Rajka Teréz: Az erdélyi havasok közt, Életem, Halvány csillag, Hazám lyányaihoz, Költészet és szerelem

Rajka Teréz:

Az erdélyi havasok közt

Itt bevezetőül egy virágos tájék,
Kevés fa van rajta, hiányzik az árnyék;
Mint mosolygó lányka, derült tiszta képe,
Két sötétlő hegy, mint két haragos néne
Veszi közbe, míg ő nem is figyel rája,
Hiszen hű kedvese, a kis patak árja
Lábainál suttog s pajzánkodik néha,
Gyönyörűség nézni, miként foly a tréfa:
Ő virágot hullat csevegő vizébe
Ez csókkal borítva tűzi kebelére.
Ezredévek óta tart szerelmük lánca,
Miért nem kelhetnek lakodalmi táncra?

De hatoljon beljebb, ott van még a nagyja,
A művész teremtő remekei rakva,
Tömött hegysoroknak borongó tetői,
Isten létének büszke hirdetői.
Barna mohos sziklák, mint megannyi bánat,
Tán a könnyező ég kebeléből támadt?
Lerohanó vízár tompa zuhogása,
Azt gondolom, lelkem fájó zokogása,
Itt egy rémes hegycsúcs kopár oldalával
Dacol az időnek ádáz viharával,
Csak itt ott leng egy-egy sovány cserje lombja,
E részben az Úrnak kevés volt a gondja.

Tovább, tovább menve mind vadabb a tájék,
Rengeteg ölében üdítőbb az árnyék.
A templomi csendet egyéb sem zavarja,
Csak ha kicsiny népe reá kezd a dalra;
Édes zengedelmük átjár szívet, lelket,
Ti, kik búslakodtok, ide, ide jertek!
Van min elmerengni, a szem bele fárad.
Minden lépten újabb gyönyörűség árad:
Az égész óriás forgó panoráma,
Fölötte az ég az aranyozott ráma.

Ott egy régi várnak omladéka látszik,
Porával a szellő gúnyolódva játszik.
Erősségben egykor tán alig volt párja,
S most falába fészkét sasok körme vájja.
Bájos várkisasszony, hárfával kezében,
E tájon merengett, hő lánggal szívében;
S midőn délceg ifja vágtatott a hegyre,
Sikoltásban tört ki boldogító kedve.
Tárogató hangja, ezüst pohár-csengés,
Lovak dobogása, dal, sarkantyú-pengés,
Mind oda levének, mind elhangozának;
Csak e rom maradt itt, e hallgató bánat.

Ama fenyves mintha gyászlobogó volna,
S titkos susogása bús regékről szólna.
Az elfáradt felleg rája száll pihenni,
Hej de bajos volna tetejébe menni;
Mely alant oly vígan csevegett, a víz-ár,
Itten mintha félne, kövek között bujkál,
Kerülgeti azt a benne fürdő sziklát
Mely, mint bosszús ellen állta el az útját.
Ha dörren az égnek harsogó zenéje,
Sokszorozott visszhang kiáltoz beléje:
Vészes fellegekből villámok cikáznak,
Lankadt szomjú erdők esőjétől áznak.
Lombok között kapkod a fergeteg marka,
Sudár tört fenyűket lökdös le a partra.
Azt dongja egy kis méh a parti virágon:
Semmi sem állandó ezen a világon. –


Rajka Teréz:

Életem

Hő nyár van, s én mintha jéggé volnék fagyva,
Nincs a mitől lelkem föl bírna hevülni;
Kialudt szívemnek meleg fényű napja,
Sötét éje nem fog hajnalra derülni.

Durva göröngyökbe botlik gyönge lábam,
Midőn rögös pályám szűk utain járok.
Mintha két sziklahegy volna a két vállam,
Oly nehéz az élet, könnyűlést sem várok.

Mint a természetnek virágos tavasza,
Rózsás kikelettel díszlik minden élet,
Oh de némelyikről korán leszakasztja
Rózsáit a vihar, s többé föl nem éled.

Életemnek is volt egy rózsás világa
Virítóbb a földnek minden tavaszánál
Fényesben mosolygott sugárzó világa
Isten kék egének ragyogó napjánál.

Gondtalan boldogság gyémántkoronája
Ékíté koromnak derült ifjúságát;
Lelkem a madárnál magasabbra szálla
S bejárta a titkos csillagok világát.

Öröm, gyönyörtenger vala itt az élet,
Melyen kedvező sors lágy fuvalma hajta.
Gondolám, a célhoz vihar nélkül érek,
S úgy röpültem, mint a könnyen úszó sajka.

S midőn földre jöttem gyors képzetem szárnyán,
Angyalnak tekinték minden élő embert!
Kik fölé az Isten áldó kezét tárván,
A föld ölén egymást boldogítni rendelt.

S úgy szerettem volna keblemre ölelni,
Az egész világot, a nagy mindenséget;
S mindenik embernek keblébe lehelni
Szívem boldogságát, azt az üdvösséget.

Százszor boldogabb, ki örömét megosztja,
Ki egy tiszta hű szív részvételét bírja,
Mely a titkos szentélyt nem orozva lopja,
Örömben és búban könnyét velünk sírja.

Egykor én is hittem bírni ily keblet,
Tündérvilágomnak ez volt alkotója;
Hittem, hogy az Isten nem teremtett szebbet,
Mint szerelmem első föltalált valója.

De a múló létben mi nem éri végét? –
Jött a nagy csalódás szörnyű viharával;
S tündérvilágomnak minden ékességét
Ízre porrá törve sodorta magával.

Úgy maradtam, mintha villám sújt a fára,
S megégve hull porba dús lombkoronája;
Zöld levelét többé nem hajt kopasz ága,
Kerüli a madár, nem rak fészket rája.

Kerüli a madár keblem pusztaságát,
Az öröm madara nem tanyázik benne,
Nem leli a remény egykor lombos ágát,
S küzdő lelkem mintha zavart folyó lenne.

Mint akinek földig leégett a háza,
S kalászos vetését a jég sorba verte:
Nincs, hol megpihenjek éhezve és fázva,
Az üres világban úgy bolyongok szerte.

Úgy üldöz a bánat, mint hajót a szélvész,
Szemeim nem talál egy kínálkozó pontot;
Hol kikössek végre, mint a fáradt révész,
S feledjem a múlttal a holnapi gondot.

Küzdök még tovább, ha így rendelte Isten! –
Az első csapástól roskadjon a gyáva!
Bár midőn a kelyhet ajkaimhoz vittem,
Méreggé vált üdvöm mennyei nektára.

Hadd igyam e mérget! – ha eljön halálom,
Legalább megnyugszik fáradt szívem benne…
Ah de mi ez! – élek? – vagy az egész álom?...
Hisz a világ mintha most másforma lenne. –

Ott egy fény dereng a leáldozott napból,
Mosolyában Isten bíztatását látom,
Mint midőn a láncot leveszik a rabról,
Könnyebbülést érzek, s újra élni vágyom.

Igen, élni vágyom! – hisz a teremtésnek
Nemes célja rejlik mindenik művében:
Oszlik már homálya a kétségbeesésnek,
S szívem újjá tisztul a hit szent tüzében.

Isten veled, oh te eltűnő szerelmem!
Isten veled, lelkem széthulló virága!
Helyed bár üresen marad e kebelben,
Égi szózat buzdít: nem élni hiába!…  
 

Rajka Teréz:

Halvány csillag

Oly halovány az a csillag
Ott az égen,
Nem tündöklik mint ezelőtt
Rózsa-fényben.

Gyönyörűség volt a szemnek
Nézni rája;
Sugarait most, ki tudja,
Hova zárja.

Szép csillagom, tán elhagyott,
Kit szerettél,
Búbánatod okozá, hogy
Halvány lettél?

A reggelnek harmatát is
Szemed sírja;
Bánatodra nincs az égnek
Balzsam-írja.


Rajka Teréz:

Hazám lyányaihoz

             1865. év tavaszán

Itt kezemben leng a zászló,
Gyönge bár e kéz;
Lelkem a hit ércfaláról
Győzelemre néz.

Föl lányok, lelkesítsen
Zászlóm jelszava;
Keservében mit rá írt a
Szenvedő haza.

Nem csatára hív e szózat,
Gyönge lány-sereg;
Hőst illet a harcmező, ki
Vészben nem remeg.

Tenni jót, hol vézna arcok
Esdenek segélyt,
Törleni a könnyüket, nem
Várva érte bért.

Toll, virág, szalag, felénk ha
Csábítón mosolyg,
Hadd mosolygjon, hadd legyen szebb
Ékesebb a bolt.

Pár fillért az oltáron ha
Áldoz a könyör:
A tudat, hogy jót tevénk, mily
Üdvösebb gyönyör.

Föl tehát hű honleányok!
Tettre int a vész,
Mellyel szembe falvainknak
Munkás népe néz.

Nagy leend, bár mily csekély az
Egyes áldozat,
Cseppként hull a szomjú földre
Éltető anyag.  


Rajka Teréz:

Költészet és szerelem

A költészet a lélek virága,
Élet-adó nap a szerelem.
Isten veté magvát a kebelbe,
Isteni, mi e magból terem.

A költészet a szív csalogánya,
A csalogány dala szerelem;
Ezer bájjal zengő varázs dallam,
Hangja édes, s fájó érzelem.

Költészet az ifjúkor ábrándja,
Tündér álom a való fölött;
Szerelem ez álom alkotója
Melyet össze égi kéz kötött.

A költészet rózsaszín fátyol,
Melyen át néz a lélek szeme
A szerelem ezüst fényű felhő
Gyöngy-harmattal hintezi tele.

A költészet a lélek szerelme,
Szerelem a szív költészete:
Egyesülve emberi kebelben,
Mind a kettő Isten remeke.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf