Sinka István: Lázadnék értetek, Örökség

Sinka István:

Lázadnék értetek

A napot hoznám, a csillagot,
Csak jönnétek hát és kérdeznétek,
hogy miért jöttem, s hogy ki vagyok?
Csak jönnétek hát, mikor a hold süt,
jönnétek, mikor zeng a rét:
úgy állnék elétek magambízón,
mint az, akinek Isten
tűzzel áldja két kezét.

                   1937    

Sinka István:

Örökség

Még talán a szépapám szépapja
véste magának. S ahogy faragta,
öreg boroktól s ihlettők kába
volt bizonnyal. És vésett a fába:
dombsort, halk fákat, házad, venyigét.
S körül az öblön valamelyikét
tán e képeknek amikor véste,
bíborszín öröm s alkotó kése
láza hajtotta úgy, hogy itt és e
holt fában dobbant a szívverése.
Így volt bizonnyal. És a szépapám
tűnődve babrált egy-egy figurán,
míg végre kész lett, kész e ritka mű:
fából díszpohár, melybe ó-nedű
s május mámora varázsolt tavaszt.

És vén apám, a kemény zord paraszt
– ha víg cimborák közt búja elmaradt –
ivott belőle… Őszi fák alatt
táncolt, ivott… s avult a vén pohár,
amióta meg főről-főre száll,
egyetlen jussként apáról-fira
– hát még kopottabb… És lenn a sírba
már apám csontját is szétrágta a szú…
Egyetlen örököm: ősi mélabú
s e fapohár, melynek tört kelyhén
a csönd mereng csak, mint őseim telkén.