Braun Henrik: Gyóni Géza
Szélesvállú, erősnyakú, szelídnézésű hatalmas legény állított be a Bácskai Hírlap szerkesztőségébe, pontosan kilencnegyed esztendő előtt…Tél volt. És az ifjú ember testén egy kávébarna, térdig érő, béleletlen tavaszi kabát lógott.
- Gyóni Géza…
- Isten hozta, kolléga úr. Foglaljon helyet és érezze magát nálunk jól…
És már néhány óra múlva az ő szép, kerek betűit öntötte ólomba a szedőgép.
A lírai költőt új városba hozta sorsa és az „Úton új város felé” sok gondolat, százféle kérdés, aggódás, félelem fogta meg lelkét:
Város, város, ahova most
Fagyos tájrul ajándékul
Hozom forró szívemet:
Olyan vagy-e, amilyennek
Lelkem a vén álompiktor,
Vonat útján festeget?
És attól a téli naptól kezdve a vidéki redakció szűk határai között írta a közigazgatási, a rendőri riportokat, a nagy és apró történetek rövidéletű krónikáit, a világeseményekről, kultúrtörekvésekről, a gazdagtelevényű Bácska bunyevác fővárosának számtalan kívánságairól a vezércikket.
A kevés és halk szavú erős férfiú hatalmas vállait a pihenés óráiban odatámasztotta a kávéház zsöllyéjébe, tenyerével alátámasztotta fejét és nézte órák hosszat a nagyváros kis embereit, némán és kutató szemekkel.
De eljött váratlanul, lecsapott rettentő erővel egy nyári vasárnap a szarajevói gyilkosság híre és a költő lelke megérezte a közeledő nagy vérözönt és ezer és ezer ember állt a kávéház óriási teraszán és Gyóni Géza dörgő hangon olvasta föl nekik a világháborút bejelentő első híreket. És nekünk, szabadkaiaknak, akik a két esztendő alatt megszerettük őt, akik lelkesedtünk írásain, gyönyörködtünk verseiben, úgy tetszett: Petőfi Sándor állott úgy negyvennyolcban a Múzeum lépcsőin, mint a múlt esztendő nyári estéin a hadbaindulók ezrei közepén a kávéházi márványasztalon, a szabadkai büszke városháza kőárkádjai alatt a világháború Petőfije: Gyóni Géza.
…És néhány nap múlva Gyóni Géza levágatta selymes, hosszú szőke haját, bejött hozzám a szerkesztőségbe és azt mondta:
- Ma csináld meg te az újságot, én reggel megyek – Przemyslbe!
Könnyekkel teltek meg a szemeim és eszembe jutottak az „Úton új város felé” című nekem ajánlott költeményének utolsó versszaka:
Város, büszke Bácska szíve
Neved hallom és megtorpan
Paripám a gyorsvonat:
Babérral vagy könnyesővel
Jöjjön immár: büszke fővel
Én bevárom sorsomat.
Megint új városba ment, a mi erős városunkba, Przemyslbe és íme: ott könnyeső, de babér is várta…
Mi szabadkaiak pedig szentül hisszük, hogy Gyóni Géza él, Gyóni az orosz fogolytáborban is lelkesíti az ő bajtársait és haza fog jönni, hogy elmondja nekünk úgy, amiképpen csak ő tudja elmondani a mi dicsőséges nagy háborúnk legendás várának pusztulását, hetvenezer magyar katona ragyogó haditetteit, utolsó kirohanását és ezer és ezer honvédünk megdicsőülését…
Szabadka, 1915. március 30.