Zilahy Lajos: Egy gyermekkori fényképre

Te kisfiú, kit most e régi képen
Egy drága, vén albumban láttalak,
Ki messze vagy és boldog halott vagy már,
Halott porodban most is áldalak!
Úgy nézelk el, oly hosszan és oly fájón,
Ahogy a holtak arcát szokták nézni.
– Ki most az arcképed kezébe vette,
Tudod-e kisfiú, ki volt e férfi?

Ez én vagyok. Ez ő, – aki te voltál!
Kit messzi sorsa már elátkozott.
Te élsz itt benne elbűvölt alakban,
Nem ismernéd meg, – úgy megváltozott!
Kurtára nyírták dús, arany hajad,
Mely rőt csigákban vállaidra omlott, –
Most egy bús arc lárváját viseled,
Mily sötét lett a régi, tiszta homlok!

Mint egy kedves és tűnt halottat nézel,
Föléd hajolva, megtört, bús szemekkel,
Az Idő néked mély üvegkoporsó, –
Húsz messzi vének távolában fekszel!
Mily szép az új ruhád: a kis matrózruha!
Csöpp sétabot… Ma erre vagy hiú.
Ó, mily cscsés a kis, gombos cipő,
– Be boldog is voltál, te kisfiú!

Hol vagy te most, te régi kisfiú?
Milyen kertekben kergetsz karikát?
Te boldog vagy, ó, te még nem tudod,
Hogy messze évek távolain át
Bent az Időben él egy fáradt férfi,
Ki számlálja a szálló éveket,
Szívét a múltnak száz fájdalma vérzi,
S arcképed most a kezében remeg.