Némethy Géza: A legnagyobb bűn, Életemből, Könyveim

Némethy Géza:

A legnagyobb bűn

Magányos tájon, tölgyek sűrűjében
Ott áll Olymp urának szent helye;
Bölcs papja benn ül hószín köntösében,
Babérlevéllel ékes ősz feje.
Tanácsot egy szép ifjú kér ma tőle,
Mint jó atyának mondja el baját,
Elgyötrött lélek jajja sír belőle,
Minden szavát mély bánat zengi át.

«Oh halld, atyám, a legszebb nőt szerettem,
Ki Pyrrha óta földön tündökölt;
Ki érte égett vágyó őrületben,
Más nőbe többé nem talál gyönyört.
Nincsen, ki méltóbb volna égi nászra,
Különbet nagy Zeus karja sem ölelt!
És, oh, sóvár szememnek hév sugára
Gyémánt szemén hasonló lángra lelt.

Immár felém az édes óra intett:
Szívem szívén lesz és az üdv miénk!
Ám ekkor egy rossz szó, egy rossz tekintet,
Vagy mit tudom mi, férkőzött közénk.
Ő ment haraggal, én meg nem marasztám,
A balga dac vett lelkemen erőt.
Vak ésszel így a percet elszalasztám
És mindörökre elvesztettem őt.

El is hagyott azóta ifjú kedvem,
Azóta rajtam, érzem, átok ül;
Nem ízlik a bor, mely habzó kehelyben
Víg cimborák közt vígan jár körül;
Nem lelkesít, ha ékes dalfüzérbe
Fűz hősi tettet Chios vándora;
Nem vonz a tánc, ha, Artemist dicsérve,
Lejt szép bokájú, szűz lányok kara.

Az élet oly sivár, unott már ma nékem!
Oh mondd, mely isten forr bosszút reám?
Ott künn legel kövér gulyánk a réten
S nem lesz fukar kincsekben dús apám.
Szólj, drága gyöngyöt hozzak-é smaragddal?
Engesztelésül vágjak-é bikát?
Díszítem büszke szarvát színarannyal,
Bíborszalaggal göndör homlokát.»

«Oh balga ifjú! – válaszolt a jós szent –
Valóban szörnyű bús szíved baja.
Nem ismeréd a nyájas arcú istent?
Elül dúsfürgű, hátul nincs haja.
Ha szembe jő, kell üstökön ragadnod
S vezet, hová szívednek vágya von;
Ha hátat fordít, mindhiába hajtod.
Nevét kívánod tudni? Alkalom.

Őt küldi hozzánk Zeus, ha szent kegyének
Fényét akarja árasztani;
S te nyomorult, kit végén percnyi létnek
Zsákmányul ejtnek Hades árnyai,
Kelletlenül meréd taszítni vissza
Aszú ajkadtul az örömpohárt,
Melyből a nektárt égi isten issza,
Kinek se vénség, sem halál nem árt.

Hát tudd meg, dőre, bármi volna tetted,
Vón tán bocsánat a nagy ég előtt;
Villám elébe tártad volna kebled:
Megszánja olykor Zeus a vakerőt.
De így, apádnak nincsen ökre annyi,
Hogy irgalommal forduljon feléd;
Átok gyanánt fog lelkeden ragadni
A legnagyobb bűn: eldobtad kegyét.»

Felolvastatott a Kisfaludy-Társaságban 1893. évi dec. hó 13-án.
Megjelent a Vasárnapi Ujság 1894. évi folyamának 17. számában


Némethy Géza:

Életemből

I. Templomban

Kolostor áll a kis város szívébe,
Mellette templom, a rend temploma;
Megyünk diákok reggel a misére,
Utána vár a régi iskola.
Érezzük már a drága gerjedelmet,
Mely Isten s emberek közt ver hidat:
A Szentlélektől esdeklünk kegyelmet,
Kezünkben könyv, szívünkben áhítat.

A szent szolgálat is megindul végre,
Már száll a tömjén, búg az orgona;
Lelkünk is felszáll, mint galamb az égre,
Hol vár reá az ő örök hona.
Az oltárnál ott áll fehér ruhába,
Hű gyermekszívem akiért repes,
És szent bort töltet szent aranypohárba
Kedves tanítóm, ifjú szerzetes.

Midőn meglátom forró áhítatban
Áldozni, így átszellemülten, őt,
Egy megkapó, egy ellenállhatatlan
Érzés vesz jámbor lelkemen erőt:
Hogy egykor köntösét én is viseljem,
Imával töltsek éjet és napot,
Oltár szolgálatát kiérdemeljem
És majdan, mint ő, én is álljak ott.

De ihlett ajkán hangzik már az Ite
Tisztán, csengőn, mint angyalok dala;
A Szentlélek, reméljük, megsegíte:
Kitárva már a templom ajtaja.
Még távozóban Raffael szűzére,
A Szűzanyára száll tekintetem
S a fogadalmát, mely bennem megére,
Örvendő szívvel ismételgetem.

II. Az iskolában

A csengettyű szól: vége a misének,
Megyünk az iskolába szaporán,
Nagy gondja van most sok kicsiny legénynek,
Majd szétoszlunk s folyosó során;
De én, van néhány percem, a terembe
Még nem megyek be, künn sétálgatok:
A tornácok falán szép, sorba, rendbe
Ott függ a sok kép, vélök múlatok.

Holt istenek szentélyét megcsodálom:
Hát ily derűs ház volt az istené?
Leányok, ifjak, szépek mint az álom,
Mosollyal intnek a néző felé.

Ezek nem éltek siralom honában,
Szerették a világot, életet,
Mert e világban, e pogány világban
Minden sugárzik és minden nevet.

Tovább bolyongok: most látom, hogy ott áll
Az ideál, kiért szívem repes,
Fülkében álló szép ábrázolatnál,
Kedves tanítóm, ifjú szerzetes;
És látom újra hő áhítatában,
Egész lényében szellemülten őt,
Úgy, mint imént, az Úristen lakában
Miséje közben oltárkép előtt.

Mi az, mi arcát szent fénnyel bevonta?
Szentképnek kell tehát ott állnia.
Tán Krisztuskép vagy tán a szűz Madonna,
Amint festette Urbino fia?
Szentkép, arany s ivorból összetéve,
Mit a Parthenonben Phidias rakott,
Nem a szent Szűz, de más szűz: bölcs Athéne,
Az atyjaszülte istennő van ott.

III. Meghasonlás

Szent férfiak! Midőn az iskolába
Templomból jöttök, hogy tanítsatok
S beültök a katedra trónusába
És oktatásra nyílik szájatok
S a zsenge ifjúság szent áhítattal
Figyelve csügg az ékes ajkakon:
Tudjátok-é, az ifjú mit tapasztal?
Hogy pap s tanító lelke nem rokon.

De régen, tán mióta a világ áll,
Mindig csak egy volt templom s iskola:
Mást a katedrán s oltár zsámolyánál
Pap és tanító nem mondott soha.
Népéletek csodás harmóniája
Ilyen talajba verte gyökerét;
De tik vajon gondoltok-é reája,
Hogy őrizzétek lelkünk édenét?

Templomtok elvisz a mesés Keletre,
Hol egykor a választott nép lakott,
Mely borzalommal nézett az egekre
És istenének mindent áldozott.
Az emberpár előtt a menny kinyílott
És onnan szólt a szörnyű intelem,
Hogy a tudásfa szép gyümölcse tiltott
S legfőbb erény a jámbor félelem.

De iskolátok arra néz, hol éltek
Csábító, büszke, bátor szellemek:
A mindenséggel bízvást szembenéztek,
Kérdezni és kutatni mertenek.
E népet az Igazság vágya vonta
S úgy hitt az észben, mint még soha más,
S a megváltó sót Sokrates kimondta,
Hogy nem kettő, de egy: erény s tudás.

E két tanítást, bár varázsos ésszel,
Hiú törekvés egyesíteni:
Előtt békél meg az olaj a vízzel,
Mint a Kelettel Hellas bölcsei.
Erény nekik, mint óhajtnak csodálván,
Mitől az írás minket óva int:
Istenség helyt emberség ott a bálvány!
És tik taníttok hellént és latint?

Hisz az a nyelv, melyen szent könyvetekben
A Mester s a tanítvány ajka szólt,
És az, melyen imátok égbe rebben,
Egykor Homér és Cæsar nyelve volt.
Ti bűnötök, lelkünk harmóniáját
Ha siratjuk s keblünk nyugalma vész
S évszázak óta vívja bősz csatáját
A jámbor hit s a bátor emberész.

Pedig nem könnyű elszakadni attól,
Amit hittünk s mit szentnek tart anyánk:
Szívünk is vérzik a szörnyű tudattól,
Hogy a csalódás itt omolt reánk.
Egy szent galambhoz szól fohászkodástok:
S galamb helyett ölyvet neveltetek?
Fogott én rajtam lelkes oktatástok:
Szent férfiak, pogánnyá tettetek!

Hiába mind: mert a szabadság napját
Megláttam én a tudományon át.
Alázat ékesíti Isten papját,
De én nem tűrök bármi szent igát.
A büszke ész minden bilincsre lázad:
Oltár elé most már hogy lépek én?
Hisz szívemből kihalt a szent alázat
S az antik bölcsek gőgje ül helyén.  

IV. A mesternél

Kínomtól hajtva mentem mesteremhez,
Kit siratok, bár sok-sok éve holt.
Nem restelt ő leszállni kicsinyekhez,
Mint egykor Az, kinek szolgája volt.
Az iskolák vezére messze földön,
Az ifjúságnak védő szellem;
Nem túlzok, szent hírét hogyha költöm:
Áldást hozott ránk jóságos szeme.

Egyszer, midőn az iskolákat járta,
Meglátta bennem a termő magot;
Előttem házát és szívét kitárta,
Ő lett tanítóm s buzgón oktatott.
Hozzá siettem kétségtől törötten;
Megleptem őt, nem várta jöttömet:
«Atyám! – így szóltam – én ma gyónni jöttem
És nem tanulni: hallja bűnömet!

Hogy pap leszek majd, néked azt ígértem:
Szív áhította, mit a száj ígért.
De papnak könyv kell: tőled könyvet kértem;
Te adtál Cæsart, Virgilt és Homért.
Én lelkem e dicső könyveknek adtam,
Miket be nem lep századok moha,
De az oltárt értök, oh jaj, cserbe hagytam
És pap többé, az nem leszek soha.»

«Nyugodj, fiam! – szólt mesterem szelíden –
Hisz üdvösséged nincsen veszve még,
Mert áhítat van még e zsenge szívben,
Habár tömjéned más oltáron ég.
A Múzsáknak szól lelked áldozatja
És, látom én, ma is papságra vágysz:
Pap léssz, fiam, pap léssz, Minerva papja,
Az istennőé, kit buzgón imádsz.

Hiszen, tudom rég, téged is megejtett
A holtan is megbűvölő leány,
Kit ott találtak egykor Róma mellett
A sírok útján, künn az Appián,
Akit csodálni összegyűlt a népség,
Mert, bár sok század óta porladó,
Arcán, alakján ott van még a Szépség,
A múlhatatlan, örökkévaló.

Én is kívántam látni! Egyre marja
Ez emlék szívem, oh, sok éve már,
Mert visszatartott, mely vállam takarja
És szárnyam szegte, a sötét talár.
Félben maradtam: a magam helyébe
Állítlak téged, lelkem gyermekét;
Én áldalak az én, Uram nevébe,
Te meg kövessed kebled istenét!

Zarándokolj hát Múzsák szent helyére,
Ahol tanítnak bölcsek és nagyok,
Menj a tudósok ígéretföldjére,
Hol Róma áll még és Athén ragyog.
Menj, el ne hűljön tiszta gerjedelmed,
Utazz, tanulj, tégy össze éjt, napot,
S a holt leányzót lángoló szerelmed
Forró hevével föltámaszthatod.»   

V. Negyven év múlva

Én megfogadtam mesterem tanácsát:
Tanultam holtébresztő bűvölést,
Megjártam a tudás sok szent forrását,
Mely Némethonban ontja bő vizét,
Itália csodáit sorra néztem,
Vágyó szívemben nem lankadt a hév,
Bűbájos könyvek ezrét átböngésztem:
El is telt véle hosszú negyven év.

De végre, végre megvan olthatatlan
Szerelmem díja: értem a varázst
S a holt leányzó, a hervadhatatlan,
Keblemben ért dicső feltámadást;
Oh mert feltámad ő a régi fényben
Dicsőn ragyogva úgy, mint egykoron,
Ahányszor én látó szent őrülésben
Lelkembe nézek s ébren álmodom.

Mit látok ott? Sötétlő ciprusfákat
S fehér olajt, Pallas ajándokát,
Tisztásokon táncolni Gratiákat,
És hallom, hallom a Múzsák karát.
Pán sípja is szól, a berket bezengő,
Hol a szatír a nimfát kergeti:
A völgy, a hegység, a forrás, az erdő
Nem puszta még, de istennel teli.

És látok szentélyt ormán sziklahegynek
Hymettos márványától fényeset,
Dús hordozóját egy képrengetegnek,
Dór oszlopok sorával ékeset,
Szent áhítatra intő méltóságot,
Nyugodt derűt, csodás szimmetriát,
Amely megihlet egykor egy világot
S készt alkotásra késő unokát.

S ott benn mi áll? A Parthenonnek őre,
Lándzsával ékes, harcot kedvelő,
A szent kígyónak kedves etetője,
Medusafővel szívrettegtető,
Fénylő asszonynak szűzi szent virága
És drágalátos elefánttetem,
Bagolymadárnak égi patrónája,
Fenséges Pallas, istennőm nekem.

Aztán, hogy egy másik templomba tértem,
Ott látom Miló márvány Vénuszát
S a nemes arcot bámulván megértem
A Szépségnek rajongó kultuszát.
Vakulva nézem teste ragyogását:
Megejt a bájnak végtelen soka,
Teremti-é véső valaha mását?
Asszonyt talán, de istennőt soha.

A szent ligetben hallszik édes ének,
A zengő húrt vak lantos pengeti:
Főpapja ő a költők szerzetének,
a többi mind tisztelve követi:
És énekelnek harcot és leventét,
És áldomást, bort, szép leányokat,
Olympiának büszke győze3lmét,
Szívet rendítő szörnyű sorsokat.

Ontják, pazalják lelkük drága kincsit
S dalolnak, mint előttük senki más,
Elvenni itt vagy hozzátenni nincs mit,
Tökéletesség minden alkotás.
Oh boldog én, hogy nyelvünket megértem
S enyémnek e nemes melódiák:
Oh nem hiába, hogy csak értök éltem!
Hisz most is hangos tőlök a világ.

Amotta Pnyx, Athén tágas piaca:
Ott ál Perikles, legnagyobb görög,
Beszél, beszél s villámot szór az arca –
Már reszket a nép – szája mennydörög
És rálehelve nagy tűzlelke lángját
A hallgatóra, szívét megveszi
S úgy hagyja ott az ékes szó fullánkját
Hogy az utókor most is érezi.

Kik ülnek elvonultan a tömegtől?
Klio nemes szolgái vannak ott,
Kezökben vessző: a történetekről
Buzgóan írnak ők fényes lapot;
S a művet írják kincsül mindörökre,
Nem, hogy mulasson tűnő pillanat.
Dicsőség nékik, áldás szent nevökre!
Először mertek írni igazat.

Köszöntöm őket, majd más útra térek,
Tűnődve járok a városon tova,
Míg végre egy gymnasiumhoz érek:
Lykeion ez, bölcsek otthona.
A kertközépre nagyszakállú vének
Mennek virágos udvar útain:
Egy ifjú áll ott, dísze a nemének,
Kezében fáklya, szárny a vállain.

Ám arcán kín ül, mert bilincs szorítja,
Száz lánc szörnyű nyomását érezi.
Nem tudta eddig senki, hol a nyitja
A köteléknek, mely körülveszi.
De a vén bölcsek addig igazítják
Furfangosan, fáradhatatlanul,
Míg végre megtalálják zára nyitját
S a megkötöttről a bilincs lehull.

Szabad az ifjú: lánc már nem feszíti,
A zsibbadás elhagyja tagjait,
Fenséges arcát szent öröm deríti,
Szép teste mozdul, bontja szárnyait
S mint nyíl, kit a vadásznak íjja fellő,
Repül, magasbra mint a sasmadár,
Magasbra, mint a villámterhes felhő,
Magasbra, mint a nagy Zeus trónja áll.

Repül, repül s jobbján kigyúl a fáklya,
Kigyúl s vakít Pharus lámpájaként,
Kigyúl s vet a jelenvaló világra,
Vet a jövendő századokra fényt.
Szemem kíséri őt soká az égen,
Hisz emberszem nem látott még olyat,
És kérdem én: «Ez ifjú vajh ki légyen:»
Felel reá egy vén: «A Gondolat!»  

VI. Hálaadás

Oh gondolat, vakító fényű fáklya,
Rád ismerek, keblemnek istene!
Feltör szívemből hálám szent imája,
Mint lágyan zengő, édes, halk zene.
Kegyes voltál, hogy hívedül fogadtál,
Oh mondhatatlan fenségű alak!
S hazát nekem szép országodban adtál,
S én boldog, hogy meg nem tagadtalak.

Oh hála, hogy nem éltem e világban:
Az én országom más földről való.
Boldog hon ez, mert egy az én hazámban
Ábránd és élmény, álom és való,
S míg törte mást a lét szörnyű robotja,
Virágot szedtem én, űztem lepét:
Hétköznapoknak hitvány szennye, gondja
Meg nem zavarta éltem ünnepét.

Oh hála, hogy nem fogyasztottak éngem
Rút szenvedelmek, bűnök, zord tusák
S velem maradtál szívem szélcsendjében
Legjobb barátom, édes ifjúság!
Mit éreztem tavaszkorom kelésén,
Keblemben mindazt most is érezem
És lelkem kertje éveim langyos őszén
Még friss virágot, új bimbót terem.

S ha jő a tél, mely elhervasztja éltem,
Nem rémít engem, mert minden napon
Tibur bölcsével fölkiáltok: Éltem!
Nem telt hiába megszabott napom;
S a megtörténtet nincs ki eltemesse,
Még Az sem, aki mindent alkotott:
Nincs isten, aki tőlem elvehesse,
Mit a tűnő perc egyszer meghozott.

De egy léttel ha nincs mindennek vége
És az való, mi a Csarnok beszél,
Hogy tűzben pusztul ég s föld összessége,
Majd, mint a Phoenix, új életre kél,
Ám így se tartós, mert idők múlásán
Ez új világ megint csak tűzbe dől
S így áll elő évmilliók folyásán
A végtelen sok új a régiből;

S ha mindenik világ szakasztott mása
A réginak, melyből keletkezett,
Képének nincs egyetlen új vonása,
Mert visszatér mind, ami létezett;
S az ember is ha számtalanszor éli
Az életet, mit megfutott imént,
S amit megért, azt mind, mind újra éri,
Gyalázatot s bűnt, érdemet s erényt:

Nos, ez se rémít, nincs miért remegnem,
Ha újra kell megfutni életem;
Nincs mit megbánnom, nincs mit elfelednem:
Nem félek én, oh szörnyű Végtelen!
Várok reád keményen és kevélyen,
Készen, hogy álljam aeonok sorát,
S mit egyszer éltem, milliomszor éljem
A körben forgó örökléten át.

                     1923


Némethy Géza:

Könyveim

Téli éjjel bús magányban
Fönn virraszték szűk szobámban;
Bár javában égett kárlyhám,
Én nem érzém melegét.
Kétség borzongatta lelkem
S könyveimben föl nem leltem
Kínom gyógyító szerét;
S hogy előttem garmadába
Ott hevertek nagy hiába,
Ellenök haragra gyúltam
S kelt ajkamról ily beszéd:

«Halljátok, ti ócska könyvek,
Temetője létörömnek,
Korhadt fejfák, legszebb éveim
Sírírása rajtatok:
Néktek adtam ifjú éltem,
Hát mit adtatok ti nékem
Díjul érte szóljatok!
Éjem és napom tiétek
És enyém már bölcsességtek;
Nos minő a vértanúság,
Mit belőle vonhatok?

Kőre a követ csak rakja
A tudásnak dőre rabja
Nem pihenve, míg hanyatló
Élte napja sírba néz.
Nől a nagy szakadatlan
S mint a Bábel tornya hajdan,
Orma fellegekbe vész
Bámultára bamba népnek,
Szégyenére mesterének:
Hisz munkája épülő rom,
Mely sosem lesz szép egész.

Ezt tanultam! És mily áron!
Nincsen társam, hív barátom,
Lány szerelme nem volt részem,
Hitves csókja sose lesz.
Itt maradtam száraz ágnak,
Min gondűző vidámságnak
Pillangója nem repes.
A virágzó kor virányát
Bekötött szemmel futám át
És nem volt egy röpke percem,
Melyért élni érdemes.

S én tovább is gyűjtsek étket
Renyhe molynak és egérnek
Itt, honnét a szép világba
Rácson át se nézhetek?
Nem lesz addig éltem élet,
Míg dohos tömlöcben élek,
Rabnál rosszabb, köztetek.
Börtönőreim mit kíméljem?
Vesszetek hát mind ez éjen –
Kandallóm nem ég hiába –
Tűzbe, lángba életek!»

Szóltam balga indulatban
És az elsőt megragadtam,
Hogy kitöltsem rajta bosszúm
Elpazarlott évekér’.
Ámde – ily csodát – e percben
Sírni kezd a könyv kezemben
És kegyelmet esdve kér:
Szellemhangon, hárfaképen
Szól a többiek nevében
Ifjúságom hév szerelme,
Bőrkötésű vén Homér:

«Háládatlan! Hát felejtéd
Azt a sok szép, kedves estét,
Mit fél ifjú, félig gyermek
Vélünk éltél lopva át?
Míg titokban félre lökted
Azt a kapcsos, barna könyvet,
Mit kezedbe tett anyád,
És fohász helyt ránk hajoltál
És mi voltunk a szent oltár,
Hol gyönyörrel zsenge lelked
A Múzsáknak áldozád.

Mintha állnál Trója várán,
Sírtál Hektor hőshalálán;
Lelkesültél bősz Achilles
Győzedelmes harcain;
Nausikaának szűzi báját
Elbűvölten ott csodálád
Boldog ország partjain;
Vágytál héroszok díszére,
Méltó lenni Zeus kegyére
S istenek közt inni nektárt
Ngy Olympus ormain.

S hogy világom lett világod,
Megutáltad e világot,
Idegenné lett előtted,
Mely körülnyüzsg, a tömeg.
Köztük élni lelked szörnyed,
Hisz könnyükre nincs már könnyed,
Örömük nem örömed,
Lágy erényük nem erényed,
Gyáva vétkük nem te vétked
És törvényük nem törvényed,
Istenük nem istened!

Mentél vélünk a magányba,
Erdők, bércek vadonába
És tanyádnak választottad
Éji farkas fekhelyét.
Legszebb éveid ottan élted,
Hol gyökér volt kedves étked,
Odvak méze csemegéd,
Ünneped vihar dúlása,
Fáklyád villám villanása,
Éneked szélvész zúgása,
Menny dörgése a zenéd.

Megtanultál mélyre szállni,
Szélén szédületlen állni,
Nem rettegni rejtelmétől
S drága kincset lelni lenn;
Megtanultál bércre hágni
És merész nyomod bevágni
Szakadékos szirtiben;
Bátran törni ott előre,
Bizton jutni a tetőre
S mily gyönyör mohó kebellel
Tiszta étert inni fenn!

Fellegek fölött megállva,
Az örök derű honába,
Lelked ekkor újra érzé
Múlt idők áhítatát.
Himnuszt zengett újra nyelved
S hogy legyen kihez rebegned
Buzgó ajkkal hő imát,
Istent véstél ott magadnak
És hozzá szegődve papnak
Néki szenteléd szentélyül
Kebled sziklatemplomát.

Majd az istennel szívedbe
Visszatértél a völgyekbe,
Városokban jártál újra
Emberek közt nézni szét.
Láttad, a nép még a régi,
Gondolat nekül dicséri
Milliók egy istenét,
És öröm dagasztá kebled,
Hisz ki képét ottan rejted,
Tenkezeddel kit faragtál,
Senki másé, csak tiéd!

S mit nem adhat a bátornak
Múló üdve csóknak, bornak,
A királyok kedvezése
S nép kezéből a babér,
Azt megadja ím tenéked
Órjássá nőtt büszkeséged,
Mely fejével égig ér,
Mert nincs a nagy mindenségben
Úr fölötted földön, égen,
Mert, kit istenül fogadtál,
Általad s csak benned él!

Ezt tettük, mi, könyvek, véled,
Lelkünk régen lelkeddé lett,
Hitvány rongy az, min bosszúdat
Állni jogtalan lihegsz.
Hogyha mégis rossz órádban
Elpusztítnál tűzhalálban,
Balgaság, mit elkövetsz.
Ám ha szívedből kitéped
A kezed faragta képet,
Vesd a lángba istenséged!
Minket már hiába vetsz.»       

Megjelent első alakjában az Élet 1894. évi folyamának 1. számában.
Végleges alakban a Budapesti Szemle 1923. évi folyamában, 156. köt. 148. l.

szozattv


szozat a tiszta hang vers2020a A3 wass albert est plakat Könyvbemutató 12 112019SZENTKORONA attila20191214 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf