Reményik Sándor: Ady

Nem tudom, milyen cikkek, tanulmányok közé küldöm ezt a kis írást, mely nem cikk, nem rajz, nem tanulmány. Egyszerű vallomás. Emlékek felbukkanása a tudatba, gondolat-forgácsok és érzéstöredékek egybeillesztése, utalás a kifejezhetetlenre, arra, hogy mit jelent nekem Ő.

    Könyvtár van róla. Egy-két megjegyzéssel több, vagy kevesebb: számít-e? Talán annyit, mint a hegycsúcsra ejtett porszem. Legyen: egy sóhajtással odafújom ezt a porszemet a hegy tetejére.

    A kőrösparti Paris-ból.írom ezeket a sorokat. Ha van stílusa ennek az írásnak, egyedül attól van talán, hogy „Numen adest.” Sokszor fordultam meg itt, hányszor léphettem az utcakövén az Ő nyomába! Pedig tudatosan és ösztönszerűen is, nem az ő nyomában jártam. Mást jelentett nekem ez a város, mint neki. Nyugtalan szelleme a központban, az aktív, zajos, kávéházas, ideges, rohanó, dolgozó és korzózó, mámoros, elfulladó városban érezhette jól magát. Ő itt tanulta meg valójában a harcot és a szerelmet, életének ezt a két egyértelmű lényegét. Én ennek a városnak a perifériáit jártam, csendes kis parkjaiban bolyongtam, pirosan virágzó gesztenyefáit bámultam, szívemre szívtam júniusban a hársfák illatát, Rendházban és Káptalansoron laktam, a magányt, pár meghitt barátot, a gyógyulást és a Békességet kerestem. Meg is írtam ezt egyszer versben s meg is rótt érte versben azt öreg poéta, Vargha Gyula, aki azóta szintén elment „magyar harcokat más csillagon keverni.” Nem azért rótt meg, mert én így lakoztam ebben a városban, hanem azért, mert ezt a várost mégis Ady városának neveztem. Mért nem neveztem Tisza városának? Ő ugyanis úgy nevezte. Nem fért össze az ő lelkében ez a két név. Szekfű Gyula lelkében összefért. Szabó Dezsőében szintén. Az enyémben is 1918 óta.

    Numen adest. És mégis, ha hazajár, vajon hova jár haza Ady lelke? A pocsolyás Ér partjára, a Falujába, melyet „Mindenszentnek hívnak hasztalan”? Vagy ide, ebbe a halkult ütemű városba, mely már nem igen utánozza Páris-t, mióta határszél lett.

    Első éves jogász voltam, mikor először találkoztam Ady nevével. A Holnap antológiában. Lázasan lestem az első összecsapást az irodalmi berkekben. És a szívem nem Ady-sorokat visszhangzott, hanem Rákosi Jenő fölényes és kíméletlen végső következtetését kritikája összefoglalása gyanánt a Budapesti Hírlapban: „A váradi reformáció nem fogja megérni saját jelszavát, a Holnapot” Abban az időben magam nem írtam még verset, még sokáig nem, de cikkeket, „kritikaféléket” az asztalfiókom számára, a közlés titkos vágyával, annál többet. Nekibuzdultam tehát akkor is, írtam egy búsmagyar cikket „Nyugati láz” címen, de mielőtt az áhított nyomdafestékkel próbáltam volna barátkozni, mégis illendőnek tartottam elküldeni írásomat volt irodalomtörténeti-tanáromnak, önképzőköri elnökömnek, aki már akkor nagy nevelő és mélyrelátó elme volt. Nem értett egyet az új irodalmi mozgalmakkal, nem volt pedáns, de ízlését és érdeklődési körét etikai és pedagógiai eszmék határozták meg. Bántotta az új írók nyers hangja, túlzott egyéniségkultusza, féltette tőlük „az összesség érdekét”. Kifogásai mélyebbek, gyökeresebbek és alaposabbak voltak, mint Rákosi rohamai. Pedig a huszadik század reformnemzedékéhez tartozott ő is, csak más síkban. Jellemző, hogy később Ady verset ajánlott neki a „Ki látott engem” című kötetben így: „Imre Sándornak, a nagy tanítónak.” Az én professzorom akkor „elvben” igazat adott nekem, de azt tanácsolta, hogy t egyem el ezt is asztalfiókom többi írása közé, mert ő azt szeretné, ha valami egyszer majd nyilvánosságot lát az én tollamból, annak súlya legyen nemcsak az érzés hevétől, hanem az indokolás tárgyilagosságától is.

    Az én jóságos „tanítóm” (soha sem címeztette magát szívesen „tanár”-nak”,) – sokat csalódhatott azóta belém vetett reményeiben.

    Rákosi Jenő azonban sokkal nagyobbat csalódott, Adyékra vonatkozó kategorikus vélekedésében.

    Mit jelentett nekem akkor, és azután sokáig még Ady? Talán legtalálóbban úgy határozhatnám meg, hogy a tartalom és forma egyidejűleg taszító és vonzó erejét. Pontosabban: verseinek érzéstartalma többnyire taszított, formáinak lenyűgöző újszerűsége többnyire vonzott. Képei, színei, szimbólumai megrázóan beszéltek hozzám még akkor is, mikor mondanivalója riasztott, vagy undorított. Szerelme, sajátos magyarsága, nyugatimádata, szociális hangja, forradalmi merészsége, csupa idegen vonás volt számomra, egyéniségem számára is, – hiszen egészen kibékülni Vele máig sem bírtam – de főképp megdöbbentően idegen volt ez fiatalságom, tapasztalatlanságom, naiv idealizmusom számára.

    Egyik mély belátásom azóta: Adyt csak akkor értheti meg valaki igazán, mikor sok és súlyos lelkiismeretvizsgálat után a saját bűneit tette mérlegre. És saját életének egyetemes tapasztalatait.

    Akkor – érzéstartalmainak riasztó hatása ellenére éreztem, ha nem is teljesen tudatosan: a magyar irodalom talán legnagyobb formai, nyelvi, kifejezésbeli forradalma érkezett meg, egy óriási lírai megújulás, olyan felszabadulás, amilyenről a századvég halvány és vértelen költészete álmodni sem mert.

    Emlékszem, hogy mondogattam magamban a „Judás és Jézus” kezdő sorait: „Dühödt, lázongó szívverésem Golgotai bazaltra vésem.” Nem is nagyon jutott eszembe, hogy ez tulajdonképpen a keresztyén eszmének meglehetős nyílt tagadása. Csak a szavak fölösleges mámora ragadott el, az a másképp nem mondható, egészen újszerű, egészen vad, de lobogó és szárnyaló Ady-hang, az a hallatlan tömörség és hallatlan acélosság: bazaltra vésett szívverés.

    Aztán félretettem Adyt, és sokáig nem vettem elő többé. 1918-ban írtam egyszer a „Halottak élén” megjelenése után róla az Erdélyi Szemlében, de nem hiszem, hogy saját verseimben közvetlen Ady-hatás alá kerültem volna. Kortársai, az irodalmi nagy reformnemzedék többi tagjai, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi, Bodor Aladár – részben már Ady önálló életű tanítványai, – vagy más vágányon haladó mesterek – mind rokonszenvesebbek voltak nekem, s talán inkább hatottak rám közvetlenül, mint Ő.

    De – és itt a nagy de: Ady akkor már levegő volt és napfény és víz és kenyér és magától-értetődőség, mikor én verselni kezdtem. Legnagyobb eredménye, egyéniségén túl is: formai szabadságharca már az örök fejlődés elvetett és dúsan csírázó magja volt. Minden csepp vérünkben benne volt, akarva-nem-akarva az általa hozott felszabadulás. Igaza volt annak a mondásnak, akárki fejezte is ki, hogy Ady után az új nemzedéknek, talán minden új nemzedéknek olyan mélyre kell ásnia, amilyen mélyre az Alföld ártézi kutait ássák, hogy önálló színt, hangot, képet, hasonlatot, sajátos bélyeget nyerhessen, s külön nemeslevelet a poézis királyságában. Lassan eszméltem rá arra, hogy Ady tulajdonképpen mindent kimondott előttem, amit költőnek kimondani érdemes. A humánumnak olyan hihetetlen széles skáláját futotta végig költészete, hogy minden motívumot legalább is megérintett, amit én megérinthetek. Mélységtől magasságig, szennytől tisztaságig, istentagadástól istenimádásig, pokoltól mennyig mindent. Én csak szűkebb lehetek nála, tágabb nem. Én csak azt tehetem, hogy bizonyos dolgoknak nem adok formát, vagy próbálok más formát adni.

    Mi az, ami nekem Adyban ma is idegen? Egy szóval mondom meg: a meztelenség. Az, hogy válogatás nélkül adott önmagából mindent, s dobott a nyilvánosság elé. A szemérmes költő örök tusáját közlése vágya és titok között, ha ismerte is, egyoldalúan intézte el. Sokan, művészek és kritikusok óriási többsége ezt az „őszinteséget” a nagy művészet feltétlen mértékének és szükségszerűségének tartják.

    Nem tudom osztani ezt a vélekedést. Hányan jutottak volna közelebb hozzá, ha csak egy kicsit válogat. Emlékszem, egy drága, kristálytiszta művészlelket ez a meztelenség tartott vissza tőle. Akkor sikerült meggyőznöm Ady nagyságáról, mikor felolvastam neki azt a verset, amelyet én Ady egyik csúcs-versének érzek: „Szeretném, ha szeretnének.” – Eltakarta arcát szokott megindító mozdulatával, a tökéletes Szépség, a Fenséges előtt.

    Ady jelentőségét önmagam számára pozitív és negatív értelemben egyaránt Makkai Sándor „perdöntő”, korszakos, nagyszerű erdélyi könyve döntötte el végképpen, a „Magyar fa sorsa.” Ekkor, az ő intuitív megvilágítása mellett láttam meg először a teljes Ady-arcot. Ez a könyv hozta világra, tudatosította bennem mindazt, amit valaha Adyval kapcsolatban éreztem. Ez a könyv jelölte ki számomra azt a határt, ameddig én Ady iránti rokonszenvemben eljutottam. Pedig a könyv maga, úgy érzem, túlment az én határaimon.

    Ady vallásosságát illetően nagyon hajlandó voltam inkább Ravasz Lászlónak adni igazat, aki azt válaszolta Makkainak a polémia során, hogy Ady olyan Advent, amelynek nincs karácsonya. A nagyok vitájába akkor beleszólt, csak az én lelkem kételyeit elsimítóan egy szelíd, egyszerű, de nagyon határozott hang: „Minden Adventnek van karácsonya.”

    Makkai könyve előtt, de még utána is, a „perdöntő” szózat ellenére is, sok vita-hullámot kellett még megérnünk. Meg kellett érnünk azt a paradox jelenséget is, hogy Kosztolányi Dezső, az Ady-nemzedék oszlopos tagja, részben kortárs, részben tanítvány bírálata. Adyt oly szokatlanul éls hangon, amilyet addig kizárólag ellenségei részéről szoktunk meg. Jelentőségét körülbelül harminc igazán halhatatlan versre szállítva le. A halhatatlansághoz tulajdonképpen elég. De Adyval szemben mégis igazságtalan állítás ez.

    Áprily 1921-ben írt verse a halott Adyról, milyen nagyon élő és aktuális volt ezekben az időkben, s ki tudja, meddig lesz még az.

    „Patroklos alszik” és holtteste körül folyik az ádáz viadal.

    Ady kifejezetten proletár-versei közül engem egyedül az ragadott meg, mely legközelebb áll az ő általános, predesztináltan forradalmi személyiségéhez, s mely egyúttal a legművészibb is: „A Délibáb üzenete.”

    A Délibáb, a puszták ártatlan sugár-tüneménye csakugyan „vörösen ment Debrecenbe”, vörösen és irtózatos realitásban. Ady akkor már halott volt és bizonyára nem úgy képzelte.

    Azt írtam, hogy szinte feneketlen ártézi kutat kellene ásnia minden nemzedéknek a magyar földbe, a magyar lélekbe, hogy Ady után újat mondhasson. Nem egészen így van. Megkönnyítette nekünk ezt a munkát a magyar föld és a magyar lélek rettentő megrendülése, mely merőben új rétegeket dobott felszínre, s fakadtak itt is, ott is, magoktól, ásás nélkül, Isten tragikus kegyelméből a „szétszóratás után” a források.

    Ady tragikus önmarcangolása és fajtájának marcangolása után, más hang kellett. A betelt Kassandra-jóslat után valami pozitív erő és vigasztalás. Üthetem a testvéremet, ha megérdemli, a népemet is, de ha más kezdi ütni, akkor megölelem és – nincs tovább…

    Milyen lett volna Ady magatartása a változott viszonyok közt: éppen oly érdekes, de éppen oly meddő kérdés, mint az, hogy milyen lett volna Petőfi 49. után.

    Ady utolsó vertse, 1918. összeomlása után: „Üdvözlet a győzőnek.” Nincs benne más, csak haldokló szomorúság és szinte könyörgő hang:

„Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény szép szívünkön. –„

    Mécs Lászlónak is van egy verse, melynek ez a címe: „Üdvözlet a győzőnek.” Tudatosan üti meg Ady hangját, e csillagtávolokba távolodik tőle. Az ő verse így végződik.

„Csinálja végig mindazt, amit ti tettetek:
Tanuljon balga népem, tanuljon tőletek!”

    Ez az új forrás.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf