Márai Sándor: Cassovia
(Metszet, 1928)
A spájzban szőlő lógott és dió,
A Hradován méterre állt a hó.
Egyszer Rákóczit hozták haza reggel,
Kézenfogva vitt apám a menettel.
A dóm úszott a ködben, mint egy várrom,
Valami nagy és biztos e világon.
Kapuja fénye ködös és opálos,
Körötte él halkan a kicsi város.
S a püspök egyszer kis, puha kezével
Megsimogatta arcomat a réten.
Egyedül sétált, vagy egy kanonokkal,
Bojtos kalapban és egy görbebottal,
Mint egy igazi pásztor, aki kémlel,
Hogy báránykái nem futnak-e széjjel?
Jaj, hol a pásztor és hol a nyáj is?
Május végén a bankón volt majális.
(Csak így tudom már, rímbe rakva, mint a
Játékkockán a képbe rakott minta,
Kirakni rajzod, régi Kassa, álom,
Fakult kis rajz e vad, színes világon.)
Fakult kis rajz, a színe mit se hoz ki,
Itt baktat a sánta kovács, Kukovszki,
Úgy járok én e hanyag rajzban, kedves,
A rajz még tustól s könnyeimtől nedves.
Hová kallódott íz, szín, illat, emlék?
Van is, már nincs is, élet még, s már emlék.
Ami íz volt és illat, ennyi már csak,
Valami szédült és gonosz varázslat.
Félsz áthajolni párkányán e görnyed
Toronynak, miben élsz, mert lenn a szörnyebb
Lomtárban, mint ütött szemét, hevernek
Kedveseid, emlékeid, s a dermedt
Távolban úgy néznek, mint régi képen
A halottak – szörnyű penész a képen,
Évek penésze, piszok és szemét!
Már elfeledtem barátom szemét.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Ennyi maradt csak, mint marad a vesztett
Városról néha együgyű fametszet.
1928