Muskátli - 2019. február

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2018/2019-es tanév kezdetével a Muskátli a ötödik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2019. február / V. évfolyam / 6. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Havas István:

A hóember

Szépen kicifrázták, gavallérrá tették,
Ócska kalappal a fejét is befedték.
Pápaszemet raktak nagy úri orrára,
Hetykén támaszkodik most sétabotjára.

Pedig nem mondhatnám: „jaj beh szép idő van!”
Hideg szél fúj s holló károg a magasban.
Csikorog, nyöszörög csizmák alatt a hó,
Bundás emberekkel vágtat egy-egy szánkó.

Ő meg legénykedik, kidülleszti mellét,
Hivalkodva tartja fönn a pápaszemét,
Mintha csak mondaná: hol vagytok gyerekek?
Szégyen, nem bírjátok ki a gyönge telet!

…Hanem hát, mit történt? – Kisüt a nap egyszer,
Nem érzi jól magát többé a hóember.
Apró gyermeksereg ott ugrál mellette,
Csak az a napsugár ne volna felette!

Szomorkodik szegény; egyszerre felzokog:
„Nem tűrhetem tovább, fiaim, meghalok!”
S hullanak könnyei, mint a falevelek,
Sajnálják, sajnálják az apró gyerekek.
Nem marad belőle, csak a sétabotja,
Csak a pápaszeme, meg ócska kalapja.
Mindezt eldugdossák a gyermekek félre –
Úgy gondolják, jó lesz majd a jövő télre!

Forrás: Az Én Ujságom, VI. évfolyam, 8. szám (1895.február 17.)

Mátyás király

Életrajz, tükördarabokban

Írta: Egry György

(Folyt.)

A vigalom lezajlásával Mátyás újból kezébe vette a kardot, hogy a törökkel intézze el a félbe maradt számadását. Ennek végeztével kisebb, nagyobb csatározások után, III. Frigyesnek üzente meg a háborút.
1477. év nyarán lépett Ausztriába. Rövid küzdelem után elfoglalta Hainburg várát s pár hét multán Bécs alatt állott hódító seregével.
A császár azonban ezúttal szerencsésen kikerülte a nagyobb megaláztatást, azáltal, hogy Mátyást készségesen elismerte Csehország királyának és százezer aranyat fizetett hadi kárpótlásul.
Nem így, öt év múlva, 1842-ben.
A minden jelesség nélkül hiú ember, aki szemben a legjobb barátnak színlelte magát, titkon pedig ártó ellenség volt, azzal a váddal lépett föl a nyugati hatalmak előtt, hogy Mátyás a törökkel csak cimboráskodik.
-    Kikoldulja – úgymond – és elfogadja Rómából a csengő aranyakat. Büszkén veri a mellét, hogy ő Európa megmentője. De ahelyett, hogy megszolgálna a kövér zsoldért: csak tessék-lássék harsogatja a csata kürtjét. És egyszer csak azt veszi észre a művelt nyugat, hogy egy barbár helyett két barbár ül a nyakán.
Aki igy beszélhetett Hunyadi Mátyásról, az hitvány, gyáva ember volt. Méltó arra, hogy arcul teremtsék. Nem is vitt el szárazon.
Mátyásnak eszébe jutott, amit egyszer a bécsieknek mondott:
- Leszek még én egyszer a ti királyotok!
Nos, ez az alma éppen megérett arra, hogy lerázzák a fájáról. Rögtön hozzá látott a hadi készülődéshez. A híres, szájas német sógor még csak a szélét halotta a kerekedő förgetegnek: már is Insbruckba… majd innen is tovább Norinbergába vitte az irháját. Csak az osztrákok védték magukat szívós kitartással. De a hatalmas támadás tüzét ők sem állhatták sokáig. Egymásután tárták föl kapukat az ausztriai várak és városok. 1484. Év őszén a császár-város körül táborozott a magyar sereg…
Bécsnek izmos fala borongó árnyat vetett a Duna tükrébe. Máskor oly büszke száz tornya, mint annyi összekulcsolt kéz nyúlt az ég felé. Hanem az ötvenezernyi lakosság, melyet eddig jó magabizóvá tett a dédelgető szerencse: fügét mutogatott megvívhatatlannak vélt erősségéből.
-    Nem félünk! Kitartunk!
-    Jól van. -  Gondolta Mátyás. – Nem is szeretném, ha olyanok lennétek, mint a pampuska virága: ha leadnátok a pihéteket egy fúvásra.
Azzal nyugodtan pihent meg pihenő táborában. A bécsiek csak lesték, várták a napról-napra késlelkedő ostromot. Gondolgatták, találgatták:
- Micsoda ellenség lehet az, aki kardcsapás nélkül akar bevenni egy roppant várat!
Addig találgatták… egyszer kitalálták. Haj! Micsoda fekete madár suhant végig egyszerre Bécs fölött! Körül vannak zárva! … Kívülről semmi segítség!... Belül egy rémes vendég: az éhség! Ami ellen hiába minden hősies vitézség.
Másnap Mátyás nyila egy levelet röppentett a várba. „Holnap meglátogatlak, bécsiek! Elvárom, hogy szívesen fogadjatok.”

- Ördög játéka! – Gondolták a jámbor németek. – Majd bizony azért jönne, hogy megsüssük a nyárson. Hanem egy részük mégis szörnyen nevettetőnek találta ezt a furcsaságot. Sőt vidámabb kedvű emberek még másnap is nevettek rajta. Valamennyi nevető közt pedig legjobban nevetett egy kereket hajtó, nagykalapú bocskoros tót, aki túláradó jó kedvében beszaladta a város minden zegét-zugát.
- Még ilyet! Még ilyet!
Hanem, uramfia! Egyszer csak félre kezdik verni a harangokat.
- Itt van Mátyás! Itt van a magyar király! Hamar be kell csukni minden kaput!
A nagykalapú tót akkor ér a várnak fő kapujához. A kapus már félig be is hajtotta csikorgó nagy szárnyát.
- Nem csukni még kapu! – kiáltja az atyafi. – Ereszteni ki engem!
- Nem engedi a parancs! – Mordul rá a katona.
-De én muszáj kimenni! Három kerék kocsi odakint nem elmehet!
- No hát akkor vigyen a manó utána a negyedikkel is!

S miközben jót legyintett a kikocogó tótnak a határa, tréfásan vetette utána: Ha tót nem volnál, atyámfia, azt hinném: Mátyás vagy. Mert szakasztott olyan az orrod, mint az övé. Ha tudta volna a szerencsétlen flótás, hogy most az igazi Mátyás volt a kezében!
De hát mit akart Mátyás egyedül Bécsben! Azt akarta, hogy maga láthassa meg a várnak belső állapotát. Mert már elég alkalmasnak vélte a pillanatot, hogy munkához állítsa rég pihent harcosait. Virradatkor baranya-megyei Chupor Miklós vajdát küldötte egy elszánt csapat élén az első rohamra. A derék bajnok emberül megtette a hatvágást. Az első diadal után aztán következett a többi.
1485. májusában megadták magukat bécsiek. Június elsején ünnepélyesen bevonult Mátyás, oldalán Beatrixszel, az osztrák birodalom fővárosába. S innen túl az osztrák birodalom a magyarok királyát vallotta urának.
A III. Frigyesen nyert győzelem emlékére Mátyásnak és nejének fehér márványba vésett mellképét máig is látni Bécsben, az ambrasi gyűjteményben. A művészi dombormű tölgylevéllel koszorúzva ábrázolja a királyt, hosszú fürtös hajjal. Nyakát gyöngyökkel gazdagon kirakott lánc veszi körül, három nagy, gót-szabású éremmel. Ruhája bő, prémes tunika, mely alatt szintén olasz divatú, hímzett, apró redőzetű ing látszik.
Azt mondta a németek császárja, hogy Mátyás csak cimboráskodik a turbános törökkel. Ha azt tette volna! … Ha akkor a magyar kezet fog a törökkel: de másképp festenék most Európa országait!
Feje fájt biz akkor a szegény töröknek a Mátyás cimboráskodástól! Nézzünk csak el még egy kissé déli határszélre. És lássuk meg már egyszer hős Kinizsi Pált is  a maga elemében. Nagy, nagy úrrá: temesi bánná emelte őt akkor már a harci vitézsége. Utoljára hagytam ennek a csatának a megemlítését, mert ebben csodálom legjobban az ős erő dicső fellángolását.
Még az 1479. év őszén történt, hogy tizenkét pasa vezetése mellett, negyvenezer mohammedén tört be Erdélyországba. Mátyás király Boszniában volt elfoglalva, ugyancsak a törökkel. A berohanó ellenséget csak Báthori István vajda fogadhatta maroknyi csapatával, ki a veszedelem közeledtén lóhalálában küldött segítségért barátjához, a temesi bánhoz… Mert ha ezt a csatát elveszti: Erdély is elveszett.
Október 13-án virradt fel a nagy nap. Báthori kora hajnalban isteni tiszteletre gyűjtötte híveit. Egy-egy hantot tétetett minden katonája keblére: ez emlékeztesse őket a harcban, hogy a haza fekszik a szívükön. A harcosok megesküdtek.
- Győzünk vagy meghalunk!
Emberit három részre osztván a Kenyérmezőnek nevezett síkon, középütt maga foglalt állást a bátor vajda. Még el sem hangzott a csatakiáltás, mely a zászló kibontását fogadta, Alvincz felől, mint a tengeráradat zúdult lefelé a törökök hada…

    (Folyt. köv.)

Forrás: Az Én Ujságom, XIII. évfolyam,42. szám (1902 .október 12.)

Lőrincz Sarolta Aranka:

Póka Halas bácsi meséi

Saci és Öcsi Gondolatországban 5. rész

A folyónál

–Én is tudom azt a mondókát, amit a Szélmalom-domb tűzőrző lányai énekeltek! – kiáltotta örömmel Zétény.
–Án-tán-té-nusz, szó-ra-ka-té-nusz, ti-ke-tu-ka,a-la-ba-la bambusz.A nagymamám tanított meg rá, amikor egészen kicsi voltam. A térdén ültem, és erre a mondókára hintáztatott. Annyiszor dúdolta, hogy örökre megjegyeztem, sohasem fogom elfelejteni.
Póka Halas bácsi nem szólt semmit, csak mosolygott. Tudta, hogy az ősdallamokat, szövegeket mindenki ott hordozza a lelke mélyén, és csak idő kérdése, mikor jön elő az őselődök tudása. Így adják tovább a nemzedékek egymásnak az ősi szövegeket, dallamokat, meséket.
–Száll a madár ágról ágra, száll a mese szájról szájra – mondta ki hangosan Póka Halas bácsi, és ezzel pontot is akart tenni a mese végére.
Ám Zétény nem hagyta magát, újból kérdezett.
–Póka Halas bácsi, kérlek, magyarázd el nekem, mi volt az egyenlőszárú kereszt és a hármas tűzláng? Erről még sohasem hallottam.
–Az egyenlőszárú kereszt két egyenlő nagyságú vonal vagy ág, ez a Mindenség Teremtőjének a jele. A háromágú tűzláng pedig a feltétlen szeretet jele.
–Póka Halas bácsi, és a Mindenség Teremtője, az ki? – álmélkodott Zétény.
–Nohát, te ezt nem tudod, az Égi Atya, a teremtő Isten! –jelentette ki Póka Halas bácsi, nagy tisztelettel.
–Őseink már tudták, hogy a világ nemcsak úgy magától keletkezett, hanem volt egy teremtője, s mivel nem látták, képet nem tudtak róla készíteni, ezzel az egyenlőszárú kereszttel jelképezték az Égi Atyát. De magyarázom tovább a háromágú lángot is, a feltétlen szeretet jelét, mert biztos, hogy ezt sem tudod. Kérdezek valamit. Te szereted-e nagymamádat?
 –Igen, szeretem –mondta elérzékenyülve Zétény.
–És nagymamád szeret téged?
–Igen, ő is szeret – bólintott Zétény.
–Akkor is, ha nem fogadsz szót, ha nem azt teszed, amit mond?
–Akkor is szeret, mert mindig bocsánatot kérek, és ő megbocsát – vallotta be az igazságot Zétény.
–Na, látod, ha nem is kérsz bocsánatot, de a nagymamád akkor is szeret, ez a feltétlen szeretet! Elfogadjuk embertársunkat olyannak, amilyen, és nem akarjuk őt megváltoztatni, csak szeretjük. Az Égi Atya is így szeret minket. Ehhez már semmit sem kell hozzátennem– zárta le a magyarázatot Póka Halas bácsi.
Ám Zétény kíváncsi kisfiú volt, és ha egy kérdés ott motoszkált benne, akkor nem hagyta nyugodni.
–Póka Halas bácsi, mondd csak, miért menekült el Tima és Saci a nagy szélvihar elől? Ha a Szélmalom-dombon maradtak volna, szállhattak volna a szél szárnyán fel, az égi magasságokba! Van attól csodálatosabb, mint szállni a magasban, a felhők fölött?
–Gondolom, a lányok nem olyan bátrak, mint a fiúk, ezért inkább otthagyták a Szélmalom-dombot, nehogy elvigye őket a szél, mert féltek attól, hogy sohasem érnek haza. - magyarázta Póka Halas bácsi.
–Na, ha a lányok bátorságáról van szó, akkor inkább nem is mondok semmit –mondta lekicsinylően Zétény.
A fejében azonban tovább gomolyogtak a gondolatok, mint a páragömbök a teáskanna fölött.
–Póka Halas bácsi, én mindig tudtam, hogy a lányok ijedősek és mindentől félnek, de azért Tima nem félős kislány, ő maradhatott volna a Szélmalom-dombon.
–Igen, ott is maradt, csak Sacit küldte haza, nehogy a mamája aggódjon érte – mondta megnyugtatóan Póka Halas bácsi.
Tudod, a folyó mélyén is a nagy halak az erősek, a bátrak. A harcban mindig legyőzik a gyengét. Látom, te is erős vagy, és nem félsz attól, hogy egy még erősebb legyőz, ha viadalra, harcra kerül a sor nálad.
–Én nem hagyom magam legyőzni! – mondta büszkén Zétény.
Póka Halas bácsi mosolygott Zétény hősiességén: Szakasztott olyan ez a legényke, mint én voltam. Én is mindig a vitézségről álmodoztam, arról, hogyha felnövök, sohasem hagyom magam legyőzni. Vajon valóban nem hagytam magam legyőzni?  Az élet elsodort, vitézség helyett búvár lettem, és a vizek mélyén vitézkedtem. A vizek mélyének békéje és csendessége sok mindenre megtanított.  Lám, ez a kisfiú, aki csak úgy idetoppant mellém, észrevétlenül kinyitotta azt a kaput, amit úgy gondoltam, hogy örökre bezártam magam mögött. Azt gondoltam, már öreg vagyok, semmire sem jó. Ő értette meg velem, hogy idős korban is értékes lehet az ember. Azt a sok élettapasztalatot, amit egy életen át gyűjtöttem, tovább kell adnom, ez a feladatom.
Amint így gondolkodott Póka Halas bácsi, nagyon jó érzés töltötte el. Ránézett a gyerekre, aki éppen egy zöld hernyócskát próbált felemelni a fűből egy faággal.
–Hagyd csak, hadd éljen! – mondta részvéttel Póka Halas bácsi.
A fiú a hernyócskát feltette a közeli faágra, és visszaült Póka Halas bácsi mellé a kidőlt fatönkre.
–Most már tudom, hogy te vitéz harcos akarsz lenni, ezért most olyan mesét mondok, ahol Gondolatország vitézei kipróbálták testi erejüket, ügyességüket. Figyelj csak, ebből is tanulhatsz egy kis vitézséget! – szólt Póka Halas bácsi, és már mondta is a mesét.

______________________________________________________________________

Lovas viadal és tűzugrás a Kő-tetőn

Szép napos nyári idő volt. Saci szülei vendégeket vártak. A kerti lugasban vendégváró asztalt terítettek. Anya előzőleg sajtos pogácsát sütött. Ebben a munkában Saci is segített neki. A tésztából kerek szaggatóval szépen kiszaggatta a pogácsákat. Sütés előtt megkente tojással, majd a pogácsák egyik felére szezámmagot, míg a másik felére mákot szórt. Anya a kerti asztalra különféle gyümölcsleveket és poharakat rakott. Apa a kövekkel kirakott szalonnasütőnél szorgoskodott. Odarakta a tűzifát, hogyha megérkeznek a vendégek, meggyújthassák a tüzet a szalonnasütéshez. Nyársakat is készített, a végeit hegyesre faragta, hogy erre tűzhessék fel a csipkésre vagdalt szalonnadarabokat. Anya kenyérszeleteket készített a sült szalonnákhoz. Saci tudta, hogy két ikerfiú is fog érkezni, Gazsi és Soma. Abban reménykedett, hogy együtt fognak majd játszani.
Amint megérkeztek a vendégek, az ikerfiúk, Gazsi és Soma illedelmesen köszöntek. Olyan egyformák voltak, mint két tojás. Eleinte visszafogottak voltak, de ahogy telt az idő, egyre bátrabban futkároztak az udvaron. A magukkal hozott fakardjaikkal hadonásztak, egymással harcoltak, vívtak, a nagy harci játékban hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Saci és kisöccse vágyódva nézték az ikerfiúk harci játékát, de ők senkit sem hívtak a játékukba. Végül a két hős harcos megéhezett, megszomjazott. Leültek a kerti lugas asztalához, és az ott lévő finomságokat, a ropogósra sült szalonnadarabokat sorra eltüntették. A felnőttek még egy ideig beszélgettek, aztán a vendégek elbúcsúztak és hazamentek.
Saci nagyon csalódott volt. Gazsi és Soma figyelembe sem vették, nem játszottak sem vele, sem Öcsivel. Egész idő alatt unatkozott, ezért alig várta, hogy a vendégek elmenjenek. Amikor elbúcsúztak, és a kertkapu becsukódott utánuk, Saci máris kérte anyát, hogy főzzön neki egy csésze erdeigyümölcs-teát. Nagyon vágyódott Tima után. Tudta, hogyha a teáskannában forrni fog a víz, Tima azonnal megérkezik a páragömbön. Így is volt. Most színes virágos ruhában érkezett, s ahogy meglátta Sacit, máris táncra perdült. Amikor befejezte a táncot, tapsolt, és a gondolathajó máris készen állt az utazásra.
–Tudod most hova megyünk? – fordult Tima Sacihoz.                                                                 
  –Nem tudom, majd megmondod – felelte Saci örömmel. Tudta, hogy Timára nyugodtan rábízhatja magát, nem fog unatkozni, mint délután a két ikerfiú, Gazsi és Soma harci játéka alatt.
–A Kő-tetőre megyünk, ahol Pókafalva vitézei nyári lovas viadalt tartanak.
–Hurrá, de jó lesz!– ujjongott Saci, és örömében ugrálni kezdett.
Lovas viadalt még soha sem látott. Öröme határtalan volt. Arra gondolt, hogyha Gazsi és Soma tudnák, ő hova megy, bizonyára elöntené őket a sárga irigység.
A kis gondolathajó gyors tempóban, szinte észrevétlenül suhant Sacival és Timával, és megálltak a Kő-tetőn. Tima és Saci ekkor látták, hogy éppen egy nagy vitézi viadal kellős közepébe toppantak.
Ámulva nézték a várakozó lovas vitézeket, és észre sem vették, hogy egy furcsa öltözetű férfi toppant eléjük.  Széles, vörös színű köpönyeget viselt, fején csúcsos süveg ült, arcát hegyes kis szakáll keretezte. Tisztelettel köszöntötte Timát és Sacit.
–Légy üdvözölve, Tima, a Sokablakos Soktornyú Ódon Vár úrnője. Örömmel látunk a Kő-tető nyári lovas viadalán!
–Légy üdvözölve, ismeretlen úrnő, téged is örömmel látunk a Kő-tetőn! – hajolt meg Saci előtt is.
–Viroláj vagyok, a Vének Tanácsának főtudója. Csak titeket vártunk, már kezdjük is a lovasjátékok bemutatóját.
Viroláj kettőt tapsolt, és a Kő-tető magas pontján felállított nagy dobok azonnal megszólaltak. Minden dobnál ült egy vitéz, és ütőbotjaikkal először lassan, majd gyorsuló ritmusban verni kezdték a dobjaikat. Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója lassan táncba kezdett. Lépegetett jobbra-balra, miközben dünnyögött, mormogott. A Kő-tető magas pontján Pókafalva dobosai egyre gyorsabban verték a dobjaikat, egyre gyorsabb ütemet diktálva a Vének Tanácsa főtudójának.
Erre Viroláj éles hangon rikoltozni kezdett:
Héjjó, héjjó, szárnyas ló, repöjj, repöjj hét ágra, hét égre, arany napnak ágára!
Héjjó, héjjó, vitézek, lovak hátán üjjetek, sörényébe tépjetek, füle közé nézzetek!
Héjjó, héjjó, vágtassatok, héjjó, héjjó, szárnyaljatok, héjjó, héjjó, a végcélba befussatok!
Amikor Viroláj befejezte az éneket, a dobok is elhallgattak.
Az egymással szemben álló vitézek ebben a pillanatban fanyelű fokosaikkal egymásnak rohantak, és elkezdődött a viadal. Az lett a nyertes, aki a másikat le tudta lökni a ló hátáról. A győztes vitézek további versenyben vehettek részt. Újra sorba álltak, és lovaikat vágtára ösztökélve futottak a Kő-tető legmagasabb pontja felé, ahol a magas póznák tetején színes kendők lobogtak a szélben. Ezeket a kendőket kellett leemelniük a lovak vágtatása közben.  Megindultak a lovasok, szálltak, mint a szél, mint a gondolat. Olyan sebesen száguldottak, hogy Saci szeme előtt szinte összefolytak. Csak a lovak lábainak sebes vágtáját látta, sörényük lobogását, a lovasokat nem, mert azok eggyé váltak a lovaikkal. Aztán csak azt vették észre, hogy a célnál felállított póznákon már egy kendő sem lobog, egy szempillantás alatt minden lovasnak sikerült egy-egy kendőt leemelni a magas póznák hegyéből.
Aki elsőnek kapta le a pózna csúcsáról a kendőt, és megállt a lovával a célnál, az lett a győztes. Pókafalva lakói nagy üdvrivalgásba törtek ki. A győztes lovast leemelték a lováról, és a magasba emelve vitték a hatalmas máglyarakáshoz, ahol már javában lobogtak a tűzlángok.
Saci és Tima is odafurakodtak, hogy lássák a győztest és a nagy máglyatüzet. A vitéz lovas megállt a tűz előtt, és felmutatta a kendőt, amit a póznáról leemelt.
–Kié ez a kendő? – kérdezte Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója.
 A lányok csoportjából ekkor előlépett egy leány. Saci ámulva nézte a leány szépségét, sudár termetét, haja fonatának sötét selymét.
–Ez Ibolya, a rovólányok vezetője– súgta Tima Sacinak.
–Mi az, hogy rovólány? – értetlenkedett Saci.
–Majd elmondom, ha lesz rá idő, de most figyelj! – mondta Tima, és érdeklődve figyelte tovább az eseményeket.
–A vitéznek mi a neve? – kíváncsiskodott újból Saci.
–Ez Kecső, Csorton fővezér fia, a kardkovácsok mestere – magyarázta Tima.
Ibolya rovólány ekkor ért Kecső vitéz elé, és tisztelettel meghajolt előtte. A vitéz letérdelt a lány elé, és kendőjét az övtáskájához erősítette, ezután felállt a lánnyal szemben.
A két fiatal körül Pókafalva lakói hatalmas körláncot kezdtek alkotni, majd tapsolni kezdtek.
A Kő-tető magaslatán újra megszólaltak a dobok. Ez volt a jel, hogy a két fiatalnak át kell ugrani a tűzlángokon. Ha minden baj nélkül átugranak, akkor kezdődhet a lakodalmi táncuk. Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója megverte szalagos dobját, erre a tűzlángok lejjebb hamvadtak. Csorton fővezér fia, Kecső vitéz, a kardkovácsok mestere átkarolta Ibolya rovólány karcsú derekát, és a magasba emelve nekifutott a tűznek.
Saciban meghűlt a vér. Jaj, mi lesz, ha beleesnek a tűzbe, ott égnek meg mindketten! De Kecső vitéz úgy repült át a tűzön drága terhével, mintha szárnyai lettek volna.  A tűz másik felén mindketten talpra estek, és ott álltak szemben egymással boldogan. Ekkor Ibolya, a szépséges rovólány Pókafalva lakosainak énekére táncolni kezdett.
Hej, hej, Kecső vitéz párja, táncolj vígan, járjad! – énekelte a falu népe.
Ibolya lassan hajladozni kezdett, mint a tóparti nádszál a szélben, majd lassú fordulatokkal forogni kezdett saját maga körül.
Hej, hej, Ibolya lány párja, járjad, dobbants, dobbants, dobbants hármat! – énekelték tovább Pókafalva lakói.
Kecső vitéz egyenes tartással, peckesen lépegetve körbejárta a szépséges leányt. Amikor dobpergést hallott, Kecső vitéz nagyokat dobbantott a lábával. Ahogy gyorsult az ének és a taps, úgy gyorsult a jegyespár tánca is.
Saci – ugyanúgy, mint a lovak vágtájában– szemével alig tudta követni a két fiatal lábának, kezének mozgását. Amikor a tánc a tetőfokára hágott, Kecső vitéz felkapta Ibolya rovólányt, és befutott vele a közelben felállított sátorba. A sátor védelme jelentette, hogy ők ketten most már együvé tartoznak.
Saci teljesen megfeledkezett mindenről, még arról is, hogy haza kell mennie, legszívesebben örökre ott maradt volna a Kő-tetőn. Tima azonban tudta, mikor kell tapsolnia, hogy a gondolathajó megjelenjen. Saci kérte Timát, hogy legközelebb vigye el Pókafalvára, a rovólányokhoz, mert tudni akarja, mi az a rovás.  Tima megígérte, majd gyorsan eltűnt a gondolathajóval együtt.
 Saci a pillanat töredéke alatt ért haza, éppen időben, mert anya arra várt, hogy megigya a teáját, és segítsen neki rendet rakni a kerti lugasban.

***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Tudod?

Tudod télen mi a jó?
Hogyha mindig hull a hó!
Tudod télen mi a jó?
Hogyha csúszik a szánkó!
Tudod télen mi a jó?
Nagy hóember, vigyorgó.
 Tudod télen mi a jó?
Sima jégen csúszkáló.
Tudod télen mi a jó?
Tüzes kályha, pattogó.
Tudod télen mi a jó?
Meleg tea, párolgó.
 Tudod télen mi a jó?
 Finom kalács jó foszlós.
Tudod télen mi a jó?
Sok kis gyermek, kacagós.

Lőrincz Sarolta Aranka:

Csúszka

Megfagyott a tócsa,
Készen van a csúszka.
Kis Franciska csúszkál rajta,
Billeg, mint a macska farka,
Nekilendül Misi bátran,
Csúszna ő is a csizmában,
Nem sikerül néki.
Ő ezt nem is érti.
Lábát rakja, jobbra- balra
Ide-oda kalimpálva,
Hátra dőlve csúszna,
 Fenekére huppan.
 Nem jó ez a csúszka-
 Mondja sírva, búsan.

A versek, mesék itt, a Muskátliban jelentek meg először.

Pósa Lajos:

Apró versek

Balzsam.

Minden búnak, bajnak
Van egy orvossága:
Fájó szívre balzsam
Az Isten jósága.

Sok beszéd.

Sok szónak, beszédnek
Sok az alja:
A szél, mint a polyvát,
Úgy elkapja.
A szeretet.
Arany kulcs a szeretet,
Megnyitja a szíveket.

Ne rázd a fát!

Ne rázd a fát, mikor hervad,
Te haragos őszi szél!
Magától is lehull, meglásd,
A sárguló falevél.
Téli kamra.
Szorgalmas embernek
Kis méh a példája:
Dolgozik, hogy teli legyen
Télben a kamrája.

Töviskoszorú.

Mindig, mindig, amit érzel,
Az legyen ajkadon:
Szíved tiszta dobbanását,
Lelked arany igazságát
Ne tagadd el, csak mondd ki szabadon!

Úgy-e nehéz az igazság
Bátor kimondása?
Homlokodat vérzi, szúrja
Sebző töviskoszorúja,
De legszebb a férfi homlokára!

Forrás: Az Én Ujságom, XV. évfolyam, 8. szám (1904.február 21.)

Szabolcska Mihály:

Esték

Ha mikor egy-egy nap
Rosszat cselekedtem,
Valami gyarlóság
Lett úrrá felettem;
Akiket szeretek,
Akaratlan szóval
Talán megbántottam:
- Akkor este nekem
Szomorú sorsom van!

Nem ízlik az étel,
Nem ízlik az álom.
Hasztalan vidítgat
Vidám kis családom.
Akkor este nekem
Láthatatlan kezek
Tövisre ágyaznak…
S kegyetlen, kietlen
Rossz álmaim vannak!

S ha mikor egy-egy nap
Szépet, jót tehettem,
Valami szenvedő
Terhén könnyíthettem:
Akkor este mintha
Melegebbé válnék
A szívem verése,
S a kis gyermekeim
Csókja, ölelése!
Akkor este mintha
A világ szebb lenne,
S a mi kis házunk egy
Tündér-sziget benne.
Akkor este mintha
Lágy rózsasziromból
Vetnék a párnámat,
S álomba angyali
Dallal ringatnának!

Forrás: Az Én Ujságom, XXII. évfolyam, 7. szám (1911.február 5.)

Gárdonyi bácsi:

A kutya meg a nyúl (Népmese)

Valamikor réges-régen,
A világnak kezdetén,
Minden állat békességben
Éldegélt a föld színén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
Mint a kutya meg a nyúl!
Erdőn, mezőn együtt jártak,
Együtt éltek, együtt háltak;
Megosztották, amit fogtak,
Szóval összebarátkoztak.
Egyszer, hogy a tél beállott,
És a földre sok hó szállott,
Azt mondja a füles nyúl:
- Rakjunk tüzet, kutya úr!
- Rakjunk tüzet, aki lelke!
Ne reszkessünk a hidegbe!  
Nosza hamar gallyat szednek,
Tüzet raktak, melegszenek,
Melegítik bundájokat,
Általfázott irhájokat.
Hej, de jó a meleg télen,
A havas zord erdőszélen!
Azt mondja a vidám nyúl:
- Játsszunk most már, kutya úr!

- Mit játsszunk? Tán lakodalmat!
- Jól van, játsszunk lakodalmat:
Cincogjunk meg brummogjunk,
Ugrándozzunk, táncoljunk.
Azzal felszökken a nyúl.
Szembe vele kutya úr.
Ugrándoznak, bokáznak,
Keringélnek, cicáznak.
S hogy a táncot szebben járják,
Egymást vígan átugrálják.
Hogyan, hogysem, mi történik!
Az állatok így beszélik:
Ahogy ottan ugrándoznak,
Nevetgélnek, bolondoznak,
Meglökte a kutyát a nyúl,
S tűzbe ugrott a kutya úr!

- Vau! - üvölt a kutya! -
Mit csináltál, te buta!

S hogy így rája kurjantott,
A farkába kaffantott.
A nyúl, uccu, vesd el magad!
Farka nélkül tova szalad.
Nem kergeti a kutya:
Leégett a papucsa!
Azóta csepp a nyúl farka,
S meztelen a kutya talpa,
S azóta van, hogy a nyúl
Mindig búvik és lapul.
Mert a kutya, ha teheti,
Mindig, minidig megkergeti.

Forrás: Az Én Ujságom, XXII. évfolyam, 10. szám (1911. február 26.)