Márai Sándor: Anya

Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?

Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.

Szobákban éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,

és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.

Móra László: Hogy szeressük jó anyánkat

Mikor Édesanyátoknak
Nevét kimondjátok:
Imádságos áhítattal
Mozduljon a szátok!

Mikor édes jó Anyátok
Varrja a ruhátok:
Tiértetek küzdő kezét
Meg-megcsókoljátok!

Mikor Édesanyátoknak
Gond a napi bére:
Segítséget kérő szemmel
Nézzetek az égre!

Mikor Édesanyátokat
A sok munka vérzi:
Ne nézzétek nem bánommal
Segítsetek néki!

Mikor Édesanyátoktól
Meleg csókot kaptok:
Maradandó álmot adjon
Az a pillanattok!

Mikor Édesanyátoknak
Nevét kimondjátok:
Fehér legyen a lelketek,
Mint a hóvirágok!

Ölbey Irén: Édesanyám, lelkem

Édesanyám, lelkem,
én legkedvesebbem,
mint az égi szent kép
ragyogsz a szívemben.

Olyan a jóságod,
mint a puha kalács,
olyan a te szíved,
mint a forró fohász.

Mikor eszembe jut
arcod, hajad, szemed,
mintha átölelne
halk, bársonyos meleg.

Mintha átölelne
engem a tisztaság,
mintha csak hallanám
a szeretet dalát.

Édesanyám, lelkem,
én legkedvesebbem,
a jó Isten téged
sokáig éltessen.

Adjon neked erőt,
sok, sok boldogságot,
teljesüljön minden,
igaz kívánságod!

Pósa Lajosné: Anyának

Szeretném a szívem
Kitárni egészen!
Istent dicsőítő
Imakönyveképpen,
Hogy minden betűje
Hálámról beszéljen!
Anyai szívednek
Gyöngéd jóságáról!
Soha meg nem szűnő
Áldott két kezednek
Simogatásáról!
Örök áldásáról!
S amit nem tudok én
Elmondani szóban,
Feltárnám a betűk
Hűen, ragyogóan…
Mennyi a szívemben
A szeretet, hála,
Érted kulcsolódik
Kezem imádságra!

Szalkai Balogh Örzse: Szépülj világ

Jaj, szomorú az én anyám szeme!
Mért szomorú…?
Hisz elrejtem a bánatot előle…
s csak lelkem taván ömlik el titokban!

Mért felhős hát édesanyám szeme?
Mért szomorú…?
Hisz’ benne tükröződik a világom!
Szépülj világ mosolygósra, vidámra,
Hogy derüljön édesanyám szeme!

Z. Tábori Piroska: Anyákról

Akinek van: boruljon le elébe,
És napsugárból, tiszta színjóságból
Fonjon, fonjon glóriát fejére.

Akinek van: jaj, soha meg ne bántsa,
Mert később úgy égeti majd az önvád,
Mintha mezítláb járna tűzparázsba!

Akinek van: rejtse az üvegvárba,
Ahol az élet ezer baja, gondja,
És a halál talán meg nem találja!

Akinek van, jaj, úgy örüljön néki,
Hogy az öröm szent imádsággá váljék:
Mely Istentől a boldogságot kéri!

…Akinek nincs, az mérhetetlen árva,
S nem kárpótolja egy anyai csókért
A világ minden hetvenhét

Hontvári Szabó Lajos: Mementóul

Óh, hogy sajnállak, szánlak titeket,
Akiket hiú világ hiteget:
Kik szívetekből gyermeket, hitet
Kontár kezekkel, haj, kiölitek!...

Mert nem tudjátok, óh, hogy ki a gyermek, -
Hogy szíve égbe öntudatlan gerjed:
Szíve Istenből egy gyémánt darab
S boldog, boldog, mert Istenben marad!...

Mert nem tudjátok, hogy a gyermek Isten
Boldog követje földön: e kietlen,
Kalmár világban – holnap-hirdető!...
Nem tudjátok, hogy: Gyermek a jövő!...

Óh, hogy szánom a meddő szíveket,
Akiket ezer világ hiteget:
Csak – mire ember szíve mindig vágyott, -
Csak azt az egy, szent gyermek-szívvilágot

Nem ismeritek meg soha-sohasem
S nem sóhajthatják: Édes gyermekem!...
Úgy, mint ahogyan sóhajthat az Isten,
Mikor szívére ráborulhat itt lenn

Egy benne bízó, boldog gyermeke…
(Óh az, ki tudja, hogy nem, nem mese:
Szentség, ítélet, Isten, szeretet!...)
Ki áldja, várja – óh, a gyermeket!...

1941

Sinka István: Elvarázsolt élet

Rontó asszony szeme vert meg,
így lettem nagyálmú gyermek,
kinek másokat kell szánni. -
Álmom mellé mást is kaptam:
egy villámló libatollal
megtanultam citerázni -
s tudok vitázni a holddal.

Rontó asszony nem jó asszony,
rontó asszony elvarázsol:
mécsvilágnál kínnal, könnyel
mindig tele volt a jászol,
s tamburámon sírt a kotta.
Pitarból ki-kijött anyám
s két szeme könnyivel mosta
gyönge ágú kis nótafám.
Mert tudta, hogy szenvednem kell,
s tudta, hogy árva küszöbön
néz át a tejszagú udvar,
hogyha fia majd elköszön.

1936

Vargha Gyula: Pasztell-kép

A gyermek ébred. Egy szót a világ
Minden kincséért ki nem ejtene;
Mit a szobában földerengni lát,
Csak issza némán tágra nyílt szeme.

Két székre téve szép kis tekenő,
Frissen szitált liszt tölti félig azt.
Teknő előtt egy édes arcú nő,
Az édes anyja. Kalácsot dagaszt.

Az arca, hószín liszttől hamvasan
Mint ért barack, oly finom, és puha;
Dús haja kontyra kötve gondosan,
Fehér karján feltűrve a ruha.

Egy sápadt gyertya ég az asztalon,
De a kelő nap már bemosolyog,
S a kettős fénytől a fehér falon
Világoskék nagy árnyék imbolyog.

Juhász Gyula: Honvédemlék

Az érc-turul magányos oszlopánál,
Mely múlt csatánk szikár emlékjele,
Új gyermekek csapatja játszik este,
Szívük ezer tavasszal van tele.
A nyári égbe tör némán az oszlop,
Reá új harcok csillaga ragyog.
A gyermekraj körültáncolja vígan.
- Csak játsszatok!

Valakitek most tán a távol Észak
Kopár pusztáin tör előre, fel,
Vagy tán a déli görbe hegyek ormán
A piros őrtűz fényénél hever.
Egyiktek bátyja tán most nézi fájón
És utoljára azt a csillagot!
Ó gyermekek, öröm kis katonái,
Csak játsszatok!

Már jő a hajnal, melynek bíborától
Új fényben úszik e sötét turul
És új babér fonódik oszlopára.
És az egész világunk megújul!
Talán apátok nem mind látja ezt már,
Talán e hajnal hantjukon ragyog.
Ők majd nyugodtan, boldogan pihennek.
Csak játsszatok!

Negyedi Szabó Margit: Hőseink sírjára…

Szent a föld ott,
Szent minden porszeme!
Harmat helyett
Vérrel, könnyel van tele.
Köd borong a hantokon,
Imádsággá lesz itt
Minden honi fájdalom.

Emlék-oltár
Minden sírhant mely alatt
Örök álmot
Álmodik a Hős halott.
Ámde fénylő
Nap virrad a könny felett,
Szent szabadság
A megáldó szellemed!

Hozd el ide gondolatban
Hű magyar nép szívedet,
S tanuld meg, hogy
Mi a hazaszeretet!
És ha könny lesz
Szemedben mely felragyog,
Áldást adnak
Rád az elvérzett Nagyok.

1981

Vajda János: A vörös sipkás

– Hősök dala –

A régiekből ide hozzám,
Kik élve együtt harcolunk.
Miért alunnók át az éjt,
Ha nem virrad több hajnalunk?
Ma még igyunk! jó bort ide!
Éltessük a magyar hazát,
Hadd mondja holnap a világ:
Voltak - hős volt mindegyike!

Jer, hadi zászlónk bokrétája,
Ölembe jer, szép hadleány!
Mindössze sem sokan vagyunk,
Hadd járja csók a bor után.
Pár óra még, s e hűlt ajak
Hazám földjét csókolja meg.
Kiáltsatok majd többiek
Helyettünk: éljen a haza!

Mit ér az, amit eddig éltem?
Mi hozzá e pár pillanat?
Halhatnék csak még egyszer így,
Elhagynám mennyországomat!
Élet, kibékülök veled,
Kibékülök halálomért;
Áldlak, hazám, e szavadért:
Volt - nagyobb hőst nem szülhetek.

Virrad: föl! föl! Mi haszna várnók
A fejlődő nap sugarát;
A csatatér hozandja meg
Hazánk éjének hajnalát.
És napja lesz vérünk tava,
Sugári összes sebeink;
Hadd mondják el testvéreink:
Ők voltak és él a haza!

Ady Endre: Ihar a tölgyek közt

Száradjon ki az iharfa,
A büszke fa, a magyar fa,
Amely engem gyökerével
Bever, lehúz, ideláncol.

Leveleit elhullassa,
Virágait korán esse,
Sohse lássa, sohse lássa
A szent Napot terebéllyel.

Lombtalan lomb a mi lombunk,
Virágölő a virágunk,
Árnyéktalan az árnyékunk.
Miért legyünk erdő csúfja?

Álljunk az Égnek meredten,
Lombtalanul ő is, én is.
Tölgyek között, tölgyek között
Nyomorultul miért éljünk?

Nagy László: Sólyomének

Ó, szállj le ide, sólyom,
ó, szállj le ide, sólyom,
csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom,
csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom.

Te sólyom, aranycsőrű,
te sólyom, aranycsőrű
te sárga, sárga, sárarany körmű,
te sárga, sárga, sárarany körmű.

Hasítsd fel selyemingem,
hasítsd fel selyemingem
csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem,
csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem.

Ha élek, veled éljek,
ha élek, veled éljek,
ha égek, égek, égjek el érted,
ha égek, égek, égjek el érted.

Reményik Sándor: Sas a magasban

Lassan kóvályog az erdő felett,
És egyre szélesebb köröket ír,
S a földtől egyre távolabb lebeg.

Lassan elnyeli a levegő-ég.
Hatalmas szárnya alig-alig lendül,
Ez "ama kiterjesztett erősség".

Idelenn hullanak a levelek,
S én hulló levelek útján megyek,
És magammal, és mással,
És az Istennel perelek,
S lényem törvényét félve kutatom.

Az a másik ott fenn:
A végtelen erő,
S a végtelen Magány,
És a végtelen Nyugalom.

Szegi Pál: Elégia

Alig mentem pár lépést, s mennyi fának
kellett köszönni, akik integetve
zöld lombjaikkal az utamba álltak
és hány bókoló, útszéli virágnak
adtam vissza a mosolyát nevetve,
amíg elértem a lankás mezőt!

Nem én vagyok, bolond fák, a varázsló,
akinek ez a sok köszönés járhat!
De ha már ti is tévedhettek, hát jó,
visszamosolygok rátok, a varázsló
majd megbocsátja, hogy egyszer egy fáradt
vándorral szóba álltatok helyette.

Búsan indultam el, de már vidáman
értem fel a virágos hegytetőre.
Milyen sokféle bolondos virág van
ebben a rossz, koldusszegény világban.
Valaki mégis csak nagyon szerette
egyszer a földet, hogy mind itt feledte
e sok-sok színt s nem vette vissza tőle.

1938

Tóth Árpád: A fa

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen...

1916

Erdélyi Zoltán: Kanizsai Dorottya

Vége volt a nagy csatának
A mohácsi rónaságon,
Ott feküdt egy megölt nemzet,
Ravatalon, halott ágyon.
A sok vért a föd beitta,
Fejét a fű fölvetette,
Hej, de nem volt, ki a sok hőst,
Sok halottat eltemesse!

De ki is járt volna erre
Halottak közt, temetőben?
Járni mégis, mindig jobb volt,
Tarka réten, zöld erdőben:
Mindenkinek volt halottja,
Azon a nagy bús térségen,
S még sem volt ott senki, senki,
Azon a nagy temetésen.

Mert temetés volt ott mégis,
Egyszerű is, megrázó is,
Sírt a hantnál maga még a
Durva szívű sírásó is.
Hogyne! mikor kétszáz sírba
Húszezer hőst kellett tenni,
Húszezer hős holttestével
Egy országot eltemetni!

A csöndes est mikor megjött,
S csillag gyulladt ki az égen,
Megjelent egy sugár asszony,
Talpig gyászban, feketében.
Őt követte munkás csapat,
Szomorúan, hallgatagon,
Ásó villant… a sír készült…
Kétszáz sír a füves hanton.

S mikor kész volt az a sok sír,
Kapa és az ásó pihent,
Letérdelt a gyászos úrnő
S úgy kérlelte a nagy Istent:
«Irgalomnak édes atyja!
Adj nyugalmat a holtaknak,
S hűbb fiakat, jobb fiakat,
Az élőknél, magyar honnak!»

…Kanizsai Dorottyának
Szép emléke legyen áldott,
Hazátokat hőn szeretni,
Tanuljatok tőle lányok!
Akár élőt kell buzdítni,
Akár holtat eltemetni,
Egyet soh’se feledjetek:
Hazátokat hőn szeretni!

Hangay Sándor: Dózsa lelke visszajár

A magyar erdőket átok ülte.
Gaz veri földjét, gyom avarját.
A magyar erdők televényét
Virágfojtó dudvák takarják.
Büszke tölgyeknek koronája
Hitvány fagyöngytől sorvad, sápad…
Buja, százszínű rothadt pompa
Borítja be a pocsolyákat.

A magyar erdőket átok ülte.
Napfény mélyükbe sohse téved.
Itt nincs verőfény, nincsen nappal,
Itten éj váltja fel az éjet.
Komor boltokként görnyedt ágak
Karolják egymást némán, szótlan.
Sötétség, gyász és tompa bánat
Vertek fészket minden bozótban.
Csak árnyak járnak benne néha,
Mikor a lombon szél zúg által.
Zörgő levelén lopakodnak
Egymást kergetve könnyű lábbal.

S mikor a fákat meztelenre
Vetkőzteti az ősz keze,
Jajgatva zúdul tompa szóval
Valami méla gyász-zene.
S míg sápadt őszi fény haldoklik
S remegnek a faoszlopok,
Mint dóm ölén: vergődő bánat,
Egy halvány szellem felzokog.

Egy sápadt szellem. Dósa lelke
Itten kísért s az éjbe bámul,
Hátha az erdő szélén messze
A hajnalcsillag halaványul!
Hátha a hervadt, bús virágok
Új illatot és új színt kapnak?
És új rügyei támadnak a
Fáradt fagyöngyös madaraknak?

Ó hátha! Hátha! – Pedig tudja:
Csodát nem szül az erdők alja.
Meddő a föld! – és Dósa lelke
Roskadtan hull a holt avarra.

Balassa Bálint: Búcsú-ének hazájához

Óh én édes hazám, te jó Magyarország!
Ki keresztyénségnek viseled paizsát;
Viselsz pogány vérdel festett éles szablyát,
Vitézlő oskola! immár Isten hozzád.

Egriek! vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti:
Istennek ajánlva légyetek immár ti.

Ti is ráró-szárnyon járó hamar lovak!
Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek s hol penig szaladnak, –
Adassék egészség már mindnyájatoknak.

Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
Katona találmány, új forma ékesség,
Seregben tündöklő és fénylő frissesség,
Én tőlem, istentül légyen már békesség!

Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem, –
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jó tétemről nevem!

Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező!
S fákkal, kősziklákkal bűvös hegy, völgy, erdő,
Kit az sok csata jár s jószerencse-leső, –
Legyen Isten hozzád sok vitézt legellő!

Igaz atyámfia s meghitt jó barátom!
Kiknél nyilván vannak keserves bánatim,
Ti jutván eszembe, hullnak sok könyveim,
Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

Ti penig szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként, égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek!

1589

Balassa Bálint: Búcsú-ének kedveséhez

Boldogtalan vagyok,
Mert kínjaim nagyok,
Béborult ifjúságom.
A szokatlan dolgot
És a nehéz jármot
Már megszokni nem tudom.
Régi időm elmúlt,
Most másképpen fordult,
Szomorú az én sorsom.

Őszi harmat után,
Végre mikor aztán
Fújdogál a hideg szél,
Nem sok idő múlván
Sárgul, hulldogálván
Fáról a gyönge levél.
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.

Én szemeim sírván,
Könnyeim csordulván,
Néznek csak keservesen;
Bús szívem zokogván,
Csaknem meghasadván,
Bánkódik nagy erősen;
Ki miatt naponkint
Látok szomorú kínt,
Szenvedek én testemben.

Istenem, mit tegyek?
Immár hová legyek?
Mire jutok végtére?
Ha mind búval élek,
Ezentúl mit érek,
Élek-e még kedvemre?
Vagy mind holtig árván
Járok, csak bút látván
Megyek keserűségre?

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső: Balassi Bálint

    I

    Liptó vármegye levéltárából előkotorásztak egy porlepett, ütött-kopott ládát, mely évszázadokig elfelejtve hevert a többi történelmi relikviák között. A test pernyéjét – a nagyszerű élet tűzvészében elhamvadt szürke roncsokat – átszórták a faládikából egy ércszekrénybe, s nagy ünnepséggel temették el Hibbén, mivelhogy gyarmati és kékkői Balassi Bálint poéta, igazi poéta s ennek a nemzetnek lelkétől lelkezett gyermek és költője volt. A koporsót a XX. század Magyarországja vette körül, s a XVI. század marcona katonaköltője fölött szalonruhás szónokok beszéltek. A kegyelet s a szeretet a koporsóra szórta kései halvány és piros rózsáit. Egy nagy és ma is modern XVI. századbeli poétát ünnepeltünk, kinek délceg és hódító alakja büszke fönséggel emelkedik a napnak sekélyes irodalmi pikantériái és szócsatái fölé, s az örökkévalóság nevében kéri tőlünk a babért.

    A középkort az irodalmi újkor lassanként rehabilitálja. Az angolok sohasem élvezték annyira Geoffrey Chaucernek vaskos humorát és középkori naivságát, mint ma. A modern irodalmi cukrászok édességeitől megcsömörlött Franciaország pedig újra valósággal bálványozza François Villont, az egyszerűt, a dekadenst és mégis mesterkéletlent. Vannak költők, kik bármily korban is éltek, mindig határozottan moderneknek látszanak, mintha minden szavuk, minden költeményük összenőtt volna a jelen húsával és idegeivel, s valami különös véletlen az élet lüktetésébe, a természetes vérkeringésbe vonta volna őket, hogy el ne avuljanak soha. Ilyen minálunk Balassi Bálint.

szozattovabbacikkhez

Lőrincz Ferenc honvédgyalogos-őrmester, áldozópap

Udvarhely megyében, Szent-Király községben született 1827-ben augusztus 22-én nemes székely szülőktől. Mint bölcsészetet végzett fiatal ember a hazaszeretet tüzétől lelkesítve, 1848-ban a 78-ik honvédzászlóaljba lépett s bátran, dicsően végig küzdötte a dicsőségteljes erdélyi hadjáratot, s hat nagyobb csatában vett részt, nevezetesen Nagy-Szeben utolsó bevételénél március hóban, Verestoronynál, hol a muszkák először hajtották ki Erdélyből, Feketehalomnál, mindkét helyen Bem apó fővezérlete alatt, a Tömösi szorosnál, hol az osztrákokat kikergették Erdélyből, s 95 társzekeret elfogva, Brassóba szállították. Lőrincz ekkor őrmesteri rangot nyert.

    Brassóból fáradságos utakon Hátszegre mentnek. Éppen nagypéntek volt. Elmentek a Szent Ferenc-rendiek templomába, ott elénekelték a „Passió”-t, aztán P. Lajos Mózes házfőnök behívta őket magához, megvendégelte őket egy tál laposkával, s egy kulacs borral, aztán elbúcsúztak az éneklő honvédek a vendégszerető preaesidentől.

    Másnap a zászlóalj elindult Magyarország felé; a Hátszegen túli magaslaton – mely elválasztó pontja volt Erdélynek Magyarországtól – néhány napig tábort ütött; innen elindulva ötödik csatája volt Resicabányánál, hol egy folyón kellett keresztül gázolniok derékig érő vízben. A zászlóaljnak rendeltetése lévén Dél-Magyarországba menne a rosszul álló ügyek támogatására, Karánsebesen át Lugos felé folytatta újtát. Lugos mellett ismét csatájuk volt. Itt esett el br. Apor százados. Midőn a zászlóalj Lugosra bevonult, a magyarság tömörülve, zászlókkal kezében, örömlelkesedéssel fogadta azt.

szozattovabbacikkhez

Madai Gyula: Vass Albert*

Ifjú, megállj! magyar hazádnak
Nyomodban járó szelleme vagyok.
Haragvó átkát kiáltom utánad,
Ha ősid földjét hűtlen itt hagyod;
Ha mit sem adsz az esdeklő szóra…
– Átkozz hazám, nekem sietnem kell,
Hív a szabadság árva lobogója…

Ifjú, megállj! Nyíló szerelmed
Szívdobogása, lángja vagyok én.
Feléd ím fehér kendők lengnek,
Könnyek fakadnak szép lányok szemén.
Ha elmégy: ágán hervad el a rózsa…
– Tombolj szívem, nekem rohanni kell,
Hí a szabadság piros lobogója.

Fiam megállj! anyádnak árnya
Csókolja arcod s esdekelve kér:
Maradj! óh, holttestednél állva
Szívem szakadna. Hidd el, többet ér
Anyád szerelme, mint a harc golyója.
– Anyám, ne sírj, visszajövök dicsőn,
Fejemen díszlik hősök koszorúja…

– Mert tespedés, iromba tengés
Az élet, bús hazámnak hantjain,
El oda, hol trombitazengés
A dal a költők zúgó lantjain.
Halál vagy élet, konduljon az óra,
Én rabhazámból oda szállok, hol
Leng a szabadság harci lobogója.

És dörg az ágyú, zúgva-zúg a
Golyószárny s míg az ifjú szív dobog:
A harc fullánkja általfúrja,
Kebele vérrel mosolyog,
Mint föld porán a viharverte rózsa…
És szemfedőként halkan ráborul
A búr szabadság hulló lobogója.

/*/ A búr háborúba kiszökött és ott hősi halált halt ifjú magyar gróf, a költő és író Wass nagybátyja.

Kosztolányi Dezső: Mikszáth Kálmán

    I

    Csak költő írhatta meg Jókai életrajzát.

    Csak egy nábobíró álmodhatta vissza azt a kalandos és ragyogó regényt, azt a könnyes és szelíd egetvívást, melyet a könyvmolyok a költő biográfiájának neveznek. Költőfejedelem kellett ide is, naiv könnyedség és mosolygó tárgyilagosság, egy keményen jellemző és mégis olvadozó toll, mely meg tud birkózni azzal a nehéz feladattal, hogy egy eseménytelen életből regényt írjon, fényes, szertelen, kápráztató Jókai-regényt, bár egyetlenegy van, egy gyereklelkű és férfierejű álmodó poéta. Ebben a zajtalan életben igazán csak egy nagyszerűség van: maga Jókai Mór. Az ember és a költő, kezében a vékony acéltollal, méltóságosan halad fölfelé a halhatatlanság csillaglétráján. Körülötte zaj, mozgás, változás, zúgó elmaradó és előtérbe nyomuló embermilliók, de azért mégis minden eltörpül mellette.

    A lélekbúvár írónak látni kell, mint szivárványlik az álmodó kék szemek recehártyáján összhanggá és harmóniává a fény, mely itt ragyog, és mint lesznek ijesztő rémképekké és fantasztikus alakzatokká az égen lógó ködfoltok és felhőrongyok.

    Mikszáth Kálmán könyvében minderre feleletet kapunk. Egy hús-vér embert rajzol, a gyönge és álmodó Jókait, de hogy közelebb hozza hozzánk, még inkább idézzük mesés, szinte túlvilági nagyságát.

szozattovabbacikkhez

Horváth Imre: Magyar ének

Magyar álmok virágát
Őrizzük a szívünkben,
S mint csodásfényű fáklya,
Vágyak lobogó lángja
Gyullad fel a szemünkben.

Vágyban lobogó szemünk
Örök szent csodát várva
Az Igazságot leste,
Mindenütt azt kereste
S hajh, sehol sem találta!

S bár ezerszer csalódjunk:
Új életért sóvárogva
Lessük mégis, hogy újra
Bimbót hajtson virulva
Magyar álmok virága.

Rablóktól fojtogatva
Hörögni tud csak ajkunk!
De szívünk rádobbantja,
Hogy: száz pokol viharja
Sem győzhet már mirajtunk!

Bilincseket rakhatnak
Kezünkre és lábunkra,
Megfojthatják szavunkat,
Megáshatják sírunkat:
- Feltámadunk mi újra!

Nem válhatnak semmivé
A nagy álmok, nagy tervek!
- Rabláncokban virrasztva –
Szent jövő virradatja,
Hiszünk, hiszünk tebenned!

1921

Ruzsonyi Béla: Magyar keserv

Kárpát büszke bérceiről
Elűzve a turul,
Székely hegyek bús ormára
Sötét felleg borul,
Bácska, Bánát dús búzája
Martalócnak terem,
Magyar zászló nem dagad már
A kéklő tengeren!...
Lett a kincses Pannónia
Lázárok Lázára,
Délceg teste összemarva,
Csonkára, bénára!...

Hol kalács hullt koldusnak is
„Fizess Isten”-ér,
Ma oly drága, oly ritka ott
Egy-egy falat kenyér!
Rongyok között, korgó hassal
Teng a népnek fele,
A másik meg kincsére ül,
Vagy tobzódik vele!
Gonosz szomszéd míg foszt, rabol,
S kacag hozzá vadul,
Az ős porta düledékin
Testvérek harca dúl!

Üldözöttnek ki hont adott
S nyújtott testvéri kart,
Hajléktalan szenvedi most
A villámos vihart…
Nyugat nyugtát aki védte
Barbár hordák ellen,
Vad haramiák lába előtt
Fetreng most védtelen…
Munkás-véres évezreden
Mit alkotott kar s ész,
Szétdúlja most, széttúrja most
Elvetemült orvkéz!...

Ó, népeknek nagy Istene,
Ostorod de kemény!
Ó, vigasztald hitben szívünk:
Van-e hát még remény?!

1921

Vargha László: Eredj vissza fecskemadár

Isten hozott fecskemadár,
Bús szívem már régóta vár,
S mégis, most, hogy itt vagy vélem,
Bánatomat jobban érzem.

Látod, látod fecskemadár
Régi hazád egy csonka vár,
Dühös ebként tépték széjjel,
Kíméletlen, durva kézzel.

Ez a nemzet könnyezve vár,
Sírhatsz te is fecskemadár,
Nem találsz itt mást, mint könnyet,
Bánatot az öröm helyett.

Miért jöttél fecskemadár?
Nincs itt tavasz, nem lesz itt nyár,
Szíved itten csak bút talált,
Lassan ölő, csendes halált.

Ne csicseregj fecskemadár,
Nincs itt fénylő, szép napsugár,
Nincsen öröm, nincsen vígság,
Szomorú lett ez az ország.

Fecskemadár, ne rakj fészket,
Nincsen itten szép kikelet,
Nem virágzik itt a rózsa,
Rég lehullott a lomb róla.

Eredj vissza fecskemadár,
Úgy sem tarthat el a határ,
Bánat borult a dalodra,
Viharos ég a magyarra.

Szállj el, szállj el fecskemadár,
Oda, ahol eddig voltál,
Nálunk soká úgy sem bírnád,
Könnyeidet mind kisírnád.

Szomorú a magyar nóta,
Fecskemadár indulj útra,
Új hazádban víg nóta vár,
Isten veled, fecskemadár.

Fecskemadár, - fecskemadár,
Ha majd itt is lesz napsugár,
S derűs ege a hazámnak,
Visszavárlak, - visszavárlak.

1921

Loránd Zoltán: Voltunk egyszer...

Voltunk egyszer Világnak félelme —
Reszkették országok izmos karunk;
Voltunk egyszer Világnak oszlopa, —
Áldották országok vitéz hadunk'.

Törpültünk mázsák súlya alatt.
Lángoltunk Szó-virág kelyhében;
Robogtunk kínnal, bajjal világon által . . .
Cifrán, énekkel, muzsikaszóval,
Vakhittel, süketen, kábulóan . . .

(Ácsolnak
egy
koporsói)

Hittünk a hitben, hittünk a szóban:
Virtusos két karunk Égre csapott . . .
Szabdaltuk, vagdaltuk, rést rés után törtünk —
Nem néztünk, nem láttunk: „előre, előre!"
. . . Magos Ég robajjal reánk szakadt . . .

{Készülnek
egy
temetésre)

Hej . . . voltunk egyszer Világnak oszlopa,
Miért is ne lennénk immár a halotta . . .

Varga Borbála: A Jelen

Halk sikolyok szállnak
A lázas lelkekből,
Nem dereng ki sugár
Sehol a szemekből.

Gyermekarcon nehéz
Ismeretlen árnyék,
A Jelen zenéje
Mintha sírna, fáznék.

Megtorpant a szívnek
Ezüst lakomája,
Az összetört remény
Messiását várja.

Messziről egy édes
Lágy fuvalom súgja:
Meggyógyul még lelkünk
Égő, nehéz búja.

1921

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf