József Attila: Kosztolányi

A kínba még csak most fogunk, mi restek,
de te már aláírtad művedet.

Mint gondolatjel, vízszintes a tested,
Téged már csak a féreg fal, szeret,

mint mi a csirkét, bort… Senkim, barátom!
Testvérünk voltál, és lettél apánk.

Gyémánt szavaid nem méred karáton:
nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
ahogy letört a halál tégedet.

Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
mint tudja, ki halottat költöget.