Gárdonyi Géza: Ha meghalok, Kamuti Balázs
Gárdonyi Géza:
Ha meghalok
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng, – az voltam én.
Sorsomnak gyászán se könnyezzetek,
s ne mondja a pap: „Íme, porba hullt!”
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.
S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált: „Hát Isten veled!”
ne le a sírba integessetek nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!
Gárdonyi Géza:
Kamuti Balázs
Hodolinban szorult Nigró generális,
s a nyavalás német répával élt máris.
Mi lesz még a télen?
Tábort vert a magyar Hodolin tövében.
Tátong a sok ágyú, de csak egy se lobban;
puskalövés sincsen a magyar táborban.
Nem lőnek. De hát mért? – Láttál-e valahol
ágyúzni ott, ahol nincs egy szem puskapor?
Elfogyott; nem jött új. Hát csak mulatoznak.
A négy cigánybandán meg-megosztozkodnak.
Reggel meg ásítva nézik a nagy várat.
Ürgeöntéssé vált a komoly hadjárat.
Bethlen Gábor egyszer tarka ingben kelt fel,
és szólt a tanácsban komoly-színű kedvvel:
– «Urak, én valami jeleset álmodtam:
Zrínyi Miklós járt itt ebben a táborban.»
S mintha összeszedné a szép álomképet,
a nagy fejedelem maga elé nézett;
Széles homlokára tenyerét simítá,
bokros ősz üstökét hátra igazítá.
Lesik a sátorban szavát a főurak:
Kornis, Horváth, Kemény meg a Kamutiak.
Álom nem bolondság – ezt is tartja Bethlen.
Megjátszat valakit? – az se lehetetlen.
A ragyás Kamuti, vén tapasztalt róka,
mintha sejtené, hogy néki szól a nóta,
tapogató kérdést somfordít eléje:
– Hozott-e puskaport Szigetvár vezére?
– Én is azt kérdeztem – felel Bethlen Gábor.
Minek? – mondta Zrínyi – úgy is győz a tábor.
Verébre, németre ne lövöldözzetek;
különb puskapor a ti tüzes eszetek.
S itt főképpen értett Kamuti Balázsra.
Fejét rázza Balázs: – Bizonyosan másra.
– Rád – feleli Bethlen. Így szólt e szent helyen,
még két falut is kért, hogy jutalmad legyen.
Kap már a szón Balázs: piros az orcája,
Mint a tavasz kövér pünkösdi rózsája.
– Nagyságos jó uram, – szól, – ne tréfáljon velem.
Zrínyit én alva is becsülöm, tisztelem.
– Én is, – felel Bethlen. – Nem is mondtam nemet:
Holnapra ígértem az öröklevelet.
– No, – kiált Kamuti felragyogó képpel, –
akkor enyim is lesz Mihálytelke, Kéthely!
– Lehet: bár említém, hogy öcsédnek szántam:
a nyáron megharcolt érette szép bátran.
– És mit felelt Zrínyi? – Hát a fejét rázta.
Azt mondta: – Balázs is érdemes lesz rája.
Azzal leült mellém, és ahogyan szokta,
süvegét a fején hátra taszította,
Itt ült, ahol Kornis, keresztbe tett lábbal
s míg beszélt, csak játszott szép török kardjával.
– Hát azt mondja – látod azt a sziklahátat?
Azon lehet csupán meghágni a várat,
Nem kell itt puskapor, csak egy elszánt csapat,
s vajjá válik a v ár a kardotok alatt!
– Nehéz – felelem a lovast lábra tenni,
A kutya jár gyalog – ezt szokták felelni.
– Ej szól bőszen Zrínyi – csípje meg a Darázs,
hát mire való a bátorság meg Balázs?!
Balázst a katonák legjobban szeretik:
ha ő gyalog indul, hát gyalog követik,
Hiszen éppen az kell, hogy gyalog menjen elől!
S holnap azok lesznek kívül, ti meg belől!
– Nem is bolond tanács – mondja Kornis vezér.
Isten engem, hogy ez két jó falut megér,
S ha már Zrínyi lelke Kamutival vagyon,
mind megyünk utána árkon, sziklán, falon!
Vakar a vén Balázs, ott is hol nem viszket.
– Köszönöm – azt mondja – a vezéri tisztet.
Isten látja lelkem, rajtam nem is múlna,
csak az az átkozott fogadás ne volna.
–Micsoda fogadás? – Hát Egren laktomban,
fogadtam én még ezt kapitány koromban.
Oda a két falu, akármint szeretném.
Megütne a mennykő, ha eskümet szegném!
Mert azt fogadtam, hogy harcolok vitézül,
csak hídon, ha járunk, sohse megyek szélrül,
futamodó hadban nem maradok hátra,
sem elsőnek soha nem mászok én várra!
