Muskátli - 2018. október

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2018/2019-es tanév kezdetével a Muskátli a ötödik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2018. októmber / V. évfolyam / 2. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Dingha Béla:

Október 6.

…Bitófát ácsolnak
Az aradi várban…
Sötét börtön mélyén
Ülnek tizenhárman.
Láncravert oroszlán
Mind a tizenhárom,
Sötét börtön mélyén
Búskodik a levert
Magyar szabadságon…

Hej! magyar szabadság
Éjbe vesző napja!
Szőke Tisza képed
Többé nem ringatja…
Csillag se’ ragyog már
Ezentúl az égen…
Felsóhajt Damjanics:
Sötétben botorkálsz,
Én jó magyar népem!

Sóhajtása elszáll
Száz falon keresztül,
Valamennyi hősnek
Bús szívébe rezdül…
Elsuhan előttük
Az a dicső álom:
S szilaj, vad haraggal
Megcsörgeti láncát
Mind a tizenhárom.

… S kinyílik a börtön,
Mindenik, sorjába -
Tizenhárom hős lép
A hóhér nyomába.
Bitófa, puskacső
Meredez a térrül…
…Tizenhárom csillah,
Fut le egymásután
A csillagos égrül…

Forrás: Az Én Ujságom, XIV. évfolyam, 41. szám (1903. október 4.)

