Szabó Dezső: Kálvinista legenda

A fák dideregve futottak el a vonat mellett. Futottak a fagyos rögök, a tört kórójú tarlott mezők, a sápadt halmok. Mintha a halál csordája volnának s hátul hosszú, fekete ostorral kergetné őket egy akolba a könyörtelen pásztor.

Hárman ültek a harmadosztályú kocsiban. Egy sárospataki borvigéc, aki Nagyváradon ült fel s azóta vastag bőrszivarát szopogatja. Egy örmény, aki a fűtetlen kocsiban hol a kezeit, hol a lábait rázza s azt hiszi, hogy a rázott hideg, meg ráadásul a fáradtsága kevesebb baj, mint a heverő fázás. De talán így teszünk mindnyájan, talán az élet rohanó vagonjában is azért rángunk, vitustáncolunk hitet, tagadást, politikát, festményt, drámát, filozófiát, háborút és békét, hogy az állomásig ellopjuk magunk az örök semmi hidege elől. Az örmény különben disznókereskedő volt, minden ujján aranygyűrű, nyakán piszkos, zsíros kendő. Azonkívül nagy pocakja volt s ha egy percre pihent atomjai mozgósításában, ezt ismételte magában: – Édes Mária, segíts meg, édes Jézusom, ne hagyj el.

A harmadik Köblös Áron tiszteletes úr volt. Egyenesen, mozdulatlanul ült a piszkos fapadon, mely még mutatta a bomlott emberiség rángásait. Hatalmas termetével ülve is úgy látszott, mintha állna. Tisztes ősz haján kis fekete házisapka volt. Nyugodt, fájdalmas, szép férfiarcát ősz szakáll kerítette. Köblös Áron tiszteletes úr pap volt, igazán pap, mindig és első látásra is pap. A palástot bárhol a vállára látta az ember, ha nem is volt rajta, a fekete kötésű bibliát kezeibe, az örök vigasztalás igéit nyugodt, szánó ajkaira. Ült, ült Köblös Áron tiszteletes úr és fájdalmába nézett.

Köblös Áron tiszteletes úr egy megbújt kis háromszéki falunak volt a papja. Huszonhárom éves gyerekember volt, mikor megházasodott s tizennégy évig élet az asszonnyal tiszta, boldog házaséletet, mely mindenkibe, aki belélegzette a csendes parókia levegőjét, a tisztaság és egyszerű boldogság vágyakozását vitte. Akkor az asszony meghalt. Hirtelen, orvul vitte el valami különös betegség. Nagy árnyék borult a tiszteletes úrra és életének csak három sugara maradt: két fia és kötelessége. Nagyon atyja volt e két fiúnak a tiszteletes úr, de a szívéből mégis maradt annyi, hogy beborítsa vele az egész falut, mikor fújtak a nyomúságok és havaztak a kétségek. Az egyik fia, Mózes, papi pályára ment, már végezte a teológiát és segédpap volt a lécfalvi öreg tiszteletes mellett. Ő volt a harminckettedik pap a Köblös-családban. Másik fia, Domokos, orvosnak ment, hogy a két főrészből álló ember másik felének legyen gyámola bátyja mellett. Ő is éppen utolsó szigorlata előtt állott. Akkor a keresztény Franciaország s a nagyon keresztény Anglia így szóltak a pogány japánokhoz, a Konfucius vallását követő kínaiakhoz, a dugóhúzót imádó gurkákhoz, a buddhista és bráhmanista indusokhoz, a nadrággombhoz zsolozsmázó ázsiai fajokhoz: – A keresztények istene azt akarja, hogy minél több németet és magyart pusztítsunk el. Gyertek, segítsetek és nektek adjuk dugóhúzókat, nadrággombjaikat és teheneiknek a vizeletét. – A legkeresztényebb Németország pedig azt izente a mohamedán törököknek, a keleti bolgároknak, a római katolikus, görög egyesült, görög nem egyesült, református, lutheránus és unitárius magyaroknak, hogy Anglia és Franciaország téved, mert a keresztények istene azt akarja, hogy minél több franciát és angolt könnyítsünk meg az élet terheitől. Jöjjenek hát segíteni, ő elveszi azoknak bányáit, gyárait, terményeit, bútorait, segítőtársainak pedig melegen fog gratulálni. Erre aztán a megváltott keresztények egymásnak mentek: lőtték, szúrták, gázmérgezték, pörkölték, idegsokkozták egymást és a sok százezer szép fiatal magyar legény közt a tiszteletes úr két fia is idegen rögök közé romlott idegen kenyér termőföldévé.

