé?
Igen, tán rémlik, rémlik valami
avittas, álmos Hamlet-monológ,
mitől zsibbadtan meg-megáll a szív,
és szédületbe tántorul a fej:
Halál… elalvás… Pincér, fizetek!
…S hazafelé is véled indulok,
pislákoló fénynél, a halk esőben.
Hangos viták közt érkezünk haza,
megvárom, míg becsöngetsz, és kinyitnak,
s eltűnsz a döngő kapuszárny mögött.
S akkor egyszerre úgy látlak, hanyatt
feküdni, nyújtott lábbal, hallgatag,
lehunyt pillával, nyirkos nagy sötétben
a föld alatt, a bús eső alatt,
s hideg kezedre, szádra víz szivárog.
Megértem: többé nincs mit várni rád.
És nincs miért vidámakat beszélni.
És nincs miért verset írni. Nincs.
Többé nem hallod és nem olvasod,
dicsérő pillantásod nem jutalmaz,
tükörben többé nem próbálhatom
mozdulatod lopott utánzatát,
s egyáltalán – – oly messze vagy, olyan
érzéken túli, hűvös távlatokban,
dimenziók határain kívül,
mint életem mély, gondtalan bizalma,
mint gyermekségem kendő-lengetése,
mint félálomban csókolt régi csók.
Megindul újra könnyem. Fuldokolva
kereslek, hol vagy? S hol van életem?
S szeretném nevedet oly rémülettel,
oly vad erővel felüvölteni
az éjszakának bús esőt szitáló
sötét boltjára, oly rekedt sikollyal,
velőt-rázó iszonyú hördüléssel,
hogy hasadjanak szét a fellegek,
és induljanak meg a csillagok,
s halld meg te is fényévek távolában,
planéta-pályák száguldó ívén! –
S azután csuklón összehullva ott
a döbbenetes éjszaka hideg
csöndjében, hátha felfogom, mikor
nagy messziről, vagy tán egész közelről
szelíden, halkan-halkan válaszolsz…

                                                  1931. augusztus 17.  

szozattv


szozat a tiszta hang Gaál plakat Életmű 30 Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo