Dutka Ákos újságíró, költő

dutkaAdy Endre mellett a nagyváradi Holnap Társaság egyik alapítója, Dutka Ákos újságíró, költő példája bizonyította, hogy minden más állítással szemben nemcsak Budapesten lehetett kiemelkedő irodalmár valaki. Dutka, akit egy ideig Adyval egyenrangúnak tekintettek sokan, a megújuló magyar líra egyik kiugró tehetségének mutatkozott Nagyváradon. Széles látókörű, művelt, világot látott ember volt. Dutka Ákos 1908-ban „A Holnap” korszakkezdetet jelentő antológiájában hetedmagával megjelent – együtt jelezték az Ady vezérelte új magyar költészet harcos jelenlétét – [legalábbis Nagyváradon] már ekkor ismert nevű költő. És akit ama századelőn a nagyváradi irodalom költőnek ismert el, az érvek ide vagy oda, de nagybetűs költő volt országos érvénnyel is. Aki „A Holnap” hét harcostársa közé tartozott, annak irodalomtörténeti helyzete szerint helye volt az újat kereső irodalom, ugyanebben az évben megindult budapesti főorgánumában, a Nyugatban, még akkor is, ha még Dutka jó időre megmaradt továbbra is nagyváradi újságírónak, nagyváradi költőnek. Dutka valójában nem is lett soha igazi nagyvárosi poéta, noha a Nyugat mellett a programszerűen nagyvárosi irodalmat hirdető Kiss József szerkesztette A Hét hamarosan úgyszintén magáénak tudta. Versei gyakorta jelentek meg a Nyugattal és A Héttel egyként szemben álló, a Herczeg Ferenc által főszerkesztett és mértéktartóan konzervatív Új Időkben, a jellegzetesen liberális polgári Pesti Naplóban, a polgári lapok közt leghaladóbb, harcosan demokrata Világban és a szociáldemokrata-szocialista Népszavában.


Várad már harangoz

Álmaimban Várad már harangoz
Közelítő ünnepi tavaszhoz,
Mire várunk,
Hová látunk?
Mire várni a szív belefárad, —
Vájjon látsz-e,
Vájjon vársz-e,
Vájjon vársz-e te is engem, Várad?

Te, ahol én boldog gyermek voltam
S minden zugod én ismertem jobban.
Vájjon vársz-e,
Vájjon látsz-e
S ha még egyszer a szemedbe nézek,
Él-e benne,
Ég-e benne
Az a régi szép váradi lélek?

Aki bennünk büszkén rakétázott,
Beragyogva, sokszor az országot —
Vájjon él-e,
Vájjon ég-e?
Tüze, füstje se vörös, se barna —
Vájjon vársz-e,
Vájjon látsz-e
Isten régi, őszinte magyarja?

 

Érdekes, hogy mindezekben az alaposan különböző szellemű újságokban és folyóiratokban olykor egyszerre-egyidőben fejezte ki a később Budapesten is nagyváradi emlékekkel élő Dutka Ákos a maga távolságtartó idegenségét a nagyvárosi léttel szemben. Ez az érzése nem ellenszenv volt, nem afféle vidéki provincializmus – a századfordulói Nagyvárad ugyanúgy nem volt provinciális, mint a főváros, a nagyváradi írók-újságírók leginkább Párizsra pillantván, nyugatibb szelleműnek érezték magukat, mint a pestieket –, még kevésbé volt valamiféle konzervatív állásfoglalás a „bűnös” várossal szemben. Az ő idegensége a nagyváros kellős közepén a zsúfoltságnak, a tülekedésnek, a túl sok ember közt mindig kísértő elmagányosodásnak költői kritikája volt: egyszerűen nem érezte jól magát a túl nagy, túl nyüzsgő forgalomban, a túl gyors élettempóban még akkor sem, amikor az első világháború utáni években már egy budapesti napilapnak, a Friss Újságnak, belső és nagyon becsületes munkatársa, és nagy nyelvi kultúrája folytán a Külügyminisztérium sajtóelőadója volt. Érdekesség, hogy Dutka világéletében merőben idegen maradt a nála ifjabb népi íróktól is, számtalan irányba tekintett, sőt szimbolizmusa és mindvégig megőrzött szecesszióssága miatt sokan inkább – szerintem tévesen – a későbbi „urbánusok” közé sorolták. Költészete hét egész évtizedre terjed, hiszen 1904-ben már rangot adó verseskötete jelent meg Nagyváradon, a következő évben vidáman költői operettjét [A léghajósokat] mutatta be az akkor fővárosi színvonalú Nagyváradi Színház. Ez időben indul Amerikáig terjedő nyugati útjaira.
Amikor tehát hazatérve összebarátkozik Adyval, és csatlakozik a „Holnap Társaság”-hoz, már a világlátott, széles tájékozottságú ember nimbusza is indokoltan újságírói rangját, köríti költőhírét. Műveltsége, nyelvi gazdagsága, biztonságos verselése ebben az időben még egyenrangúnak gyaníttatja „Holnap”-béli társaival, Babitscsal vagy Juhász Gyulával. Valójában mögöttük áll, sokkal jobban kötődik a szecesszió stílus romantikájához, erőteljes atmoszférájához, túlfűtött hangulatához. A századforduló modern művészei, irodalmi alkotói — minthogy a két irányzat tartalma és formanyelve között több ponton átfedés keletkezett — gyakran egyidejűleg fordulnak a szecesszió és a szimbolizmus stíluseszközeihez, ezekben az években egyikük sem – Ady sem – mentes a szecesszió modorosságaitól, ez időben Nagyvárad alighanem Budapestnél is szecessziósabb, hiszen ez a „világdivat”, és Nagyvárad tüntetően ad a maga nagyvilági korszerűségére. Dutka költői hangja kezdettől fogva teli zeneiséggel, fátyolos ábrándokkal, sejtelmesen elmosódó hangulatokkal. A tűnő pillanatot akarja megragadni [Ha tűnt a perc], az első tavaszi virág nyílását [Hóvirágok].  Dutkában szembetűnőbb a közvetlen Ady-hatás, egy időben odasorolható a szaporodó számú Ady-epigonok közé, igaz, hogy ezek közt a legjobbak egyike, holnapos társai közül igazándiból a legközelebbi rokona Emőd Tamás, aki a legifjabb közöttük, s aki sokkal rövidebb élete folyamán [ötvenéves korában halt meg] ugyanúgy mindvégig őrizni fogja a két nagy korai élményt, a századforduló Nagyváradját és Ady személyes barátságának emlékét. Ady így ír a költő „A föld meg a Város” című kötetéről:
„Dutka Ákosnak nem szabad lakolnia azért, mert Ady Endrének nevezett csekélységemnek kortársa. S ha a magam nyomorúságain kívül mostanában még tudott fájni nekem valami távoli is, a Dutka esete fájt. Erre a szép, komoly, daloló emberre ráfogták, hogy semmi más, mint lelketlen Ady-utánzó. Így lakol mindig a kendőzetlenség, a szívbéli bátorság s a ravasz fogások ignoranciája. Van egy sereg Ady-öccs, aki vígan operálhat s egy megviselő érzéssel se fizet azért, hogy kifordított bundájú Ady-verseket ír. Dutka Ákos, aki át- és megélte a maga verseit, de nem titkolja, hogy Adyt olvassa, íme lakol. „A föld meg a Város” ama ritka könyvek közül való, melyek okvetlenül dokumentum-rangra jutnak. Írója a füzesekből városba oltott legény, megnemesedett szomorú fűz. Tolmácsa a gyönyörű, éltető vagy temető krízisnek, melybe végre a félig-ázsiai magyar lélek jutott. Kevés húron sír, de, Istenem, Árpád magyarjai aligha ismerték a húros hangszereket. Később is rábízták a dolgot a cigányra, aki a húrtalanságot négy húrra gazdagította. Örüljünk, hogy a magyar lantos nem kürtöt fúj, vagy nem dobot vet máma. A verkli tudniillik nem hangszer s a cimbalom nem magyar találmány…Ő már az érzések kultúrmagyarja, ő már az új magyar ember. Kissé programos, kissé elfárasztó az ő nyugtalanoknak érzett, tervelt és írt hetven vagy hány verse. De versek végre, az istenét vagy hadurát neki, ezerek helyett beszélő és ezerek lelkét illusztráló versek. Magyar és emberi fájdalmak fájatják a Dutka Ákos szívét s alig tehet róla, ha ezek a fájdalmak sokszor-sokszor elnémítják benne a művészt. Arról se tehet Dutka Ákos, hogy Ady Endre előbb írt és szenvedett meg bizonyos elkerülhetetlen érzéseket. Az már igazán nem a literatúra titka, hogy ki érkezik valahova előbb, zajosabban és hatóbban. Valóság és ismerni való tény, hogy Dutka Ákos itt van s ha nem volna más, mint hívő harcosa a mi harcainknak, akkor is valaki. De több s nálunk magyaroknál pláne több, sőt sok, mert lelkében van s dalol a krízis, mely az egész magyarság belső krízise. Dutka Ákos talán nem eléggé a magáé, de határozottan a mienk, érték, akit be és le kell jegyeznünk.”

Pintyőke tizenhatodik születésnapjára

Az életútnak első harmadán –
Pintyőke – elnyűtt a gyermektopán.

Tizenhat éved rózsakapuját
Hadd nyissa dallal néked most – apád.

Lépd halkan át e szentelt küszöböt,
Szemed fehér fátyollal kötött:

Ifjúságod rózsakertje vár…
Ez út – vigyázz! – az Élet útja már.

Magyar kert; mély titkot rejteget
Apád, ki tudja, meddig megy veled.

Szárnyad kibomlik, büszke vágy hevít,
Hiszed, hogy lázban egekig repít.

Apád is hitte, szárnya törve bár,
Az alkonyatban még dúdolva jár.

Minden örvényre vert kemény hidat
A lelkében élő Életáhítat.

Hidd el, Pintyőke, örök a tavasz,
De nem a világban, lelkedben van az,

Ha rózsakerted minden illatát
Halkan, vigyázva szíved szűri át.

Apád előtted itt a küszöbön
Leborul a szent fehér kövön;

Elereszti két gyermekkezed:
– Ifjúságom szállj… Isten veled.

 

Ady- Babits- a Nyugat-korszak[minden hibája és ellentmondása dacára is] évtizedeken átívelő, nagy jelentőségű, irodalmunkat átformáló, új és új nemzedékeket megszólaltató, igényességet[Ignotus és körének ámokfutása ellenére is] megkövetelő időszaka volt, „bizonyos politikai rezonanciával” [Schöpflin], nagy formaművészettel. Ehhez a természetes Nyugat-központúsághoz tartozott az, hogy így a Holnap-antológia „csak” előzmény lehetett, másodrendűvé vált. A Holnap Irodalmi Társaság néhány évig élt, egy újabb antológiát adtak ki, majd amikor Juhász Gyula eltávozik Nagyváradról, megszűnik az irodalmi társaság. De félig már akkor elfelejtve ott maradt Dutka Ákos.
Második figyelemreméltó kötetében [A föld meg a város, 1908.] érzi a kor társadalmi bomlását, de igen homályosan: látja a kivándorlást, a falu válságát, de nem a nagybirtoknak tulajdonítja, hanem a „Város”-nak, mely nála – akár Jakab Ödönnél vagy Szabolcska Mihálynál – minden rossznak a fészke. Saját versét a róna hattyúdalának nevezi:

Visszaüzen a puszta szelével
A lelkem rézöblű tornyokon át:
Meghalok, – meg itt, – sírva dalolva
A pusztuló róna hattyúdalát.

/Hívogat a puszta/

 

 Persze ő maga sem az, aki, egy modern újságíró, hanem igazi pogány igric, s azért szomorú, mert „Észak átka ül rajta, a szőke lelkek bús, nagy átka”. S verseinek többi hőse sem jut túl a kábulat fokán; a parasztok, mikor kivándorolni kényszerülnek, nem gondolnak jövőre és múltra, hanem „a lelkük, a vérük zsongani kezd” [Elereszt a puszta].
Az első világháború „vérszagát” hozzá is elviszi a szél. A váradi, Körös-parti esték hangulatát, amerikai útjának emlékeit mindig a verseiben érezzük. Egy-egy alkonyi komor hangulatképe költőtársa, Juhász Gyula hasonló verseivel rokon. Sejtelmes világa, Nirvánát idéző sorai, a különös színek titokzatos, opálos, hamvas árnyai sikerültek legjobban verseiben. Velence csupa fény és csupa árny világa, tűz-szélű árnyai tűnnek elénk szonettjeiben. A költő, mint Juhász Gyula, nagyon kedvelte a szonettforma fegyelmezettségét. Például eredeti életképet fest szonettformában. Máskor bátor pacifizmussal a világháború gondjairól vall.


Az yperni Krisztus előtt

Ypern alatt az ágyú ugatott,
Az ó-templomban megtelt minden ágy,
Egy drágamívű vén oltár előtt
Letettek három véres katonát.

Egyik provencei éneket dúdolt
És lázban súgta csendesen: Lisette –
A másik csontos velszi katona
Lehunyt szemekkel nyelte a vizet.

Köztük feküdt egy szép, szálas legény,
Mezőkön termett Árgyílus király –
– Az anyád itthon rólad álmodik,
Húszéves bojtár Könyves Tóth Mihály.

 

Tóth Árpád így vélekedik az „Yperni Krisztus előtt” című verseskötetről: „Dutka mély, értékes lírájú költő. Ő is nyilván téma-megverseléseit szereti még legjobban – kis füzetének címéül is egyik ilyen darabja feliratát választotta – de e chansonoknál többet érnek azok a költeményei, melyekben a háborúhoz fűződő érzelmes reflexióit mondja el. Egy finom, érzékeny lélek sóhajai ezek, mely rezignáltan vallja:

„Hárfán orkánok trombitáját,
Zengesse más. Költőnek nem szabad.”

Ódák helyett elégiákat találunk, diadalmámor és hajrá-szavalás helyett a sok vér és könny szelíd gyászát. A magyar szót, a magyar népet félti a rettentő vihar forgataga közepett ez a halk költő, a naphoz mond megható éneket, hogy a megpróbáltatott nép földjét melengesse csodásan termővé, ha asszonykar nem is szánthatta le mélyen. Az ötéves fiúcskákhoz fohászkodik, a boldogokhoz, akik a borzalmak ez évei után valóra váltják hitünket, hogy jönni kell még egy szebb világnak. Elkallódó életét siratja, mely árván enyészik, míg körül »a rothadó vér mérge részegít egy vérimádó beteg nemzedéket«.” Dutka több világháború idején kelt verses legendákban tesz hitet humanizmusa mellett:

„Az ágyú messze, hosszan ugatott,
hat lázas szem a vén oltárra néz, –
egymáshoz téved lassan tétován
hat összepólyált véres, béna kéz.”

A háború és a forradalmak őt is felébresztik álmodozásából.

„Vasárnap volt. Gránát virágzott,
Minden vér akkor csókra vágyott
S a vén asszír a szőnyegbe hímzett
Ezer vörös véres virágot.”