Óh, milyen csapás volt ez a két egymás után beütő hír a tiszteletes úrra. De a jegenyének termett férfiú nem ingott meg fekete balta csapásaira, a lelkek árbocának termett lélek nem roppant meg Isten súlyosabbik keze alatt. Minél mélyebben szántott belé a fájdalom, annál fakadóbb bőséggel jött belőle a jóság. A tiszteletes úr nagy szenvedése jó kenyér és mindennapi vigasztalás volt a falu nyomorultjainak.

Aztán a nagy szenvedések után jött az egyetlen nagy szenvedés. A falut, ahol a tiszteletes úr ősei háromszáz éven át szántották a lelkeket, a háromszéki síkot, ahol vértestvérei ezer éven át szántották a rögöt, Erdélyt, az árva faj egyetlen lélek szerinti otthonát elöntötte az idegen. Hogy zokogott, könyörgött, hogy erősített most az Ige a Köblös tiszteletes úr szájában! Minden fájdalomnak volt húrja a szívében s a falu erős volt a tiszteletes úr szívével és belekapaszkodott Isten igazságába a tiszteletes úr szavaival.

Egyszer aztán az oláhok azt mondták a tiszteletes úrnak, hogy a parókián, mely háromszáz évig volt őseinek otthona, hogy a faluban, ahol a lelkek a Köblös nemzedék lelkétől voltak emberi lelkek, hogy a falusi temetőben, melynek minden második röge Köblösből hamvadt össze: nincs joga lennie, hogy takarodjék Erdélyből. A falu sírt és Köblös tiszteletes úr vette ősei bibliáját, zsoltároskönyvét, egypár kedves emlékét és legszükségesebb cókmókját s felült a vonatra.

A vonat ment s a tiszteletes úr fájdalmában mind ott keringett, szaladt a háromszéki falu. Néha bejött az ablakokon és odatartotta a tiszteletes úr elé fejfáit, templomtornyait, ismerős jegenyéit, hogy azok gyöngéden érintették a lelke lombjait. Ilyenkor mintha sikoltás szakadt volna fel a távolból: ne hagyj el! ne hagyj el!

Köblös tiszteletes úr nézte, nézte a fájdalmát és két kezére fogta a Jézus szomorú arcát. – Oh, legyen jó a te legnagyobb szenvedésed az én szenvedésemhez! Oh légyerőm a megpróbáltatás fekete napjaiban! – sóhajtott Köblös tiszteletes úr.

Katedrai nagy ünnepélyesség öntötte el. Termete még egyenesebb lett, még inkább állott ülő helyzetében. Jöhetnek e világnak gonoszságai, felzúdulhatnak ellen a sötét vizek habjai: ő áll és magasra tartja kezében a bibliát. Nagy zúgású orgonasípok zendültek fel a tiszteletes úr lelkében.

És mert a jó Isten játékörömöket ad az ember gyermekének a legnagyobb szenvedésben is, lelke távoli búvóhelyein halkan jólesett fájdalmának méltósága. Látta, amint Budapestre érkezik és ott az ország szívében testvérek ezrei fogják körülbámulni kiötlő mártíromságát s ölelkező szívek serege fog tábort járni körülötte. Nagy, szélesszárnyú szavak repültek fel a tiszteletes úr fájdalmából, mint őszi darvak az oszló éjszakából: – Kedves testvéreim az Úrban, én többé nem vagyok én. Élek, többé nem én, hanem él bennem a megrabolt, megsebzett Erdély, hogy az Úr igénytelen szolgájának szájával kiáltsa felétek: könyörüljetek rajtam, szabadítsatok fel!

Végre nagy lassan becammogott a vonat a Keleti pályaudvarra. Kedvetlenül, húzódva tette ezt a vén vasbölény, látszott: hogy ismeri Budapestet. Az utazó nép kicsurgott a szürke csarnokba s nagy szomorúság folyta be a tiszteletes úr szívét. Mindenki rohant a maga sírja felé s a lökdösődő, köpdöső, lefetyelő embervárban nem volt szív a tiszteletes úr tárt szíve számára, nem remegett meg senki az ő tragédiája mellett.

