Lipcsey Ádám: Stella Maris

Szélesre taposott útszéli közhelyek
Zsibbadó agyamban zúgva keringenek.
Tenger-szépségéről az örök tengernek.
Rajtok elmerengek.

Tompa dermenetben tág szemet meresztek,
Fölöttem egy csillag áll ragyogón, veszteg,
Szikrázik a teste, kékes villanása,
Nincs az égen mása.

Csillagoknak távol tündöklő világa
Tükrözi magát a tenger-éjszakába’.
Jobb lábom is állok egy ideje vélek,
Mőte köztük véllek,

Kedves-gyanús nékem az az egy új csillag,
Olykor rám hunyorog, majd biztatón csillog.
Ha igazat sejtek: lépegess le hozzám,
Aranyos lajtorján.

Hiszen neked úgyis olyan igen mindegy,
Fényedet az égen, vagy tengeren hinted.
Nekem pedig amaz ígért üdvnek mása
Tünde látomása.

Mentül tovább nézek, mentül jobban látlak,
Szívem dobogása annál gyorsabb, bátrabb.
Láthatatlan szálak a nagy vízbe vonnak
Hozzá, csillagomnak.

Haloványodik a tenger-csillag képe,
Megsápad az égalj, találkánknak vége.
Jámbor hajós gazda, utánam ne kutass.
Elveszett egy utas.