Mátyás király

Egry György: Életrajz, tükördarabokban

(Folyt.)
Szegődött bér, osztott konc. Kapta magát Mátyás király, a hátra levő fél napra felcsapott szántó-vetőnek.
Nem rítt ki a kezéből a munka. Mintha mindig azt csinálta volna.
Esteledett. Fizetésre került sor. A szegény szolga búsan sóhajtott.
-    Ezt is az én bérem bánja!
A gazda megint rázúgott mérgesen. Hogy így, meg úgy: maholnap semmi bére, ha még tovább is így lesz.
Mátyás elfogadja a pénzt, de azon módon oda is adja a szolgának. Aztán a bámuló gazda elé áll keményen.
-    Úgy vesd rám a szemed, hogy Isten éltetvén, bárhol megismerj engemet! Nem jó igazság ez: így bánni egy beteggel, ha mindjárt szolgád is.
Bérét ha elvonod,
Miért még bántanod?
Különben: én vagyok
Hunyadnak gyermeke
A kard lesz az nekem,
Mi neked az eke!
Szilágyi Mihály, a Mátyás anyai nagybátyja, gyakran ellátogatott a Hunyadi várába. Esti beszélgetőn, kedvre derülvén, rendesen a térdére kapta kis unokaöccsét. S miközben lélektől sziporkázó, talpraesett mondásaiban gyönyörködött, el-eldörmögte a fehér bajusza alól:
--    Meglássátok! Ebből a gyerekből országbíró lesz!
--     Lesz ám: hadvezér, a nyomdokomban! –Gondolta ilyenkor – ha ott volt – Hunyadi János.
A boldog anya csak mosolyogva szőtte édes álmát. Jövőt sejtő szíve arany palástot, koronát jósolt kisebbik fiának!
Igazuk lett mind a hármuknak.
Hollós Mátyás király valóban első bírája lett az országnak! Legfőbb hadvezére daliás nemzetének!
Mátyás, az ifjú.
Telt, múlt az idő. A szőke Duna felől lengedező szellő nap-nap után újabb harci dicsőség hírét hozta a szárnyán. Hírhozó szellő fúvása egyre élesztgette a Mátyás szíve vágyát.
Ha a kürt rivallt a bércek alján, s nyomában felhangzott a hadba száguldó paripák robogása: míg szeme itta a fegyverek csillogását, karja lázasan ölelte át az édes anyját.
Eressz, anyám, engem is el
Szép vitézek seregivel!
Visszaölelte gyöngéden az édes anyja.
-    Várj még, kincsem! Korán van még. Ha megerősödtél, ha nagyobbra nőttél: magam küldelek a csatába.
Egyszer aztán ennek is megvirradt a napja.
Hunyadi László egy szép napon csak otthon termett a vajdahunyadi várban.
Század-magával jött: üdvözletett hozott az édesanyjának. Visszamenet magával vitte az öccsét is: atyja hírével, anyja tudtával.
László már akkor jeles vitéz volt. Hét csatában küzdött. Mindig az elsők között harcolt. Az ő szárnya alatt jó helyen volt Mátyás.
Szilágyi Erzsébet könnyezve búcsúzott el a két fiától. De a szeméből hulló könnyek inkább a büszkeség könnyei voltak.
Menjetek, menjetek!
Áldásom kísérjen.
Áldásom kísérjen:
Semmi baj ne érjen.
Legyen kardotoknak
Minden villanása:
Ellenség halála!
Haza szabadsága.
Hej! De vidáman nyerített a Ráró! Hej! De büszkén ült rajta a gazdája! De még Csákány Laci sem cserélt volna a török szultánnal. Mikor ő is ott mehetett a szép vitézek seregivel…
Hunyadi János Belgrádban táborozott. Egyik szeme az országon; másik szeme az ellenségen, mely, mint az éhes farkas: kertek alatt csattogtatta a fogát.
Ozmánnak vad népe, hogy körmét élesítse, Szerbiára vetette magát. Brankovics, a csapodár szerb fejedelem, könyörögve fordult a magyarok segítségéhez.  A magyarok nagylelkű vezére, feledve az álnok szomszéd kétszínűségét, nyomban megindította harcra kész hadát. Szendrő várát felszabadította. Ám ezzel mindjárt maga ellen is zúdította a felbőszült ellenséget.
Sebaj! Megbírja azt a Hunyadi karja!
Csak mért, hogy nincs most mellette László! ... Egy friss levéllel ismét gazdagodnék a harci babérja. S mért nincs közel kisebbik fia, Mátyás! … Kardjára ömlő piros vércsepp most őt is vitézzé avatná!
Hunyadi Krussovácznál fogadta az ütközetet.
-    Allah! – üvöltötte a török.
-    Jézus! – harsogta a magyar.
Perc múlva már felleg borította az eget … véreső áztatta a földet. A küzdő felek egy gomolyban. Csak a keresztes zászlókról, csak a félholdas hadi jelvényekről lehetett tudni: ez itt a magyar; ez itt a török.
Firuz bég hátul suhogtatta a kardját.
-    Előre, hős hadam!
Hunyadi elöl villogtatta jó fegyverét.
-    Így, fiam! Rajta! Vágd, nem apád!
Egy óra alatt a jobb szárnyon elfogyott a munka.
-    Eredj, Szécsi fiam, a bal szárnya felé! Én majd a derekát ropogtatom meg.
Ebben a pillanatban élesen harsan meg a balszárny felől egy csatakürtnek jól ismert hangja. László érkezett meg, a száz gyöngy-vitézével! Mint a sas csapott le az ellenség legtömöttebb oldalába. S nem csekély része volt abban, hogy rövid fél óra múlva pozdorjává silányodott a Firuz bég vert hada.
-    Isten hozott, László fiam! – kiáltotta Hunyadi a hozzá siető fiának.
De nini! Ki az a sisakos gyermek, ott, azon a fehér, táncoló paripán? …
Pirosló kardját még most is suhintóra tartja; mintha még nem lenne elég a három török, akit a másvilágra küldött. Duzzadó keble szinte szétrepeszti a rá simuló acélvértet, mikor annyi vitéznek érzi magán helyeslő tűzpillantását.
-    Véred ez, uram! – zúgja egy vén harcos, buzogányával a pajzsára ütve.
Hunyadi János leugrott lováról. Atyai örömének kimondhatatlan büszkeségével ölelte magához a hős gyermeket.
-    Fiam vagy, édes kis vitézem!
A fényes győzelem után Hunyadi János hálaadó isteni tiszteletre gyűjtötte híveit Belgrádba.
Az ünnepély alatt Mátyást is lovaggá ütötte.
-    Karod a gyermeké; tetted a férfié. Ifjúnak nevezlek most, hogy hozzád szólok. „Istenért, Hazáért!” legyen a jelszavad. Igaz ügyet védelmezzen mindig a kardod!
Ezt mondotta Hunyadi János a fiának.
Mátyás akkor lépett a tizenkettedik évébe.
Még hangzott az áldomás zenéje, mikor a hálás fiú már anyjához fordult csorduló szeretetével.
-    Szerelmes jó anyám! – írta levelébe. – Láttam a hadak urát: ez az én hős apám. Láttam a legbátrabb vitézét: ez az én László bátyám. Magam is levágtam három törököt, apám lovaggá ütött érte. De én igaz lovagnak még se tudom magamat addig, míg édes csókoddal te is azzá nem teszel engem.
… Minden időnek meg volt a maga különös szokása.
Ilyen különös szokás volt abban az időben, hogy előkelőbb családok – nagyobb barátság és biztosság okáért – még kicsi korukban elkendőzték egymásnak gyermekeiket.

    (Folyt. köv.)

Forrás: Az Én Ujságom, XIII. évfolyam, 37. szám (1902 szeptember  7.)

Új sorozat indul!

Lőrincz Sarolta Aranka:

PÓKA HALAS BÁCSI MESÉI

Saci és Öcsi Gondolatországban

A folyónál

2.rész

Zétény elgondolkodva hallgatta a mesét. Elképzelte, milyen rossz lehetett Sacinak, hogy nem mehetett játszani a többi gyerekkel. A betegség, a köhögés nem jó dolog, de az egyedüllét sem, mert az unalmas. Na, jó, lehet elképzelni dolgokat, így Timát, a pöttöm, táncoló kislányt is bizonyára csak képzelte Saci– gondolta magában Zétény, végül megszólalt.
–Póka Halas bácsi, tudod, ha egyedül van valaki, az nagyon unalmas és szomorú lehet. Egyedül lenni nem jó!
–Jól mondod, Zétény, magányosnak lenni nem jó, de ha vannak igazi, jó barátaid, és meglátogatnak, akkor már nem vagy egyedül – felelte Póka Halas bácsi.
–Te sokat voltál egyedül? – kíváncsiskodott tovább Zétény.
–Én egyedüli kisfiú voltam, nem volt testvérem, s amíg kicsi voltam, addig a nagyszüleim biztosították, hogy ne maradjak egyedül. Mivel falun éltem, ott voltak a háziállatok, a tehenek és a többi szárnyas jószág. Mindig a nagyapám és nagymamám sarkában voltam, és figyeltem őket, mit hogyan dolgoznak, és én is segítettem nekik.
 A nagyszüleimnek volt egy kis vegyes boltja, oda is mindig jött valaki vásárolni, én meg kisfiúként ott tébláboltam és figyeltem a felnőtteket. Nagypapuska csizmadia mester volt és éjszaka nagymamuskával közösen, talpalták, javították a falubeliek kopott cipőit. Megittak egy kanna feketekávét és nem voltak álmosak. Olyankor a nagy dunyha alól ki-kilestem és figyeltem, hogy mit csinálnak, félálomban hallgattam is őket, mit beszélnek. Így nagyon jól elszórakoztam. Szép volt a gyermekkorom.
 Amikor már nagyobb lettem, akkor meg ott voltak az iskolatársaim, azokkal játszottam mindennap. Most pedig örülök, hogy itt vagy, jól elbeszélgetünk, én mesélek, te pedig hallgatod.
  Nézz csak fel az égre! Ott a felhők sincsenek egyedül. A szél úgy hajtja, görgeti a nagy göndör bárányfelhőket, mint amikor a juhász terelgeti a nyáját. Csak a bárányfelhők nem bégetnek, és a puli kutya is hiányzik mellőlük!– mondta Póka Halas bácsi, és huncutul összehunyorította a szemét.
A közeli fák lombkoronájából ekkor váratlanul egy madár röpült az ég felé, és szárnyait széttárva egyensúlyozni kezdett a levegőben. Mindketten a madarat nézték, Zétény is, és Póka Halas bácsi is.
–Tudod, amikor olyan kisfiú voltam, mint te, én mindig a folyó után vágyakoztam. Szerettem volna tudni, mi van lent a mélyben. Egyszer aztán ennek is eljött az ideje. Felvettem a búvárfelszerelésemet, és lemerültem a folyó mélyére– kezdte az emlékezést Póka Halas bácsi.
–És nem marasztalt ott a folyó ura? – kérdezte borzongva a kisfiú.
–Látod, hogy nem, hiszen itt vagyok, és éppen neked mesélek. Csak nagyanyám féltett, hogy ott marasztal, ezért gyermekkoromban sohasem engedett a folyóvíz felé. Pedig nagy volt a vágyam, éppen azért, mert tiltották. Tudod, amit a fölnőttek tiltanak a gyerekeknek, az mindig érdekesebb, mint amit megengednek nekik.
–Póka Halas bácsi, kérlek, folytasd tovább a mesét Timáról és Saciról! Tima megjelenik újra a páragömbön? Saci meggyógyul majd, és elmúlik a köhögése? Tudod, Póka Halas bácsi, kezd érdekelni a mese. De ha másról mesélsz, az sem baj, azt is örömmel hallgatom. - érdeklődött tovább Zétény.
–Jó, mesélek, csak várd ki a sorát! Tudod, mindennek megvan a maga ideje. Te sem voltál mindig ilyen nagyfiú, voltál ettől kisebb is. Egy egészen icurka-picurka, aztán nőni kezdtél anyukád pocakjában, még az ujjadat is szoptad. Emlékszel erre?
–Nem emlékszem. Tudsz erről is mesélni Póka Halas bácsi? Nagyon érdekelne!
–Erről inkább anyukád meséljen, én most másról folytatom a mesét. Az előbb említettem Gondolatországot, most oda megyünk Sacival és Timával, a táncoló kislánnyal. Jól figyelj, elmondom mit látott Saci Gondolatországban! –emelte fel a mutatóujját Póka Halas bácsi.
–Jól van, figyelek! –felelte szófogadóan Zétény.
Póka Halas bácsi egy ideig csendben pöfékelt, nagy figyelemmel nézte a pipájából felszálló füstöt, mintha abból akarta volna kiolvasni a mesét. Végül, összeszedve gondolatait, ott folytatta, ahol abbahagyta.

_______________________________________________________________________

Utazás Gondolatországba

Saci még mindig makacsul köhögött, ezért anya újabb gyógymódot talált ki, hogy szűnjön száraz köhögése. Olajos kendőt rakott a mellére, és ami a legszomorúbb, továbbra is szobafogságra volt ítélve.  Vágyódva nézett ki az ablakon. Látta, hogy odakint már zöld a pázsit, a kerti aranyvesszőbokor virágai integettek feléje: Saci, gyere, szedjél belőlünk anya vázájába!
Látta, hogy kedvenc cicája, Mau éppen a fára kapaszkodik, mert közelebbről is szemügyre akarta venni az ott zajongó verebeket. Saci elgondolkodva kifelé bámult az ablakon, közben észre sem vette, hogy nyílt az ajtó, és anya jött be rajta.
–Nézd csak, kicsim, mit hoztam neked! – mondta.
Egy kis vázába vizet öntött, beletette a csokor ibolyát, és a kislány elé tette az ablakpárkányra.
Saci beszívta az ibolyák illatát, és azonnal kedvet kapott, hogy le is rajzolja őket. Rajzlapot és színes ceruzákat készített az asztalra, és nagy igyekezettel rajzolni kezdett.
Anya vizet öntött a teáskannába, hogy teát főzzön Sacinak, aztán kiment. Tejet vitt Mau cicának, nehogy a madarakat fogyassza el ebédre.
Saci elmerülve rajzolt, amikor hirtelen felkapta a fejét, és a teáskanna felé nézett. A párafelhőcskék egymás után pöfögtek ki a kannából, és láss csodát, a legszebb gömböcskén ott ült Tima, de most tűzpiros ruhácskában. Saci lecsapta a ceruzát, és minden figyelmét a pöttöm kislányra irányította.
Tima két kis kezével megfogta piros ruhájának szegélyét, és az egyik lábát hátra hajlítva, térdét egy picit begörbítve meghajolt Saci előtt.
–Honnan jöttél? – kérdezte kíváncsian Saci, és már előre örült, hogy most mindent meg fog tudni Timáról.
–Gondolatországból – felelte Tima, és ügyesen táncolni kezdett. Gyönyörű volt a tánca, még szebb, mint az első. Kezében fehér karikát tartott, amelyet hol feldobott a levegőbe, hol elkapott, de olyan ügyesen, hogy Saci alig tudta a szemével követni. Közben táncolt, forgott, ugrott, a karikát ügyesen elkapva, hogy az el ne guruljon. Végül leült a páragömb tetejére. Fehér karikáját feldobta a magasba, az meg egy szempillantás alatt eltűnt a párafelhőcskék között. Saci tapsolt az elragadtatástól.
–Mondd, hogy tudtál idejönni? – kíváncsiskodott tovább Saci.
–A gondolat hajóján – felelte Tima barátságosan.
–Én is elmennék Gondolatországba, ha lehet!–mondta vágyakozva Saci.
–Jöhetsz, de akkor fel kell szállnod a gondolat hajóra, az pedig kicsi, így nem férsz rá, csak akkor, ha kisebbé válsz, olyan kicsivé, mint én vagyok – magyarázta Tima.
–Úgy kell kicsivé válnom, mint amikor együtt táncoltunk? –álmélkodott Saci.
–Igen, csak egyszerűen gondolnod kell, hogy kicsi akarsz lenni. Tudod, a gondolatot mindig a tett követi. Gondolat nélkül semmi sem történik. De vigyázz, a varázslat csak akkor sikerül, amikor épp az utolsó párafelhő emelkedik felfelé a teáskannából!
–Most!– kiáltotta Tima, és összecsapta két tenyerét.
Saci erősen gondolkodott, és azt vette észre, hogy pontosan olyan pöttöm, mint Tima, és mindketten a páragömbön ülnek. Ekkor a sok párából hirtelen előbukkant egy kis gondolathajó, és megállt előttük.
–Beszállás! – kiáltotta Tima, és a két kislány egyszerre huppant a hajócska fenekén.
–Indulás!– adta ki a további parancsot a picurka, piros ruhás kislány.
A gondolathajó erre suhanni kezdett. Egyszer csak eltűnt a konyha, Saci rajzlapja a színes ceruzákkal, a konyhaablak a kinti világgal együtt.
–Jaj, de érdekes, akarta volna mondani Saci, de akkora már meg is érkeztek Gondolatországba. Csodálkozva nézett körül, mert amit látott, szinte felfoghatatlan volt a számára. Itt minden gondolatból volt, a fák, a rét, a virágok, a madarak és egy kerek, zöld rét, amelynek közepén egy csodálatos vár állt, sok-sok ablakkal és tornyokkal, a nagy kapuja előtt egy felvonóhíddal.
–Itt lakom, ez az én váram, a Sokablakos Soktornyú Ódon Vár– mutatott Tima büszkén a várra.
Saci ámulva nézte Tima Sokablakos Soktornyú ÓdonVárát. Nagy vágyat érzett arra, hogy bemenjen, és megnézze, mi van benne.
A táncoló kislány azonnal kitalálta Saci gondolatait és megszólalt:
–Még nincs itt az ideje, hogy bevezesselek a váramba, majd egy más alkalommal megmutatom. Most elindulunk, és megmutatom neked egész Gondolatországot.
Gyorsan beültek a gondolathajóba és máris továbbsuhantak Gondolatország belseje felé. Saci ámulva nézett le a magasból.
–Nézd, ott vannak a gyógynövényültetvényeink, melyekre Ira anyó, a gyógynövények anyja visel gondot. Ott van a kis házikója is, egy nagy hársfa alatt! – mutatott Tima egy virágba borult fára és a fa alatt megbúvó színes házikóra.
–Nemsokára őt is meglátogatjuk.
Továbbsuhantak egy domb felé.
–Ez a Szélmalom-domb, itt van őseink temetkezési helye. A domb tetején álló szélmalomban laknak a tűzőrző lányok, Hajnalka, Örsike és Szenderke. Kelet felé látod a Vidám-selyemrétet, ahol a táltos paripáink legelnek. Ha északra nézel, látod az Öt-hegy vidékét, a közelben van a Kő-tető is, ahol a nyári harci játékokat tartják Pókafalva lakói.  Nyugat felé, az Öt-hegy lábánál, a Sűrű Sötét-erdő szélén van Pókafalva. Az Öt-hegy legmagasabb csúcsa a Király-tető, és a hegy túloldalán vannak a Melegvizű-források. Déli irányba, a forrásokon túl, a Kerek-tó, azon túl az Álom-folyó. Itt van országunk határa. Az Álom-folyó őre pedig nem más, mint az Öreg Pipás.
Saci hol jobbra, hol balra nézett. Mindent látni akart, amit Tima mutatott, minden érdekelte őt. Tima végül befejezte Gondolatország bemutatását.
–Elfogyott az időnk, vissza kell mennünk, vár a mamád! – mondta, és hirtelen eltűnt minden. Eltűnt Tima Sokablakos Soktornyú ÓdonVára, a gyógynövényültetvények, Ira anyó kunyhója, a Szélmalom-domb, a Vidám-selyemrét a ménessel együtt, az Öt-hegy, a Kő-tető, a Meleg-források, a Kerek-tó és a Sűrű Sötét-erdő is a szélén meghúzódó Pókafalvával.  Eltűnt a pöttöm piros ruhás kislány, Tima is. Csak a gondolathajó maradt, amely visszafelé suhant Sacival a konyhába. Behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy ugyanolyan szeretne lenni, mint volt. Erre, csodák csodája, ott ült a konyhaszéken, előtte a rajzlap a félig lerajzolt ibolyákkal.
Anya ekkor lépett a konyhába, és érdeklődve kérdezte Sacitól:
–Sikerült az ibolyákat lerajzolnod, kicsim?
Választ sem várva egy marék piros csipkebogyót szórt a teáskanna vizébe, és lekapcsolta a gázrózsát.
–Mindjárt kész a finom csipkebogyótea, majd meglátod, ez segíteni fog, hogy a köhögésed elmúljon.
Saci azonban nem tudta elfelejteni, amit Gondolatországban látott. Már nem érdekelte az ibolyacsokor, sem a csipkebogyó, inkább Tima Sokablakos Soktornyú Ódon Várát szerette volna lerajzolni, vagy inkább a Vidám-selyemrétet a legelésző táltos lovakkal, de szívesen lerajzolta volna az Öt-hegyet is vagy a Sűrű Sötét-erdőt, szélén Pókafalvával.  Anyának nem szólt semmit, hol és merre járt, inkább elővett egy új rajzlapot, és belefogott Tima Sokablakos Soktornyú ÓdonVárának rajzolásába.

A versek, mesék itt, a Muskátliban jelentek meg először.

A szerkesztő bácsi postája

* Október hatodika nemzet vértanúinak ünnepe. Derék dolog, hogy a ti iskolátok olyan szépen megünnepli. Vésd jól a lelkedbe az aradi tizenhárom tábornok történetét, mert csak annak a nemzetnek fia tehetik naggyá hazájukat, akik a lelkük mélyén hordozzák a dicső nagyok iránt való kegyeletet. (In ENU, 1903, 41. sz, Kerese Imrének)

Pósa Lajos: Apró versek

A szeretet

Koronát se szeretnék viselni,
Hogyha engem nem szeretne senki.
Boldogságra maga
A király is gyönge,
Ha nem a szeretet
Koronája gyöngye.

Ősszel

Őszi szellő siratja a fákat,
Búcsúztatja a hervadó tájat.
Bejárja a rónaságot sírva…
Az én lelkem ráborul egy sírra.
Áldassék az Isten!

Legyen áldott, legyen
Az Úr erős karja!
Lelkemet szelíden,
Hű ölén ringatja.
Ott nyugszik ártatlan,
Boldogító hitben…
Dicsőség nevének!
Áldassék az Isten!

Forrás: Az Én Ujságom, XIV. évfolyam, 42. szám (1903. október 11.)

Pósa Lajos:

Áldja meg az Isten!

Áldja meg az Isten
Szeged városát!
Szeged városának
Minden lakosát!
Fiának fogadott,
A szívére zárt…
S ha le-leszakadtam:
Mindig visszavárt.

Legyen áldott százszor
Minden kis röge:
Verejtékkel, vérrel
Táplálta öröke!
Délibáb ringassa
Messze, szerteszét:
Pirosszemű kalász
Arany tengerét.

Áldd meg a Tiszát is,
Édes Istenem!
Ő tanított dalra
Csöndes estelen.
Ő tanított meg rá,
Nem az emberek,
Hogy hazámhoz, mint ő
Olyan hű legyek!

Forrás: Az Én Ujságom, XV. évfolyam, 43. szám (1904. október 23.)

Pósa Lajos:

Üres fészek

Messze tájról mosolygott a
Tavasz tündérkirálynéja,
Elcsalta a madarakat:
Erdő, mező, liget néma.

Kelet berkét, dél szigetjét
Fölveri a csengő ének…
Szárnyas dala ott száll égbe
Pacsirtának, pintyőkének.

Hát a füttyös sárgarigó
Hol fütyörész vígan vajjon?
Valami szép verőfényes,
Virágfürtös, ingó gallyon.

Eresz alatt, fán, bokorban
Itthon mennyi üres fészek!
Belesüvölt az őszi szél:
Most már majd én fütyörészek!

Forrás: Az Én Ujságom, XXI. évfolyam, 41. szám (1910. október 2.)