Kis batyujával felkapaszkodott egy villamosra és átúszott rajta a reggeli Rákóczi úton, mely a legirtózatosabban Budapest s a legríkatóbban nagyváros. A Ferenciek terén leszállt s régi felrándulásai szokása szerint a Központ kávéházba ment reggelizni. Már kilenc óra volt s a kávéház tele volt emberekkel. És mikor a tiszteletes úr egyenesen, palástot tartó ünnepélyességgel belépett a kávéházba, egy fej sem fordult feléje, egy szem sem fényesedett meg, egy szív sem mondta: itt a pásztor. A tiszteletes úr percekig nézdelt, hogy hova üljön le. Végre leült egyik szegletbe, szembe az Egyetem utca reggeli rohanásával. Erdélyi hangossággal szólt oda az egyik pincérhez:

-  Hozzon, barátom, egy csésze forró kávét. De jó legyen, erdélyi menekült református pap vagyok.

A pincér mekegett egy krem-mé sűrűsített kéremet és tovább loholt, mintha az üdvössége farkát fogná. A tiszteletes úr szétnézett: nem gyúlnak-é szemek feléje kijelentése nyomán? A mellette lévő asztalnál két idegen nemzetiségű valutakupec vitatkozott. Egy nagy asztal körül írók ültek s valami modern irodalmi téma ótvarosodott ki rájuk. Egy másik asztalnál egy újságíró tűnődött, hogy ma, még egyszer, utoljára, kitől kérjen kölcsön. Mellette egy borotvált zsidó és egy szakállas oláh cirkalmazták ki egy általuk indítandó keresztény-magyar nemzeti lap üzleti előnyeit. Mögöttük egy szlovák drámaíró írt turáni indulót, melynek rímei úgy összezörögtek, mint azoknak a fazekaknak a cserepei, melyekben ősei drótja tartotta össze a lelket. És senkinek sem volt senkije a tiszteletes úr, senki sem látta meg benne a mártír papot, a fölfeszített Erdélyt.

Nagy keserűt nyelt a tiszteletes úr. Didergett a szíve, amint a forró kávét itta. És látta Jézust az olajfák hegyén, az alvó tanítványok behunyt szíve mellett, az embertelen természet hideg elhagyatottságában. – Óh adj erőt, Uram, a te feltámadott haragodban! – könyörgött magában a tiszteletes úr.

Pedig ez még csak egy cseppecske volt a keserű pohárból: a súlyos, telt kehely ezután következett. Nagyon kevés pénzzel jött fel a tiszteletes úr: otthon a falu nyomorúsága előtt nem volt szíve gyűjteni. Bekopogtatott mindenüvé: minisztériumokba, bankokba, iskolákhoz, könyvtárakba, hogy adjanak valami alkalmazást. Ő még erős és dolgozni akar. Nincsenek igényei, csak a mindennapi falatot karja becsületes munkával megkeresni. De a sokéves nyomorúság, a sok jajgató seb kiszüretelt az emberekből minden szánalmat. Zárt szívekre és eltaszívó arcokra talált mindenütt a tiszteletes úr. Mikor a fájdalom láthatatlan palástjával a vállán, széles, zengő szavakkal adta elő a nagy tragédiát, melynek ő is egy szélbekapott pelyhe, unott mosolygással szakították félbe: – Tudjuk, tudjuk, tiszteletes úr, ilyent hallunk naponta ezerszer. Mert mindenki Pestre tolul mártírnak, nincs senkinek türelme otthon egy keveset nélkülözni.

A tiszteletes úrban nőtt, nőtt egy nagy zokogás. Mikor aztán már annyira megdagasztotta, hogy félt, hogy az első rossz szó szúrására ki fog fakadni belőle az emberek előtt, nem ment többé senkihez. – Az Úr kezeiben vagyok, teljesedjék az ő szent akarata – mondta magában. És a régi szent szavak nyugodttá simították megbarázdált lelkét.

Egy szerencséje mégis volt. Egy ismerős székely cselédlány, aki Budán a Dezső utcában egy villában szolgált, bepártfogolta a tiszteletes urat a házmesternél. A pincelakások mellett volt egy zug, melyről mindeddig nem tudták eldönteni, hogy pince-e vagy szoba s ezért üresen állott. A világosság felülről jött belé egy tenyérnyi ablakon, padlója levert föld volt. Ide tett be a házmesterné egy irgalmatlan ágyat, egy megvedlett fenyőfa szekrényt, egy síró asztalt s egy paralitikus széket. Az asztalon egy fájós nyakú petróleumlámpa is volt, mert ebbe a szögletbe nem jutott villany. A falba ütöttek vagy hat szeget függő ruháknak. Köblös tiszteletes úr még talált egy sóhajtást magában. – Az Úr mindenütt velem van – mondta. És úgy érezte ezt az új szomorúságot, mintha a mögötte álló Isten szelíd érintéssel mondaná: – Ne félj, fiam, én is itt vagyok.

A pinceszobáért havi kétszáz koronát kellett fizetnie. Kiszámította, hogyha mindennap a legszükségesebb táplálékot veszi magához és nem dohányzik többé, pénze még két hónapra fogja futni. Az öreg bibliát s a zsoltároskönyvet kitette az asztalra, palástját és papi süvegét felakasztotta az egyik szegre. És mindjárt nem volt olyan rideg e szoba, mert az Úr lelke ott lebegett az anyag szomorúságai fölött.

Minden reggel hat órakor felkelt, Imádkozott és halkan elénekelt egy-két zsoltárt. Ez volt a reggelije. Aztán elsétált a szomszéd Gellérthegyre vagy a Sashegy nyugati lejtőire. És ilyenkor mindig Erdélyt rajzolta elébe a kékfalú távolság. Sétált egészen kilenc-tíz óráig. Akkor hazament és jóságos szép textusokhoz prédikációkat írt. Olyan végtelenül jólesett ez, olyan nélkülözhetetlen volt ez neki: minden megbántott papi méltóságát, megcsúfolt emberi szenvedéseit kárpótolták a szép szélesszárnyú istenes mondatok. Pont délben elment a közeli Bleicher vendéglőbe, ott megevett egy tányér levest, egy főzeléket feltét nélkül és két kenyeret. Délután megint sétált és megint írt. Este otthon vacsorált: vett egyszerre egy kiló szalonnát és azt fogyasztotta vékony szeletenként. Azután bibliát olvasott, imádkozott, zsoltárokat dúdolgatott és eltette magát másnapra. A villa úri lakosai mosolyogva nézték a tiszteletes urat. – Milyen kopott – mondta az egyik. – Milyen különc, hogy pap létére pincében lakik – mondta a másik. – Azt mondják, hogy vegetáriánus, – mondta a harmadik. Ezek után a mondatok után aztán megszokták a tiszteletes urat, mint akit végleg elintéztek.

Így telt el a hónap és akkor a tiszteletes úr költségvetésébe egy váratlan mennykő csapott. A kezdő tél összeráncolta homlokát, új nyomorúság-folyót zúdított a pesti nyomorúság tengerébe. A tiszteletes úr meghűlt. Berekedt hangszálai alig tudták követni a zsoltár rezdületeit. Muszáj volt egypár szál fát, egypár kiló szenet venni. Aztán egy kis meleg tea is kellett a köhögésére.

Egy este, mikor egy pakk gyufát vett a tiszteletes úr a kereszt-téri szatócsnál: utolsó koronáját adta ki.

Aztán jöttek a szomorú szemlék a cókmók eladhatóságai fölött. S mert a tiszteletes úr szégyellte odavinni a jobbik nadrágját, a tűrhetőbb cipőjét az ócskáshoz, a házmesternek kellett a bevétel egyik részét adnia. Most már csak délben evett a tiszteletes úr. Este megtoldta énekét két-három zsoltárral. Ez volt a vacsorája. De már keveset sétált.

Minél nagyobb volt a nyomorúsága, annál képtelenebb lett arra, hogy az emberek elé vigye tragédiáját, hogy mégegyszer kitárja kezeit a könyörtelen szívek felé. – Az ég madarai, a mezők liliomai sem kéregetnek, majd el leszek én is valahogy – nyugtatta meg magát.

