Tornai József: Vízililiomok és sárkányfüvek

Olyan szép vagy, szerelmem,
olyan nekivadultan csókolózunk
és tréfálkozunk a gyilkoló földön,
hogy én már egyre jobban vágyakozom
egy ügyetlenebb kis nőre,
kinek nem olyan szép zöld a szeme, mint a tied,
nem annyira lelkesítő a suttogása,
a bőre iszonyúan más illatú,
vaskos combjaival is zavarba hoz,
de félek tőle, ha levetkőzik:
hátha elrontom az élvezetét,
mikor már semmise számít:
az ember beleveti magát a hús szakadékába,
amit nem lát, nem ismer,
csak érez, végre érez,
idegcsápjaival simogatja egy msik test
önkívületben hullámzó páfrányerdejét:
azt a közös reszketést kívánom,
azt az elgyöngülést, a szigetről-szigetre
pusztító futótűz-lángot:
attól még szikrázóbb lesz a nevetésed,
ahogy az ágy előtt ide-odahajolsz
és áthúzod fejeden az új nyáriruhád
vízililiomait és sárkányfüveit.