Reményik Sándor /Végvári/: Öröktűz

Egy lángot adok, ápold, add tovább,
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.

Egy lángot adok, – én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz.
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor /Végvári/: Öröktűz (2)

Egy lángot adok, ápold, add tovább,
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.

Egy lángot adok, – én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz.
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Harangszó az Ipoly partján, Kakukkfűillat, Szülőföldem szép határa

Sajó Sándor:

Harangszó az Ipoly partján

Odaát az Ipolyon túl
Lágy harangszó hangja kondul,
Méla völgyön szétsimulva,
Zsongva, zengve, bongva, csengve
Leng a légben, száll szívemre
S vonja lelkem messze múltba:

Benne zendül gyermekségem,
Benne zendül ifjúságom:
Lágy harangszó réges-régen
Épp így kondult Ipolyságon,
Völgy ölében szertehangzó,
Hullámozva föltarajzó,
Száz emlékkel szívre rajzó
Ismert édes szép harangszó…

szozattovabbacikkhez

Fáy Ferenc: Rabság

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab
a kővé dermedt arcok ketrecében,
hol ujjad ágán mézgás rügy fakad
s gubancos szőröd lombja leng a szélben.

Fogára tűz az éj és fojt a nap,
s amíg szemedben fészket rak a szégyen,
te ott rágódsz a porban egy falat
gyerek-vetette emberi beszéden.

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab,
s nem látsz tovább az ember-szabta résen.
Vess bukfencet! – hogy minden szenvedésen

s ütésen át is ámíthasd magad,
hogy így vagy boldog, s rácsokkal-szabad
csöpp dolgaid közt Isten is megértsen.

Gömöri György: Emléksorok egy áldozatról

N. I. emlékének

Utca nem őrzi nevét, mosolya is már fakulóban
régi felvételeken, s bár vannak még, akik érzik
kézszorítás-melegét, a idézik utolsó,
hátrahagyott szavait, az újonnan születettnek
ő már csak adalék, túl egyszerű, köznapi két név.
Meg kellett halnia: így kívánta a százcselű végzet.
Sértett démonok engesztelésére vére kiomlott –
s kellett a test a habarcsba, az alapozásba, amelyre
s relatív jólét csálé Dévavára fölépült.
(Ingatag falain, aki látja, olvashatja az írást:
„KAPARJ KURTA; NE SZÓL SZÁM, S NEM FÁJ A FEJÜNK.”)
Utca nem őrzi nevét, s aki szólna ma róla, csak így szól:
nem e világra való volt ennyi naiv bizalom.
Él mégis, túl szavakon, most és minden időben,
mindig, míg valahol pár magyar összehajol.

Kannás Alajos: A bálvány

Röpcédulákkal
elfutott a szél
a béna gyárak
dermedt gépeinél
jelentkeznek a megpörkölt kezek
a harcos éjeket
megalvadt nappalok takarják
pincét s a kertek alját
új Bach-huszárok áskálják kutatva
de csizmáiba fel a talpazatra
már sohasem léphet vissza
a bálvány

szcsizma

Illyés Gyula: Schöpflin Aladár

Csöndesen és egyenes járással, egyre
    kimérten… s inkább hallgatag,
nem hiú célt, hanem azt, csak azt tekintve,
    ami szegélyzi az utat:

kertet, ugart, pihenő aratót, majd aztán
    urat, szegényt a ház előtt,
egyként megmosolyogva a gazda arcán
    a félelmet, az örömöt:

így megy az férfi, akit útján követnék –
    Így jársz barátom és nekem
vigaszom arra: mocsok nélkül lehet még
    átkelni ez egy életen!

Tiszta, derült lehet az, ki már úgy indul:
    a sorsnak felel; s megfelel:
itt van a munka, a kész… de művein túl
    még önmagát mutatja fel.

Mert hol a cél, az iránytű, ha nem itt benn,
    mondtad; úgy nézek fel reád,
mint amidőn kinyitottad, egyszerűen,
    börtönöm cellaajtaját.

Vachott Sándor: Széphalom

Közel van a sírlak, melyben pihensz,
A házhoz, melyben éltél, szent öreg!
Holttestedet nem vitték messzire:
Mivel szerettek nőd és gyermekid.
Miket gyönyörrel láttál nőni fel,
A fák sírodra hullatnak levélt.
Hull a levél, mert őszi este van,
Pirul az ég; de a megénekelt
Táj néma képe mégis szomorú,
S nedves, hideg köd sűrűn száll reám,
Ki látogatni jöttem halmodat.
Jobb, mosta sírban, szent öreg neked:
Talán, ha élnél, fáznod kellene!
Mert ám szegényül néze rád a sors,
S ha könnyeid nem sózták volna meg,
Gyakorta ettél sótlan kenyeret.
Mind semmi az, mi t éged illete;
De hű családod látva, kín gyötört.
S minthogy szegénynek több a gyermeke,
Ne kérdje senki: hány árvád maradt?

szozattovabbacikkhez

Berzsenyi Dániel levele – Dukai Takács Juditnak

Berzsenyi házasélete egyhangúnak és színtelennek bizonyult, ezért is fordult figyelme a verseket írogató rokon leány, Dukai Takács Judit felé. Ennek a „szerelem”-nek emlékei irodalmunk egyik eszményi vonzalmának álmodozásait őrzik. Beteljesedése olyan ideálisan költői volt, mint a vers, melyben ennek az érzésnek állított emléket:

Midőn csapongva ömledő dalod
Klavírod érző hangjain lebeg,
Midőn nyilazva repdez ajkidon
Az ihletett szív s nyílt ész lángigéje,
Mely szívet-elmét egyaránt hevít:
Akkor, barátném, akkor érezem,
Mit veszte a föld durva gyermeke,
Hogy a Teremtő legbecsesebb alakját,
Kinek kezébe szívünk adva van,
Játéka, kénye rabjává alázta!
        /Dukai Takács Juditnak/

szozattovabbacikkhez

Balaton László: A szegek, az igazi Göcsej

Ha Teskánd irányában elhagyjuk Zalaegerszeget, majd dél felé haladunk, Dobronhegy után Göcsej legmagasabb pontjához, a Kandikóhoz érkezünk. A 304 méter magas hegyen (igen, nekünk, göcsejieknek ez már hegy) a Geodéziai és Térképészeti Vállalat mérőtornya magasodik, amelyről csodás kilátás nyílik egész Göcsejre. Illetve csak nyílna, ha látogatható lenne. Sajnos most zárva van, de reméljük, hogy hamarosan újra birtokba vehetik az idelátogató turisták. (Itt érdemes felidéznünk a Kandikó-hegy legendáját:  A népvándorlás idejében a zalai vidék réme Kandikó vezér volt, fosztogatott, pusztított és Csatár magyar vitéz feleségére pályázott, ezért vadászatra hívta. Csatár el is fogadta a meghívást, ám a megbeszélt helyen Kandikó katonái várták, és a mélybe dobták. Hogy meggyőződjön Csatár haláláról, Kandikó a hegy szélére lépett, ami ekkor füstöt és tüzet hányt, magával ragadta őt magát is a mélybe. Ezért, ha tiszta a Kandikó, az jó időt, derült égboltot ígér, ha viszont gőzölög, akkor rossz időt jósol.) Ha képzeletbeli szemeinkkel a dimbes-dombos, zöldellő tájat fürkésszük a kilátóról, számos apró települést figyelhetünk, egymáshoz viszonylag közel. Ezek a néhány száz lelkes falvak alkotják Göcsej talán legszebb részét: a szegek világát.

gocsej zala becsvolgye    Zalaegerszegtől dél-nyugatra találjuk a szegek országát, amely egyes néprajzkutatók szerint az igazi Göcsej, a valódi Göcsej. Szegek Göcsejben, szerek az Őrségben.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: A magyar népdalok [XI. rész]

Pusztájába veszve a csikós, mond ő, megőrzé amaz eredeti eszméket, mik ellentételei a mi európai társadalmunk törvényeinek. Szerinte mi a földbül jő és nő uratlan; s ő nem töpreng máséhoz nyúlni, egy ökröt vagy csikót ellopni. Szemében tolvaj, ki törvényes tulajdont, ipari tárgyakat bánt melyeket nem találhatsz úton, hanem vásárolanod kell. De némely dolog Isten adománya, s mindenkié. Ímhol egy erdő, s benne sok vad. Értesd meg a csikóssal, hogy csak egy embernek van joga a szabadon iramló szarvashoz, vagy a természetültette fákhoz, kinevet. A csikósnak van joga megrázni a fát, mint ülnie árnyában. Elhajt valami jó hírű ménes mellett; ő nem aggódik könnyen választani belőle. Valóban legelnek-e, mióta megvannak a lovak, nyílt mezőn, a világ országután; és mi vak sorsból lettek volna ezek magán hasznára oly egyesnek, ki e percben talán négy száz mérföldre van? Védje, ki tudja ez elméletet; de hogyan haragudhatni azon emberekre, kik, ha vendégök vagy, jól fogadtatásodért lopnak, és a nélkül, hogy ismernének, önéltöket veszélyezik tiedért holnap*?

    E felfogás, úgy hiszem, igen emberi és elég mély, mert a szegény legény tetteinek alapjára visz bennünket, a lélekisméretre; már pedig a milyen ez, olyan az élet. A lókötő betyár úgy van meggyőződve; ő teszi, a mit hisz, mint minden becsületes ember;hogy aztán hite balhit, balítélet, az egészen más kérdés, de hogy előítélete egyszersmind meggyőződése, már megmondottuk. Ezért és pusztán ezért kell mívelő kézzel is kímélve nyúlni az elmaradt tömeg gyönge oldalához, mert hamar megérzi, s minden legkisebb kényszerítés, habár hibáit irtod is, nála erőszaktétel a meggyőződésen.

szozattovabbacikkhez

Harsányi Lajos: Bűnbánó Magdolna

Kastélyban élt. A rózsák közt meleg nyár.
Milyen sebet ütött szívén az élet?
Mi volt az ok, hogy bűnös útra tévedt?
A nagy világ nem tudja soha meg már.

De nem soká volt földi útja görbe.
Mikor meglátta Őt, nyomába hágott,
Csodált szeméről elvillant a hályog
S az alabástrom-urnát összetörte.

Azóta, mint a hold, Urát követte.
Ott állt a Fánál és sötét kövekbe
Temette tiszta gyolccsal és kenettel.

S ő volt az első, aki látta Reggel.
Utána eltűnt, mintha mese volna.
Bűnök meséje, Mária Magdolna.

maria magdalena03

Mikszáth Kálmán: Drégely

DrégelySzép helyen áll. Jobbra az egymást sűrűn váltogató hegy-völgy képezte hullámok fölött látni Nógrád csúcsát, a Dunára dűlő hegyeket, Naszály széles bérceit, a környék menkőfogóját, Szandát, a bujáki magaslatokat s a sötét Mátrát. Innen át balra kéklenek a besztercei hegyek, melyek félkörben kanyarodnak le a csabraghi hegycsoport délkeleti sarkáig a vár elébe.

    Hogy mikor épült Drégely, teljesen a homályba vész. – Először bukkan fel a neve, midőn Albert király odaajándékozta Dénes esztergomi prímásnak. Azóta a prímások birtoka s igen jó karban tartják. Bél Mátyás szerint két várból állott, a külsőből és belsőből. A belsőbe kősziklából vájt oly szűk ajtó vezetett, hogy ha két őr elállotta, sem kijönni, sem bemenni nem lehetett rajta. Az udvaron száz öles, kőből kivágott kút adta a vizet, a várak eme becses italát.

    1552-ben Ali, a vitéz budai basa, bevévén Veszprémet, győzelemittasan igéré szultánjának:

    - Addig meg nem nyugszom, míg Egert is be nem veszem.

