Rajka Teréz: Az erdélyi havasok közt, Életem, Halvány csillag, Hazám lyányaihoz, Költészet és szerelem

Rajka Teréz:

Az erdélyi havasok közt

Itt bevezetőül egy virágos tájék,
Kevés fa van rajta, hiányzik az árnyék;
Mint mosolygó lányka, derült tiszta képe,
Két sötétlő hegy, mint két haragos néne
Veszi közbe, míg ő nem is figyel rája,
Hiszen hű kedvese, a kis patak árja
Lábainál suttog s pajzánkodik néha,
Gyönyörűség nézni, miként foly a tréfa:
Ő virágot hullat csevegő vizébe
Ez csókkal borítva tűzi kebelére.
Ezredévek óta tart szerelmük lánca,
Miért nem kelhetnek lakodalmi táncra?

De hatoljon beljebb, ott van még a nagyja,
A művész teremtő remekei rakva,
Tömött hegysoroknak borongó tetői,
Isten létének büszke hirdetői.
Barna mohos sziklák, mint megannyi bánat,
Tán a könnyező ég kebeléből támadt?
Lerohanó vízár tompa zuhogása,
Azt gondolom, lelkem fájó zokogása,
Itt egy rémes hegycsúcs kopár oldalával
Dacol az időnek ádáz viharával,
Csak itt ott leng egy-egy sovány cserje lombja,
E részben az Úrnak kevés volt a gondja.

Tovább, tovább menve mind vadabb a tájék,
Rengeteg ölében üdítőbb az árnyék.
A templomi csendet egyéb sem zavarja,
Csak ha kicsiny népe reá kezd a dalra;
Édes zengedelmük átjár szívet, lelket,
Ti, kik búslakodtok, ide, ide jertek!
Van min elmerengni, a szem bele fárad.
Minden lépten újabb gyönyörűség árad:
Az égész óriás forgó panoráma,
Fölötte az ég az aranyozott ráma.

Ott egy régi várnak omladéka látszik,
Porával a szellő gúnyolódva játszik.
Erősségben egykor tán alig volt párja,
S most falába fészkét sasok körme vájja.
Bájos várkisasszony, hárfával kezében,
E tájon merengett, hő lánggal szívében;
S midőn délceg ifja vágtatott a hegyre,
Sikoltásban tört ki boldogító kedve.
Tárogató hangja, ezüst pohár-csengés,
Lovak dobogása, dal, sarkantyú-pengés,
Mind oda levének, mind elhangozának;
Csak e rom maradt itt, e hallgató bánat.

Ama fenyves mintha gyászlobogó volna,
S titkos susogása bús regékről szólna.
Az elfáradt felleg rája száll pihenni,
Hej de bajos volna tetejébe menni;
Mely alant oly vígan csevegett, a víz-ár,
Itten mintha félne, kövek között bujkál,
Kerülgeti azt a benne fürdő sziklát
Mely, mint bosszús ellen állta el az útját.
Ha dörren az égnek harsogó zenéje,
Sokszorozott visszhang kiáltoz beléje:
Vészes fellegekből villámok cikáznak,
Lankadt szomjú erdők esőjétől áznak.
Lombok között kapkod a fergeteg marka,
Sudár tört fenyűket lökdös le a partra.
Azt dongja egy kis méh a parti virágon:
Semmi sem állandó ezen a világon. –


Rajka Teréz:

Életem

Hő nyár van, s én mintha jéggé volnék fagyva,
Nincs a mitől lelkem föl bírna hevülni;
Kialudt szívemnek meleg fényű napja,
Sötét éje nem fog hajnalra derülni.

Durva göröngyökbe botlik gyönge lábam,
Midőn rögös pályám szűk utain járok.
Mintha két sziklahegy volna a két vállam,
Oly nehéz az élet, könnyűlést sem várok.

Mint a természetnek virágos tavasza,
Rózsás kikelettel díszlik minden élet,
Oh de némelyikről korán leszakasztja
Rózsáit a vihar, s többé föl nem éled.

Életemnek is volt egy rózsás világa
Virítóbb a földnek minden tavaszánál
Fényesben mosolygott sugárzó világa
Isten kék egének ragyogó napjánál.

Gondtalan boldogság gyémántkoronája
Ékíté koromnak derült ifjúságát;
Lelkem a madárnál magasabbra szálla
S bejárta a titkos csillagok világát.

Öröm, gyönyörtenger vala itt az élet,
Melyen kedvező sors lágy fuvalma hajta.
Gondolám, a célhoz vihar nélkül érek,
S úgy röpültem, mint a könnyen úszó sajka.

S midőn földre jöttem gyors képzetem szárnyán,
Angyalnak tekinték minden élő embert!
Kik fölé az Isten áldó kezét tárván,
A föld ölén egymást boldogítni rendelt.

S úgy szerettem volna keblemre ölelni,
Az egész világot, a nagy mindenséget;
S mindenik embernek keblébe lehelni
Szívem boldogságát, azt az üdvösséget.

Százszor boldogabb, ki örömét megosztja,
Ki egy tiszta hű szív részvételét bírja,
Mely a titkos szentélyt nem orozva lopja,
Örömben és búban könnyét velünk sírja.

Egykor én is hittem bírni ily keblet,
Tündérvilágomnak ez volt alkotója;
Hittem, hogy az Isten nem teremtett szebbet,
Mint szerelmem első föltalált valója.

De a múló létben mi nem éri végét? –
Jött a nagy csalódás szörnyű viharával;
S tündérvilágomnak minden ékességét
Ízre porrá törve sodorta magával.

Úgy maradtam, mintha villám sújt a fára,
S megégve hull porba dús lombkoronája;
Zöld levelét többé nem hajt kopasz ága,
Kerüli a madár, nem rak fészket rája.

Kerüli a madár keblem pusztaságát,
Az öröm madara nem tanyázik benne,
Nem leli a remény egykor lombos ágát,
S küzdő lelkem mintha zavart folyó lenne.

Mint akinek földig leégett a háza,
S kalászos vetését a jég sorba verte:
Nincs, hol megpihenjek éhezve és fázva,
Az üres világban úgy bolyongok szerte.

Úgy üldöz a bánat, mint hajót a szélvész,
Szemeim nem talál egy kínálkozó pontot;
Hol kikössek végre, mint a fáradt révész,
S feledjem a múlttal a holnapi gondot.

Küzdök még tovább, ha így rendelte Isten! –
Az első csapástól roskadjon a gyáva!
Bár midőn a kelyhet ajkaimhoz vittem,
Méreggé vált üdvöm mennyei nektára.

Hadd igyam e mérget! – ha eljön halálom,
Legalább megnyugszik fáradt szívem benne…
Ah de mi ez! – élek? – vagy az egész álom?...
Hisz a világ mintha most másforma lenne. –

Ott egy fény dereng a leáldozott napból,
Mosolyában Isten bíztatását látom,
Mint midőn a láncot leveszik a rabról,
Könnyebbülést érzek, s újra élni vágyom.

Igen, élni vágyom! – hisz a teremtésnek
Nemes célja rejlik mindenik művében:
Oszlik már homálya a kétségbeesésnek,
S szívem újjá tisztul a hit szent tüzében.

Isten veled, oh te eltűnő szerelmem!
Isten veled, lelkem széthulló virága!
Helyed bár üresen marad e kebelben,
Égi szózat buzdít: nem élni hiába!…  
 

Rajka Teréz:

Halvány csillag

Oly halovány az a csillag
Ott az égen,
Nem tündöklik mint ezelőtt
Rózsa-fényben.

Gyönyörűség volt a szemnek
Nézni rája;
Sugarait most, ki tudja,
Hova zárja.

Szép csillagom, tán elhagyott,
Kit szerettél,
Búbánatod okozá, hogy
Halvány lettél?

A reggelnek harmatát is
Szemed sírja;
Bánatodra nincs az égnek
Balzsam-írja.


Rajka Teréz:

Hazám lyányaihoz

             1865. év tavaszán

Itt kezemben leng a zászló,
Gyönge bár e kéz;
Lelkem a hit ércfaláról
Győzelemre néz.

Föl lányok, lelkesítsen
Zászlóm jelszava;
Keservében mit rá írt a
Szenvedő haza.

Nem csatára hív e szózat,
Gyönge lány-sereg;
Hőst illet a harcmező, ki
Vészben nem remeg.

Tenni jót, hol vézna arcok
Esdenek segélyt,
Törleni a könnyüket, nem
Várva érte bért.

Toll, virág, szalag, felénk ha
Csábítón mosolyg,
Hadd mosolygjon, hadd legyen szebb
Ékesebb a bolt.

Pár fillért az oltáron ha
Áldoz a könyör:
A tudat, hogy jót tevénk, mily
Üdvösebb gyönyör.

Föl tehát hű honleányok!
Tettre int a vész,
Mellyel szembe falvainknak
Munkás népe néz.

Nagy leend, bár mily csekély az
Egyes áldozat,
Cseppként hull a szomjú földre
Éltető anyag.  


Rajka Teréz:

Költészet és szerelem

A költészet a lélek virága,
Élet-adó nap a szerelem.
Isten veté magvát a kebelbe,
Isteni, mi e magból terem.

A költészet a szív csalogánya,
A csalogány dala szerelem;
Ezer bájjal zengő varázs dallam,
Hangja édes, s fájó érzelem.

Költészet az ifjúkor ábrándja,
Tündér álom a való fölött;
Szerelem ez álom alkotója
Melyet össze égi kéz kötött.

A költészet rózsaszín fátyol,
Melyen át néz a lélek szeme
A szerelem ezüst fényű felhő
Gyöngy-harmattal hintezi tele.

A költészet a lélek szerelme,
Szerelem a szív költészete:
Egyesülve emberi kebelben,
Mind a kettő Isten remeke.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf