Fekete István: A bárány

A bárány húsvét előtt nyolc-tíz nappal szokott előbukkanni, valami különös és tüneményes módon. Néha a kerekeskút mögül lépegetett elő, néha a tornácos folyosó végén jelent meg, néha pedig Görbic Pista bácsi jött be reggel, mondván:
- Egy ksibárány kéretődzött hajnalban az istállóba… hát beeresztöttem…
A hajnali jövevényt – természetesen – azonnal látni akartam.
- Majd, ha tejet megittad…
Egy valódi kisbárányért mit meg nem tesz az ember, azaz a gyerek… hát behunytam a szeme, mert ha már nyelni kellett az utálatos folyadékot, legalább látni nem akartam…
- Töröld meg a szád is…
Megtöröltem… és mire a „Gang”, azaz a küldő folyosó végére értünk, már el is feledtem a szülői akadékoskodás keserűségét, mert kezem megmelegedett már Pista bácsi hatalmas markában:
- Fehér? – kérdeztem.
- Mint a hó…
- Nagy?
- Hát akkora nincs, mint a cigányok szamara… de szép kisbárány…
És mentünk az istálló felé, ami talán ötven lépésre lehetett, de nekem a világ végének tetszett.
- Csak lassan – mondta Pista bácsi – hátha megijed, aztán a lovak közé fut… még agyonrúgják…
Ettől a gondolattól a szívem olyan vad vágtába kezdett, hogy nem is hallottam az ajtó nyikorgását, de aztán kinyílt végre és az istálló közepén ott állt kétségbeesve, tanácstalanul, elanyátlanodva egy szomorú kis fehér bárány.
- Bee – mondta szomorúan és rám nézett, mintha azt mondta volna: hol az anyám? Mért nem jön az anyám… hová tettétek az anyámat? És éhes is vagyok…
- Na, menjünk beljebb – mondta Pista bácsi – az ajtót be kell tenni, mert megfáznak a lovak…
Betettük hát az ajtót és csak álltunk – amíg megszokta a szemünk a homályt – aztán lassan odamentem a kisbárányhoz. és leültem melléje a földre.
- Bari… Barikám – és Pista bácsira néztem engedélyért, mert azt már tudtam, hogy minden állat irtózik a megfogástól.
- Megsimogathatja… a juhász gyerekeivel még játszott is…
- Bari… Barikám… – simogattam a kisbárányt – egyél Barikám… hozok cukrot is.
- Fenét! – mondta Pista bácsi határozottan – inkább egy kis tej kellene neki, de – és öreg barátom komoly figyelmeztetéssel felemelte mutatóujját – nem én mondtam… érti, ugye?
- Persze – mondtam és apámra gondoltam, de mintha a bárány kívánsága erősebb lett volna és erősebb is volt, mert felkeltem és azt mondtam:
- Kérek neki tejet!
- De nem én mondtam! Érti? – és Pista bácsi nagyon komolyan nézett rám, én pedig összes kurázsimmal reszketeg lábaimban felmentem a reggelizőasztalhoz és azt mondtam:
- A kisbáránynak tej kellene… talán cukor is…
- Ki mondta? – kérdezte apám elkomorulva – Pista bácsi?
- Vinkó Borcsa néni – mondtam bátran – mert ez igaz is volt. Borcsa néni nagymosásnál mesélte, hogy egy kisbárányt cuclival és édes tejjel neveltek fel, mert elpusztult az anyja…
Apám nehezen nyelte le a mérgét, de – lenyelte… és utána hosszú csend lett a reggelizőasztal körül, én pedig csak álltam, bár ingott alattam a padló és a könnyek már összefutottak szemem sarkában.
- Kérj a konyhában – mondta végül apám komoran és a hátamon éreztem, hogy utánam néz… de éreztem, hogy édesanyám is utánam néz és ez megnyugtatott.
A kisbárány aztán szépen nevelődött, de ez kizárólag az állatorvos bácsinak volt köszönhető, aki leíratta nagyanyámmal a kisbárány étrendjét, amit aztán én pontosan betartottam.
És egy két nap múlva, reggel apám nyitott be nagyanyám szobájába – akivel egy szobában aludtam – szokatlanul csendesen:
- Alszik a gyerek? – suttogta – Hát hagyja aludni, édesanyám és ne is engedje ki nyolc óra előtt. János hétre küldi a másik bárányt… a fene látott ilyen nyúlszívű porontyot…
Én tehát „aludtam”, de a „nyúlszívű poronty” kissé rosszul esett, bár magam se értettem, hogy amíg a csirkék és kacsák lenyakazását szinte érdektelenül néztem, a hízó kétségbeesett rivalgása alig érdekelt, annak a kisbáránynak megölése szinte kétségbeesett irtózattal rázta meg egész gyermeki valóságomat. Nem értettem, de éreztem a megmagyarázhatatlan valóságok egymástól való irtózatos távolságát.
És pár nap múlva, a padláson járva az sem érdekelt, hogy egy friss báránybőr lógott volna a padlás homályában, amihez semmi közöm nincs, a tulajdonost nem ismeretem és soha nem nézett rám szinte szeretettel a türelem, az ismerősség vagy a félelem riadt, tiszta gyermeki szemével.
De az élő báránnyal annál melegebb barátság kezdett kialakulni köztünk, hiszen éntőlem kapta az édes tejet és mindent, ami a kis jószágnak az életet jelentette.
Hosszas tűnődés után Tódornak „kereszteltem” és nagyanyámnak reggel, még felkelés előtt, el is mondtam, hogy Tódor már érti a nevét és hívásomra úgy jön, mint a jólnevelt kutya.
Nagyanyám nem lehetett jó hangulatban, mert azt mondta: hogy „Érti a fenét egy buta birka…” s ezért nagyon meg is sértődtem… és elhatároztam, hogy a Szent Antal szobrot kiállítom a kis stelázsi szélére… ami elég magasan volt a falon. Nagymama felnyúl az imakönyvéért, meglöki a Szentantalt… és puff!…
Nagymama azonban ezen a szép nagyszombati napon – amint már említettem – nem volt imádságos hangulatban, vagy csak úgy könyv nélkül imádkozott, mert a kegyes Szent állt, mint a kőszál és később, belátva tervem aljasságát, bocsánatot is kértem tőle, s úgy éreztem, a nagy Szent meg is bocsátott, hiszen nagyapám is tőle kapta a nevét, bár nem lett szent, tehát meg is házasodott, amit nagyon bölcsen tett, mert akkor ki írta volna meg ezt a kis történetet?…
Később tehát nagyon illedelmesen megkérdeztem, hogy felkelhetek-e, s miután éreztem, hogy nagyanyámat a jólneveltség eme magas foka erősen meghatotta, egészen felületes mosakodás és öltözködés után engedélyt kaptam Tódor meglátogatására.
Szép, langyos tavaszi délelőtt volt, tehát Tódort kivittem a kerbe, mint egy főúr az agarát, és nagyon kellemes séta után visszaballagtunk az istállóba. Közben azonban apámmal ia találkoztunk, aki nagyon meglepődött jó magaviseletem eme magas fokán.
- Na, látod, mondta, tudsz te rendes gyerek is lenni…
Mivel pedig ennél nagyobb csoda már nem történhetett, és a déli harangszó is már a levegőben volt, már megmostam a kezem, mert a levegőben volt a bűvös szó is, hogy tálalva van! Ebéd végeztével pedig apám azt mondta:
- Majdnem elfelejtettem. Az ö9spörös bácsi üzent, hogy a délutáni körmenetben légy ott te is nagyanyáddal…
Hát – ott is voltam! Közvetlenül a baldachin mögött és erősen fogtam nagyanyám kezét, és nem vettem le szemem az arany szentségtartóról, amelynek ostyájában ott van a földreszállt és az emberek által megfeszített szelíd és békés, örök Isten.
A falu utcáján már az alkonyat járt, de zengett az ének és elszállt a házak felett, a kertek felett, ki a szabad mezők felé, ahol bontogatta már szárnyát a hűvös, szürke alkony.
Fogtam, egyre erősebben fogtam nagyanyám kezét, mert öspörös bácsi felemelte az Oltáriszentséget, és letérdeltünk mi is, mert körülöttünk elhallgatott az ének, és mintha elkaszálták volna – porba hulltak mind az emberek.
És ekkor úgy éreztem, a harangok mintha ujjongva felkiáltottak volna, mintha zengésük összeölelkezett volna magasan, fent az ég alatt, mintha soha többet el nem hallgatnának… és talán ezért van, hogy ha arra a hatvannégy év előtti feltámadásra gondolok, azt a simogató, boldogító, ujjongó zengést – ma is hallom.