Honszerző szittya magyarok
Csillagos palástú Hadúr Istene!
Halld, mint esdi szavát Hozzád,
Létét fojtó pogány vésszel
Küzdő hazám nemzete!
Óh’ ne hagyd el, segítsd meg,
Tartsd meg Uram Őt.
A százezernyi vész között
Krisztust követőt.
S mindeneken túl, jöttödben hívőt.
Ha vész kering felette,
Önts lelkébe fényt!
Adj szívébe hős hitet,
Erőt és reményt!
Hogy léte zord éjszakáján,
Mígnem a föld minden táján
Szól a harangszó,
Bárha közben vont kard mellett
Sokáig némán ölt a honfibánat.
De most szárnyára eresztem e dalt,
Hadd verje fel az alvó palotákat,
Miket földjén az Alföld öle tart,
Sikoltson be a tanyák ablakán,
Mint mennydörögve zengő fergeteg:
– Ébredj, magyar, mert elvesztél te is,
Ha a székely nép elveszett!
Nem hallod-é, hogy végbe mi megyen
Petőfi szíve szent pora fölött?
Nem hallod, hogy a büszke székelyen
Gyalázó láncok bilincse csörög?
Hogy sírnak ott a folyók, patakok,
Hogy sírnak ott a zúgó fenyvesek!
– Ébredj, magyar, mert elvesztél te is,
Ha a székely nép elveszett!
Az Ország imé elközelített.
Ítélettel és haddal –
Novemberi virágesővel
És decemberi magyar virradattal.
S a Vőlegény imé közel –
Karjában a halvány menyasszony
Pihen ünneplő öröm-bódulatban,
Mint a virág a roham-sisakon.
S lakoznak ott, s az ajtók bezáratnak.
Nagyobb lakattal záratnak be immár
Azok számára, akik künnmaradtak.
Bizony sok csoda történt már e földön
és azóta is történt jónehány,
mióta álmos életemet töltöm.
Kiszikkadt vén fa kihajtott a dombon
s valami hasonlót akartam én:
Király akartam lenni, bizony mondom,
vagy ha a hóra nagy árnyékok nőnek,
kis székely porták előtt felcsapó láng,
csodának, szépnek és melegítőnek.
Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –
Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó nap
mintha aranyat vérzene.
Völgyet szerettem, hegyre másztam.
Kértem, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szeliddé.
Vajjon most már hová megyek?
Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomja csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.
Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres. Üres.
Szeretőm, hol az út?
Kék csillag kilobbant,
zöld csillag kialudt.
Aranyló csillagok
lehúnyták szemüket.
Jaj nekünk, tolvajok!
Az égbolt peremén
csillagok teteme
tornyosul feketén.
Nézd, már csak egymaga
villog a szerelem
vérpiros csillaga.
1933. december. 24.
Ne gyere hozzám,
ne közeledj!
Az ősz hulló levelein
megírom, amit akarok.
Egyet füttyentek,
keserű lesz minden édes,
édes minden keserű.
Ajakad se kell.
És ha jönnél,
úgyis csak szívem van már,
piros, hideg.
S azt is az oltárra teszem.
Pihensz már a földben, tegnap eltemettek,
Megfürösztöttek és koporsóba tettek,
Becsomagoltak a deszkák közé halkan,
Mélyben rejtettek el az ősi avarban.
Koporsódat négy hű öreg komád hozta,
Szentmihálylován; és ők tettek sírodba,
A papot kézbevett süveggel hallgatták,
Én vonaton ültem, amikor temettek,
Bánatok rágtak és hősi dühök ettek.
Máskor kerestem pénzt hazug nőre, borra,
De most nem tudtam a bús halotti torra.
Máskor rossz zsidók rogyásig pénzteltek,
Most sürgönyt mutattam, titkon kinevettek,
Későn kaptam a pénzt vágtató vonatra,
Hogy ledőlhessek, mint a kutya a sírodra.
Éjfél van most apám, hogy ideérkeztem
Nagy András ökreit kefélte,
Elfáradt keze remegett,
Összegyűltek a viharfelhők
A vén busa feje felett.
Már érezte, hogy nem soká áll
Néki itt ez a rossz világ,
Dél előtt tornácra hívatta
Az ifjú, taknyos uraság.
„Kelmed már öreg, András bátyám” –
Szólott a puszta istene. –
„Lábait alig-alig húzza,
És lassan tesz-vesz a keze.
Három hónapig dolgozhat még,
Közben keressen más helyet,
Ládáját, ágyát elszállítom,
Nem sajnálom a szekeret.”
Öregapám bíró volt
Nyalka öregbíró,
Fogdmegkancsós, tajpipás,
Nevét félve író.
Hét gyereket exportált
Erre a világra,
Ördögbokros dörmögő
Volt tolvaj-cigányra.
Lacikonyha szerető
Volt a rezes orra,
Egérlyukba is bebújt
Egy itóka borra.
Csókos csőrű asszonyok
Riszálódtak érte
Mert a fia egy lagzis házban
Bedöngölte félnép fejét,
A Sors ellenük zúdította
A méhkas-uras vármegyét.
A legény négyhónapot kapott.
„Kettőt” – apja szól: „lenyomott,
Írjon fiam, én majd diktálom,
S címezze meg a’ zatrecot…”
„Tisztöllek fijam, meg anyád is,
Tegnap itt vót Szögfű Juli,
Sírt, hogy magához ingvitálná
Erőszakkal a Kis Gyuri.
De a’ zistenre esküdözött,
Hogy Téged szeret, nem Gyurit,
Hogy megszabadulj, a köröszthön
Vasárnap égő gyertyát vitt…”
[1932]
Méltóságos Uram!
A Sértő Kálmán közös barátunk érdekében írott nagyon kedves és meleg levelére csak most tudok válaszolni, mert az utóbbi hetekben nem voltam idehaza. Éppen az ő falujában is jártam Baranyában és persze, érdeklődtem ott róla. A fiút én is nagyon szeretem, mint ahogy minden paraszttörekvést szeretek, amely fölfelé való… szóval, nagyon érdekel engem ez a dolog.
Hogy megmondjam: Baranya a törpék országa, ahol is a törpék közül nőnek ki az óriások, Sértő Kálmánok, Nagy Ferencek – esetleg. De van úgy, hogy ezek az óriásnak indult emberek valahogy mégis letörnek, lemaradnak. Lehúzza őket valami, valami fene, nyavalya. Így van ez az egész Dunántúlon. (Nagyatádi Szabó).
A csillagok a Skorpió körül gyülekeznek,
kihűlnek az anyák kályhácska-mellei.
A horizonton vagy a legmagányosabb,
legtávolabb az égtől.
Mitsem sejtő házak állnak
a rókaléptek hurokjában,
baromfiólak között is a rókaléptek rózsái.
Megbomlik a kapocs az érzés
és a kifejezés között,
az emberek arcán óriási kérdés –
bár semmi kérdeznivalójuk.
Kapu előtt öreganyók
nyögdécselve tesznek-vesznek.
Morcos-zsémbes öreganyók
seszín szemmel téged lesnek.
A seprű megáll nyűtt kezükben,
öreganyók elmerengnek,
s nedvesedő szemmel nézik
vonalát szép fenekednek.
És ha szidsz, mert lompos vagyok,
bánod már, hogy pártom fogtad,
önmagukba néznek anyók
s szép ősz fejük mellre horgad.
Oly szép vagy, mint a megszületett hajnal!
Körül ölellek vágyódó sóhajjal,
Szépséges asszony, földre szállt világ!
Mennyország testet öltött üzenetje!
A mint benézek tiszta kék szemedbe :
Szemem a lelked lelkéig belát.
Oly ártatlan vagy, mint egy égi angyal!
Az ég bubáját hordozod magaddal,
Egész mennyország vagy kedves magad!
Dalom fehér galambként száll utánad,
Nyomodban aranyköd fátyola támad,
Lépted nyomán virág! virág fakad.
Én nem utállak – én köszönnék.
Kis tökfilkó vagy, mint a többi,
akiknek, hogy a fém kiváljék,
a salakért kell létrejönni.
S mert téged is kohóba vetnek,
s a tűz mert mar és összeéget,
s eszköze vagy egy zord istennek:
emberbajtársnak tartlak téged.
Az én sorsom is fájó, dőre;
ha fölizzom, pöröllyel vernek,
így leszek csikorgó küllője
vérpadra vivő szekereknek.
Sinka-tanya, 1944. október 8.
Szikrázóan tűz a nap a kopott-zöld tarlóra, amelynek negyven centis homokos gyalogútján botladozunk a Sinka-tanya felé. Némi kérdezősködés után megmutatták a messzire látszó, barátságos sárgára meszelt házat, amely két hónap óta otthona a magyar költőnek, Sinka Istvánnak és nagyszámú családjának.
Letérünk az útról és egyetlen szandálunkat agyonharmatozva, néhány perc múlva elérünk Sinkáék „birtokára”.
Az irodalmi életből kiszorított, hallgatásra kárhoztatott Sinka István 1950-ben, Szeghalomtól úgy félúton című balladájával kuláknak minősített, statáriális eljárásban lefolytatott koncepciós per áldozatává vált dolgos parasztembernek állított emléket.
Molnár Sándor 49 éves köröstarcsai módos gazda füzesgyarmati felesége 36 holdas hozományán és 10 hold bérelt földön gazdálkodott. 1950. június 29-én, Péter-Pál napján Köröstarcsáról Füzesgyarmatra szekerezett, hogy ott a 16 hold szántón megkezdje az aratást.
Kilenc zsandár az erdőben,
I-Nagy Bálint temetőben.
Szemes Zsuzsa sírva kérte,
mégse futott. Be kár érte.
I-Nagy Bálint kun legény volt,
a zsandár mind idegen volt.
Ástak is neki olyan sírt,
amit csak a képzelet bírt.
Sírján de sok vándor ledűl.
Sok a vándor és sok könny gyűl.
Sok könny gyűl és minden évben
elfoly a Kálló vizében.
Öt hajlék állt Nagykeviben,
öt kunnyó az ősz csendjiben.
Tíz csendőr ment nagy kedviben
oda a törvény neviben.
Öt kunnyónak öt gazdája,
mind félkoldus. Vasat rája.
Vasat arra, aki magyar,
aki mer és élni akar.
Aki nem tud nyugton élni,
kastély mellett éhen égni.
Az öt magyar fejszét fogott,
s hírük hírhedtként lobogott.
Nyom se jelzi a pallagot,
hol mindegyik elballagott.
Tíz víg csendőr kísérte el
őket vasban hervadni el.
Kinn a pusztán már valahol
füstté vált öt kunnyó. S ahol
öt háznak állt öt ajtaja,
sír a bánat öt angyala.
Független Ifjúság, 1945. szeptember 28.
Confessio, 1985. 3. szám
Hazám, e dunai katlan,
olyan, mint eddig ezeréve:
törvényeiben változatlan.
Omlik rá könny, hull rá vér is,
s vérrel együtt őszi dér is.
Melegítő katlan,
s tenger is a hazám.
Megcsalt tenger és nagy
szomorú óceán.
Dunai táj, esti ország.
Nincs egy ősze, tavasza nem volt,
s nyarát a lepkék messzi hordják.
De még így is él s a konok
télből a világra lobog.
Tűz és tenger néha
Magyarország, s téli
bánatát, jó urak,
nézzük, hogy ki érti?
Csömör, 1944 ősze
Magyar ünnep. 1944. november 17.
A magyar századvége egyik legkiemelkedőbb elbeszélője. Életét kisvárosi magányban, hivatalnokoskodással töltötte, és ott zajlott el egy fiatal asszonnyal mindvégig baráti jellegű szerelmi kapcsolata. A hozzá írt mintegy félezer szerelmes levélből a nő különlegesen magasrendű műveltségéről, nemes jelleméről kapunk írásbeli bizonyítékokat. Az 1906 és 1915 közötti évtizedben folytatott levelezésük nemcsak a szerelemnek és szellemi érdeklődésüknek hű tükrözője, hanem a korszaknak is, amelyben éltek.
Temesvár, 1913. június 15.
Nagyságos asszony!
Tegnap éjjel elolvastam a mi kedves barátunknak, Baudelaire-nek Les Limbes* című
»…Jó anyánk!
Megfizettünk mind, mivel csak tartozánk!«
Vörösmarty
A nemzeti mozgalomnak, mely az 1848-iki események hatása alatt, forrongásban tartotta a hazafiúi kebleket, legközvetlenebb részesei voltak »napszámosai«: a magyar színészek! Hogy is ne! Hiszen ők tartották ébren a szunnyadókat. Ők készítették elő, szívük legforróbb érzelmével, lelkük egész erejével a »jobb kor« virradását! Ők szenvedték át az előző évek minden keserves küzdelmét, rettegve – a tiltott szabad gondolkozás béklyóin – az édes-kínos gyötrelemmel rejtegetett hazaszeretet időelőtti veszélyes kitörését!…
1. Karácsony estéjén szénát tesznek az asztal alá és egy egész kenyeret az asztalra; ezeket az étkezés közben esett morzsákkal együtt ott hagyják háromkirályig, hogy bő termés legyen.
2. Ustorokkal csattognak, a kanászok és tehénpásztorok kürtölnek, hogy a jószág a következő évben egészséges maradjon.
3. A lányok kis papírszeletekre férfineveket írnak, galuskába teszik; a melyik név először jön fel a víz forrásakor, az a név lesz a leány jövendőbelijeé.
Késmárk alapítói a Szepességbe 1120–1150 körül bevándorolt szászok s némely források szerint tiroliak is. Jól értettek a bányászathoz, iparhoz, erdőműveléshez s kereskedelemhez. A XII. század közepén már állott a Poprád partján – a nagy erdőségek között – egy szász telep egy apácazárdával. A zárdát 1190-ben építették, később ennek a helyén épült a késmárki vár. A tatárjárás elpusztította a várost, a zárdát, de Késmárk újra felépült, a királyoktól sok szabadalmat, kiváltságokat kapott, szabad királyi város lett. 1440-től kezdve a késmárki polgárok a közeli Lengyelországban is szabadon kereskedhettek. Ezért sokszor össze is vesztek Lőcsével.
1 Aszaf zsoltára
Az Úr, a magasságos Isten,
szólt és magához rendelte a földet,
meghívott napkeletről napnyugatig mindent.
2 Sionból mint a szépség teljessége
felragyogott az Isten fényessége.
3 Jön Istenünk, é szótlan nem marad:
színe előtt emésztő tűz halad,
s körötte tombol a vihar*
4 Az eget és a földet megidézte,
hogy népe ellen tanúskodjanak.
5 Vezessétek a híveit elébe,
mindazt, ki vele szövetségre lépett,
és áldozatot mutatott be.
Major Zoltán: Trianon és re - víziója (4. rész)
Az új rendezés princípiuma ez esetben nem volna sem a nemzetiségi elvé, sem az igazság, sem a szabadság: ez a legyőzöttek rabszolgaságának elve volna, amelyet a huszadik században proklamálnának így az emberiség vezérlőgondolataként.” Fontossága és forrásértéke miatt idéztük egy kicsit hosszabban a magyar békedelegáció jegyzékét.
Tudjuk, a békedelegáció népszavazásra vonatkozó indokolt kérését elutasították. A Millerand-levélben arra hivatkoztak, hogy „A népek akarata megnyilatkozott 1918 október és november havában, a kettős monarchia összeomlásakor…” Erre vonatkozólag azt lehet mondani, hogy azok a (nép)gyűlések, amelyeket a nemzetiségek vezetői összehívtak, semmiképp sem voltak népszavazások, az akaratnyilvánításuk objektivitásához mindenesetre számos kétség fér.
Petőfi rajzára
Arcom vonásit ez ábrázolatban
Szemed, hiszem, hogy híven fölleli.
De úgy, ha amit a festő hibázott,
A költő azt utána képzeli.
(1847)
Mint szegény utazó, elbúsul hirtelen,
Midőn egy bőkezű gazdától elköszön,
Ki tűzhelyet adott a hideg éjjelen -
S a ház szép gyermekét csókolja könnyezőn,
Akként, mi franciák, néped vendégraja
Hozzád virágosan megyünk búcsúzva még,
Te költő-katona, néped leghűbb fia,
Ki érte dalolál, kit érte ért a vég!
Lángészként fényleni s elveszni harcteren,
Így ércben állani s úgy halni senkiül;
Sorsod nem siratom, testvér: irigyelem,
Ily hősi, szép halált ki halt rajtad kívül?
