Találkozás Bemmel
Petőfi Kolozsváron át Tordára érkezvén, nejét és gyermekét az ottani református papnak, Miklós Miklósnak vendégszeretetére bízta, maga pedig Egressy Gábor társaságában tovább haladt. Útközben értesültek róla, hogy Bem seregével együtt kivonult Moldvába.
Petőfi július 25-én Kővári Lászlóval, akit a magyar kormány hadviselet történetének följegyzésére küldött ki, utána akart menni; de ezalatt híre jött, hogy már visszatérőben van.
Talán már nem is kell a vers.
Talán már én se kellek.
Talán már nem is vagy, Hazám,
S a földön, mely engem nevelt,
Már a madarak is talán
Más nyelven énekelnek.
Talán csak én vagyok magyar
E sártekén, s e nyelven
Imádkozni csak én tudok,
S káromkodni, midőn sanyar
Szibériámból elbukott
Hazámba húzna lelkem.
»Nincs a magyar földön kívül élet« – igen hiszi Barkács
»Vagy, ha van, olyan nincs! « így mondák századokig már
Tisztes apák s fiaik mondják még e napig; és ki
Nem hiszi, kurta eszű. Van-e jobb kolbász a világon,
Mint Szegeden? van-e jobb ízű a miskolci kenyérnél,
És a szalonnánál, mely makkbul lett a Bakonyban?
Hogyha a nemszmélit gyöngének tartod, igyál jó
Somlait, avagy erős rusztit, veres egrit, ízére hatalmas
Villányit, vagy igyad minden borok ős fejedelmét,
A tokajit; hová kell ennél több?
Mint temesvári papnövendék a 33-ik honvádzászlóaljba önként lépett be 1848. augusztus hó 13-án. Azonnal, mint honvédtizedes a zászlóaljhoz ment Petrovoszellóra, ahol rövid gyakorlat és hadművelet tanulmányozása után, a csurgói rácok, de különösen a határőrvidéki katonai horvát ezredek által megszállva tartott sáncok ellen kületett.
A csurgói rác és horvát sáncok bevétele volt az első vérkeresztsége derék és bátor paphonvédünknek, Nagy Pálnak. Reggeli öt órakor ködös időben értek a sáncok alá és a...
Dögmadarak, hova szálltok?
Korai még vijjogástok.
Nem hulla még, ami fekszik, -
Sok sebével bárhogy festik.
Megrázkódik s lecsap rátok -
Dögmadarak, hova szálltok?
Egész világ kit széttépne:
Övig vérben Árpád népe.
Tucatra jár már az ellen -
Eggyel többtől meg nem retten.
Nem kripta még a Kárpátok -
Dögmadarak, hova szálltok?
Halljátok-e az Adria
Felénk síró szelét?
Érzitek-e a távol Tátra
Kemény tekintetét?
S a Hargita zord haragját,
Bácska méla búját…
Mármarosi erdők jaját,
Mely fölöttünk zúg át?!...
Látjátok-e vad pribékek
Korbácsa ütését,
Ős honában a rab-magyar
Mint züllik szerteszét?...
Nem, jaj, nem, ti nem éreztek...
Learattál, édes magyar népem,
Ott az áldás csűröd közepében,
Osztrák finánc szemét veti rája,
– Szükség lesz még arra a kaszára!
Meleg idő jár most a magyarra,
Vihar lesz, ha Isten úgy akarja,
De belőle baja másnak támad,
– Tartsd csak készen, népem, a kaszádat!
Bécs felől jön a fekete felleg,
Bécsi rongy lesz, mire innen elmegy;
Aki küldi, mind halálra sárgul,
Hogyha kard lesz a magyar kaszábul!
/1903/
Az élet egyre drágább és vadabb.
Mit ér az otthon, hogyha nincs szenünk.
Ordas fogakkal közeleg a tél:
Mi lesz velünk?
Kabátom rongyos és cipőm lukas.
Nincs krumplink, zsírunk, és nincs kenyerünk.
A kamrában sem áll édes befőtt.
Mi lesz velünk?
Már megritkult a szó. Ültünk a tág verandán.
Sötét fény csillogott az ordas óboron,
És hallottuk, amint egy álmodó torony
Tünődve felneszel, és éjfelet ver andán.
S a hűvös szél lehén, mely lomha lombot ingat,
Úgy tetszett: csöndesen lebegve sok szelíd,
Hűs ujju néma árny busongva közelít,
S arcunkon ismerős vonásokat tapintgat.
A Haza tebenned él.
Nem a föld, mit taposol,
És nem a határ, amit átlépsz.
Tedd szívedre kezed,
S tudni fogod, az utat, amelyre lépsz,
Nemzedékek sora koptatta már.
A haza - szeretet.
Gyermekként csüggünk rajta,
Ahogy egy jó anyán szokás,
De olykor, ha felnövünk,
Úgy kezeljük, mint egy rút mostohát.
Mi kiröppenünk, Ő megtörve sír,
De bárhová követ, csak hívd.
Nincs, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.
Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.
Megy az élet, jő az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.
Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
Harangöntővel autózom.
Ép dél van, a kicsiny falukban
imára szólnak a harangok.
„Ez is, az is az én harangom”
ujjong a vén mester vidáman.
Mint hogyha szólna: szívem vére
vett formát fent a tornyok mélyén,
vihart, halált, szerelmet kongat,
ünnepnapot, tűzvészt, meg Istent,
mikkel telítve volt a vérem.
Ez az igaz öröm: az élet!
Amely harang nem zeng toronyban:
halott harang, vásári lim-lom!
Hazugság a művészi öncél
Magyar sikoltás hallszik át a rablott
Végek felől felénk: Segítsetek!
A lelkünk szárnyal, ott van véletek,
Most a karunk kitörték, lehanyatlott.
Ki gondosan fürkészed át a tarlót
S amit találsz — egy-egy kalászfejet
Meződön itt-ott — azt is fölszeded:
A dús rendekbe ne vágnád a sarlód?
Mohács miénk marad: s a húszezer
Elesett hős. — örök gyász és keserv, -
De még egy harcost keresek a honban:
Segesvárnál vérzett el. Sírja hol van?
Szívünkben fáklyák gyúlnak, néma hantok.
Hát aki meg se halt még: odahagynók?
1921
Haza, Szabadság… mély zengésű szók,
Hogy szép és édes halni értetek:
Az iskolában egykor olvasám.
Olvastalak és nem értettelek.
Később azután azt hivém, csupán
Árny és ködkép, mit jelképez e szó:
Holt vágás, mit az Idő kereke
Elhágy, avult és röstelni való.
Sima, fényes tükörlap volt e szó,
Az arcot, mely ráhajlott, tükrözé.
Azt hittem: lelketlen maga a tó,
Annyi lelketlen arc hajolt fölé.
Üvölt a szél a Kárpátok felett
és megráz minden sötét ablakot,
alatta a bérc tompán felhörög,
a szürke égbolt visszamennydörög
s ahol egykor az örök csend lakott,
most zúg az éjben a vihar szava:
Igazságot Magyarországnak!
Suhog a szél, mint kísértetlepel,
reszket belé az éjféli magány,
s ahol a bosszú ült vad orgiát,
kísértetfényt vet rá a holdvilág,
bezörget Trianon zárt ablakán,
a holt termek során végigüvölt:
Igazságot Magyarországnak!
Rajta magyar! Szólít az élet,
Acél legyen szívünk s karunk:
Új ezerévre indulunk!
Lobogjanak piros remények,
Vérünkben lüktessen a dal,
Ifjúság! Szépség! Diadal!
Kiáltsuk bátran a világnak:
Igazságot Magyarországnak!
Rajta magyar! Ütött az óra,
Piroslik már az új tavasz:
Új világ születése az!
Élők s halottak riadója
Új kort teremtő, szent varázs, –
Dicső nemzetfeltámadás!
Ragyog reánk örök vasárnap:
Igazságot Magyarországnak!
A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve
Pereg a sarkantyú, reng a város,
Ledöntötték a templom tornyát,
Nyugat, te részeg komiszáros,
Szégyellhetnéd e vad tivornyát.
Tombolsz és rombolsz: szemlátomást
Megbolondultál, szegény pára.
Zsivánnyal iszol szent áldomást
Egy árva gyermek kontójára,
Te vén duhaj:
Ihaj-tyuhaj!
Nem ég le bőre két orcádnak?
Igazságot Magyarországnak!
Pattog a szikra, ég a város.
Ropog a nád a korhadt fákon.
Nyugat, te részeg komiszáros,
Ne játssz a tűzzel az utcákon!
Nyárson forgatsz egy kövér toklyót...
Van egy ország, Magyarország,
Megtépázták vad kezek:
Trianoni vérebek.
Igazságot Magyarországnak!
Boldog idők szép országa
Csupa seb és csupa vér,
A fájdalma égig ér.
Igazságot Magyarországnak!
Kel a magyar nemsokára!
Gyűlnek már a fellegek…
Európa didereg.
Igazságot Magyarországnak!
Mi leszünk a sors korbácsa,
Égi bíró, rianás!
Éjszakába robbanás!
Igazságot Magyarországnak!
A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve
El még a honnak ősi képe:
A vérrel áztatott határ,
Hol harcos hősök nemzedéke
Húsvéti virradatra vár;
S ha népe újra egyesülhet
S egymásra lel testvér, barát, rokon,
Békéd, világ, beteljesülhet
A megbékélt országhatárokon!
Kívánj, ki nem vagy vesztedben hibás,
Szabad mosolyt gyönyört magyar orcádnak,
Kiáltsa szó, hirdesse lángírás:
Igazságot Magyarországnak!
Valld hát Dunának ősi népe
S halld messzi nemzetek fia,
Pusztul a Kárpátok vidéke
S rabbá lett Transzilvánia;
É bár kifosztva mindenedből
Már leng körülötte a gyertya:
legyen neki fényes az út.
Fátylat az arcra!
A kézbe keresztet!
Lába elé koszorút!
Bomlad a test már, barnul a hulla,
a tömjénfüst
gomolyogva kicsap, sírva köhögnek,
felnyöszörögnek, torkát köszörüli a pap.
És akkor, lám fölemelkedik
Ő.
Az emberek ártatlan pici borjakat
visznek a vágóhídra.
Fújtató lokomotívokat csinálnak
s meghajszolják a gyanútlan őzeket.
Az emberek kikacagják,
akik testvérnek nevezik őket,
drótsövényeket húznak, farkasvermeket,
lövészárkokat ásnak.
Az emberek utcát köveznek pokoli zajjal,
lerombolják a költők márvány-palotáit.
Az emberek rosszat beszélnek arról,
akit én szeretek.
Az emberek kitépték harangozó szívemet
s felakasztották a falra:
Róla nézik: hány az óra –
és kurjantanak, ha megáll.
Bábel
újra-épülő szörnyeteg
tornya sötéten áll fel.
Százan
hordják a követ, vasat, márványt,
gőgös, nagyzajú lázban.
Görbe
ásóval őszi udvaron
jeleket írok körbe.
Reszket
az est a tölgyek sudarán
Fehér ezüstfolyó suhan.
Partján sejtelmesek a fák,
habjai közt örökké tart az álom
és babonásan, ezüstösen suhan.
Itt építettem házikót magamnak
ködöt rezgető, hihetetlen martján
s igézve számolom minden este
holdfényes életem napjait.
Csak egyszer merülök meg a folyóban.
Meghal mezítlen testem lángolása,
s aki helyettem újra partra száll:
fenséges, komor ezüstszobor.
Mitől lettél oly idegen, barátom,
oly távoli és meg nem fogható,
oly távoli és kísérteties?
Sok-sok parányi hétköznapiságod,
dohánytól sárga ujjaid, melyek
játékosan az asztalon doboltak,
telt ajkaid, melyek kis félkörű
homályt hagytak a pohár peremén,
nyírt bajszod, melyre tréfásan fagyott
téli reggel a bolyhos zúzmara,
szürke szemed kissé kunkorodó
pillaszőrei, melyek huncutul
rebbentek meg a sakktábla fölött,
ha rosszul léptem, s egy-egy tisztemet...
Vigye a levelet Hozzád, angyalposta,
Csak írd azt a verset, nagy Erdélyi Jóska,
Üssed a világot, amint eddig, szépen
Csillag leszel Te ott, fent a magyar égen,
Te magad is ég vagy, van sok bárányfelhőd,
Csillagod, félholdad, angyalod, Teremtőd,
Van szép napsütésed és beborulásod,
Jogos a dörgésed és a villámlásod.
Néked sem volt hajdan pelenkádban címer,
Ősz Úristen szíve áldott igaz szívvel,
Fiatalon, szűzen már katona voltál,
Mint Babits, hogy nyughass, Te nem rimánkodtál.
Még fiatal voltál, kis pirospaprika,
Ott kezdtél verselni a lövészárokba...
Régi életemben, jóban,
Mese-est volt a fonóban.
Hócsillagok estek lassan,
Szembehulló unalmasan.
Fütyül a szél, faág reccsent,
Az orromra hósár freccsent,
Havas uccát égnek néztem,
Csizmám zenéjére léptem.
Nyikorgott a csizmám talpa,
Huhogott a torony baglya,
Ölelkező szél szeretett,
A hószőnyeg fénye felett.
A fonóban huncut voltam,
Henye tervvel bóbiskoltam,
A lány leső szemét lestem,
Szemében szívet kerestem.
Nézem a hentes kirakatát,
Tál közepén egy sültmalac,
Gyönyörűbb Tündér Ilonánál,
Pedig nem tündér, csak malac.
Citrom van a sült pofájában,
Szalagból masni a nyakán,
Jó lenne vele megbirkózni,
Én győznék, rám is férne rám…
Gyomrom légiriadót korog,
Az utca népe menekül,
A hentes kirakata előtt,
Én állok már csak, egyedül.
Próbálom meghipnotizálni
A pirosra sült malacot,
Hogy kövessen a lakásomig
A kirakatot hagyja ott…
Magyarság, 1939. október 11., Gyászjelentés 1940
Présház előtt parázskupac,
Két atyafi körülülte,
Hegedül a frakkos tücsök,
Most van piros naplemente.
A tűz mellett nagy kancsóban,
Megfojtott szőlőfürt vére,
Két atyafi szalonnát süt,
Parázs felett, vecsernyére…
Nyársra húzzák a szalonnát,
Vöröshagymát is melléje,
Sütőágason forgatják,
Serceg az elernyedése,
Izzad, habzik; mint muslica,
Úgy muzsikál a szalonna,
Kivérzik a forró zsírját,
Kenyérszeletre, szomjasra…
Be jó itt a szénán
Elheverni este,
Fölsóhajtani és
Fölnézni az égre,
Tele van a kék ég
Csillagmazsolával,
Hold is lassan gördül
Nagy ásítozással…
Nagy falusi csönd van,
Csak pár kutya vakkan,
Álmodó galamb búg
Föstött galambdúcban.
Tücsökhangverseny van
Csillagfáklyás éjben,
Gólya kelepel a
Kémény tetejében…
Immár húsz esztendő múltán
nagy-nagy költő Sinka István
Már vagy húsz esztendő előtt
a feje egy egekbe nőtt
Sehol jászol sehol paraszt
Sinka István költő maradt
Lehunyta a szeme pírját
nevét öles betűkkel írják
Rakéták szállnak az égre
Sinkát egyikük se érte
