Muskátli - 2019. április

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2018/2019-es tanév kezdetével a Muskátli a ötödik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2019. április / V. évfolyam / 8. szám

 

Kedves Gyerekek!

Megjelent a Muskátli IV. évfolyamának bekötött példánya. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen vagy beszerezhető Nemesradnóton a Lidike Pihenőházban, a Muskátli szellemi műhelyében.  

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos:

A nyúlak húsvétja

husveti nyul

Megy, mendegél nyúlapácska
Nyúlszigeti patikába:
„Patikárus, rózsavizet!
A tisztartó majd megfizet.”

„Nagyságos úr, tessék, tessék!
Kérem ássan, el ne essék.
Az út erre girbe-görbe,
El ne törjék majd a bügre!”

Megy, mendegél nyúlanyácska
Tyúkanyónak a boltjába:
„Komámasszony, kot-kotkodács!
Van-e, lássuk, piros tojás?”

„Örülök, hogy van szerencsém,
Üljön le már ide mellém!
Jaj, de ritka vendég nálunk,
Pedig mennyit kotkodálunk!”

Megy haza nyúlapácska,
Utána meg nyúlanyácska:
„Jó, hogy itt vagy, jó anyjukom!
Húsvét napja van ma, tudom.

Párja vagy a liliomnak,
Rózsavízzel meglocsollak.
Hulljon áldás a fejedre,
Piros tojás a kezembe!”
Nyúlúrfiak, kisasszonykák
Vígan körülugrándozzák.
Valamennyi oda siet,
Kapkodják a rózsavizet.

Szaladgálnak, el-elbúnak,
Szépen szóló sípot fúnak.
Öntözködés…locsolkodás…
Van öröm és piros tojás!


Forrás: Az Én Ujságom, 1891. március 29., II. évfolyam, 14. szám

 

EMLÉKEZÉS

 

Rákóczi Ferenc

a nemzet iránt való hűség és önfeláldozás példaképe

 

II. Rákóczi Ferenc Mányoki

Kétszáznyolcvannégy évvel ezelőtt ezen a napon halt meg II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem. Erdélyi fejedelemmé választásának 315. évfordulója kapcsán a Magyar Országgyűlés a 2019-es esztendőt II. Rákóczi Ferenc-emlékévvé nyilvánította. Ez alkalomból  a napokban a Magyar–Osztrák–Bajor Társaság ünnepi megemlékezésén megemlékező beszédet mondott Zuzana Falathová pozsonyi történész. Az alábbiakban teljes terjedelemben olvasható a Budán elhangzott beszéd.

Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!
Alázattal és mély tisztelettel fogadtam el a meghívást, melyet ezennel szívből köszönök a Magyar–Osztrák–Bajor Társaságnak. Bevallom, őszintén meglepődve, s egyben megilletődve fogadtam ezt a megtisztelő lehetőséget, hogy önökhöz szólhatok.
II. Rákóczi Ferenc minden magyar ember számara a nemzet iránt való hűség, önfeláldozás és az államférfiúi erény példaképe.
Nekem, mint felvidéki születésűnek, külön büszkeséget jelent, hogy ezen a tájon született a magyar történelem egyik legmeghatározóbb személyisége. Bár Nagyszombattól, ahol születtem, messze van Borsi, ahol vezérlő fejedelmünk látta meg a napvilágot. Mégis az ő fejedelmi formátuma erős üzenet az egész Felvidék és az egész Kárpát-medence számára. Ha jól belegondolunk, alig akad az elmúlt 300 esztendőben, aki akár megközelítette, vagy netán fölülmúlhatta volna államférfiúi minőségét.
Történelmünk egész más ívet írhatott volna le, ha több Rákóczi és kevesebb Kun Béla, Rákosi Mátyás vagy Kádár János született volna hazánkban. Mohács után szinte több száz éven keresztül permanens háborút vívtunk a szabadságunkért és a függetlenségünkért. Lerázván a török igát, felerősödtek a Habsburg-ház elnyomó és függetlenségünket felszámolni óhajtó tervei. I. Lipót császár felhasználta az 1686-os, Buda visszavétele utáni népszerűségét és hatalma megerősödését, melyek után központosító magyarellenes politikába kezdett, ami egyenes utat nyitott az újabb nemzeti felkeléshez. Most nem részletezném II. Rákóczi Ferenc életútját, hogy miként került szabadságharcunk élére, hanem inkább azt emelném ki, hogy mi volt a legmarkánsabb különbség a Rákóczi-szabadságharcot megelőző és azt követő szabadságharcaink között.
Soha addig nem látott konszenzus és nemzeti egység jött létre, szinte minden szinten. Értem ez alatt a nemesség és jobbágyság összefogását és a Kárpát-medencei magyarság és a más ajkú népek együttműködését.
A Felvidéken nem hiába nevezte fejedelmünk a ruszinokat a „legkedvesebb népemnek”,  a tót atyafiakat pedig sokszor dicsérte meg hűségükért, bátorságukért. A szlovák kuruc kori folklórban nagyon sok nyoma maradt a szabadságharc néha balladaszerű, néha humoros, vagy tragikus megéneklésének.
Ennek ellenére sajnos be kell látnunk, hogy a labanc szellemiségért nem kell a „szomszédba” menni, hiszen Rákóczi elárulását nem idegen népek fiai követték el, hanem többek között Ocskay és Bezerédy, akik magyar vérből valók voltak. Szerencsére tettükért meglakoltak. A felvidéki helyszínek végigkövették Rákóczi diadalmenetét és bukását is. Ígéretből volt bőven XIV. Lajostól, a poroszoktól, angoloktól, de ezek többnyire csak ígéretek maradtak. A Habsburg-ház trónfosztása után utólag egy kétséges döntést hoztak a magyarok, mivel új királyt kellett találni Magyarország élére. A választás Frigyes Vilmos porosz választófejedelemre esett, akit 1708-ban próbáltak nagy sereg élén behozni az országba. Talán ez a momentum volt az, ami nagy reménnyel tölthette el a kuruc sereget és magát II. Rákóczi Ferenc fejedelmünket is.
És íme egy újabb felvidéki helyszín, Trencsén vára és városa. A trencséni csata végzetesnek bizonyult, egy szerencsétlen álhír demoralizálta a magyar sereget (amely sereg komoly túlerőt alkotott, közel 14 000 főt). Ez az álhír Rákóczi halálhíre volt, amely megbontotta a magyar csatasort, miután öldöklés kezdődött. Több mint háromezer magyar maradt holtan a csatatéren. Ez a csata utólag sorsdöntőnek bizonyult, hiszen innen kezdve a szabadságharc lendületét veszítette és a kurucok többé nem kerültek olyan helyzetbe, ahol meg lehetett volna fordítani hadiszerencse menetét. Ez után a csata után még a komoly erődváros, Nyitra is kardvágás és puskalövés nélkül adta meg magát az osztrákoknak.
Ezen események után még több csatát vívtak a magyar seregek, váltakozó eredménnyel, de végül II. Rákóczi Ferenc távollétében magyar főnemesek 1711. április 30-án megkötötték a szatmári békét, amivel végeredményben egy árulás történt, hiszen a vezérlő fejedelem tudta és beleegyezése nélkül történt mindez.
Mindennek ellenére Magyarország kilépett a 17. század árnyékából, már semmi sem volt olyan, mint régen. A társadalmi kohézió a zavaros idők és a nagy infláció ellenére megerősödve jelent meg a mindennapokban.
Rákóczi különleges kapcsolata az akkori társadalom minden rétegéhez a kor viszonyaihoz képest nagyon felvilágosultnak mondható. I. Lipót halála után I. József már barátságosabb és kissé felvilágosultabb politikát folytatott. Az elbukott szabadságharc a Habsburg-ház részére komoly figyelmeztetést jelentett, tudatosult bennük, hogy a magyarokkal nem lehet bármit megtenni, azaz nem lehet egyszerű tartománnyá degradálni ezt az óriási országot.
Rákóczi Ferenc nagysága a szatmári béke után is megmutatkozott. A behódoltatási próbálkozások után az emigrációt választotta. A törökországi Rodostóban halt meg 1735. április 8-án, nagypénteken.
Ő az államférfiúi minőség mércéje, karizmatikus megjelenése hódolatot és tekintélyt keltett az ellenségben is. Hűsége a hazához magasztos jelszavában: „CUM DEO PRO PATRIA ET LIBERTATE” is megnyilvánult.
Mai ésszel felfoghatatlan számunkra, hogy mit szenvedhetett lélekben a fejedelem és maroknyi hűséges sorstársa a távoli Rodostóban, akikben így buzgott a hazaszeretet és a nép iránt érzet mély elkötelezettség. Sok kérdés merül fel a szabadságharc kapcsán. Gróf Pálffy János, Teleki és mások, akik ugyancsak magyarok voltak, hogyan válhattak az ellenségeivé, hogy lehet az, hogy a kiművelt emberfők tömege nem állt a szabadságharc oldalára? Lehetne társadalomtudományi kutatásokkal válaszokat keresni és találni ezekre a kérdésekre, de ha jobban belegondolunk, a válasz nagyon is egyszerű.
Az a magyar ember, aki szívében, zsigereiben érzi a nemzet és a haza hívó szavát, mindig tudja, hogy melyik oldalra kell állnia. Ez az érzés Istentől való. Felmerül a kérdés: hogy lehet az, hogy idegen népek szinte egy emberként álltak szabadságharcunk oldalára? A válasz itt is sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Archaikus hierarchiában gondolkodó őseink  a természetes, Isten által elrendelt rendben gondolkodtak. Ha valami igazságtalan, természetellenes, az isteni rend felbomlását megteremtő cselekmény vagy jelenség adódik, akkor a tisztán gondolkodó ember, hazafi tudja, hol a helye. A Kápát-medence népei hosszú évszázadokon keresztül tudták, hol a helyük. Idegen hatalmak lassan csepegtették a gyűlölet mérgét a nem magyar ajkúak szívébe. Rákóczi korában erről még nem volt szó, de 1848/1849-ben és az első világháború idején már egyértelművé vált, hogy a méregnek különösen erős hatása volt. A 19. és  20. században megdöbbentő gyűlölettel estek a magyaroknak időről időre a más ajkú népeink.
Lesújtó, hogy röpke néhány évtized alatt egy csodálatos magyar identitású ország népei miként voltak képesek ilyen gyalázatos módon ellene fordulni a nemzetnek, amely békét, biztonságot és védelmet nyújtott a Kárpát-medence minden népének. Magyar történelmünk nagyrészt hazánk, népünk, függetlenségünk megőrzéséről szól. Sokszor kellett kardot ragadnunk ezért, pedig gyakran elégséges lett volna az összetartás, mellyel a hazánkat szétzilálni vágyó méregcsepegtetőinket semlegesítettük volna.
Érvényes mindez napjainkra is: akiben nem munkál a magyar szív, olyan oldalra áll, ahol egyértelműen mutatkozik a nemzet elveszejtésének lehetősége.
Ha rátekintünk Európa mostani és a 17-18. századi etnikai térképére, megdöbbentő felfedezést tehetünk. Amíg Franciaországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban és másutt teljes etnikumok, népcsoportok tűntek el a történelem színpadáról (a domináns nemzeteknek köszönhetően) addig a Kárpátok övezte magyar hazánkban a Szent Korona eszméjének védelme alatt  és a magyar toleráns mentalitásnak köszönhetően fejlődhettek, gyarapodhattak és szaporodhattak más etnikumú népeink is. Ráadásul a török hódítás elöl menekülő népeket igaz keresztény módjára befogadtunk. Ha egyértelműen akarok fogalmazni, elmondhatom, hogy az elmúlt több mint 1000 évünk példamutató lehet minden európai nemzet számára és utat mutathat a szívből jövő keresztényi szolidaritástól áthatott őszinte együttműködéshez.
Mélyedjünk magunkba és gondoljunk bele, hogy mennyire vagyunk méltók saját történelmünkhöz és mennyire próbáljuk meg követni a hazájukért mindent feláldozó nagyjainkat és mindennapi életünkben mit teszünk hazánk és nemzetünk megmaradásáért.
Ha körülnézek, azt látom, van remény a megmaradásra és a fejlődésre. Az ilyen szellemi műhelyek tartják meg a nemzet lelki és intellektuális erejét. Minél több ilyen közösségre lenne szükség szerte a Kárpát-medencében. Ezt szeretné nagyságos fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc is, hogy ott tudjuk folytatni nagyszerű művét, ahol ő abbahagyta. Állítom ezt felvidéki, magyar gyökerekkel rendelkező lányként, ígérve, hogy mi mindent megteszünk, hogy fent északon ne vesszen el a magyar. Önöknek pedig kívánok nagyszerű munkájukhoz sok erőt, egészséget, Isten minket úgy segéljen.
Köszönöm, hogy meghallgattak.

Forrás: Felvidék.ma
https://felvidek.ma/2019/04/rakoczi-ferenc-a-nemzet-irant-valo-huseg-es-onfelaldozas-peldakepe/

 

IRODALOM



egeszupcKedves Gyerekek! Megjelent Lőrincz Sarolta Aranka néni Póka Halas bácsi méséi mesekönyve nyomatásban is. Szeretetettel ajánljuk figyelmetekbe. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.

 

 

 


Lőrincz Sarolta Aranka:

Póka Halas bácsi meséi

 

Saci és Öcsi Gondolatországban

afolyonal

A folyónál
7. rész

A folyó felől fátyolszerű párafoszlányok lebegtek a part felé, és lassan lecsapódtak a rét füvére. Talán a folyó tündére akart a vízpárából fátyolt készíteni magának, ki tudja? A nyári meleg beburkolta a folyót és a partján elterülő rétet, ahol szebbnél szebb virágok nyíltak. Fölöttük apró méhek döngicséltek, kóstolgatták a virágok nektárját, melyik a finomabb.
Póka Halas bácsi nézte álmai folyóját, a természet e csodás szépségét. Gyermekkorában mennyire vágyott arra, hogy a folyóparton ülve bámulja a vizet azon gondolkodva, mi lehet ott lent, a mélyben. Amikor játszótársai a folyóhoz futottak, ő sohasem mehetett, mert nem engedték. Nagymamája féltette a legjobban, mert egy kártyavető cigányasszony azt jósolta neki, hogy a víz lesz a veszte. Ha társai halat fogtak, ő csak távolról nézhette. A szomorú szemű hal dobálta magát a parton, levegő után kapkodva, míg el nem pusztult. Akkor határozta el magában, hogy ő a halak barátja lesz. Búvárélete során pedig maguk a halak lettek a barátai.
Zétény észrevette, hogy Póka Halas bácsi gondolatai messze járnak, ezért halkan megszólalt.
–Póka Halas bácsi, mire gondolsz?
–Zétény, de hiszen azt mondtad, hogy gondolatolvasó vagy, akkor találd ki, mire gondoltam! – felelte Póka Halas bácsi huncutul.
Zétény egy kicsit törte a fejét, majd ügyesen rávágta.
–A halakról!
–Nahát, te valóban gondolatolvasó vagy, mert éppen a halakról gondolkoztam! – nevetett egy jót Póka Halas bácsi.
–És mondd, milyen halakról? Póka Halas bácsi, milyen halakat ismersz? – kíváncsiskodott Zétény.
–Sokféle halat ismerek, a csukát, a harcsát, a kárászt, a keszeget, a pontyot, de sok tengeri halat is. Búvárkodásom alatt volt időm megfigyelni, megismerni őket, és mondhatom, mindegyik más. Ahogy az emberek különböznek egymástól, úgy a halak is.
–Érdekes lehetett a halakat figyelni, de én inkább visszamennék a Vidám-selyemrétre, ahol Pókafalva gyerekei szőrlabdával játszottak! – mondta Zétény, és várta, mit szól erre Póka Halas bácsi.
–És a táltos lovak repülése, az tetszett? – kérdezte kíváncsian Póka Halas bácsi.
–Igen, nagyon is! Én is szívesen repültem volna táltos lovon!
A repülési vágy kitörölhetetlenül ott élt a fiúban. Ő is felvette volna Sacit a lovára, mint ahogy Bendegúz tette. Egy emlék jutott az eszébe, és úgy döntött, hogy elmondja Póka Halas bácsinak.
–Tudod, bácsi, én is találkoztam egy copfos kislánnyal, aki tetszett nekem, mint Sacinak Bendegúz, de soha nem akart észrevenni.
–Na és mit csináltál, hogy észrevegyen? – vallatta Póka Halas bácsi Zétényt.
–Egy óvatlan pillanatban hátulról meghúztam a copfját. Mérgesen hátrafordult, rám nézett, megvonta a vállát, és elfutott.
–Bácsi, neked is tetszett valamelyik kislány kisfiú korodban? – kérdezte váratlanul Zétény.
–Póka Halas bácsi csendben mosolygott, és úgy tűnt, hogy erre a kérdésre nem fog válaszolni, de Zétény tovább unszolta.
–Póka Halas bácsi, miért nem felelsz? Tudom, hogy ez titok, de látod, én elmondtam neked az én titkomat!
–Engem akkor még nem érdekeltek a lányok, a búvárkodás kötötte le az érdeklődésemet.  Amikor olyan kisfiú voltam, mint te, vetítették a televízióban Cousteau kapitány búvárfilmjeit. Volt egy nagyon jó barátom, akivel együtt néztük ezeket a filmeket, és egészen el voltunk bűvölve a csodálatos vízi világtól. El is határoztuk, hogy búvárok leszünk, és mi is le fogunk merülni a víz mélyére.
A baj az volt, hogy nem volt búvárfelszerelésünk, és tudtuk, az nélkül nem lehet víz alá merülni. Kitaláltuk, hogy a homokozóban használt műanyag kanna búvársisaknak éppen megfelel. Kiütöttük az alját, és átalakítottuk. Átlátszó műanyagot ragasztottunk bele, hogy ha lebukunk a víz mélyére, ezen keresztül láthassuk a halakat és a különféle vízi élőlényeket.
Zétény ámulva hallgatta Póka Halas bácsit, aki tovább folytatta gyermekkori történeteit.
–A barátommal készítettünk egy kis hajómodellt, a Szent István csatahajóról, amelyet a nagy háborúban süllyesztett el az ellenség sok-sok matrózzal a fedélzetén. A kis hajót a vízre eresztettük, és próbáltuk eljátszani, mi is történhetett azzal a csatahajóval a nagy tengeren.
–Póka Halas bácsi, ez nagyon szomorúm történet, én nem szeretném, ha háború lenne! – jelentette ki Zétény lehangolódva.
–Érdekes, hogy te nem szereted a háborús meséket, pedig a fiúk általában nagyon szeretnek harcolni.
–Emberekre lőni és lebombázni az országokat gonosz dolog, de íjjal célba lőni, tudom, hogy ez sport. Legalább ezt tanuljam meg, mert úszni nem tudok, de még csónakban sem ültem soha – vallotta be egy kicsit szégyenlősen Zétény.
Póka Halas bácsi felkapta a fejét.
–Nem tudsz úszni? Akkor jól éreztem, hogy rád kell szólnom, ne menj a folyóhoz olyan közel, hogy bele ne essél, mert lehúz a folyó ura. Minél előbb meg kell tanulnod úszni! Itt a nyár, erre éppen most van rá alkalom. Aztán még csónakban sem ültél? – csodálkozott tovább Póka Halas bácsi.
–Nosza, rajta, gyere velem! Itt a közelben van egy csónak, kipróbáljuk, rendben?
–Rendben – mondta Zétény boldogan, és teljesen rábízta magát Póka Halas bácsira.
Valóban, ott volt nem messzire tőlük egy fűzfához kikötött csónak. Póka Halas bácsi ügyesen eloldotta, és mindketten beleültek. Póka Halas bácsi kezébe vette az evezőket, és szép lassan evezni kezdett a folyón a közeli nádas felé.
Zétény még a lélegzetét is visszatartotta, annyira figyelte a folyót, a nádas különös világát, a nádi madarakat, amint a fészkükre szállva etették fiókáikat. Néha-néha csobbant a víz, és kidugták fejüket a vízi vidrák. Vízisikló kúszott a víz felszínén, de amint észrevette a csendben úszó csónakot, hirtelen eltűnt. Vadkacsák csapata röppent fel előttük, és átrepültek a nádas túlsó oldalára.
Póka Halas bácsi is csendben figyelte a nádas életét, de aztán mégis megtörte a csendet.
Látod, milyen csodálatos ez a vízi világ? Hát még ott lent, a folyó mélyén, ott van ám a csoda, azt látni kellene minden ilyen kisgyereknek, mint te vagy! Akkor már gyermekkorban megtanulnátok, a teremtett világot tisztelni, védeni és nem tönkretenni.
Zétény szinte megbabonázva nézte a vizet és a vízben élő élőlényeket, közben figyelmesen hallgatta Póka Halas bácsit. Tudta, ezt a csodát, amit most lát, sohasem fogja elfelejteni.
–Póka Halas bácsi, nézd csak, milyen csodálatos vízi virágok vannak ott! –mutatott Zétény a nádas egy bizonyos pontja felé.
–A csáté virágokat mondod? Ezek a virágok is csak ott nőnek, ahol még a vizet nem szennyezte be az emberi gonoszság – magyarázta Póka Halas bácsi.
–Most kikötünk a parton, és ha akarod, a következő mesémben virágokról, gyógynövényekről fogom folytatni a mesémet.
Zétény felcsillanó szemmel nézett Póka Halas bácsira, és lélekben már ő is Gondolatországban járt Timával és Sacival együtt.

 

Ira anyó, a gyógynövények anyja

2019 aprilisi szamhoz


Virágzásnak indultak a kerti gyógynövények. Anya látta, itt az ideje a gyógyító növények begyűjtésének.  Ollót meg egy nagy fonott kosarat vett a kezébe, és tüstént indult ki a kertbe. Saci is vele tartott. A kinyílott virágok fölött apró poszméhek szálldostak. Ők saját maguknak gyűjtögették a gyógynövények illatos virágporát, amelyet a nyári szél is igyekezett széthinteni a kertben. A kerítés mellett a kerti zsálya, a citromfű és a levendula is kínálgatta magát. Saci szerette megfogni, megdörzsölni a leveleiket, mert akkor az ujjain maradt a gyógynövények finom illata, aromája.
A délutáni órákban fokozódott a forróság, ezért anya beparancsolta Sacit a hűvös szobába, nehogy napszúrást kapjon. Bent elővette kedvenc meséskönyvét, és olvasni kezdett, anya pedig, szokása szerint, gyógyteát főzött.  A tűzhelyen a teáskannában forrni kezdett a víz, és a páragömbök egymás után emelkedtek felfelé a levegőben. Saci elmerült a meseolvasásban. Pöf-pöf, pöfögtek a páragömbök, és erre már Saci felfigyelt.
–Hahó, Saci! – kiáltotta Tima, és máris pörögni, forogni, táncolni kezdett az asztalon.
–Hahó, Tima, jaj, de jó, hogy jöttél! Elviszel a rovólányokhoz Pókafalvára?
–Most nem mondom meg, hova megyünk, legyen ez meglepetés! – válaszolta Tima titokzatosan.
–Saci nem kíváncsiskodott, bízott Timában, hogy csakis olyan helyre viszi, ahol nagyon jól fogja érezni magát.
–Mehetünk!– mondta Tima örömmel és tapsolt.
A gondolathajó máris ott termett a párafelhők között. Saci erősen gondolkodott, és azonnal pöttömre zsugorodott. Fürgén beugrott a hajócskába, az pedig máris suhant velük Gondolatországba.
Tima Sokablakos Soktornyú Ódon Vára körül most borult virágba a gyógyító növények hatalmas ültetvénye. A kakukkfű kék színét a kamillák fehérsége váltotta. A levendulavirágok és a zsályák lila színben pompáztak. A hársfákon sárga színben tobzódtak a hársfavirágok, amelyeken méhek százai döngicséltek.
A galagonyabokrok ernyős fehér virágai meghajoltak Saci előtt, mintha köszöntötték volna.  A citromfű zöld levelei fényesen simultak a lába elé.  A gyermekláncfű sárga virágai, mint kis labdapomponok hajladoztak előtte. Látta Gondolatország minden gyógynövényét, az ismerteket és az ismeretleneket egyaránt. Anya biztosan ismeri valamennyit, mert amikor beszélgetni szoktak, mindig megemlített egy-egy gyógynövényt, hogy milyen fontosak az egészség megőrzésében, a betegség megelőzésében, a gyógyításban.
–Tudod, kicsim, jobb megelőzni a betegséget a gyógynövényekkel, mint amikor már nagy a baj, és csak a doktor néni gyógymódja segít – mondogatta anya gyakorta.
A gyógynövényültetvény szélén, a nagy lombos fa mellett egy kicsi házikó állt. Odaérve Tima és Saci beléptek az ajtaján.  Bent egy fehérhajú anyó volt, aki a tűzhelyen éppen teát forralt. Amint Sacit és Timát meglátta, mosolyogva fordult feléjük.
–De jó, hogy megjöttetek, már vártalak mindkettőtöket, foglaljatok helyet!– mondta, és a kis asztalhoz invitálta őket, ahol két szék várta, hogy helyet foglaljanak a kislányok.
Saci körbenézett, és csodálkozva állapította meg, hogy a házikó pontosan olyan, mint az ő kis faházikója az udvar végében, a nagy szilvafa alatt. Csak a tűzhely volt más, mert égő lángok lobogtak benne, hiszen az anyó mindig dobott egy-egy száraz ágat a tűzre, hogy forrjon a víz a teáskannában. Végül beleszórta a gyógyító növényt, egy ideig várt, aztán egy-egy kis csészébe kiöntötte, majd a két kislány elé tette a kész gyógyteát.
–Várjatok még, mert forró! – mondta az anyó, azzal meglebbentett egy fehér kendőt a teáscsészék fölött, és a tea langyossá, ihatóvá vált.
–Most már ihatjátok, ez a kék iringó gyógyteája! – mondta Sacihoz fordulva.
–Tudom, hogy gyakran köhögsz, ezért számodra ez a legjobb tea – magyarázta a fehérhajú anyó, és szeretettel megsimogatta Saci fejét.
Saci csodálkozva nézett rá, vajon ki lehet ő.
Az anyó kitalálta a gondolatát, és mosolyogva felelte.
–Én vagyok a gyógynövények anyja, Ira anyó. Engem Gondolatországban mindenki ismer, és ha valaki megbetegszik, csak hozzám fordul segítségért. A betegnek ilyenkor megfőzöm a megfelelő gyógyteát, és amint megissza, azonnal meggyógyul.
–Nemsokára indulnom is kell, mert a rovólányok üzentek, hogy Pókafalván van egy beteg, akit meg kell gyógyítanom. Ha akartok, jöhettek velem – ajánlotta Ira anyó, és egy nagy kosarat vett a karjára, amely teli volt rakva gyógynövényekkel.
Saci szeme boldogan felcsillant, akkor most lehet, hogy találkozni fog Bendegúzzal! Tima máris kitalálta mire gondolt Saci.
–Akarsz Bendegúzzal találkozni?
–Igen, szeretnék! – mondta Saci vágyakozva.
–Rendben. Gondolatban üzenek neki, hogy nemsokára Pókafalván leszünk.
A gondolathajóból láthatták Ira anyó egész gyógynövényültetvényét. Mutogatta is az anyó örömmel, miközben sorolta egymás után a gyógynövények neveit. Magyarázatot is fűzött mindegyikhez, milyen betegségre lehet alkalmazni a teáját. Saci ámulva hallgatta. Egyet-kettőt megjegyzett, de amikor Ira anyó már a sokadik gyógynövénynél tartott, feladta. Csak akkor figyelt, amikor olyan gyógynövényt nevezett meg, amelynek a neve érdekes volt, és azt még anyától sem hallotta.  
–Nézd csak, ott a katángkóró virága, de a gyökere is hasznos. Ha nincs étvágyad, akkor ebből kell teát innod! – mondta az anyó.  
–A körömvirág teája belsőleg is és külsőleg is jó. Külsőleg nehezen gyógyuló sebek borogatására alkalmas. A sebekre jó még az apróbojtorján is – sorolta Ira anyó a tudnivalókat.
–Ez itt a legyezőfű, amelynek lázcsillapító hatása van, majd egy csipkés levelű növényre mutatott.
 –Ez a vasfű. A teája üdítő, étvágyfokozó, hörghurut és szamárköhögés- csillapító hatású, ezt is ihatod, ha köhögni fogsz!
–A lándzsás útifű teáját is kipróbálhatod, ha száraz köhögés kínoz – tette még hozzá Ira anyó. Sorolta volna tovább, ha közben meg nem érkeznek az Öt-hegy lábához Pókafalvára. Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója fogadta őket, és ott volt mellette Bendegúz is. Saci megörült, amikor meglátta.
Köszöntötték egymást, de a szó a Vének Tanácsának főtudójáé volt.
–Nézzetek körül a falunkban, hogy építjük a házainkat! Mélyen beásunk a földbe, vastag farönkökkel kitámasztjuk, aztán a sarat összekeverjük a kiszitált magvak pelyvatörekével, és ezzel kitapasztjuk a falakat. A házak tetejét összekötözött náddal, fűcsomókkal takarjuk az eső ellen.
–Kedves ismeretlen úrnő, látod, mi ezekben a házakban élünk, amelyek télen melegek, nyáron hűvösek. Bent, a ház közepén van egy hely, ahol ég a tűz, a füst a háztetőn távozik.
Saci meghajolt Viroláj előtt, így köszönve meg a magyarázatát. Viroláj befejezte a falu bemutatását, és elsőnek indult be a házba, utána Ira anyó, aztán Tima Sacival, végül Bendegúz. Így, szépen libasorban lépegettek lefelé a földbe vájt lépcsőkön a ház belseje felé. Amint Saci szeme megszokta a homályt, azonnal felismerte a szépséges Ibolyát, akit a Kő-hegyen látott a nyári tűzugrás alkalmával Kecső vitézzel táncolni.  Ibolya mélyen meghajolt előttük, és tisztelettel köszöntötte őket.
–Légy üdvözölve, Tima, a Sokablakos Soktornyú Ódon Vár úrnője és te is, ismeretlen úrnő!
De különös tisztelettel köszöntelek téged, Ira anyó, gyógynövények anyja, már nagyon vártunk!
Ezzel megfogta Ira anyó kezét, és egy alacsony ágyhoz vezette, ahol egy szép leány feküdt halovány arccal.
–Nézd, itt fekszik a betegünk, Tátika rovólány! Éppen kint, a nagy fa alatt ültünk, és az agyaglemezekbe róttuk a történeteket, amit a Vének Tanácsának főtudója, Viroláj mesélt, amikor váratlanul Tátika rovólány éles rovószerszámával megvágta a kezét.
Szeretnénk, ha gyorsan meggyógyulna, mert fontos eseményeket rovunk Pókafalva történetéből, a Kő-hegyi lovas vitézek játékát, a tűzugrást és a táncainkat, amit eltáncolunk a tűzugrás után. A baj azért történt, mert a rovás alatt Tátika rovólány nem a munkájára figyelt, hanem egy kismadárra, amely a fa tetején dalolt. Sok vére elfolyt, de bekötöttem, így a vérzés elállt, csak a mély seb maradt meg.
Ira anyó nem szólt semmit, hanem elővette a gyógynövényekkel teli kosarát, és kiválasztotta belőle a bojtorján virágát. A lobogó tűzhöz lépett, ahol egy ágasfán nagy edényben forrt a víz, beleszórta a gyógyító növényt, egy kis ideig várt, aztán leszűrte. Ibolya tudta, mikor mit kell Ira anyó keze ügyébe adnia. Ira anyó a gyógyteával alaposan kimosta Tátika rovólány kezén a mély sebet. Amikor ezzel végzett, nagy köténye zsebéből egy tégelyt vett elő, amelyben körömvirág- és bojtorjánkenőcs volt elkészítve. Ira anyó alaposan bekente Tátika kézsebét, tiszta ruhával bekötötte, a megmaradt kenőcsöt pedig Ibolyának adta.
–Ibolya rovólány, ezzel kend be Tátika kezét reggel, délben és este, meglátod egy napon belül a sebnek nyoma sem lesz.
Ekkor Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója elővette szalagos dobját, megütögette, és dünnyögve, énekelni kezdett.
Héjjó, héjjó, Égi Atya ereje szállj,
Szállj, szállj, le a földre, a földre!
Héjjó, héjjó, Gyógyító Erő, szállj le, szállj!
Tátika sebe gyógyulj már,
Ha meggyógyul, már nem fáj!
Umma, umma, umma, háj
Tátika, Tátika, Tátika, gyógyulj már!
Viroláj háromszor körbejárta Tátika ágyát, és háromszor hívta az Égi Gyógyító Erőt. Végül meghajolt Ira anyó előtt, megköszönve segítségét, majd intett Bendegúznak.
–Bendegúz, menj, vezesd a vendégeket végig Pókafalván, mutasd meg nekik a kopjafát, amelyet tavaly télen, a medvetoros ünnep után faragott Kuszkó öregapád!
Bendegúz tisztelettudóan meghajolt a Vének Tanácsának főtudója előtt, és elindult, hogy mindent megmutasson Sacinak és Timának. Saci örült, hogy láthatta Pókafalvát, és mindezt maga Bendegúz mutatta meg neki. Ira anyó még egy ideig Tátikánál és Ibolyánál maradt, amíg a gyerekek a kopjafánál töltötték az időt, amit Kuszkó fafaragó faragott a medvetoros ünnep előtt.
Végül megjelent a gondolathajó Ira anyóval, és búcsúzni kellett.
Tima látta, hogy Saci megint szomorú, és megkérdezte.
–Saci, akarod, hogy a legközelebbi utunkon Bendegúz is velünk jöjjön?
–Igen! – felelte örömmel Saci.
Ezután a gondolathajóval a magasba emelkedtek. Először Ira anyót vitték haza, aki a házikója ajtajából még Saci után kiáltott: Ne felejtsd el a kékiringó teát inni!
Saci intett, hogy nem felejti, és hipp-hopp, máris a konyhában találta magát. Anya éppen akkor lépett be egy kosárral a karján, amely tele volt gyógynövényekkel.
-Nézd csak, kicsim, mit találtam a kert végén levő árokparton, ez kész csoda, kék iringót, amely a legjobb gyógyító növény a makacs köhögésre!
Saci nem szólt semmit, hogy hol járt, és hogy ő már ivott kékiringó-gyógyteát.  Ira anyóra gondolt, aki Tátika rovólányt meggyógyította, és Bendegúzra, akivel újból találkozott Pókafalván.



Lőrincz Sarolta Aranka:

Halas vers

Folyó partján horgásztam,
Egy pár halat kifogtam,
Először a kecsegét,
Meg is fogtam a fülét.
Aztán jött a nagy csuka,
Fogas száját tátotta.
A sügér is fickándozott,
Halfarkával nagyot csapott.
Lapos pontyot is kifogtam,
Halpikkelyét szélbe szórtam.
A kárász is győzködött,
Fogjam már ki- könyörgött.
 Kint a parton tátogtak,
Halszemükkel pislogtak,
Meglátták a kondért,
Uccu, ugrás onnét.
A kecsege, a sügér,
Csuka, kárász, potyka,
Csukafejest vágott
Folyami habokba.
Azóta is ott úszkálnak,
Horgászbotra fittyet hánynak.

***


Lőrincz Sarolta Aranka:

A feketerigók

A feketerigók ősszel
nem repülnek el,
itt maradnak,
csak elvész a hangjuk,
a téli fagyban.
A feketerigók ősszel
 nem repülnek el,
csak eltűnnek egy időre,
de néha visszajönnek,
hogy megnézzék,
 jön e már a tavasz.
A feketerigók
csodálatos madarak,
tudják, a tél hideg
és nem fűti testüket
 a nap, a hideg ég alatt.
A feketerigók
kíváncsi madarak,
leröppenek a földre,
összeszedik a bogarakat,
a szétszórt magvakat,
aztán huss, fel a fára
és fütyülnek a világra,
tililí, tililí, már itt a tavasz!


A versek, mesék itt, a Muskátliban jelentek meg először.

 

VALÓSMESE

 

Gyökössy Endre:

„Isten áldd meg a magyart!”

Aki magyar földön születik, magyar szót hall először, magyar körülötte minden: a föld, a víz, a falu, az ember, magyar az édesapja, édesanyja, hogy lehetne az más, mint magyar? Aki pedig felnőtt korában kerül messzi idegenbe, az embernyelő Amerikába s országok és tengerek választják el szülőföldjétől: még jobban érzi az elhagyott hazai föld minden szépségét, melegségét. S szomorú kenyér az, ha nagyobb darab is, ha fehérebb is, amit Amerika földje terem az ilyen odaszakadt magyar emberek ezreinek.
Ezek a kivándorolt szerencsétlenek, ha soha vissza nem kerülnek magyar földre, ha idegen temetőben borul is reájuk hideg sírjuk: érzéseküben, gondolatukban, nyelvükben magyarok maradnak holtuk napjáig… Elveszett magyarok…
De aki már kint születik a rengeteg Amerika égbenyúló palotái közt, ha magyar is az édesapja, édesanyja, ha bölcsője felett magyar altató dal csendül is meg, ha magyar szóra gügyög is vissza, haj, de nehezen maradhat holtáig magyar!
És mégis vannak Amerika szülöttjei között ízig-vérig igazán magyar gyerekek is. Nézzétek csak meg ezt a képet itthon élő s idegenbe szakadt fiatal és öreg magyarok. Azon a jámbor csacsin egy Amerikában született ifjú magyar kocogtat az amerikai földeken. Kovácsi Miklós Ede az a szíve gyökeréig magyar gyerek. Hogy szíve gyökeréig magyar ez a vallingfordi fiú, ebben része van Az Én Ujságomnak is. És ez különösen öröme, szinte ünnepe a mi lapunknak.
Hisz azt írja Kovácsi Miklós Ede, a vallingfordi református pap magyar fia most küldött szép levelében Az Én Ujságom szerkesztőjének, hogy minden amerikai magyar gyereknek „nélkülüzhetetelen” lap Az Én Ujságom. Ünnepe van, mikor „drága szép hazájából”, Magyaroszágbük Az Én Ujságomat megviszi neki a posta. Mert a magyar édesapa szerető tanítása s édesanyja zengő magyar dalai mellett, íme, Az Én Ujságom kötözi hétről-hétre még jobban szívét-lelkét Magyarországhoz, „szép hazájához”, ahol ő még csak a mesék aranyhídján, a dalok zengő szárnyán, a magyar történet sugaras és könnyes útjain vezette keresztül édesapja, édesanyja és Az Én Ujságom.
S ez a magyar gyerek aztán azt írja a szerkesztő bácsinak: Én Amerikában születtem, de szívem szép hazámért ver. És így fejezi be gyönyörű levelét: Azt üzenem szép hazámnak, hogy az Isten tartsa meg sokáig kedves Pósa bácsinkat és hogy „Isten, áldd meg a magyart!”
Nekem könny reszketett a szememben, mikor ezt megírtam nektek, kedves magyar gyerekek. Mi meg azt üzenjük vissza Kovácsi Miklós Edének: Míg Amerikában élsz, Miklós, becsüld meg a csillagos lobogót, de minél hamarabb siess haza, kell itthonb minden magyar s mindig szeretettel vár a te „szép hazád”, Magyarországod.

Forrás: Az Én Ujságom, 1911. április 16., XXII. évfolyam, 17. szám

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

Az Én Ujságom olvasóihoz írta Pósa Lajos 1891-ben, amikor a felolvasó esteket kezdte szervezni. Az időtájt a szerkesztőség Budapesten az Andrássy út 10. szám alatt volt. A gyerekek találkozni akartak az újság munkatársaival.
„Arany kapocs az a szeretet, mely bennünket napról napra szorosabban csatol hozzátok, kedves kis olvasóink! Leveletek minden sorából, egy-egy levélbe rejtett virág illatából szívetek hálája leng felénk. Azok a kedves meghívások, hogy látogassunk el Kolozsvárra, Nyitárára, Debrecenbe, Kassára, Dunavecsére, Aradra, Zalaegerszegre stb. stb.; az a száz meg száz helyről hangoztatott óhajtás, hogy adjuk ki arcképünket Az Én Ujságomban, az a nagy vágyakozás, hogy szeretnétek bennünket színről-színre látni, személyesn ismerni: édes, boldogító jutalom a ti javatokat munkáló törekvéseinkért.
Mindenhová azonban nem mehetünk, arcképünket a magunk szerkesztette újságban nem adhatjuk ki, mert az nem illenék. Kigondoltunk tehát egy szép dolgot, hogy színről színre láthassuk mégis egymást. Kigondoltuk pedgig őgy, hogy Az Én Ujságom szerkesztője és munkatársai felovasásokat tartanak a fővárosban és vidéken számotokra. Olyan verseket, meséket, elbeszéléseket, történeteket olvasnak föl, hogy örömetek telhetik majd bennük. Személyesen megismerhetitek mindazokat az írókat, költőker, akik Az Én Ujságomban szoktak írni. Az Én Ujságom előfizetői a felolvasásra belépő jegyet minden díj nélkül kapnak, a nem előfizetőktől befolyó jövedelmet jótékony célra, a szünidei gyermektelep javára fordítjuk.
Az első felolvasás Budapesten lesz a jövő április hó 5-én délelőtt 11 órakor a megyeház nagy dísztermében. Gyönyörű történetet olvas fel Mikszáth Kálmán, mulattató históriát Rákosi Viktor, gyermekeknek való érdekes cikket Hock Kános. Felolvasásokat tartnak még: Sebők Zsigmond, A hős nyulacska és a Maczkó úr utazása szerzője, Madarassay László, Az amerikai őserdőben stb. szerzője, Margitay Dezső, Bródy Sándor, Murai Károly, kedvelt íróitok és Pósa Lajos, Az Én Ujságom szerkesztője.


Midőn ezeket tudtotokra adjuk: már előre örvendünk annak, hogy kedves kis olvasóinkat látjuk mahunk körül csoportosulni a megyeház dísztermében.
Az Én Ujságom szerkesztősége

Forrás: Az Én Ujságom, 1891. március 29., II. évfolyam, 14. szám

(…) Szülők, tanítók, gyermekek közt, iskolákban, családi körben oly nagy az érdeklődés ez iránt a felolvasás iránt, hogy a vármegye háza nagy díszterme előre is kicsinek bizonyolult. Emiatt megváltoztattuk szándékunkat. Hogy minnél többen elférhessetek, nem a megyeházában tartjuk a felolvasást, hanem a vigadó termében.
Vegyétek tudomásul értesítésünker. Addig is, míg vasárnap találkozunk, Az Én Ujságom szerkesztője és munkatársai szeretettel köszöntenek mindnyájatokat.


Forrás: Az Én Ujságom, 1891. április 5., II. évfolyam, 15. szám

 

Pósa Lajos:

A haza

 

Tudjátok-e, mi a haza?
Az a hajlék, hol születtünk,
Hol a dajka altatóan
Dúdolgatott dalt felettünk,
Hol az ákác lombja borul
Ablak alatt az ereszre,
S eresz alján csicsereg a
Villásfarkú vidor fecske.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Az az udvar, hol tipegtünk
S gyönge kézzel a homokból
Arany várat építettünk.
Az a kis kert, hol virágot
Kötözgettünk bokrétába,
S bokrétásan szenderegtünk
Rózsabokor árnyékába.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
az a templom, Isten háza,
Hol az ének szárnyain szállt
Lelkünk föl a mennyországba,
Ahol együtt imádkoztunk,
Szüle, gyermek, testvér, rokon,
Hallgattuk a pap beszédét
S hit ragyogott az arcokon.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Erdő, mező, berek, liget,
A mormoló habok közül
Ránk mosolygó tündérsziget,
Kárpátoknak büszke bérce.
A Tisza és Duna tája,
Minden kicsi rögöcske.
Árpád vére hullott rája.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Az a játszóhely a dombon,
Hol labdáztunk, kergetőztünk.
A haza az édes otthon.
Az a falu, az a város,
Hol vesszőn lovagoltunk,
Az a határ, hol kalappal
Tarkaszárnyú lepkét fogtunk.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Kéklő hegyek koszorúja,
Hol a pásztor furulyáját
Édes-búsan fújja-fújja.
Hol a tölgyek mohos alján
Kék ibolyák illatoznak,
Gyöngyöket szór kristályvize
A zuhogó patakoknak.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Délibábos arany róna,
Hol a szellő, messze síkon,
Sárga kalász ringatója,
Hol a népnek verítékét,
Issza be a föld göröngye,
Kenyeret ad, áldást terem
Munkájának hulló gyöngye.
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza?
Mindnyájunknak szent bölcsője,
Őseinknek pihentető,
Szép virágos temetője,
Mindnyájunknak édesanyja,
Híven ölel keblére…
Érte éljünk, ha kell, haljunk!
Áldás minden porszemére!
-Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Az Én Ujságomnak április 5-én a vigadóban tartott felolvasásán szavalta a szerző

 

enujsagom30 2kot (3)Az Én Ujságom örömnapja


1891. április 5-ike emlékezetes marad mindig Az Én Ujságom pályafutásában. Édes öröm dobogtatja meg a szívemet, jól eső büszkeség fog el arra a nagy szeretetre, amit Az Én Ujságom szerkesztője és munkatársai iránt tanúsítottak.
Hol találjak szavakat, hogy leírhassam azt a szép ünnepnapot, különösen vidéki olvasóim számára, akik nem lehettek jelen? Olyan volt a dunaparti vigadó, mint egy óriási kert. Tele harmatos virággal, csicsergő madárral. Mosolygó tavasz költözött ódon falai közé. Mintha színes lepkék is ringatóztak volna a beszűrődő napfényen játsti röpködéssel! Mintha szárnyas anyalkák is kukucskáltak volna be az ablakon! Vagy tán észrevétlenól megnyílt előttük a terem boltozata s leszálltak nesztelenül a karzatra? Úgy kell lenni, mert egyszerre csak valami bűbájos karének zendól meg a karzaton, lágyan, édesen, mintha a mennyből hallatszanék le hozzánk. Ezer meg ezer szem néz föl a magasba, ezer meg ezer arcon ragyog föl a gyönyörűség. Azt a dalt énekelték, hogy „Rózsabokor piroslik a halmon.”
Mikor a dal elcsendesült, Pósa bácsi lépett az emelvényre és elszavalta „A haza” című versét. Tanuljátok meg, fiúk, lányok, mindnyájan ezt a költeményt, szavaljátok a vizsgálatokon. Véssétek szivetekbe minden sorát, mert a haza mindnyájunknak az édes anyja; gyermeki szent kötelesség mindnyájunknak szeretni.
Pósa bácsi után Hock János, az aranyszájú pap mondot el egy szép történetet arról, hogy imádság közben nem szabad nevetni, mert aki imádság közben nevet az a jó Isten ellen vét. A hírneves egyházi szónok ajkáról, mint a méz, úgy folyt a beszéd; hangja úgy csengett, mint az ezüst harang. Keblünk mélyébe nyúlt tanításával, fölemelte lelkünket vallásos érzések szárnyain az ég Urához.
A nagy éljenzés, taps lecsillapúltával a szebbnél szebb víg elbeszélések, tréfás történetek írója: Rákos Viktor következett. Nagyon mulatságos történetet olvasott fel egy lisztes pékinasról és egy kormos kéményseprő legényről. Azon vitáznak, hogy melyik közülük a piszkos. A pékinas azt mondja, hogy a kéménysepr; a kéményseprő azt mondja, hogy a pékinas. Rákosi bácsi azt mondja mindkettőnknek, hogy egyik se, mert a lisztesség is, a kormosság os munkából ered, a munka pedig tisztesség. Kacagott, hahotára fakadt mindenki, mikor a végén összecsókoltatja őket Rákosi bácsi s a lisztes pékinas kormos lesz, a kormos kéményseprő lisztes lesz.
Most Zilahi Gyula, a nemzeti színház kitűnő tagja lépett az emelvényre, elmesélte Sebők Zsigmondnak, Az Én Ujságom egyik legjelesebb munkatársának gyönyörű meséjét: „Cserebogár úrfi a tengeren”. Rég nem olvastam, kedves gyermekek, olyan aranyos mesét, mint ennek a cserebogár úrfinak a meséje. Mintha csak a dajka mondané el a bölcső mellett. Hallgatták is szájtátva, kerekre nyitott szemekkel szegény magyar cserebogár viszontagságait, nagy Törökországba való vándorlását.
Megragadó szép, szívhez szóló a magyar cserebogár honvágya. Úri dolga van nagy Törökországban, csibukozik, mint egy török basa, de a szíve csak azt mondja: jobb otthon! Olyan puha ott a falevél, mint a túrósrétes, mégis mégis visszakívánkozik a kemény falevélre, szép Magyarországba. Tréfás, tanulságos, bűbájos mese; Zilahi remekül mesélte el. Hívták is a szerzőt, Sebők Zsigmondot, kitörő éljenzéssel, tapssal. Megjelenvén az emelvényen, a vigadó csak úgy hangzott az elismerés zajától. Az idő már ekkor későre járt, 12 óra elmúlt, ennélfogva a Mikszáth bácsi története a legközelebbi felolvasásra maradt.
Pósa bácsi fölkérte a gyermekeket, hogy már most szép csendesen, rendben menjenek haza kedves szüleikkel, rokonaikkal, akik a felolvasásra elhozták. Ekkor következett az ünnep egyik legszebb része. Kedves sorban mentek el Pósa bácsi előtt fiúk, lányok. Meghajtották magukat előtte, megköszönték a felolvasást, megköszönték, hogy olyan lapot szerkeszt a számukra, mint Az Én Ujságom. Csak azt sajnálom, hogy egy fényképész nem volt jelen, aki levette volna ezt az egész tündéképet!
Még csak egy pár szót intézek hozzátok, kedves olvasóim! A fővárosi vigadóban, azt mondják, még nem gyűlt össze oly óriás közönség, sem a legfényesebb bálok, sem világhírű művészek föllépes alkalmával. A vigadónak nagy terme, kis terme, sőt még a karzata is tele volt. Ezrek és ezrek, gyermekek, szülék szorongtak együtt, csakhogy a felolvasást hallhassák. Ezren meg ezren kiszorultak, nem kaptak helyetm akik későbben jöttek. Ezeknek azt üzenem, hogy mi megtettünk mindent, amit lehetett: Budapest legnagyobb termeit választottuk. Felolvasást azonban még többször tartunk és lesz gondunk rá, hogy azok, akik jegyeket váltanak, jó helyet is kapjanak. A további felolvasások idejét és helyét (úgy a fővárosban, mint a vidéken) későbben határozzuk meg. Szíves üdvözlettel, a viszontlátásig!

Pósa bácsi

Forrás: Az Én Ujságom, 1891. április 12., II. évfolyam, 16. szám

 

 

IMÁDSÁG

 

posalajosszobor

Pósa Lajos:

Gondviselő Atyánk

 

A jóságos Isten:
Gondviselő Atyánk,
Mindnyájunknak Atyja!
A vándormadárnak
Költöző útját is
Isten igazgatja.

Hogy várjuk tavasszal
A fecskét, a gólyát:
Vajjon visszatér-e?
Ő vezérli útját
Tengereken által
Elhagyott fészkére.

Boldog is, áldott is,
Akit ő betakar
Mind a két kezével:
Akarata nélkül
Egy levél se hull le,
Egy bogár se vész el.


Forrás: Az Én Ujságom, 1913. április 20., XXIV. évfolyam, 18. szám

 

TERMÉSZET

 

Kun Barna:

béka

Nádas szélén


Nádas szélén ingnak-ringnak
Gólyahírvirágok,
Csillogatják-villogatják
Arany koronájok.
Sásleveles sátorukból
Ki-kikucskálnak:
Hazajöttét lesik-várják
A gólyamadárnak.

Nád torzsa közt nagy mérgesen
Brekeg a sok béka,
Haragjuknak, brekekeke,
A fele se tréfa.
Öreg békák, fiók békák
Csak arról nótáznak:
Miért nem hívják a gólyahírt
Békahírvirágnak.

Egy békával, brekekeke,
Föl nem ér száz gólya,
A papucsot, brekekeke,
Ő varrja a tóba.
Az énekben, brekekeke,
Nincsen neki párja:
Csak a béka, brekekeke,
A nádas királya.

Náda szélén integetnek
Gólyahírvirágok:
Gólya úszik a magasban,
Lekelepel rájok.
Híres békák, brekekeke,
Mind fejest ugornak,
Gólyamadár, gólyahírek
Összemosolyognak.



Forrás: Az Én Ujságom, 1913. április 13., XXIV. évfolyam, 17. szám

 

 

Szerkesztette: Pósa Homoly Erzsó

  

 

szozattv


szozat a tiszta hang 01 meghivo karpatia Email Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf