Alaksza Ambrus: Az ember, ki magot vetett…

Ősszel megindul,
a barázda mentén lépeget a magvető,
erős karját kinyújtja gyakran: szórva életet
s a nap még-meleg szaván búza tápászkodik,

a tél hóban füröszti sarjú szárait,
aztán szagos esővel szoptatja a tavasz,
az ember, ki magot vetett
gyámoltalan, ha ver a jég, fekete felhő megfakad
villan és reszket,

a június sárga, szépséges nyár,
ímhol pacsirta énekel, lobbanván pipacs-tüzek,
az ember, ki magot vetett, gőgös
és arat,

a Tisza fennen forgatja a malom kerekét,
sima a víz
alkonyat fűlik, lila zivatar,
a molnár csak ül, néz és pipázgat,

az asszony karja meztelen,
dagaszt,
fiak éhes száját érzi mellein
és mosolyog,
szakajtja, altatja kenyerét;
nyögvén ágyán
nem hiába szült ím gyermeket,
most boldog,

Úrangyalát kondítván a harang
kenyér terül az asztalon,
mindenki szívében éhség
és áhítat,

az ember, ki magot vetett
kezébe veszi,
elméláz egy pillanatig,
azután megszegi.

(Kenderes)