    A szultán visszaizente neki:

    - Az lesz a legszebb boglár győzelmi koszorúdon.

szozattovabbacikkhez

Volly István: Alföldi nagy aratóünnep

Az aratóünnep a magyar nép legnehezebb munkájának a végzője. Megemlíthetjük, hogy az aratás – ahogy Magyarországon szokás – páratlan erőfeszítést kívánó munka. A világ egyetlen népénél sem fordul elő, hogy ilyen rövid időre sűrítse az egész évi termelési munka legnagyobbját. „Látástól-vakulásig” aratnak napokon át, mikor úgyis hosszú a nappal s rövid az éjszaka. Alig-alig alszanak. És akkor sem ágyon, hanem „hol erdőben, hol mezőben, hol a tarló közepében”… Ott is csak annyit, míg az aratógazda aludni engedi a bandáját. Ő pedig óvatos! Nehogy mélyen elaludjék, lefekvéskor a karjára támasztja fejét. Így alszik keveset, vagyis inkább szunyókál és ha a karja elzsibbad, a feltámasztott feje pedig lebillen, mint valami ébresztőóra – önmagától felriad a legszebb álomból is. És ébreszti a bandát, amikor legkevésbé hullik a kalászokból a szem, s a leghasznosabb az aratás. A kaszás hajlott derékkal emeli, suhintja a kaszát, izzik a napsugár a fején és a vállakon. Még mélyebben hajladozik a marokszedő, s kezét-lábát vérezi a tarló, a tövis. Az arató magyarra ráillik a bibliai mondás: „arcod verítékével veszed a mindennapi kenyeret”…

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: Szondi Drégelben

Másé már a mező, csak a vár Szondié;
Egy út van előtte még: – az egek felé.
Az oroszfalvi pap fehér kendőjével
Integet a várba békesség hírével.
«Márton pap, üdvözlégy! Drégelnek várában;
Mi hír van ott alant Ali táborában?» -
««Jó Szondi, ha tudnád, mily tenger nép van ott…
Soha nem bírod meg ezt az állapotot!»»
«Jó Márton, akármily tenger nép vagyon ott,
Megkísérti lelkem ezt az állapotot!» –
««Ó, Szondi! Drégelnek vára fügefészek,
Lelkedre vesznek itt a drága vitézek!»» –
«Legyen bár Drégelnek vára fügefészek,
Emberek dolgánál nagyobbakra nézek.
Késő nekem minden tanácsot javalni,
Elvégezném, hogy én itt fogok meghalni.» –
««Isten veled Szondi!»» – «Isten veled Márton!
Köszöntsed utolszor minden jó barátom!»
És Szondi lelke a várnépen elárad;
Kiki a legvégső dolog körül fárad.

szozattovabbacikkhez

Markos Gyula: A magyar papok honszerelme

Hazát szeretni vaj’ ki tudna jobban
Ti nálatok már óh magyar papok? –  –
Kik vérrel, könnyel a haza oltárán
Már annyi szent, nagy példát hoztatok.
Miként ha volna hét szentségtek mellett
Egy nyolcadik is, a „Honszeretet”…
Oly lángadozva hordozá ezt mindig
A ti magasra törő lelketek.

Ott voltatok ti mindig a szent harcban,
Hol védni kellett nemzetet, hazát…
Kereszt helyett vevén a harci kardot,
Csudákkal írtad a csaták nyomát,
Vitéz, Kapisztrán, Gellért, Martinuzzi
Tomori Pál! és ezer példa még…
Kiknek hazáért lángoló szerelmök,
Mint üstökös láng, oly ragyogva ég.

S nemcsak a harcban, a szent békében is
Ti raktátok a hon talapzatát,
A melyen épült ezer éves létünk,
Boldoggá tevén népet és hazát.
S minden, mi szép, nagy, Isten, hon királynak
Dicsére való tett, vagy gondolat,
Mind ott szülemlett a ti lelketekben,
Hol a haza szent szerelme fakad.

szozattovabbacikkhez

Ifj. Pintér Imre: Hangulat a sáncban

1világháború3Fekszem a sáncban, előttem a képed,
a lelked – érzem! – itt lebeg körültem.
Ma olyan tiszta, olyan szép az alkony,
mint még soha. Ma még nem öltem.

- „Kerüld a vért! hiszen az is csak ember…”
Hogy meghalkult azóta már szavad!
Akkor azt hittem: bűn, ha vérbe lépek…
Ma már tudom: kerülnöm nem szabad.

Mikor először megvillant a kardom
s két szem megtörten, némán rám meredt: -
szívemben meghalt, ami hit és érzés…
Elsírtam akkor minden könnyemet.

Ma már nem nézek se jobbra, se balra…
Nem is látnék, itt oly sűrű a köd
Egyszer, ha majd a karom lehanyatlik,
egy nyirkos reggel engem is beföd…

Nem tudom: messze van-e még odáig?...
- Éles szél suhan át a hegy felett –
Látlak-e még, csak egyszer, egyszer édes?
A képed bízón, hittel rám nevet.

                               1915

Kesztyűsné Balog Margit: Kis fiam

1világháb2Töviskoronát szó nélkül hordok,
Lábamat a kő úgy megvérezi.
Úttalan úton, amíg tévelygek,
Szívem az Isten átkát érezi.
S lehajtom fejem csöndben a porba,
Belenyugszom akármily sorsba:
Csak a te könnyedet ne lássam kis fiam!

A mosoly elhalt fonnyadt ajkamon,
És bús-redős lett halvány homlokom.
Az éjjel álma nem talál reám,
Ó, mert gyötrődöm földi gondokon.
A lázadásra úgy hív valami,
De én még tudok büszkén hallgatni:
Csak a te könnyedet ne lássam kis fiam!

A háborúban rám szakadt minden:
Özvegyi fátyol, jeltelen sírhant,
Céltalan élet, örök vágyódás,
És a szemem még csak nem is sírhat.
Mert muszáj mostan erősnek lenni,
Elvesztett után nem szabad sietni:
Csak a te könnyedet ne lássam kis fiam!

                                 1918

Szepessy László: Fotografiák

Tudja a kis feleségem,
A harctéren mi kell nékem:
Két kislányunk ölbe kapta
És lefotografáltatta.

A kisebbik ijedten néz,
Édes ajka merő színméz.
Két kis duda két orcája,
Nefelejcs a szeme párja.

Nagyobbiknak a szemében
Az értelem bujkál szépen.
Ő már tudja bizonyára,
Mért kell fotográfiája.

Édesanyja nyakláncába
Kapaszkodik hamarjába,
Hadd lássa meg édesapa,
Hogy ő mamát el nem hagyja.

És a mama, a kis mama
Mosolygását nekem adja;
Helyettem is tihozzátok
Simul arca, kicsi lányok.

Kis mamuska s két kislányom,
Ti földi szentháromságom,
Megcsókolom a képetek:
Tudom, otthon megérzitek!

                        1914

Thomée József: Nem hívlak…

Nem hívlak vissza vágyak éjszakáján,
Fehér a párnám, hófehér hideg…
Muzsikás szóval nem ringatlak többé,
A dalaim a csók igába törné,
S a vágyaim már meg nem értheted…!

Nem hívlak vissza vágyak éjszakáján,
Pedig, de sokszor, sokszor hívtalak,
Midőn az alkony skarlát bíborába
Takarta arcát égő bánatába
S utolsó csókot hintett szét a nap…

Susogva kél a szellő, s nyomdokában
Az álom hosszú vándorútra kél,
Bimbója pattan színes vágyvirágnak,
Én csókos csodapárom újra látlak,
Pedig csak az a dőre szív mesél…

Hogy messze jártam, más lett tán az álom,
A hangja halkult, színe elveszett…
Kutató szemmel állok künn a vártán…
Nem hívlak vissza vágyak éjszakáján,
Fehér a párnám, hófehér, hideg…

                          1918

Vályi Nagy Géza: Anyám leveléből

»Fiam, édes fiam!
Katonaembernek
Harc a hivatása,
De te nem való vagy
Öldöklő csatába.
Ott is mindig sírnál,
Álmodnál, dalolnál…
Zengő zivatarba.
S dallal kérnél áldást,
Békét, megbocsátást
A vérző magyarra.
… Fiam, édes fiam!...«

1918

1világháború

Ferke Ágost: Ti csüggedtek?

Ti csüggedtek, kishitűek?
Otthonülő, ágybanháló boldogok?
Nyújtózkodtok jóllakottan,
S a »búbosban« álmosító tűz lobog…
S nem tapad az arcotokra
Verejtéktől, vértől csapzott hajatok;
Mert mi azért vérzünk itten,
Hogy ti otthon ágyúszót se halljatok!...

Ti csüggedtek, kishitűek,
Amíg magyar erő küzd a végeken?
Most tör ki a gyáva kétség
Asszonyokon, pipogyákon, véneken?
Most, amikor rugaszkodunk?
Mikor már csak egy-két döntő-viadal?
S letiporjuk ellenünket…
S ránk köszönt a büszke béke-diadal?!

Ti csüggedtek, kishitűek,
Míg mi állunk rendületlen, keményen?
Mert itt bizony nem vesz erőt
Elfásulás a győzelmi reményen!...
Pedig annyi baka-tűrés
Megőrölne vértanúkat, szenteket;
S többet az a dicsőséges,
Megfeszített Megváltó se’ szenvedett!

                                         1918

Vályi Nagy Géza: Erdély

Őszi nap aranyló verőfényre árad,
Isten szeme nevet; mosolyog az ég,
Zúgnak a harangok, zászlók lengedeznek,
Az arcokon öröm rózsapírja ég!
Vértelen diadal ujjongása zendül
Üdvrivalgás harsog, mint a zivatar,
Millióknak szíve egy ütemre dobban:
Erdélyország újra szabad és magyar!

Szétszakadtak mind az átkos rabbilincsek,
A hazugság kártyavára porbahullt.
Véget ért a húsz év szégyene, keserve,
És lidércnyomásos álom csak a múlt!
Szent találkozóra készülnek a lelkek,
Megmozdulnak csontok, sírok és rögök,
Trombitaszó harsan, magyar ima szárnyal,
Daliás honvédek lépte dübörög.

Visszajöttél drága havasok világa;
Égbenyúló ormok, hósapkás hegyek,
Halmok enyhe zöldje, szűzi tájak völgye,
Erdők koszorúja felénk integet.
Mienk vagy Mármaros messzeködlő bérce,
Szatmár ősi földje, sugaras ege, –
Erdőd lankás bája, vadregényes Koltó;
Szerelem, boldogság tündérligete!

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Harminc év, Kelet, nyugat, Krisztus lehajtja fejét a kereszten…

Sajó Sándor:

Harminc év

Akit szerettél s ifjan elfeledtél,
El van temetve – azt hitted -, halott;
Sírját se tudva új utakra keltél,
Új álmok karja lágyan ringatott.

Tíz év után már villan egy-egy emlék:
Mosoly, tekintet, zengő halk szavak;
Húsz év multán a tűnt idők szerelmét
Madár dalolja árnyas lomb alatt.

Harminc év – s minden ég, lobog, mi rég volt,
Fölgyúl a vágy, a bú, a szerelem: -
Lelked tündöklőn fénylik, mint az égbolt
Csillagvilágos téli éjjelen…

1922

szozattovabbacikkhez

Zas [Szász] Lórántra emlékezve

zasmexi2011. július 8-án, életének 73. évében hunyt el Szász (Zas) Lóránt költő *1938. március 9. – †2011. július 8., 1956-os szabadságharcos, az amerikai emigrációban kényszerült költők egyik utolsó képviselője, aki az 1956 októberi forradalom napjaiban alakult Biatorbágyi ifjúsági szervezet vezetője volt. Szász Lóránt végső búcsúztatása 2011.augusztus 5-én 11 óra 15 perckor Budapesten a Farkasréti temetőben volt.
Szász Lóránt, az 1956 októberi nemzeti bizottság tagja, nemzetőr, a forradalom napjaiban alakult biai ifjúsági szervezet vezetője volt. A Pest Megyei Bíróság egy évi börtönbüntetésre ítélte, amit a Legfelsőbb Bíróság háromévi próbaidőre fölfüggesztett, miközben 1957. szeptember 9-től-1958. február 14-ig előzetes letartóztatásban volt. Szabadulása után előbb segédmunkásként, majd villanyszerelőként dolgozott. A Bicskei Gimnáziumban letett érettségi vizsgája után a Budapesti Orvosi Egyetemre pályázott, de a családi hátterét [megbecsülésnek és tiszteletnek örvendő, helyben praktizáló orvos édesapja dacára] a felvételi bizottság nem tartotta megfelelőnek. Ezért az emigráció mellett döntött, 1967-ben előbb Olaszországba került imádott feleségével a Hartdégen Erzsébettel [Csöre], majd 1968-ban pedig az USA-ba költözött.

szozattovabbacikkhez

Zas Lóránt: A szégyen, Bízz abban, Csak az éjszakát, Kavicsok Pag szigetéről, Szívembe

Zas Lóránt:

A szégyen

     In memoriam Trianon, 1920. június 4.

A szégyen évtizedeiben, a
hazátlanság kenyerén, idegenben,
kiejteni a másként hangzó
szavakat, újságokat olvasni
és utcaneveket más hangon, a
megalázottság és a másod-
rendűség pillanataiban,
hogy a miénk volt, hogy elvették,
hogy nem kérhetjük vissza.
Nem fogadom el magaménak
a másoktól rámerőszakoltat,
nem mondok le arról, ami a
jussom. Visszajön, vagy visszaveszem.
„Circumdederunt. Pax vobiscum.” Hazudjon!

– Houston felé, a repülőn –

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: Szállj a kútba

szervátiuszSzervátiusz Tibornak

Szállj le testvér szállj a mélybe
Pohjolának éjjelébe
Messzi Észak Asszonyához
Hétezer év lábnyomához
Hol a víz halakkal habzik
Föld a vértől megfogamzik
Szampó kiszakadt tövéig
Ágasbogas gyökeréig
Ilmarinen köldökéig

Regö rejtem regö rejted
Karjalát Te sem felejted
Szállj le hát a múltba testvér
Szállj le bátyám szállj a kútba
Hozd föl amit megkerestél
Rakd elibénk hadd ragyogjunk
Havakkal felszél ha támad
Szíts tüzet hogy meg ne fagyjunk
Sanat suussani sulavat

Határ Győző: Hazátlanul [Hungarian]

míg éltem, az Óhazának nem volt számomra ideje…

most már nekem nincs többé az Óhaza számára időm: nemsokára minden tengeren t ú l - egyesülhetek a teljes hazátlanokkal megtettem-e mindent érted, Tengertelen Sziget odaát Európában, értetek: megtettem-e? Mert aki rosszul szeretett: gyűlölt; de aki jól gyűlölt: szeretett; szerettelek-e azzal a szentágostoni gyűlölettel, aminek elvakult szigora az öncsonkításig mehet - megcsonkultam-e érted, miattad odaát Európában?

...Tőkéidben nem vállaltam érdekeltséget, mozgalmaidban pedig kovásszá oldódtam és külön tenni többé és megnevezni engem nem lehet - - milyen búza folyik, mi pereg az üvegszál-csöveken bennetek, mondjátok elevátorok?

szozattovabbacikkhez

Kannás Alajos: Kormos kövek [49.]

Egyszer a csillag hirdetett
megújuló világot
és tisztelték a kisdedet
szelíd háromkirályok
egyszer megint csak csillag hozta
hírül hogy nyílnak új kapuk
a zászló-csillag volt a posta
a csillagok helyén a lyuk

Matók Leó: Rousseau dala

Karját ma bíztatón kitárta
Az erdő, a titkok királya,
Hogy befogadjon,

Utamba szórt ezernyi kincset
És rám dalolta: „mindet-mindet
Neked adom.”

„Tört faderék, zöld itt a lóca,
S a völgyben égő kis szamóca
Csak a tiéd.”

„Zöld leplünk fáradt álmod óvja,
Gyere közénk, Bábel lakója,
Itt megpihenhetsz.”

Már izzott a vén, kábító nap,
Én hittem a víg csábítónak
És ott maradtam.

És átbolyongtam véges-végig.
Jaj, a fák nem nőnek az égig
Itt se, hiába.

Tépjétek szét a lelkemet.
Rontás, téboly, ez nem lehet,
Hogy így maradjon.

Parázsló szívem, vess már lobbot,
Repülök vissza – óh jaj, jobb ott.
Elfed a Bábel.

Szombathely, 1948. február 19.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 10 11 TriaNON harangja EST attila1017 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf