Bárdosi Németh János: Tóth Árpádhoz

Az arcodat, a szelíd, hű barátot
már egyre jobban mintázzák az évek,
a „költő vigasz” jól ketyegett, látod,
a halk rímek: a rímeid zenélnek.

A szépség örök: azt zenélik bátran
 e zordon korban, a hazai kertben,
s míg új háború csattog a világban,
a te rímed zeng, egyre melegebben.

Pedig bomba és iszonyat dalol ma
a nagy világban, Nyugat büszke földjén,
s a te szelíd és törékeny dalodba
él az arany, a mirha és a tömjén.

És él a lélek, bizakodva, bátran,
hogy szépség, jóság nem hervadó rózsa,
mert minden kemény harcban és tusában
 az ember végül: az egek adósa.

Te jól tudtad ezt: Csokonai-módon
ekként pengett a tanítás, a dallam
a csellódon, mely ázsiai-ódon
hangokban sírt méla csatazajban.

Isten csellója, te győztél a sorson,
s az ember is, ha egykor győzni vágyik,
megérzi majd, hogy nem győzhet az ostor:
csupán a szellem épít itt halálig.