/Az öreg szőnyeg estéi/

Az 1909. év sorsforduló életében, hisz legelején, Nagyváradon, házasságot kötött Sas Friderika Júliával. A családalapítás meghittebb, idillikus éveket, ugyanakkor tragédiákat is hoz[Ágnes nevű kislánya tragikusan meghal]. Mindeközben az újságírás mellett vezető hivatalnoki teendőket lát el Nagyváradon. A város megbecsült, első számú irodalmi értelmisége, akit sokan a fiatalabbak – Emőd Tamástól Nadányi Zoltánig – egyik mesterüknek tekintenek. Az egyik szervezője 1917-ben az Arany János centenáriumi ünnepségeknek, amelynek Kosztolányi Dezső lesz a főelőadója. Országosan elismert immár, több rangos antológia szereplője. A Nagy Háború vége után Biró Lajos hívására az őszirózsás forradalom idején Budapestre költözik, a Bethlen-kormány irányította állami állást kapjon a Külügyminisztériumban. Amikor Budapestre költözött, az újságírás munkája kötötte le energiáját, ritkábban jelentkezett új verseivel. A Trianoni diktátum nagyon mélyen érinti. Szülőföldjén persona non grata lesz egy-két revíziót sürgető verséért [Haza kell mennem, Kárpátok dala] , melyeket „A Bihari Lant” című antológiában is közöl. Eközben a nagyközönséghez szóló, programszerűen politikamentes Friss Újság kevés munkával, de tűrhető fizetéssel járó irodalmi munkatársa legyen. Minisztériumi beosztása sem politikai jellegű: a külföldi újságok és folyóiratok olvasója; feletteseit tájékoztatja, mi van a német, angol és francia nyelvű lapokban. Jobbról-balról megbecsülik, senki se kívánja, hogy akár vallja, akár megtagadja nézeteit. De így is egyre idegenebb az irodalmi körökben: a Nyugatnak vagy éppen a Népszavának – állami tisztviselő; az Új Időknek vagy éppen az attól is jobbra álló köröknek – az akkor átkozott emlékű Ady barátja, a forradalmi holnaposok egyike. Költői jó hírneve általános, de sehová sem tartozik. Költészete egyre befelé fordulóbb. Kezdetben a régi Magyarország széthullása, mint kortársai legnagyobb részében, belőle is irredenta-hazafias hangokat vált ki, számára sem volt egyszerű a militarizálódó Európa előretöréséig a hazaszeretet elkülönítése a fegyvercsörgető ideológiáktól. De Dutka – mint oly sokan a klasszikus polgári demokraták világában – egyre kevésbé érti a végzete felé rohanó világot. Amint tehette, ki is költözött a nagyvárosból, és a közeli, de mégis vidéki hangulatú Máriaremetén talált otthonra. Onnét kísérte egyre komorodóbb kedéllyel a már megtapasztalt háború embertelensége felé rohanó világot, ott hallgatott el évtizedekre. Magyarország 1944-es német megszállásakor, mint főszerkesztő – tulajdonosi utasításra – sem volt hajlandó Adolf Hitlert és a nemzetiszocializmust vezércikkben dicsőíteni, elbúcsúzott munkatársaitól és végleg visszavonult kis kertes házába Máriaremetére és ott élt élete végéig. Majd aggastyánkorában — a német megszállás és a nyilas diktatúra éveiben magára, a szovjet-kommunista hatalomátvétel éveiben rákényszerített hallgatás után — ott szólalt meg újra megújult kedvvel a kommunista Rákosi rendszer végső megingása előtt, 1956 szabadságharcának hajnalán, hogy a merőben új hangok közepette már kevesedmagával –majd megérvén a pátriárkák korát – immár egyedül képviselje Ady nemzedékét.

Öt nap, s öt véres, szörnyű éjszaka
A csillagokba írta szentelt nevetek.
Köszönöm néktek drága, szent fiúk,
hogy visszaadtátok a csüggedő hitet
S a barrikádok húnyó szent sugarinál
Adynak kiáltsuk szabadon ma már
Mit az Ég falára vérrel írtatok
Emberek vagyunk, újra magyarok.

/Ember és magyar, részlet, Magyar Ifjúság, 1956. november 3./

 

Önéletrajzi regénye, A nagy kaland, 1959-ben, ugyancsak a Holnap városával, Nagyváraddal kezdődik: az itteni Kőfaragó utcából indult el a fiatal költő, hogy meg se álljon Amerikáig, mely akkor az ígéret, a pénzkeresés, a karrier földje volt sokak szemében. Dutka hamar kiábrándult a nyüzsgő, számára idegen és megszokhatatlan életformából. Egyik keserű pillanatában így elmélkedett: "Néztem a vizet, a szennyes, tintakék vizet, s most megint hazaláttam a Kőfaragó utcába, ahonnan elindultunk… Nem ide készültem. Nem értem a nyelvüket. Furcsa lázuk, rohanásuk, életük feketén bugyborgó sodra olyan idegen! Mit akarok köztük?" S e tétova kérdést hamarosan tett követte: a Fiume fedélzetén visszatért Európába, gazdagabban egy nagy felismeréssel: a sorsot ott kell megragadnia, ahová az élet állította.
Kései lírájának két nagy témája van: a megújulás látomásai és a rég halott költőtárs, Ady idézése [Ady szobra előtt]. Az „örök feltámadás”, a folytonos megújulás gondolata ihlette egyik legszebb versét, a Feltámadást, melyben – ez általános jellemzője lírájának – a természeti kép mögött egyetemes távlatokat, az emberiség sorsfordító élményeit is felvillantja:

„Buda felett, a Vérhalom ormán,
virágba borúlt a zsenge tavasz –
felettem a kökény, galagonya, vad meggy
rózsaszín és fehér csudát havaz.
Századok lelke zsong fel a hegyből,
régi tusák hullt vére csiráz,
szerelmes bokrok szent televénye ez!
Ez az örök feltámadás.”

 

Szili Leontin, a két világháború között népszerű író dolgozatait a kommunista hatalomátvétel után, csak a Vigília katolikus havilap közölte. Ez utóbbiban érzékletesen idézte fel a két világháború közötti irodalmi élet egy szeletét, s bensőséges színekkel ábrázolta Dutka Ákos tiszta emberségét, kristálykemény jellemét. „Nehéz meghatottság nélkül olvasni Dutka Ákosnak, a Holnap veterán költőjének a verseit, amelyek hajszálra olyanok, mintha harminc év előtt íródtak volna. Hasonlítanak Adyhoz, de csak az első Ady-kötethez, amely még a váradi éghajlat alatt virágzott ki, nem leszármazottai, hanem oldalági rokonai Adynak. Ezek a lelkes és jószándékú versek nem is avultak el; a magyar költészet az utóbbi harminc évben csak egyéni csúcsteljesítményekben, zárt kultúrákban fejlődött, a kollektív költői élmény ugyanaz maradt. A «Holnap» büszke lehet a sikerére! Nagyvárad költészete, amely huszonöt év előtt néhány fiatalember magánügye volt, azóta közkinccsé vált.”
Dutka Ákos, túl kilencvenedik életévén, testben-lélekben egészségesen úgy tudott lépést tartani és jelen maradni költészetünkben, hogy közben élő hagyományként őrizte annak a nagyváradi kezdetnek ízeit és illatait, amely azóta a magyar költészetnek egyik forrása lett...
„A versírás született betegség, úgy látszik, én nem gyógyulok ki belőle soha” – nyilatkozta ekkor. A vénség balladája című kötetében bölcs rezignáltsággal tekint végig életén, nem lázadozik, nem panaszkodik. A megértés derűje járja át, szilárd, következetes jellem volt. Lámpája még ég, a költészet tüze is világít nála. Kedves, derűs, érzelmes, olykor ironikus hangon idézte elveszített rokonait, hozzátartozóit, magától értetődő természetességgel komázott a halállal, nem tudta megtörni az egyre közeledő végzet.

Nagy út „A Holnap”-tól Remetéig,
könnyben, közönyben taposni végig,
kaján kortársak sorfalán keresztül
töretlen hittel, – bár sajgott veszettül, –
meg nem hajolni, csakazért is,
a Sors parancsát végezni mégis.

/Hol volt, hol nem volt…/

Balzac zsugorodó „szamárbőrét” emlegeti, meg-megáll az őszi kertben, eltűnődik a múlton. Mintha ezt a kései Dutka-lírát vagyis „őszikéit” nem becsülték-becsültük meg eléggé sem akkor, sem most.

„Hogy voltam, éltem, sokszor lelkesülve,
Hirdesse néhány árva verssorom.
S ha nem lenneszív, hol visszhangra lelne,
Szórjátok kertemben szét marék porom.
Feltámadok, színként, illatként lebegve,
Az esti szélben bókoló virágokon.”

/Végrendelet, részlet/

Otthonában hunyt el 1972. december 27-én, a Farkasréti temetőben alussza örök álmát.

 

 

Források: Alföld, Arcanum, Kortárs, Budapesti Újságírók Almanachja, Magyar Életrajzi Lexikon, Mai Magyar Múzsa,MEK, Magyar Könyvszemle, Korunk Népszava, Új idők különböző számaiból

Összeállította – cspb –

....

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf