Csajbók Lidike: Téli estén

Leszállott a csendes téli este
A hófödte, mélyen alvó tájra;
Kigyulladt a csillagoknak ezre
S bágyadt fénnyel rezg a hold sugára.

Mélán nézem szobám ablakából
A lombvesztett, pusztán álló fákat,
S gondolkozva hazám bús sorsáról,
A szívemben mély fájdalom támad.

Mert, miként az őszi szél letépte
Lombjait a bokroknak és fáknak,
S levelüket elsodorva szerte,
Letaroltan, elhagyottan állnak:

Ez a sorsod, szegény hazám éppen!
Megtépdesett téged is az ármány…
Egyedül állsz a rád borult éjben,
S búslakodol elhagyottan, árván.

Határidat megcsonkítva orvul,
Hű fiaid elszakíták tőled…
Szívem, lelkem úgy remeg a gondtúl
Édes hazám, oh! mi lesz tevéled?...

De nem szabad kislelkűnek lenni;
Van még Bíró a csillagos égben!
Emberekben ha nincs remény semmi:
Ő lesz velünk a viharban, vészben!

Törhetlen hit lángja lobogjon fel,
S lelkesítsen minden honfi keblet:
Hogy reánk még ragyogó hajnal kel,
Hogy e nemzet soha el nem veszhet!

S mint tavaszkor újra zöldül minden,
Úgy viruljon magyarok hazája!...
Népek atyja, oh, jóságos Isten!
Küldd egedből áldásod reája!

1921