Rég volt, igaz, fölötte rég…
Bálványos vár fennálla még,
Magos tető, hol sasfiak
S egy büszke úr lakoztanak.
Erdők között elvész az út,
Alant, szétszórva, kis faluk.
Sziklák közt a Torja rohan –
Fenn a Büdös, nagy zordonan…
Csak erre, erre föl király,
Hol Apor vajda vára áll!
Jó vendéglátó gazda ő
Kivált mikor királya jő…
/Töredék/
Még sem szűnsz kegyetlen, szívünket gázolni?
Nem elég még a könyv? még többnek kell folyni?
Ha képtelen fajzás! véred gyalázatja,
Gyilkosa népednek, nem pediglen atyja.
Ez a hálaadás oly szent hívségünkért?
Házodért kiöntött számtalan vérünkért?
Megőszült atyáink miként csalatkoztak,
Hogy rajtad s anyádon egykor szánokoztak.
Tudod a pozsonyi vár palotájában
Miként nyöszörögtél anyádnak karjában?
Véltük, hogy szerelmet sírtál nemzetünkre,
S most látjuk, hogy gyilkos tőrt toltál szívünkre.
Született Zala-Egerszegen vagyonos szülőktől. Édesatyjának jelszava és elve lévén: „annyi embert érsz, ahány nyelvet beszélsz”, éltében legfőbb törekevése vala, gyermekeinek alapos, széleskörű műveltséget és nevelést szerezni és biztosítani, s ebben célját szerencsésen el is érte, mert Antal fia majdnem valamennyi európai nyelvet szóban és írásban tökéletesen bírja. Gimnáziumi tanulmányait Varasdon végezvén, 1842-ben a zágrábi papnöveldébe lépett s oly kitűnő előmenetelt tanúsított, hogy az akkori püspök, a későbbi híres bíbornok, Háuik őt teológiai tanulmányia folytatása a tudor rang elnyerése végett a központi papnöveldébe Budapestre küldötte.
Itt érte őt 22 éves korában s tanulmányainak vége felé az 1848-iki nemzeti mozgalom. Az egyetem termeiben lejátszódott jelenetek, a hazatérő felelős minisztereknek s a bécsi tanulóknak lelkes fogadtatása, Vasvárynak a múzeum csarnokaiban mondott lelkesítő beszédei a papnövendékek szíveit is hazafias lelkesedésre
1.
A harangnak is beillő nagycsengő jelezte a diligentia végét és a classisokból tódultak ki a nebulók. A visszhangos folyosókon végigkopogott a professzorok patkós csizmája, amint jóétvágyat kívánva egymásnak, tartottak hazafelé.
Hegedüs Sámuel tanár úr a pedellus cellájának ajtajában fülönfogott egy ragyogószemű, fürge kisdiákot.
- No, Sóci, ma nagykanállal eszel. Szétoszthatod barátaid közt a kollégiumi cipót, aztán jössz vélem.
Rügy, ki ne pattanj,
Maradj a fába’ benn.
Ibolya ki ne nyílj,
Maradj a földbe’ lenn.
Napsugár, arany-nyíl
Fejünkre ne cikázz,
Hadd legyen bú a bú,
Hadd legyen gyász a gyász!
Fejünkön holt hamu,
Szaggatva köntösünk,
Alattunk puszta föld
Uram, a mélyből kiáltunk Feléd:
Védő karodat terjeszd ki reánk!
Bocsásd meg, kérünk, a mi vétkeinket…
Légy könyörülő, jóságos Atyánk!
Mélységbe estünk, íme s megtiporva
Mint szárnytépett, vergődő madár
Siratjuk fészkünk; e tépett hazát,
Mely szertehullott s elnyelte a sár.
Mentünk az úton biztató reménnyel,
De a vad vihar zúgva ránk szakadt
És földre gázolt minket.. óh, Uram,
Ne vond meg tőlünk most irgalmadat!
Nehéz az éj, nehéz fojtó a csend:
A békességes meleg hold az égről
– Ki tudja merre? – bujdokolni ment.
Terhes, parázsló, tornyos fellegek
– Ki tudja milyen emésztő haragtól?
A súlyos éjen átvöröslenek.
Az ország alszik. Vagy csak színli azt?
S lehunyt szemmel és lihegő ajakkal
De tépő láztól éberen virraszt?
Hangok reszketnek át az éjtszakákon,
Ó, én ismerem ezt a mély morajlást
Kék hegyeken túl, virágos völgyben
Az Ipoly partján van az én szülőföldem;
Az Ipoly ezüstjét, kék hegyeken túl,
Jobb énnekem már nem látnom ezentúl.
Tájára a lelkem minek is szálljon?
Messze van az már, idegen határon;
Nagyra vitte Isten kicsi folyó sorsát;
Az Ipoly partján nincs már Magyarország!
Az én szülőföldem már nem Magyarország,
Jó magyar lakóit cseh rablók kínozzák;
Kit magyar földbe temettem el ottan,
Cseh földben porlad egy drága halottam.
Zászlók lobognak, szónokok beszélnek,
A honfiérzés ím hogy felhevül!
De a szabadság örök istenének
Csak szóban áldoz rendületlenül…
Merő szokássá lett a szent imádság,
Népét a költő ettül óvta bár,
S melynek rég lessük büszke szárnyalását,
Szabadságunk csak tört szárnyú madár…
Míg himnuszt zengünk hőseink korának
Arcunkba vág a szégyen ostora;
S míg örök vágyunk megújulva árad,
Lelkünkbe zúg egy zordon szó: soha!
– Szállhatsz a múltba, szent emlékezetre,
Rajongva léted szent eszményiért:
De rút valóság kacag a szemedbe,
Hogy ünnepelned, népem, nincs miért…
Magyar ember, magában,
Iszik egyet bújában;
Sóhajtoz a sötétségbe:
Sok a baj és sosincs vége;
Szent igaz:
Ami nem jó, rossz biz’ az.
Magyar ember, magában,
Pipára gyújt bújában;
Mélázgat a füstfelhőkön,
Múlt időkön, jövendőkön…
Nincs hiba,
Csak szeleljen a pipa.
Ami elmúlt, nem jelen;
Ami most van, hadd legyen;
Azt meg már az Írás mondja:
A jövendő – Isten gondja;
Úgy ahogy
Majd csak élünk valahogy…
Jöhet újabb száz éjfél
kísértetes sötétje:
mi virrasztunk és őrködünk
viharban, jégverésbe
s nem sápadunk el mégse!
Jöhetnek újabb rémek,
dögvész, lidércek, sáskák,
csapások, iszonyat-özön,
fegyver, arany vagy álság:
mi nem hagyjuk a bástyát!
Jöhet világ hatalma,
hogy térdre kényszerítsen
– maroknyi bár a szív s a kard
s párunkon senki sincsen –;
velünk csatáz az Isten!
1923
Napkeletre visz a mi utunk,
Kelet felé, Kelet felé.
S nekünk mennünk kell rendületlen,
ha talpunkból a vér kiserken
s ha meg is szakadunk belé…
S aki velünk jön Napkeletre,
bűnbánó, hosszú, hosszú sorban,
az egyebet se hajtogasson,
– mint amit barna, bús barátok
zümmögnek ódon kolostorban –:
„Nagy az én vétkem… Isten… Isten”
Nagy az én vétkem… Isten… Isten
Irgalmas lelked ránk tekintsen.
Irgalmas lelked elfelejtse
(Kemal Atatürk)
Nézd csak: valami elindult Keletről!
Mozdul, az ősi titkos szent homok,
melynek méhében, mélyen eltemetve,
csodás bálványként, bús évezredekre
alusznak, régi kincses városok.
Hallgasd! Valami elindult Keletről,
talán a szél, a puszták vándora
s nyargalva száguld Európa felé
– nézd csak: Nyugatot már a láz veri –
minthogyha jönne Isten ostora….
Nézzed! Valami elindult Keletről,
talán a fény, az életadó Nap
– s vén kuruzslók térde megremeg,
az erdők, földek, vizek rengenek
s pezsdül a vércsöpp a Kárpát alatt!
Részlet
A szegénység öntudatos felismerésével együtt jár Isten barátságának ajándéka. Mentől szegényebb lesz az ember, annál meghittebb viszonyba kerül Istennel. Amíg fiatal voltam s azt hittem, hogy kiválasztott ember vagyok, aki a gazdagok közé kerülhet valamikor, mit sem tudtam Istenről. Mint Saulusnak a damaszkuszi országúton, az élet nagy pillanatában később nekem is megmutatkozott Isten, hallottam hangját, s megismertem Őt. Ez Hamburgban történt, egy híd alatt. Minden szegénynek megmutatkozik egyszer Isten. Nem kell hozzá égő csipkebokor sem. Az ember él, s csak annyit tud Istenről, mint egy távoli, nagyon hatalmas uralkodóról, akit tisztelni tartozik ugyan, de nincsen hozzá személyes köze. Egy napon
Szerettem azt a sor gesztenyefát.
Azt hittem, építek itt valamit
S erős kulcsra csukom le és öles
Zárakkal zárom el és játszhatom
Az életem. De aztán elröhögtem
Az egészet, néztem, s nevetni kellett
E búős fontoskodáson. Mi ez?… Én
E földön csak homokra építek
Mindenfelé, s mást nem is akarok,
Csak élni borotválatlan, sötét
Szobákban ébredni fel és sokáig
Nem mozdulni, hallgatni, egyedül
Skandálni szavakat, kíváncsian
Piszmogni valami munkán, ami
Felesleges. Azóta élek itt
Megnyugodva, s tudom, hogy holnap is
Indul a vonat valahová, se ágy,
Se asztal nem köt, s nincsen kacsaláb,
Amin váram elforoghat e földön,
S nem értem azt se, hogy a telefon
Nevemen áll a könyvben, s lehiszik.
Egyszer decemberben megálltam Pesten
Az Emke előtt, és szédülve álltam
S gondoltam: ez is a hazám itt. –
(Ahogy forradást tapogat az ember
Homlokán s mondja: ez is én vagyok,
Vagy mint a néger Londont nézheti,
Ahol véletlenül megszületett.)
Villamosok mentek, és este volt,
Szemergő, vörhenyes eső esett
A Keleti fölött; egy nagyapám
Negyvennyolcban csakugyan elesett
A hazáért, és Viktor Gorlicénél
A fűbe harapott, s én kenyerek
S füves mezők és lányok illatára
Emlékeztem hazámból vissza német
Utcákon, és Luxorban elsápadtam
Egy sötét téren, mert magyar szavakkal
Kis versek. Szállongó pernyéi
egy bús, halottas fáklyafénynek.
Kis ideig majd fenn lebegnek,
minthogyha foltjai lennének
a szeplőt hányt, közönyös égnek...
(Vác, 1954. dec. Éhségsztrájkom 5.-ik napján.)
A legnagyobb magyar tragika 58 éves korában a nála jóval fiatalabb vidéki orvos iránt lobbant heves szerelemre.
1.
1908. szeptember 27.
Egy mesébe illő pályafutásnak Te tetted föl a koronáját János!
Te, és egy koszorú lett életem jutalma.
Hosszú szenvedésemért Téged adott jutalmul az Isten, pályám iránti forró szerelmemért arany babérkoszorút a hazám.
Régi dal, régi dicsőségről! A jelen sivár, majdnem vigasztalan.
A világ összes nemzetei versenyeznek, védik saját érdekeiket. Az erős elnyomja a gyengét.
Szóval forrongás mindenütt s ebben a nagy felfordulásban kicsiny szigetként egyedül áll a magyar…
Mint a beteget a sorvasztó láz, úgy emészti ezt a jobb sorsra érdemes nemzetet a belső viszály, a felforgatókkal, a tehetetlenség a nemzet ellenségeivel szemben.
Az az egy szerencsénk, hogy a négyszáz éves Habsburg-uralom alatt meglehetősen hozzászoktunk ezekhez az állapotokhoz, s ha politikai értelemben akadt is nagy számban gyenge, erkölcstelen és megalkuvó, – a nemezt többsége híven kitartott eszményei mellett, s értük kész volt meghalni is.
A világversenyben, mikor minden nemzet a helyén van: Magyarország ereje abban merül ki, hogy belső és külső ellenségeinek támadását mi módon tudja visszaverni.
Fogadalmi harangszók
Az 1309-iki udvardi zsinat emlékét őrző esti, más források szerint déli ávemáriás harangszó semmi esetre sem nép eredetű, hanem egyházi elrendelés (1860 szept. 16-án a prímás húzta meg a harangot), nem tartozik tehát a vallásos néprajzba. A Pest-belvárosi éjjeli háromórás harangszó kegyes alapítvány tartja fenn az ugyanaz időben elhunyt utolsó pesties halott és a járvány megszűntének emlékére, tehát szintén nem vallásos néprajzi adat, – és a szegedi árvíz emlékére márc. 12-ének éjfelén felhangzó harangszó sem, hiszen már első forrása is a városra és az egyházakra hivatkozik. Nem népszokás az esztergomi bazilika mindennapi hármas harangszava, a trianoni parancs ellen való tiltakozásul, s Kecskeméten ápr. 2-án az esti félkilenc-órás harangszó sem az ugyanekkor kezdődő nagy tűzvész emlékére.
A rendszerváltás hajnala, vagyis 1990-óta minden évben más és más helyszínen került sorra a nemzetiségi kérdéseket sokoldalúan megvilágító találkozókra. A néhai Turcsány Péter vezette Polisz Kiadó, az előadások és szépirodalmi munkák szerkesztett változataival próbált átfogó képet adni a kárpát-medencei magyarság és a szomszédos népek sorskérdéseiről, kapcsolatáról, lehetséges jövőjéről. Ebből a gyűjteményből válogattuk ki a java írásokat, ami megjelenik hónapról-hónapra a 2023-évben.
Harangozó Imre levele Turcsány Péternek Vízkereszt ünnepén
Kedves Péter!
A Losonctól néhány kilométerre emelkedő Gács vára – melynek helyén ma egy művészien kiképzett barokk kastély látható – feltehetőleg az 1300-as évek végén épült. Kis erődítmény volt, a fülek – zólyomi utat védte a Losonci medence peremén. Fontosabb szerephez a XV. század közepén jutott: az 1440-es években a Losonczy családé volt, majd a husziták foglalták el, s ők meg is erősítették Gács várát. A huszitákat Hunyadi János ostromolta ki, a vár romba dőlt.
1 A karnagynak. „Ne rontsd le” Dávid miktámja.
2 Tanácsadók, vezető emberek,
igazság szerint ítélkezzetek,
és kormányozzatok a jog nevében.
3 De nem! Gonoszság szállta szívetek,
szeszéllyel, törvény nélkül kapkod kezetek.
4 Gonosz ez mind az anyaméhtől fogva,
ez mind hazugnak született.
5 Mérgük halálos mint a kígyóméreg,
süket, mint vipera, amely fülét bedugja,
6 A kígyóbűvölő szavait fel nem fogja,
nem hallja meg a bűbájos igéket.
Megtörtént a nagy csoda. Szibériából aggon, ötvenhét év után hazajött. Éppen választott Magyarország. De volt olyan újság, amely tíz sornál is többet szentelt Petőfi hazatérésének. Néhány skriblernek az az ötlete támadt, hogy keresnek egy kerületet a magyar irodalom félistenének. Elmentek Kossuth Ferenchez. Kossuth kijelentette, hogy már minden kerületben van jelölt. Ha azonban néppárti jelölt óhajtana lenni, erről lehet beszélni. Könnyes szemmel ugyan, de fiatalosan elkáromkodta erre magát a nagy öregember. Elindult, hogy majd keres ő kerületet. Persze tudni se akartak róla sehol. Végül egy nemzetiségi kerületbe került. A nemzetiségi jelölt megbecsülte a világirodalom nagy alakját Petőfiben, s visszalépett a jelöltségtől. Azonban tekintélyes számú magyar választó is volt a kerületben.
A téli nap e tájt alant repül,
későre kél, korán alámerül.
Tengvén forralt vizen meg fókazsíron,
fagyott hitem a puszta hóra sírom.
Borús az ég, az árva föld fehér.
Fojtott szavam sehova el nem ér –
világ széléig elhurcolt a muszka.
Hazámba többé nem találok vissza.
Amíg erőmből futja, még megyek.
Szív óceánján úszó jéghegyek
terelnek, tolnak egyre északabbra.
Hajóm: reményem végleg szétszakadva.
Itt van a tél, a hideg tél
Közepe,
Zúgolódik az idő kinn
Ízibe.
Zúgolódjék! egyéb dolga
Nincs neki;
Úgy akarja, hagyjuk kedvét
Tölteni.
Hisz nekünk ez úgysem árthat,
Igaz-e?
Meg nem fázunk - jó meleg van
Idebe.
Szabadság, szerelem:
Életed, halálod:
A lelked betölti
Az egész világot.
Ifjú szív ha dobban,
Csalogány ha zendül:
Te vagy az, te dalolsz
Édes szerelemrül.
Férfiszív ha lángol,
Sas ha szárnyra táamd:
Te vagy az, hőse te
A szent szabadságnak!
Csodás az életed,
Csodás a halálod,
Kétszer vívtad ki a
Halhatatlanságot…
Petőfi, most is váltig emlegetnek,
S ha ünneplés kell, abba’ nincs hiány;
Varázsa él sugárzó nagy nevednek,
Sőt mintha nőne minden év után.
Más-más kezektől fonva, hogy’ hevernek
A koszorúk szobrod talapzatán;
De az vagy-e ma is, a minek látszol,
Vagy puszta név, a melyből néma vád szól?
Megérti-e a sokaság, ha hallja,
Lantod nemes, igaz költészetét?
Szent-é neki e föld áldott ugarja,
Melyről dalod pergő mézét szedéd?
Hevül-e még a tiszta, szűzi dalra
A lelkeromlott, léha nemzedék,
A mely lihegve hajszol mindig új kéjt,
Tapsol a torznak és rajong a rútért?
Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: a nő.
Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak;
virágok, fűvek egymáshoz hajoltak.
S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!
Az óév száll, mint kéményből a füst -
magára ölti veszteségünk súlyát,
elveszettnek hitt lelkeket emel
egek magasába,
őket ülteti terített asztalához
a Gondviselés.
Zsolozsmát mormol ajkunkon az újév,
felemelt szívek, lehajtott fejek ‒
ünneplő gyolcsba burkolt sovány testek
összezárt tenyérrel
panaszkodnak a Teremtőnek
a rosszról
