vitéz Somogyváry Gyula: A vezér
Legenda jár… A muramenti erdők
borongó árnyán bujdosik a bánat…
Nem szabad sírni hangos zokogással,
csak esténként a csöndes éjszakának
panaszkodik a vasravert remény.
De lám a szívek titkos rejtekén
kelnek a vágyak, repülnek, szállnak,
sűrűsödnek s hangjuk is támad
s csuda-reménység jár a nyomába
e diadalmas új legendának.
Akkor is így volt. Ínséges idő.
Rabláncát rázta az árva magyar,
földúlt faluknak tüze égig lángolt
s milliók ajkán sikongott a jaj.
S mikor elhagyott minden jóremény:
Muraköz felől felvillant a fény
és jött a költő, harcot énekelt,
lantverő jobbja hős kardot emelt,
amerre lépett új sereg támadt
s ragyogó fényét dicső kardjának
egész világ csodává nézte,
s mint kit az Isten küldött le nékünk,
úgy járt utána hű magyar népe…
Azóta eljárt a szárnyas idő.
Háromszáz évnek árnyéka fénye,
boldog napok s nehéz korok
suhantak el a múlt idők ködébe.
És ránk szakadt az új csapás-özön.
Gazok s bolondok játékszere lettünk
rabszíjra fűzték drága véreink
s halálharangja kondult meg felettünk.
S mikor vízzé vált erünkben a vér
s reményünk eltűnt átkos dermedtségben
a Tisza partján feltűnt a vezér.
S mint az a másik, aki egykor régen
a Muraközben bontott lobogót,
az új vezér is sereget varázsolt,
a semmiből s amint a riadót
ott megfuvatták, egyre nőtt a tábor.
Egy nemzet ébred fel a kürt szavától!
S most jár előttünk s mi megyünk utána
ujjongó hittel, hiszen bármi ér:
el nem veszünk, mert csillag jár előttünk:
Istentől küldött új magyar vezér.
1920