Lassanként az öltözetét is mindjobban kiverte a nyomorúság, mint penész a szegények falait. Most már csak szürkületkor sétált ki. Félt, hogy nyomorúsága, mint a Memmon-szobor, jajgatni fog a nap sugaraira. Most már kevesebbet írt, de több bibliát olvasott. Néha éjjel arra ébredt fel, hogy zokogó ismétlésbe jön ki a száján: – Én Istenem! Én édes Istenem!

Csak azok a megismétlődő irtózatos választások ne lettek volna, hogy mit adjon el kedves holmijai közül. Mikor tudta úgyis, hogy lassanként mindent el kell adnia. El az édesapja öreg ezüstóráját, el nagyobbik fia kedvenc öltözetét, a kisebbik fia orvosi könyveit, mindent, ami egy darab múlttal lett szíve egy-egy darabjává. Néha két-három napig nem evett, míg el tudott szakadni egy ilyen tárgytól. De mert Isten olyan furcsának teremtette képe mását, hogy annak állatokat és növényeket kell magába gyúrnia, hogy tovább is Isten képmása lehessen, hát el kellett adnia mindent.

Egyszer aztán a tiszteletes úr összes vagyona három tárgyból állott. A bibliából, a zsoltároskönyvből és fakult jegygyűrűjéből, melynek párját hű társa levitte magával az erdélyi rögök alá.

Már két napja ne evett a tiszteletes úr. Ült, ült a biblia előtt, úgy fogta az öreg jószágot, mint elkapott hajós az evezőt. Vagy az ágyán feküdt és hosszú, néma hívásban hívta az Istent. Attól nem félt, hogy a bibliát vagy a zsoltárt eladja. Hogyan is volna lehetséges, hogy egy református pap eladja az Úr könyvét s a tisztító énekek szent gyűjteményét! Hiszen megnyílna a derült ég és villámot küldene rája, megrepedne a föld és mélyére nyelné, megrendülnének a világ négy sarki és elzúznák. De a gyűrű, a gyűrű! Óh, ha az éhség odatöri morzsájában, hogy azt is eladja!

A negyedik nap estéjén már nagyon erőtlen volt a tiszteletes úr. Úgy ruhásan feküdt az ágyon. A torka égett, a feje zúgott. Látta, amint otthon a felesége friss kenyeret szel holt gyermekeinek. Bement orrába a kenyér meleg szaga s ez úgy megcsavarta a szívét, hogy átcsordult belőle a könny a szemeibe. Aztán elszunnyadt. Álmában felesége fehéren, jóságosan könyörgött: – Add ide, Áron, a gyűrűmet, add ide!

Riadtan ült fel a tiszteletes úr. Sötétség volt a szobában és sötétség volt a szívében. Felesége hangja még ott csengett könnyesen fülében, mintha meleg vonaglását még itt tapintaná a fekete levegőben. – Atyám, atyám, miért hagytál el engemet! – zokogta a tiszteletes úr.

És akkor egy nagy elhatározás vitt erőt a tiszteletes úr tagjaiba. Begombolta hosszú, kopott atilláját, felöltőjét már rég meg kellett ennie. Feltette papi süvegét. Soha ilyen egyenes nem volt a tiszteletes úr. A tiszta szenvedés királyi ékes palástot adott rája. Kilépett az éjszakába.

Már úgy tizenegy felé járhatott az idő. Üresek voltak a budai utcák. A lámpák vacogtak a hideg éjszakában. Az alagút előtt egy sétálórendőr kopogott. Köblös tiszteletes úr a Lánchídnak tartott.

Elért a Dunához, ahol hideg fénnyel verték a lámpák az éjszaka fekete hátát. Felment a hídra. Egészen a közepéig ment, hol a híd oldala kis teraszba kanyarodik ki. Ott megállott s felnézett az égre.

Az ég derült volt és csillagos és nézte magát a víz széles árjában. Derülten, szánalom nélkül gyönyörködött magában, mert nem volt benne semmi emberi, ami megértse az emberi szenvedést. Köblös tiszteletes úr lehúzta ujjáról a gyűrűt.

És akkor felzokogott a könyörtelen csillagok felé: – Én édes Istenem, te látod, hogy mindent lekövettem, hogy erős legyek. De véges emberi lény vagyok és gyenge a test. Érzem, hogy ha még egy napig éhezném, eladnám holt feleségem ereklyéjét, mely örökre egymásnak jegyzett el bennünket. Eladnám azért, hogy egyem, eladnám a test, a gyomor öröméért. Én meghallottam a te szavadat, a te tanácsodat, Istenem. Íme, rád bízom a gyűrűt, ledobom a vizek mélységei alá, hogy szentségtelen kéz soha meg ne szennyezze. Édes jó feleségem, ugye jól teszek így?

Megcsókolta a gyűrűt és az már hullott az omló vizek felé. Röptében megcsillant rajta egy villanysugár, aztán gyönge zaj volt a habokon, mint haldokló gyermek csuklása, mint fojtott zokogás szisszenése.

Nyugodt léptekkel, nyílegyenesen ment haza. Mikor szomorú odújához ért, belülről bezárta az ajtót. Akkor felvette bő szárnyú papi palástját, feltette papi süvegét is. Az asztalt az ágy mellé taszította, hogy a nyitott biblia és a zsoltároskönyv halálig őrt álljanak az Úr szolgája mellett. Palástosan, papi süveggel feküdt fel az ágyra. – Legyen meg a te akaratod! – mondta szelíden.

Két napig nem látták künn a tiszteletes utat. De e két napon mindegyre halk zsoltár reszketett fel a föld alatti lakásból. – Milyen furcsa ember, – mondták a lakók.

És íme a harmadik éjszaka nagy csoda történt. A villa lakói mélyen aludtak. A méltóságos Pungurné éppen azt álmodta, hogy a férje fején az ő minden egyes hűtlenségére egy-egy szarv nőtt ki s a férje őserdővel a fején indult az üldözésére. A Schwarz nagyságos úr, a háziúr, aki aznap este egy fél hízott libát magába gyúrt, álmában libazsírral kente be a Gellérthegyet és lenyelte. A házmesternek álmában húsz keze volt, eggyel nyitott kaput és mind a húszba kapott egy koronát. És mindenik alvó álommal foldozta élete lyukas valóságát, mikor egyszerre csak csoda történt. Az éjszakát hatalmas ének szárnyai verték fel. Falon át, sötéten át, álmon át zúgott az ének:

-  Tebenned bíztunk eleitől fogva…

Mintha roppant orgona zúgása lett volna. Mintha minden emberi lélek egybeölelkezett volna, hogy felzúgja urához az elhagyatott ember örök hívását. Mindenki felriadt: a hang hívott, mint sürgető parancsolás. Az ébredő lakók magukra kapták a kezük ügyében levő ruhát és siettek a hang után. Futottak a méltóságos urak és a méltóságos asszonyok, a nagyságosok, a tekintetesek, a cselédek, a házmesterek. Még a sánta Mosó Lidi is futott, pedig az csak egy szegény félkegyelmű padlósúroló asszony volt. De mikor a pincelakás elé értek, már mély csend volt. Próbálták benyitni a tiszteletes úr ajtaját, de be volt zárva belülről. A házmester irgalmatlan nagy behemót ember volt, neki a vállát az ajtónak s már nyitva volt a szoba. És íme a lámpa éget az asztalon az Úr nyitott könyve mellett. És papi süveggel a fején, palástosan, mellén összefont karokkal feküdt ágyán a tiszteletes úr. Az emberek lábujjhegyre álltak s úgy vették körül a holtat. Csak hallgattak: nézik, nézik az alvó tiszteletes urat. És íme a halott előtt, a biblia előtt, a mérhetetlen emberi nyomorúság előtt a sokféleképp harapó, sokféleképp csókoló embereknek mind egyforma szíve és egyformán látó szem lett. És amint nézték, nézték tikkadt szemmel a holt papot, megsoványkodott testén lassanként öt seb nyílt fel, ősz haj körül gyenge világosság serkedt, arcárra felmerült az az arc, mely minden emberi szenvedés arca.

És akkor a lakók mindnyájan, a méltóságosok, a nagyságosok, a tekintetesek, a cselédek, férfiak és nők, gyermekek és felnőttek, még az egylábú Mosó Lidi is, zokogva borultak térdre és dicsőséges nagy testvéri imában ölelkeztek emberré a végtelen emberi szenvedés előtt.

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf