Emlékezet

Ön itt van: Kezdőlap

Emlékezet

Kárpát-medencei keresztkötődések I.

A rendszerváltás hajnala, vagyis 1990-óta minden évben más és más helyszínen került sorra a nemzetiségi kérdéseket sokoldalúan megvilágító találkozókra. A néhai Turcsány Péter vezette Polisz Kiadó, az előadások és szépirodalmi munkák szerkesztett változataival próbált átfogó képet adni a kárpát-medencei magyarság és a szomszédos népek sorskérdéseiről, kapcsolatáról, lehetséges jövőjéről. Ebből a gyűjteményből válogattuk ki a java írásokat, ami megjelenik hónapról-hónapra a 2023-évben.

Harangozó Imre levele Turcsány Péternek Vízkereszt ünnepén

Kedves Péter!

Várregék és mesés várromok XIII. Gács

gács A Losonctól néhány kilométerre emelkedő Gács vára – melynek helyén ma egy művészien kiképzett barokk kastély látható – feltehetőleg az 1300-as évek végén épült. Kis erődítmény volt, a fülek – zólyomi utat védte a Losonci medence peremén. Fontosabb szerephez a XV. század közepén jutott: az 1440-es években a Losonczy családé volt, majd a husziták foglalták el, s ők meg is erősítették Gács várát. A huszitákat Hunyadi János ostromolta ki, a vár romba dőlt.

58. Zsoltár – VAN ISTEN, VAN IGAZ BÍRÓ

1 A karnagynak. „Ne rontsd le” Dávid miktámja.

2 Tanácsadók, vezető emberek,
igazság szerint ítélkezzetek,
és kormányozzatok a jog nevében.

3 De nem! Gonoszság szállta szívetek,
szeszéllyel, törvény nélkül kapkod kezetek.

4 Gonosz ez mind az anyaméhtől fogva,
ez mind hazugnak született.

5 Mérgük halálos mint a kígyóméreg,
süket, mint vipera, amely fülét bedugja,

6 A kígyóbűvölő szavait fel nem fogja,
nem hallja meg a bűbájos igéket.

Ady Endre: Petőfi jelöltsége

Megtörtént a nagy csoda. Szibériából aggon, ötvenhét év után hazajött. Éppen választott Magyarország. De volt olyan újság, amely tíz sornál is többet szentelt Petőfi hazatérésének. Néhány skriblernek az az ötlete támadt, hogy keresnek egy kerületet a magyar irodalom félistenének. Elmentek Kossuth Ferenchez. Kossuth kijelentette, hogy már minden kerületben van jelölt. Ha azonban néppárti jelölt óhajtana lenni, erről lehet beszélni. Könnyes szemmel ugyan, de fiatalosan elkáromkodta erre magát a nagy öregember. Elindult, hogy majd keres ő kerületet. Persze tudni se akartak róla sehol. Végül egy nemzetiségi kerületbe került. A nemzetiségi jelölt megbecsülte a világirodalom nagy alakját Petőfiben, s visszalépett a jelöltségtől. Azonban tekintélyes számú magyar választó is volt a kerületben.

Buda Ferenc: Petőfi utolsó látomása

A téli nap e tájt alant repül,
későre kél, korán alámerül.
Tengvén forralt vizen meg fókazsíron,
fagyott hitem a puszta hóra sírom.

Borús az ég, az árva föld fehér.
Fojtott szavam sehova el nem ér –
világ széléig elhurcolt a muszka.
Hazámba többé nem találok vissza.

Amíg erőmből futja, még megyek.
Szív óceánján úszó jéghegyek
terelnek, tolnak egyre északabbra.
Hajóm: reményem végleg szétszakadva.

Petőfi Sándor: Pálnapkor

Itt van a tél, a hideg tél
Közepe,
Zúgolódik az idő kinn
Ízibe.

Zúgolódjék! egyéb dolga
Nincs neki;
Úgy akarja, hagyjuk kedvét
Tölteni.

Hisz nekünk ez úgysem árthat,
Igaz-e?
Meg nem fázunk - jó meleg van
Idebe.

Sajó Sándor: Petőfi

Szabadság, szerelem:
Életed, halálod:
A lelked betölti
Az egész világot.

Ifjú szív ha dobban,
Csalogány ha zendül:
Te vagy az, te dalolsz
Édes szerelemrül.

Férfiszív ha lángol,
Sas ha szárnyra táamd:
Te vagy az, hőse te
A szent szabadságnak!

Csodás az életed,
Csodás a halálod,
Kétszer vívtad ki a
Halhatatlanságot…

Vargha Gyula: Petőfi

Petőfi, most is váltig emlegetnek,
S ha ünneplés kell, abba’ nincs hiány;
Varázsa él sugárzó nagy nevednek,
Sőt mintha nőne minden év után.
Más-más kezektől fonva, hogy’ hevernek
A koszorúk szobrod talapzatán;
De az vagy-e ma is, a minek látszol,
Vagy puszta név, a melyből néma vád szól?

Megérti-e a sokaság, ha hallja,
Lantod nemes, igaz költészetét?
Szent-é neki e föld áldott ugarja,
Melyről dalod pergő mézét szedéd?
Hevül-e még a tiszta, szűzi dalra
A lelkeromlott, léha nemzedék,
A mely lihegve hajszol mindig új kéjt,
Tapsol a torznak és rajong a rútért?

Gárdonyi Géza: Az utolsó álom

Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: a nő.

Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak;
virágok, fűvek egymáshoz hajoltak.

S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!

Kapui Ágota: Csendes fohász újév hajnalán

Az óév száll, mint kéményből a füst -
magára ölti veszteségünk súlyát,
elveszettnek hitt lelkeket emel
egek magasába,
őket ülteti terített asztalához
a Gondviselés.
Zsolozsmát mormol ajkunkon az újév,
felemelt szívek, lehajtott fejek ‒
ünneplő gyolcsba burkolt sovány testek
összezárt tenyérrel
panaszkodnak a Teremtőnek
a rosszról

Lesznai Anna: Újév napján

Egy egész évet múlttá éltem
S ma megbocsátom minden vétkem.
Ma megbocsátom a szívemnek,
Hogy lanyha volt s nem verte végig
Sohsem a nótát könnyig, vérig.
– Még vannak holnapok és évek –
A sok letűnt perc tetemére
Erős inakkal hágva lépek.
Jó hogy olyan nyomtalan halnak
Hangjai a csirátlan dalnak,
Hogy vézna örömek eldőlnek
Tág utat tárva a jövőnek.

1910

Juhász Gyula: Vízkeresztre

Jövének távol, boldog Napkeletről
Három királyok, híres mágusok,
Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről,
Kiről legenda és jóslat susog.

Ki született szegényen Betlehemben,
Kit megöletne Heródes király
S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve
Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!

Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja
A Kisdedet, ki a jövő királya
S a csillagot, mely homlokán ragyog.

Ô édes, kedves. Bájolón gagyog
S egy pintyőkét néz, mely szent szelíden
A Szűz Mária vállán megpihen…

1924

Juhász Gyula: Szent Sebestyén

Nyilazzatok: a seb rózsát terem,
Mely nyílni fog az örök kertbe fenn!

Nyilazzatok: minden nyíl szárny nekem
Feléd, örök hazám, ó végtelen!

Nyilazzatok: bíbor dísz lesz sebem,
Mely hirdeti: halálon győzelem!

Nyilazzatok: kínom megszentelem
Isten vitéze én, az Úr velem!

Nyilazzatok: én már emelkedem
Túl hegyeken és túl fellegeken.

Nyilazzatok: koronát küld nekem
Örök Cézárom, égi jegyesem!

Harsányi Lajos: Szent Ágnes

Kicsinyke bárány ámuló szemekkel.
Szűz áldozat – Ábeltől kezdve mindig –
A tiszta vért bűnös fejekre hintik,
Míg füstje lassan ég felé remeg fel.

Pogányok adták őt csúf áldozatra.
A bordélyban hiúz-szemekkel lesték.
De angyal védte sérthetetlen testét
S az Úr erős malaszttal támogatta.

Hiába volt erőszak és ígéret.
A fáklya már az oldaláig égett,
De ő maradt a láng között is – márvány.

Tapsolta őt az ég kerubja, szentje.
Szökellve szállt a gyöngyvirágos mennybe
S ölébe vette ott az égi – Bárány.

1954

Sárközi György: Szent Margit hídján bandukoltam…

Szent Margit hídján bandukoltam egyszer,
Fölgyűrt gallérral, szembe a vad szelekkel.

Harapóskedvű, szilaj, goromba tél volt,
A síkos égen meg-megcsúszott a félhold.

A híd alatt málló jégtáblák ropogtak,
Zajdulva csaptak a kőoszlopoknak.

Orronvert, fülöncsípett a fagy: de mitse bántam,
Tudtam, hogy nincs fény sehol e zord világban,

Tudtam, hogy riadva most roppan minden össze,
S tudtam, hogy megdermedt az idő mindörökre.

1930

Szász Károly: Negyedik Béla

Hamar egy paripát, gyorsabban a szélnél,
Mely messze röpítsen, mint könnyű madár.
Föl Béla király, ülj lóra, ne késsél!
Előtted, utánad, a szörnyű tatár…

Körül a tatárság, mint iszonyú tenger,
Benyelni akarva a kis szigetet.
Maroknyi magyar… s ötszázezer ember…
Győzelmi remény még kit hiteget?

És mind közelebb és mind közelebb jő –
Szűkebbre a tér, s szűkebbre szorul.
Mindjárt kitör a vész, lezúdul a felhő

Halkóczy János plébános, tábori lelkész

A tüzes lelkű papot a szabadságharc az alsó mislyei plébánián találta, mint segédlelkészt, ki vidékebeli tót népet lankadatlan szorgalommal tanította a magyar nyelvre; de nemcsak a magyar nyelvre, de a hazaszeretetre is tanította és lelkesítette őket, s dacára annak, hogy az osztrák sereg a szomszéd Kassa városában tanyázott, el nem mulasztotta soha a magyar kormány rendeleteit filiákban a népnek hirdetni, s őket a haza védelmére buzdítani.
E szép és dicséretes hivatás és cselekedet nem volt elég az ő hazájáért lángoló szívének. Ő még közelebbről akarta szolgálni a hazát, s védeni annak szent szabadságát, tehát beállt tábori lelkésznek, hogy ékesszólásával bátorságra lelkesítse a hazáért küzdő és vérző honvédeket. – Mint tábori lelkész tevékeny részt vett 1848. dec. 11-én a kassai hegyen vívott szerencsétlen ütközetben, midőn Schlick elfoglalta Kassát.

Dr. Csillag Károly: Ébresztő

Ébredjetek fel zsibbadt álmotokból
    Ti szégyenpadra hurcolt magyarok,
Ébredjetek! elég a szunnyadásból,
    Nem illik már tovább aludnotok.
Fölkelt a Nap és fénysugara ömlik
    A Kárpát bércén és az Adrián,
Egy jelszó zendül az országon végig
    A gúzsba vert megcsonkított hazán,
Szent hírnöke a nagy Feltámadásnak:
    „Igazságot Magyarországnak!”

Egy ezredévnek fényes hősi múltja
    Téged köszönt te újabb virradat,
Kik elsők voltunk a nagy háborúban,
    Eltörjük újra a rabláncokat,
Kik vad hordákkal egykor szembeszálltunk
    S Mohács után még mindig itt vagyunk –
Egy új Rákóczi és Kossuthra várunk
    S a földből újra feltámad hadunk,
Mely visszaszerzi, amit elrablának:
    „Igazságot Magyarországnak!”

Szabó Gábor: Mi lesz?

Magyar!
Roncs, csonka konc,
Osztott egésznek bús maradványa,
Nézd! mi a máma?
Magyar!
Hát ez volt a múltad álma?
„Tépett tespedés,
Érthetlen szenvedés!
Parancsolt határ, - szerzett birtokon, -
Idegen úr, - ősi hantokon - ?”
Magyar!
Hát te lettél a sárgult avar
A népek földjén?
Kin végig tapos

Dr. Kerecseny János: Új Tomori

Csak egy férfi áll Budán, a vártán!
Csak egy férfi áll úgy, mint a sziklakő!
- Csodálkozz rajta, akár mint Spártán
Mert hős alakja napról-napra nő.

Bámulva nézz fel a csonka Bércre,
Hol Ő áll ott az üszkös őrhelyen:
Körötte vijjog ezer vad vércse,
Lábánál ásít száz mély orv-verem;

De kezében nem villan fel érce
És ajakán csak békeszó terem.
Hit és Igazság harcol csak Vele
A Feszület egyetlen Fegyvere!

Barlai József: Olykor este a Donnál

Elmerengek néha este
nyugat felé nagyon messze.
Ahogy a hold fogytát bánva
mereng le a tűzszünetben
az üregben
bóbiskoló katonákra.

Olyan vagyok, olyan éppen,
mint fönn a hold, csak én itt lenn.
Fel-felriad s fejét dugja
felhők mögé, mintha lőnéd:
menti bőrét
ő felhőkbe, én meg lyukba.

Csillog a Don itt alattam,
én a Tiszát szólítgattam
s mégis a Don meríté meg

Ölbey Irén: A Don mentén áll az öcsém

A Don mentén áll az öcsém,
körötte szikrázik a hó,
int a kezével s búg serény
dobogással az ágyúszó.
Az arca tündöklő-komoly,
szép barna szeme kőkemény.
Még kis fiú volt nem is oly
régen az én hadnagy-öcsém.
Most volt, tegnapelőtt talán,
egy hordó körül űztem őt,
hogy megcsípjem a kis kaján
kurtanadrágos csínytevőt.
S már honmentő, hős katona
s idehaza drága család:
szép menyecske, csöpi baba.
S várják a második babát.

Sinka István: Fábián Mihály honvéd eltűnt

Augusztusban nagy csillagok
alatt eltűnt az én öcsém,
anyókám sír… és azóta
bánat estéllik a szemén.

Hű Miskánk, én kis katonám,
A Prutnál rohamra szaladt,
körötte idegen gránát
dörgött idegen ég alatt.

Azóta nincs. Eltűnt. S utána
szél sír át a csatatéren,
s anyókámmal együtt én is
mindennap sírba kísérem.

Czóbel Minka: A hontalan

Benéz fehér lányos szobába
Ahol kis ágya áll,
Hol rátalált múlt század végén
A bús fehér halál.

Nem volt itt már vagy ötven éve,
Most ismét visszatér,
A ház, a szoba mind a régi
Világos és fehér.

Szétnéz – nem érti, mért nincs helye?
Ő itt mért idegen?
Mért leng ez idő-szőtte fátyol
A fali képeken?

Czóbel Minka: Holló szárnyak

Egyedül, egyedül, sötét rengetegben,
Fényes csillagos ég magasan felettem,
Az óriás bükk is, hogy fénylik, hogy ragyog,
Ága közt fennakadt, tündöklő csillagok.

Mostan belevegyül a nagy éjszakába
Örök elmúlásnak sűrű, fanyar átka:
Látom, hogy foszlik le mindenről az élet.

Létre, öntudatra, ugyan minek éled?
Ha csak azért úszik percekre napfényben,
Hogy letűnjék ismét örök sötétségben?

Ha csak a „faj” minden ezen a földtekén,
Mért él, mért szenved, mért létezik „egyén”?

Mért oh, mért ez élet, ha mégis halál van?
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Csend! – hát tudjuk mi fény van az elmúlásban?
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Czóbel Minka: Ikarus

Ragyogó reggel. Görög tájkép. Az átlátszó kék tenger felett sziklapart, fényes, sötét levelű babérok, s hamvas ezüstös olajfákkal. Kék ég lapjáról leválva egy páros márványtemplom vakító fehérsége.

EGY HANG

A föld kicsiny volt néki. Forró v ágya
A naphoz vitte. – Nem volt hozzá szárnya!
Csak ismét visszahullott sáros földre,
Megcsúfoltan, szétzúzva, összetörve.

Négy órakor délután. Városi mulató hely. Józan sivár napfény.

Czóbel Minka: Ködvirágok

Ködvirágok,
Boszorkányok
Szálljunk, szálljunk csöndes éjbe,
El sem árul,
Meg se bámul
Szétsugárzó csillagfénye.

Madár szárnya,
Fáknak árnya,
Puha ködben minden alszik,
Csöndes éjbe
Köd fehérbe
Szárnyunk röpte nem is hallszik.

Czóbel Minka: Olajmécs

Éjszaki szél fúj már a tengeri felett,
Egy oldalra hajtja mind a sok levelet,
Mint széles szalagok libegnek a szélben
Halkan zörög a szél tengeri levélben.

Érő magtól nehéz, napraforgó fejek,
Sugár-tányérjukkal nehezen intenek,
Virágjukban a nap összeszedett fénye,
Felébred majd télen kicsiny mécsesfénybe’.

Majd ha kivilágít tél fehér havára
Rásüt a fészerbe, aszott górójára
Eltűnt napos álmok talán visszaszállnak
Szétrepült lelkébe a meghalt virágnak.